Délmagyarország, 1983. július (73. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-30 / 179. szám

Tiszaszigeti tudósítások Tiszaszigeten 1583-an laknak. A munkaképes lakosság nagyobb része — 70 százaléka — Szegedre jár el dolgozni. Az egyetlen jelentősebb helyi munkahely a szőregi központi Tisza Maros szög Termelőszövetkezet. Műhelyébe Szegedről járnak ki jó néhányan. Ugyancsak Sze^&dről ingázik naponta a pedagógusok többsége, a tanácstitkár is a városban lakik. Tiszaszigeti illetőségűek még azok a családok, amelyeket a termelőszövetkezet az állattenyésztő telepen foglalkoztat, és a községben próbál letelepíteni. A lélekszám nem fogy, hanem gyarapszik. Nem költöz-' nek innét el az emberek, legfeljebb dolgozni járnak ide-oda. A város közel van, munkát ad, lehetőséget komolyabb bevásárlásokra. A községben viszont kényelmesen lehet lakni: a porták tágasak, többségük két utcára szolgál. Ha bővül a család, a gyereknek nem kell újabb telek, van hely, építhet a kert másik végébe. Az idősebbek munkát s nem akármilyen jövedelmi forrást találnak a kertben, istállóban: a munka nehezébe reggel-este a másutt dolgozó fiatalok is besegítenek. Kulturális pillanatkép Mezsgyevita Mióta Tiszaszigetnek és Űjszentivánnak közös tanácsa van, a fejlesztési alap nagyobb részét Üjszentivánon használják föl. Ez is arra bizonyíték, hogy nem mindenütt a társközség húzza a rövidebbet. Persze, nem önzetlenség vagy a pletykától való félelem áll emögött: Tiszaszigeten ugyanis jóformán minden megvan, aminek meg kell lennie a falu alapellátásához. Utat, járdát építettek ugyan, bővítették az óvodát is. felújították azokat a középületeket, amelyejt már nagyon rászorultak, de például bölcsődébe Tiszaszigetről is Üjszentivánra hordják át a csöppségeket. Tiszasziget különben rengeteget köszönhet két, korán elhunyt emberének: Nieszner Ferenc egykori téeszelnöknek és Kiss András egykori tanácselnöknek. A község az ő irányításukkal stabilizálódott. sok mindent előteremtettek, helyi és központi forrásokat összevonva, amit csak agilis vezetők szerezhetnek szűkebb pátriájuknak. Dr. Gyólai Katalin vb-titkár is Jó emlékeket őriz a közelmúltban elhunyt tanácselnökről. — Többé-kevésbé véletlenül kerültem Tiszaszigetre — meséli. — Amikor elvégeztem a jogi egyetemet, több községben is kerestek tanácstitkárt. Kézbe vettem a buszmenetrendet, megnéztem, hová legjobb a közlekedés, így adtam be ide a pályázatomat, s kerültem ebbe a községbe. — Rögtön titkárnak? — Igen. Dolgoztam én azelőtt adminisztrációban, maga a munka nem volt idegen. Csak itt rá kellett jönnöm, hogy ez sokkal bonyolultabb és sokrétűbb, mint amit korábban csináltam. Az embereket nem az érdekli, hogyan hajtoltuk végre a tanácsülési határozatot, hanem például mennyi válóperi illetéket _ kell fizetni, mit hogyan lehet ajándékozni. Rengeteg családjogi problémával fordulnak hozzám. Amikor idekerültem, minden kérdést mint frissen végzett jogász ítéltem meg. Ki kellett menni például egy mezsgyevitához, Kiss Bandi bácsival együtt mentünk, mindkét szomszéd mondta a magáét. Én fújtam, amit a jogszabály rendel ilyen esetre: majd a szakértő fölméri a területet, és megállapítja, hol a határ. Bandi bácsi azonban összeszidta a veszekedőket: — Hát nem szégyellitek ti magatokat? Annyira jó dolgotok van, hogy mással már nem tudtok