Délmagyarország, 1983. május (73. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-07 / 107. szám

8 Szombat, 1983. május 7. Anyáink karja összezárul A '. ABC pénztáránál hosszú a sor, Pöttöm Jankót (de lehet, hogy Pannit.) alig lehet észrevenni a sok felnőtt árnyékában. Miko. mégis rákerül a sor — a kosarában egyetlen cso­kiszelet — mancsát nyújtja, abban szorongatja a pénzt. Nem elég — mondja, s tolná vissza a kis kezet a pénztá­rosnő, de megáll a keze a le­vegőben. A sorban ketten is nyúlnak a pénztárcájukhoz, anyuka korúak, megesik a szívük a gyerek legörbülő szája láttán, de nincs szükség a segítségre. Na jó, vigyed, majd kipótolom én — így a gépnél ülő asszony, s már húzza is maga mellé a követ­kező kosarat. A kölyök meg­iramodik. már a pakoló asz­talnál fordul vissza megkö­szönni az anyáskodást. Nekem összeszorul a tor­kom, ha ilyesmit látok. S ugye, mennyi ehhez hasonló történet van mindegyikünk tarsolyában! Gyerekként, fel­nőttként hányszor simogatnak meg így bennünket vadidegen nők, sosem látott asszonyok, talán gyerekük-sincs anyák! Zsebkendő nélkül küldjük le a gyereket a játszótérre: „egy néni megtörölte az orromat". A húsboltban előretuszkolják a karonülő csecsemővel sorban­álló férfit: „menjen csak, mi jobban ráérünk". A tanárnő félrehívja a kisdiákot: „gye­Beney Zsuzsa Hogyan vártalak? Azt kérdezed tőlem, hogyan vártalak? Mint az éjszakára fölvirrad a nap, mint a délutánra jő az alkonvat, mint ha szellő jelzi a förgeteget — ezer pici jelből tudtam jöttödet. Mint tavaszi reggel a nap sugarát, fagyos téli este jégcsap csillagát. mint az alma ízét, tejet, kenyeret — pedig nem is láttalak még. úgy ismertelek. Mint a fény az árnyat, záport a virág, mint patak a medrét, madarat az ág. mint sóhajos nyári éjjel a fák az eget — mindenkinél jobban téged Így szerettelek. Bella István re, felvarrom az inggombo­dat". Ismeretlen asszony csok­rot nyom az üres kézzel bal­lagó negyedikes fiú markába: „addig is, míg a szüleid ide­érnek az ünnepségre". A tit­kárnő figyelmezteti a főnökét: „a feleségének névnapja van, vegyek virágot"? A borbély­lány csak úgy mellékesen megjegyzi: „félreáll a nyak­kendője, uram". Anyja mindenkinek csak egy van. Anyja mellett any­ja? A magaméit sem tudnám megszámlálni. A szomszéd íiú nagymamája, aki nyaranta engem is kivitt a tanyára. A nagynéném, aki — távolibb üdülés szóba sem jöhetvén — újszegedi nyaralásra invitál­ta a rokongyerekeket. A ba­rátnőm édesanyja, aki magá­tól értetődően kente a két egyforma lekváros kenyeret. A tanító nénink, akinek állat­meséivel, példabeszédeivel se­gítek magamon ma is, ha már végképp nem bírok a lányom­mal. Irodalomtanárnőm, aki­tói az olvasás örömét kaptam, s tán az írásét is. Hajdani kolleganőm, aki előtt a leg­szebb mosollyal sem titkol­hattam eh ha valami bántott. Lánycsapatunk tyúkanyója, főnökasszor.y-barátnénk, aki­nek ma is. pedig már tíz éve, hogy együtt dolgoztunk, be­számolunk életünk semmisé­geiről. S akkor még hol vannak az ismeretlenek? Ki volt, aki a vérszegényes ájulásból vissza­pofozgatott, s ölbe vett egy buszmegállóban, aki kézen fo­gott eletem első önalio uta­zásakor? S akik észrevétlen zárták össze karjukat köröt­tem? Körülöttünk?... Anyás­kodásukért