Délmagyarország, 1983. május (73. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-21 / 119. szám

Szombat, 1983. május 21 Lődi Ferenc Motívum A várost sokszor elhagyod, hajnaltól késő estig s elfutsz a parton, fűz ölén, hol szíved felmelegszik. Elfut, ki fél a többitől, elfut, ki fél magától. Iszonyú csönd a hallgatás. Hát ordíts föl, te bátor 1 Feszülni, fájni volt erőd s eztán sem élhetsz másképp. Volt rá időd. hogy megtanuld, a fény testvére: árnyék. Magyar valóság volt bizony a csontok bús zenéje. Szerzője torzzá istenült s benned is szerzeménye. Töröld meg szád. az árulót! Te is Dózsába faltál... Bosszút vársz érte félve most, s miatta meg se halsz már. Kegyetlen jóság vesz körül: magad maradsz magadnak s e rengetegnek útjait nem járja át a hajnal. Kiváltál s vissza nem találsz, mert forró szégyen éget. Embersűrűben élsz, te vad, és nem lelsz menedéket. Elfut, ki fél a többitől, elfut, ki fél magától s mielőtt újra visszatér, nyitott szívére ráforr. SZABÓ ANDRÁS RAJZA Találkozás A

búcsúzáskor, miközben ujjaival végig simította Viktor arcát, azt mondta. — Hidd el, jobb lesz ha elválunk. Miklós szeret, és én nem akarok megalkuvó lenni. Ne félj, azért sohasem foglak elfelejteni, köszönök mindent százszor es ezerszer. Viktor nehezen győzte le rejtett könnyeit. Megcsókolta Ibolya arcát és felugrott az indulni készülő vonatra. Tudta, hogy néhány óra múlva négyszáz kilométer választja el kedvesétől, de akkor még hitegette magát. Hónapok múltán is reménykedett, tétován várt egy levélre, egy üzenetre. De hívó, bíztató, vagy mindent lezáró szó nem jött. Néha próbálta felidézni a leány emlékét. Nézegette a féltve őrzött poharat, de már nem lelte rajta Ibolya finomvonalú ujjai nyomát. Azokban az időkben sokat utazott. mindig messzebbre, mintha öntudatlanul is menekült volna az emlékek és az új találkozás elöl. Mégis, az ismeretlen városokban utána fordult a rövidhajű, ruganyos léptű nőknek, mindegyikben Ibolyát kereste, de egyikben sem ismerte fel őt. Ahogy múltak az évek. egyre kevesebbet gondolt Ibolyára, és tudta, hogy az emlékképek egyre halványabbak lesznek. Már a felejtés határmezsgyéjén állt, amikor táviratot kapott. „KÜLFÖLDI CSOPORTOT VEZETEK STOP. MEGNÉZZÜK AZ ÉPÍTKEZÉST STOP, SZERETNÉK TALÁLKOZNI VELED. STOP. PÉNTEKEN A MISKOLCI GYORSSAL ÉRKEZEM STOP. IBOLYA." Viktor halogatta a döntést, mérlegelt, töprengett, éjszakánként végig gondolta életének sorsdöntő lépéseit, majd az utolsó előtti napon egyszavas táviratot adott fel Ibolya címére. „VARLAK." Izgatottan készülődött, és többször ismételgette, hogy mit mond majd a találkozáskor. Megrágta a mondatokat, apró monológokat készített. Tíz év után a régi diákkori szerelem megmaradt emlékképeit próbálta összerako6gatni. Sehogyan sem sikerült, mert a képekben, hol a felesége, hol meg n kisfia mosolygó arca tűnt fel. Játszadozott a gondolattal, hogy őszinte lesz és elmondja a feleségének, hogy mire készül, de aztán elvetette az egészet, mert úgy érezte felesleges fájdalmat okozni, hiszen minden elmúlt és bevégeztetett. A pályaudvarom mégis idegesen járkált fel és alá. Ügyefogyottan tartotta kezében a csokor rózsát és olyan volt, mint az első találkára készülő kisdiák. Ibolya barna kosztümöt viselt, kicsit