foglalkozni? A legtöbbször ki is békültek. Ehhez persze olyan bölcsnek és tekintélyesnek kellett lenni, amilyen ő volt. — Hogyan szokott meg a faluban? — Az első hónapokban azt hittem. megszököm inkább. Minden este vittem haza valamilyen problémát. Egykori egyetemi barátaimhoz jártam jogi tanácsokért, bújtam a szakkönyveket, hogy minden kérdésre válaszolni tudjak. Azóta megvan a szakvizsgám, megszoktam, és már nem is mennék el innen. Nehéz ez a munka, tömérdek jogszabályt kell ismerni. Olyat is. amelyikre egy évben egyszer, ha szükség van. Viszont mindezért kárpótol, hogy változatos és érdekes. Mintha az elhangzottakat akarnák illusztrálni, középkorú házaspár várja az előszobában a tanácstitkárt. — Van egy kis baj. Katika. Maga azt írta az ügyvédnek, hogv a szomszéd visszaállította a kerítést, — Igen. Vissza is állította, kinn voltam, a saját szememmel láttam. — De hát nem állította viszsza. Miért nem minket kérdezett meg? Mi megmondtuk volna, hogy nincs visszaállítva. — A kerítés ott van, ez tény. — De hol? Nem az eredeti helyén, hanem a mi részünkön. És eredetileg -az oszlopok nyolcvan centi mélyen voltak, most meg nincsenek még harmincra sem. Az a kerítés nincs visszaállítva! — Ez mezsgyevita, megmondtam maguknak az elején, hogy ebben nem dönthetek. Majd a bíróság kirendel egy szakértőt, az megállapítja, hol a határ. — Nem akartunk mi pereskedni. De ami a miénk, azt sem lehet hagyni. A szomszéd megígérte, hogy helyreállítja az eredeti állapotot, de nem úgy csinálta. — Mit tegyek, mondják meg? — Bírságolja meg! Meg tetszett kétszáz forintra bírságolni, de mi áz a kétszáz forint? Nevetve kifizeti. Többre kéne, amennyit már megérezne! — Milyen címen? — Ezt magának kéne tudnia. Addig bírságolni, míg vissza nem teszi a kerítést a helyére. A földmérő kijelölte a helyét, de nem oda tette, hanem vagy hatvan centire a mi oldalunkra. — Földmérő is volt? Azt ki hívta? Kinek a költségén jött? — A miénken nem. az biztos. — És hová lett a jelzőkaró? — Biztosan kihúzták és eldobálták. — Nem tudok magukon segíteni, kötnek a jogszabályok. — Majd segítek én magamon — jön indulatba a férfi. — Ö kiszántotta az én mahóniámat. Hát én meg lekaszálok vagy három sort a kukoricájából! — Ezt ne tegye! — Ezért majd megbírságolna, ne félj — tódítja a felesége. Indulatosan sarkon fordulnak. A tanácstitkáron nem látni idegességet. Csak egy kurtát sóhajt: lám. ez is a munkájához tartozik. A lila terem még csak félig kész. A múlt hétre várták Budapestről a tervezőt, nézné már meg az új házasságkötő terem színeit, mert így első látásra kissé szokatlannak tűnnek. Biztos-e benne, hogy ilyet képzelt el? Egyébként a kivitelezőkkel, a csanyteleki téesz brigádjával itt is úgy bánnak, mint ahogy hasonló kulturális intézmények szakiparban járatlan alkalmazottai: nagy tisztelettel és titkolt kételyekkel a munka minősége és befejezésének határideje iránt, Verbuleczné Tóth Csilla azt mondja, mindenhez kellene értenie; a művelődési ház igazgatójára tartozik nemcsak a kultúrműsor, hanem a kazántól a villanykapcsolóig, szinte minden. Pénz nincsen, segítőkész emberekre van az apróbb javításokkal szorulva. — A pedagógusok rengeteget segítettek — meséli. — Az is--2 kólában a hozzáértő apukák megjavítják, ami elromlik. A kultúrházat talán kevesebben érzik annyira magukénak, de kialakul