sosem kívánnak cserébe anyánkat megillető ér­zéseket. Már a gyerekeinknek van szükségük anyákra. Egyéves korában a lányom hol engem hívott Erzsinek, hol a bölcső­dei gondozónőjének szólt így: anya, gyere! Értettem akkor is, most meg még sajnálom is. hogy ritkábban téveszt. Cseppet sem bánnám, ha nem csupán érzéseiben, hanem sza­vaival is anyjaként ragasz­kodna ahhoz az asszonyhoz, akivel a hétvégeket leszámít­va kétszer annyi időt tölt, mint velem. Tőle tanulta az első, s ma már tucatnyi ver­set, vele osztja meg először örömét, bánatát. Erzsinek egyébként az enyémen kívül fél tucat fogadott lánya, fia van és egyiket sem szereti kevésbé. És Erzsi nem egy van. Er­zsik fogják a kezünket. Ha vannak megköszönhetetlen mozdulatok, hát ezek azok. Anyák napján, Anyánk kö­szöntésekor az ő összesimuló tenyerükbe, összezáruló kar­jukba is odaképzelem a cso­kor virágot. Remélem, Pöttöm Jankót nem szidja össze az édes­anyja P.4LFY KATALIN Deák Mór A szívemre ágaskodva magamból kiszabadulva egyszer megszületek újra talán s a szívemre ágaskodva borulok lábnyomaidra Anyám föld folyik majd ereimben s fa vagy virág ázik bennem vérré — vörös szirmát ha hullatja arcod hervadjon a napra fénnyé Benke László Sírás Arckép anyámról Ki nyűtte el kenderhajad? Milyen szél szárított, hogy egyszer, egyszercsak szemed elapadt, s bokádból elfutott a tenger A tenger? — Csalános kutak. Csöpögő vízcsap a konyhából. Bádoglavórod kilukadt. Az eső, a zománcos ég elárul Hallgatlak. Szivárványfiad. Kő hengerül mindkét szemedre Csönd van, de az is megriad. S már nincs aki elhengerítse. Csókjainkban gyerekünkben sír a sírás kenyerünkben sír amikor beszélgetünk hogyha jövünk hogyha megyünk sír a közel sír a távol isten sír az elmúlásból fel-felsír a gondolatban sír a földben sír a magban önműködően a gépben nem találom emberségem bólogatok mint egy robot sírok rívok undorodok szalagján a nagy egésznek zokognak az alkatrészek, ordítok a gyűlöletben sir az élet szeretetlen hajladozva sír a nádszál megaláztál megaláztál olyan szégyen szinte senki nem akarja észrevenni pipitérben fényes hóban sír a szívem állandóan benn a házban sír egy halott legyőzöttek virrasszatok anyánk ha csak megérintem felzokog a génjeimben sír a cipőm és kabátom halálom ha felpróbálom katonák ha öldökölnek sírván sírva könyörögnek iivöltsetek föl emberek nem sírhatok helyettetek innyi minden gyűlt föl bennem abbahagyni lehetetlen sír a növény sír az állat nincsen aki ellenállhat sem az álom sem a való tűi sok lett a sírnivaló Sonka és rétes i. Csapó Lajos az állami gazda­ság szolgálati lakásában fogad. Őszülő haja félrefésülve, terme­te alacsony, ömlik belőle a szó. „Édesapám a környékbeli ta­nyakon volt csikós és gulyás. Hatan voltun 4 testvérek. Az is­kola hat elemije után, elveze­tett engem az emberpiacra, fog­ta a kezemet és azt mondta: kisfiam, nem győzöm, hogy ru­házzalak, etesselek benneteket, ha elállsz cselédnek, a pénzed is meglesz, jóllakhatsz és gúnyá­ra valót is kereshetsz! Nyár volt, 5')—60 anyakocára és 70—80 süldőre vigyáztam. Dolgom volt az is, hogy reggel a tejet megmelegítettem, este pedig a tekintetes úrnak és a tekintetes asszonynak a cipőjét