teltebb és asszonyosabb lett, de ruganyos léptei a régiek voltak. — Szervusz! Örülök, hogy újra látlak — mondta Viktor és a kezét nyújtotta. — Meg sem csókolsz? — kérdezte Ibolya és válaszra sem várva magához húzta a férfit. Percekig szótlanul ölelték, majd nézték egymást, és a mozdulatlannak tűnő várakozásban szemeikben az öröm tüzei villantak fel. A közeli étterembe már egymáshoz simulva mentek be. Megebédeltek, majd az első pohár bor után Viktor hozzákezdett a monológjához. — Tudod, most leszek huszonkilenc éves. Érett a szőlő amikor születtem, sötétbarna kádakban forrt a must, és szeretem a szeptembert. Miért mondom ezt? Mert tíz év után újra megrészegültem. Szeretem a szőlöprést, a puttonyt, a kicsorduló piros nedűt. Ibolya először nem figyelt a férfi szavaira. Megsimította Viktor kezét és azt mondta. — Ügy szeretlek hallgatni, csak beszélj', beszélj! — Közben ujjai a férfi karikagyűrűjéhez értek és arra gondolt: — nem, nem változott semmit, azelőtt is így kezdte, a mézedes, álmosító mondatokkal, majd a suttogóra forduló szavakkal. Viktor megérezte a nő rezdülésén, hogy a régi emlékekre gondol. Benne is képek kavarogtak, fények és árnyékok, majd hirtelen minden letisztult. — Alig változtál meg, minden vonásod olyan mint tíz évvel ezelőtt — folytatta Viktor. — Ugyan, bókolni akarsz — vágott közbe Ibolya. A táskájába nyúlt, és egy fényképet vett elő. — Nézd, ez a kislányom. A fényképről rátekintő szempár Viktort emlékeztette valamire. Az elsó ölelésüket, az első csókukat, az első hajnali ébredésüket látta, de a képek elmosódva tűntek fel. A pohara után nyúlt, kiitta és keserűen mondta. — Ha akkor bízol bennem egészen másként lenne. Nyersen, szinte kíméletlenül kérdezte. — Mit akarsz, miért jöttél? — Elrontottam mindent — mondta Ibolya. Túlságosan gyorsan rohantam a cél felé, álmokat szőttem az érvényesülésről, és sokáig ragaszkodtam a félreállított tehetség magatartásához. Elvégeztem a külker főiskolát és külföldi üzletembereket kísérgetek az országban. Büszkén mutogatom azokat a gyárakat, városokat, melyeket ti építettetek. Irigyellek! Ha tudni akarod, ezért jöttem, hogy ezt elmondjam neked. Viktor úgy érezte, már fölösleges tovább folytatni a felépített gondolatait, hiszen megbukott, ku- ,.a darcha fulladt a monológja, se fütty se taps nem hallatszik. Fizetett, tisztességes borravalót adott a pincérnek, s mikor megitták a kávéjukat, azt mondta. — Gyere, megmutatom a várost. Nézzük meg a Sóhajok Hídját. Egymásba karoltak, de nem jutottak messzire. Már a lépéseiket sem tudták összeigazítani. Viktor fejében egy verssor motoszkált. „Hisz semmit sem akarsz már . .. csak melegedni, mint az üdvözültek..." Kimondani nem tudta. Ibolya szólalt meg először. — Kérlek, kísérj ki az állomásra. Visszamegyek a következő vonattal. Viktor nem tiltakozott. A búcsúcsók közben azon tűnődött, azelőtt becsukta a szemeit és most Ibolya rövid, erősszálú haját' látja. — Ha arra járok felétek, felkereslek — búcsúzott Viktor. — Bármikor jöhetsz, várlak — mondta Ibolya. A vonat lassan kiindult az állomásról. Még integettek, de mindketten tudták: többé nem fognak találkozni. RÓZSA JÁNOS Nagyívű életút Száz esztendeje, 1883. született Szekfü Gyula A