lassan azoknak -a köre, akikre számíthatok. A fiatalasszony alig egy éve Térvár Tiszaszigeten jóformán minden a főtéren van. A templom a tér közepén, bokros, nagy udvarával. Egyik oldalon a tanácsháza és az ABC, a másikon a művelődési ház meg a mozi. A főtérre néz az iskola sarka, oda nyílik az óvoda kapuja is. A tanácsházán túl az orvosi rendelő, a másik utcán a táposbolt és a kocsma, előtte tömérdek bicikli. A téesz fogatai kazalnyi szalmabálát szállítanak a fülledt hőségben. Körbekerüljük a sertéstelepet. A hígtrágyás medencék partján sárgabarackfák állnak, roskadoznak a termés alatt. Szakítanánk a gyümölcsből, de a telep felől szálló bűz és a lustálkodó legyek elveszik a gusztusunkat. A másik irányban a Tisza— Maros-szög Tsz rózsatábláin szorgos emberek a vadhajtásokat nyesegetik. Azt mondják, virágot lopni nem bűn, a téesz vezetői azonban nyilván másként vélekednek: bekerítették a hatalmas rózsakertet. Tiszaszigeten nincs átmenő forgalom. Szeged felé közlekednek az emberek, ellenkező irányba csak Térvárra vezet út. Térvár a legmagasabb pontja a községnek. Egy ulcányi ház épült ide, állítólag ezen a részen nem fenyegette őket a belvíz. Nagyon közel van a jugoszláv határ. A fiatal határőr udvarias, de szigorú. Bemutatjuk iratainkat, megmondjuk jövetelünk célját; egy telefon, némi várakozás, és mehetünk. Simon Mihály a tyúkokat vigyázza, felesége egy kis padon ül a kapuban. — Én ezt a Térvárt nem adnám egy községért sem — mondja a házigazda, amint a bizalmába fogad bennünket. — Van egy rokonom, OTP-lakásban lakik a Retek utcában. Kijön ide, mert itt lehet jószágot, végzett a főiskola népművelés szakán. Gyakorlati tapasztalatokat a Vöröskereszt alkoholellenes klubjában szerzett. — Volt valamilyen elképzelése az itteni munkájáról? — Jól akartam csinálni. Elszoktak az emberek, sokáig nem volt függetlenített vezetője a kultúrháznak. Amikor idekerültem, kicsit tán sokat is vártak. — Csalódtak? — Jó programokhoz sok pénz kellene. Egy olyan együttes műsora, amelyik országos hírű, amelyik vonzza az embereket, szállítási költséggel, fellépti díjjal belekerül 15 ezer forintba. A nagytermünkbe 150 néző fér el. Nem hiszem, hogy a leghíresebb művészek előadására is elkérhetnék 50 forintnál többet. Vagyis: meg kell gondolni rqert nagyon könnyű ráfizetni. Szerveztem például két nótaestet. Az első elég gyenge hakni brigád volt, ötezer forintos gázsit kértek. Erre a műsorra ráfizettem, de nem nagyon. Ügy véltem, tanulok a tapasztalatból, a legközelebbi műsor sokkal színvonalasabb volt. Arra viszont nem jöttek el az emberek, mert hirtelen megértehenet, disznókat tartani. a téesz bérbeadja a legelőt, tágas, nyugodt hely ez, nincs úgy beszorulva az ember, mint a faluban. Ott akármerre néz, csak a falakat látja. — Hány ház van Térváron? — Negyvenegyig van házszám. Olcsóbbak itt a házak, mint benn a faluban. Háromszobásat sok melléképülettel 260 ezer forintért adtak el nemrég. Valamikor iskola is működött Térváron. — Mi 1972-ben költöztünk ide, már akkor sem volt benne tanítás. Kevés a gyerek, ahányan voltak, annyi osztályba jártak. Hát bevitték őket Szigetbe. Most is úgy jár be busszal az a négyöt gyerek, aki kint él Térváron. Simon Mihály összeszámolja, hányszor jön a busz naponta: — Reggel fél ötkor, az megy Szegedre vissza. Fél nyolckor, az beviszi az iskolásokat a faluba. Van még fél egykor és fél hatkor. Vasárnap némi változással ugyanez. — Mi van, ha rosszul lesz valaki, miután elmegy az utolsó busz?