kitisztítottam. Még áll a kastély, ahol megjártam. Azelőtt nem láttam soha fürdőszobát. Haza­érkezett a tekintetes úr része­gen, s nekem be kellett fűte­nem a fürdőszobába. Nézeget­tem a kályhán a piros gombot, ami mutatta, hogy mikor forr a víz. Közben meghúztam az an­golvécét. Lezúdult a víz, jól megijesztett, gyorsan berántot­tam az ajtót, reszketve vártam, hogy mikor folyik ki a víz a küszöbön" — mondja Csapó La­jos és megvidámodik az arca. Elevenebb a tekintete. Messzire lát most innen az asztal mellől. Végigtekinti az életét. — „A mai gyerek már abba kakálhat, egyenesen angol vécével születik. Ennél a gazdánál öt béres, egy nagykanász és én szolgáltam. Együtt ettünk, az istállóban aludtunk, ha meg nem volt kint a tanyán Tyukászné, aki főzött ránk, s a városból se küldték az ennivalót, akkor mi magunk főztünk. Szentesen három-négy riapra valót is elkészítettek, s gyakran, mire a galuska utolját is elfogyasztottuk, megszőrösö­dött. Az öreg béres gondolt egyet, összeszedtük az öreg gu­ldmbotfát, s megfőztük. A le­ves csodálatosan ízlett, de a húst nem lehetett megenni. Az istállóban szalmán aludtunk, kinek mije volt, pokróca, vagy szűre, azzal takarózott. Kéthetenként egyszer haza­szaladhattam, tisztálkodni, pi­henni, és csak jobbat főzött anyám. A nagyobb ünnepeken találkoztam a testvéreimmel is. meg minden szilveszterkor. Ki­telt az esztendő, s vízkeresztig egy hét szünetet tartottunk, de azt nem fizették. Két ruhám volt, a tiszta cájg-ruha, amiben eljárhattam a templomba, és egy bélelt kord nagykabát. öt­éves cselédkedés után tudtam vászonnadrágot venni. Az idő­sebb testvéreimtől bakancsot örököltem... 2 Akkor már viharos idők jár­tak, a gazdámék is elmenekül­tek, hét szekérrel nyugatra. Ügy voltam vele, hogy rossz gazdám sohasem volt, mert min­dig alkalmazkodtam, ezután se lehet komiszabb. Űjság is Került a kezembe. Csányi Ferenc ta­nyásgazdával elhatároztuk, hogy a bért kiosztjuk: kinek mi jár, vigye. Akkor még nem értek ide az oroszok. Hazafuvaroztam a tanyába a járandóságomat. Hajtom a négy ökröt az úton, s egyszercsak a lóhátasok köz­refogtak. Én ijedtem meg. A trénszekereken is katonák és nem értettem, hogy mit akar­nak. csak mutogatnak valamit. Végül az egyik megfogott egy sovány sárga lovat, utánakötöt­te a szekeremnek. A gulya mellett háltam még sok éjszaka. Egyszer aztán jöt­tek, hogy most már elhajtják a jószágokat. Egy tehenem és há­rom üszőm bánta. Kértem, hogy az az enyém, de leintettek, nem úgy van az: válasszak egy te­henet, vihetem! Ha meg lesz do­kumentum, utánuk megyek és adják a három üszőt. Mire ösz­szeszedtem a passzust, nem ér­tem utol őket. Akkor ősszel éppen úgy dol­goztunk, mint korábban, száz hold búzát vetettünk el a nyu­gaton lévő gazduramnak. A jó­szágokat levágtuk, nem maradt egv fia sem, hogy legyen enni­való, még sonka is. A felszabadulás után én azonnal nagyhangú lettem, úgy gondoltam, ha a múltban a tar­honyát faltam, akkor nekem azért is érdemes politizálnom, mert ezentúl sonkát és rétest is ehetek. Javában politizáltam. Megvá­lasztottak gulyásnak. A nagy­gyepen laktunk egy parányi ta­nyában. a község vette igénybe a legelőt, s kivertem a tehene­ket. A szakszervezetbe 1944. de­cemberében, s