század egyik legnagyobb magyar történésze volt, de a história számára csak élete végefelé jelentett biztos iránytűt. Furcsa szellemi kalandokban vett részt, többnyire úgy, hogy személyes tekintélye csorbítatlan maradt, noha tanítványai sorra-rendre elhagyták, s az emlékezők ugyancsak fölemlegetik szarkasztikus világlátását, olykor cinizmusát. Tudós volt, aki a politika vizein evezett, s bár a háttérben maradt, tanácsadói irányítói minőségben roppant súllyal rendelkezett. Első jelentős alkotása, A száműzött Rákóczi óriási vihart kavart. A millenneumi Magyarország vitézkötéses történelemszemléletét támadta benne, a Thaly Kálmán-legendákat, a hamis kuruckodást. Dehogy volt szándékában a közvélemény kihívása! Mondhatni: váratlan lett számára a társadalmi felháborodás, s talán kényelmetlen is, hogy segítői, védői a progresszív Magyarország előhírnökei lettek. Szekfűt a tudományos tények tisztelete vezette az új Rákóczi-kép formálásakor, meg az a meggyőződése, amely Magyarország fejlődését a Habsburgok világában képzelte el. Ez utóbbi aulikussága sokáig kísérte pályáján, de maradandónak realizmusa, tényismerete bizonyult. Öriási tudása sajnos hamis elméletet táplált. A Magyar állam életrajza ugyancsak a Habsburgok bűvöletében született, s ráadásul a magyar szupremácia elvét lett volna hivatva igazolni. Azt az eszmét, amely kizárólag a magyarságnak tulajdonított úgynevezett államalkotó erőt, tehetséget a Duna-medencében, magától értetődően a szomszédos népek rovására. Hóman Bálinttal közösen írott Magyar története végülis mára használhatatlanná avult, inkább egy ,, szemlélet dokumentálása, mintsem forrásmunka. Persze, ez a szemlélet erős és hatásos volt. Sajnos, hatásosabb, mint a kortársak jóval haladóbb, jóval rea-i lisztikusabb történelemszemlélete. Szekfű szakított pályája kezdetének valóságtiszteletével és a szellemtörténet légvár építő módszerével olyan históriát teremlett, amelynek kimondatlan célja nem tudományos, hanem pedagógiai jellegű volt. A trianoni békekötés ájulatába dermedt ország értelmiségének — mintegy az igazságtalan béke ellensúlyaként — a magyarság felsőbbrendűségének tudatát óhajtotta szuggerálni, ö, aki komolyan és felelősen ismerte a múltat, olyan színekkel ábrázolta, amelyek alkalmasak voltak a tények elfedésére is. Öntörvényű magyar történetet írt, amely már megalkotása idején sem lehetett korszerű. Mégcsak nem is marxista értelemben, hanem a haladó polgárság szemszögéből sem. Ez volt a lényege Németh László egykorú bírálatának is. noha az író-publicista pillantását az indulat elhomályosította. A Bethlen Gábor-monográfia sem más, mint a forradalmak elutasítása, olyan május 23-án Nikolaj Kancsev Milyen meleg galambhang... Mii ven meleg galambhang: bugása havat roskaszt. míg bűbájjal kísérti kísérő szólamát. A fecskék is felszántják porhanyós levegőnket, hogy mielőbb bevessék villogó szándékokkal. Gépekért nem rajongok annyira, hogy ne látnám: madarak tolla még a magasság szempillája. Szirénánkba dugjatok farkast: üvöltsön még velőtrázóbban! (Rózsa Endre fordítása) reform-politikus idealizált arcképe, amilyennek Szekfű az „ideális uralkodót" elképzelte. A török és a német szorítás veszedelméből rációval és okos kompromiszszumokkal futó magyar érdekű politikust