— Három gépkocsi van itt, valamelyiknek a gazdája segít. Régebben meg én szaladgáltam be a faluba, a motoromon. Mielőtt nyugdíjba mentem, a szőregi borpalackozóban dolgoztam, mindennap eljártam én is. öten most is Szegedre járnak innen dolgozni, a palackozónak is van térvári munkása. Simon Mihályék Rúzsából költöztek ide. — Nem voltam téesztag, egy napig sem — meséli. — Hanem a DEFAG erdészetében dolgoztam. Volt egy kis földünk, azt az asszony vitte be a téeszbe. A téesznek a baját húzza még most is. Simonná 72 éves, két bottal jár, csípőízületeivel beteg már hosszú ideje, Föláll, közelebb kezett a jó idő, és dolgoztak inkább. Erre jobban ráfizettem. Tapasztalatokat azonban csak a gyakorlatban szerezhet az ember. — Kik a leggyakoribb vendégei a művelődési háznak? — A gyerekek és az öregek. Nagyon hálás dolog nyugdíjasokkal foglalkozni. De hát ez közhely a népművelők közt. A gyerekeknek szerveztünk táncszakkört, a nagyobbaknak nyolcadikosok klubját. Jól sikerült a gyereknap. Igaz, ebben rengeteget segítettek az óvó nénik is. A fiatalok bálba jönnének, őket még lehet más programokra is mozgatni. A középkorúak jelentik itt is a legnagyobb gondot a népművelőnek; őket köti legjobban a pénzkereset kényszere, gyakorlatilag nincs is szabad idejük. Az igazgatónő autóbusszal jár ki a munkahelyére. — Mit csinál, ha későn ér véget valamilyen rendezvény? — Megkérek valakit, hogy vigyen haza kocsival. Nem lehet a diszkót fél kilenckor befejezni, s azt sem engedhetem meg magamnak, hogy nagyobb rendezvény nálam nélkül érjen véget. A faluból pedig este kilenc óra előtt elmegy Szegedre az utolsó autóbusz. jön, megered a nyelve, amikor betegségéről érdeklődünk. — Voltam én ezzel már Kakasszéken is, de nem ért semmit. Pedig próbálták fürdővel, sugárral. injekcióval, amit csak a tudomány kitalált, de nem lettem jobban. Azt mondta az ottani főorvos — meghalt már, nyugodjon —, hogy ne dolgozzak semmit, mert minden árt neki. Visszajöttem Kakasszékről, menni kellett újra a téeszbe. Azt hitték, sumákolok, csak teszem, hogy fáj a derekam. — Voltunk aztán vele Szegeden, hogy lerokkantosítanák — veszi át a szót a férje. — Azt sem lehetett. Megállapították az orvosok, hogy 96 százalékos rokkant, de csak száz százaléktól adtak volna rokkantnyugdíjat neki. Azt mondom én. annyi százalékot írnak, amennyit akarnak, aki már megvan 96, az sem bír többet dolgozni, mint aki százszázalékos. Mindegy, kínozta magát, míg el nem érte a korhatárt. Most kap ezernyolcszáz forintot, én kétezer-nyolcszázat, megélünk belőle. Néhány tyúk úgy nézi, a kövesúton túl zöldebb a fű, kövérebbek a tücskök, átsétálnak. Az idős ember visszahajtja őket. — A többség ilyen idős itt kint, mint mi vagyunk. Boltba, iskolába, kocsmába, templomba, mindenért be kell menni a faluba. — Most is annyira fájnak a csuklóim, majd leszakadnak — sóhajt a felesége. Vigasztaló szavakat keresünk, nehezen találunk, végignézünk a messzi lapos legelőn. — Családjuk van? — Volt egy örökből tartott; nevelt lányunk. De fölnőtt, otthagyott. megvetett bennünket. — Látogatóba sem jön el? — Azt mondja, minek jöjjön.' Ha majd meghalunk, úgyis értesítik ,.. Tanács István