a kommunisták közé meg 1945. elején léptem. A gyűléseken eszembe véstem ám a tanítást; ha az ökör tud­ta volna, milyen erős, a kis ka­nászgyerek soha nem fogja be a járomba. Minket se lehet visszakenyszeríteni a régibe. Hanem a hangom, az meg­nőtt. Ünnepeltük az első szabad május elsejét, felvonultunk. Lá­tom a sarkon Cserna János nagygazdát, akinek a tanyáján születtem. Emlékeztem rá ala­posan. Egyszer megszólítottam: tekintetes úr, engedje már meg, hogy a libákat a tanya körül legeltessem! Kikérte magának, először is, hogy méltóságos úr, másodszor meg, hogy semmi szín alatt nem legeltethetek az ő földjén. Na, kitört belőlem az indulat. Itt ez a büdös csoze is, az anyjába az úristent, aki így, meg úgy — kiabáltam. Benne voltam én, s ha valaki megadta a hangot abban az időben, a többi is ráment. Tagja lettem a pártvezetőség­nek. Azt mondták, most mező­őr legyél, ezt kívánja a párt. Odamégy a kulákok közé, lás­sál-halljál mindent! Nyitott szemmel és nyitott szívvel járj! A város tartott el és kézbesítet­tük a papírokat. Megláttam sok mindent, hogyan szántottak, a beszolgáltatást kijátszották, meg ezeket. Piacos napokon felügyel­tünk a piacon. Utána a polgár­mester kiadta a parancsot és a nagv csomó papírral mentünk a tanyákra. A jószágvágásra is ügyeltünk. Nem szabad volt vágni, csak amit bejelentett a gazda és a zsírt is beszolgáltat­ta. A dűlőbiztosok jártak leg­inkább a tanyákra, de a kö­toszködőkhöz minket küldtek. 3J A mezőőri szolgálatom 1949. nyaráig tartott. Akkor szólítot­tak az állami gazdaságba. Azt mondták: ott elég sok gyanús ember van, vigyázz rájuk, Csa­pó elvtárs! A Klára-majorba kerültem, brigádvezetőnek. Az­előtt sose láttam kastélyt, ott meg szép, gyönyörű volt, éppen rendezgették az öregek otthoná­nak. aztán meg az avatásra is meghívtak, mert akkorra köz­ségi párttitkárrá választottak. Jó világ köszöntött rám, me­zőőrként 450 forintot kerestem, a gazdaságban meg rögtön a dupláját. Hamarosan igazgató­helyettesként meg 1120 forintot. Anyámnak és a nénémnek ha­zaadtam, nem mulattam el. Előbb rossz szemmel néztek, de megszoktak. Az igazgató — messziről hozták —, engem ki­kezdett. „Nem lehet kétlaki éle­tet élni" — . csaholta. Az igaz­ság. hogy véttem hat kis hol­dat. rajta egv picike gunyhóval. Ezt hányta fel, s tűnjek csak el gyorsan a közeléből. Nem loptam én. különben már itt sem vagyok. Hanem visszaparancsol­tak a felettes szervek, bennerí igazán megbíztak: akár tetszik akár nem fogadjon el az igaz gató vezetőnek Nyugdíjba is innen tértem. A növénytermesztésben dolgoztam. Az utolsó négy-öt évben válto­zott a sorsom; azt javasolták az elvtársak, már öregszem, nincs is annyi irányítóra szük­ség. jó nekem a tehenészeiben. Eleinte ríttam is. A nyugdíjam 3 ezer 500 fo­rint, a feleségemé 1310 forint. Néha mellékkeresethez is hoz­zájutok. Semmi vagyonom, meg­takarított summám sincsen, a fiam OTP-s házának vásárlásá­ba segítettem. Ami politikai munkát csináltam, ahhoz képest nem vagyok elégedett. Igyekez­tem ezért a rendszerért, néha talán rosszat is tettem, de nem rossz szándékból. Mindig hit­tem benne, hogy előre viszem az ügyet. És ez igv is történt. SZ. LUKACS IMRE

Next

/
Oldalképek
Tartalom