rajzolt, sok-sok tény alapján, de lényegében historizálva, lényegében politikai receptadó igénnyel. Publicisztikája is, mindenekelőtt a híres-hírhedt Három nemzedék, a nemzet okulására készült. Pontosabban a nemzet vezetőinek akart ideológiát és uralkodási, országvezetési kézikönyvet készíteni. A levert forradalmak után, Horthy országlásának kezdetén világossá akarta tenni Magyarország ellenforradalmi rendszerének mélyen nacionalista ideológiáját. így tekintette át az utolsó másfél század magyar történelmét, mert bizonyítani óhajtotta: a forradalmak kárt okoztak a nemzet fejlődésének. Az ellenforradalmi rendszer valósága azonban kiábrándította a maga teremtette ideológiájából. Szekfű Gyulát voltaképpen minőségigénye emelte ki kortársai közül. Ez vonzotta a Horthy-renden belül gróf Bethlen Istvánhoz, mert természetesen undorodott a bikacsökös, szadista különítményesektől, Horthy híveinek többségétől, a korrupt uralkodó osztálytól, a szűklátókörűségtőL Bethlen István konszolidációs politikáját arra is alkalmasnak hitte, hogy megszervezze és fölnevelje a rendszer elitjét. A Magyar Szemle Társaság, illetve a Magyar Szemle című folyóirat és az általa kiadott füzetsorozat a minőséget és a tudományos hitelt képviselték olyan korban, amikor minden hiteltelennek és tudománytalannak látszott. Magától értetődően Szekfű ideológiájával is ellentétben. 0 pedig tájékozódni akart a fiatalok körében is — például az úgynevezett Szegedi Fiatalok körében —, hogy megnyerhesse őket. És ez a minőségigény vezette el önnön ideológiai kudarcának méltó és férfias felismeréséhez. A háború kellős közepén volt ereje felismerni és volt mersze kimondani, hogy valahol utat vesztettünk. Az akkori magyar szellemi élet színe-javát hívja meg a németellenes szellemi ellenállás egyik legjelentősebb dokumentumának megírásához, a Ma a magyar? című kötethez. Babits Mihály és Kodály Zoltán is megtalálhatók a szerzők között. Szép. nemes tett volt ez a könyv, ha mára tudományos értéke el is avult, de a történelmi tett fénye nem halványulhat el. Mint ahogyan azt sem feledhetjük, hogy a Magyar Nemzet című napilap háború alatti Hitler-ellenes vonalának értelmi szerzője és gyakorlati irányítója ugyancsak Szekfű Gyula volt. így lett a felszabadulás után a fiatal Magyar Köztársaság első moszkvai követe és így találta meg helyét az újat építő magyar társadalomban. Azért emlékezünk ma — a tévedésekkel súlyosbított, kudarcoktól sem mentes — életére, mert volt ereje szembe nézni korábbi önmagával. Mekkora utat kellett megtennie ahhoz Szekfű Gyulának, hogy a szociáldemokrata Népszava 1941-es, nevezetes karácsonyi számában részt vegyen. hogy aktívan cselekedjen a Történelmi Emlékbizottsági munkájában és hogy tanúskodjon a fasiszta rendszer rögtönítélő bírósága előtt — Schönherz Zoltán mellett. A felszabadulás utáni egyik első nyilvános szereplése volt. hogy emlékbeszédet mondott Leninről. Mai szemmel olvasva e hajdani emlékezést, persze, sok naivitást, vitatható tételt találunk benne. Az utókornak azonban a gesztus nagyságát, a megtett út óriási távolságát kell értékelnie. Az a történész, aki Habsburg-illúziókkal kezdte pályafutását — élete végén Lenint akarta megérteni. így kell emlékeznünk Szekfű Gyulára! C. FEHÉR PAL