Délmagyarország, 1983. március (73. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-05 / 54. szám

118 Szombat, 1983, március 5. Olvasónapló Megszólal Bálám szamara náth Aurél megírt hat könyvet és Kondor Béla műhelyéből is kikerült két kötetre való vers. S íme Szántó Piroska is annyi verés után „meglátá... az Ürnak angyalát." Faltam Szántó Piroska könyvét, ezt az életmozaikot. Talán azért, mert úgy ír, ahogy beszél, minden keresettség, kimódoltság nélkül, őszintén, nyersen és kendőzetlenül, nyíltan, szinte vallomásszerűen. S bár mozaikot készít, s nem összefüggő önéletírást, szerkesztése kifogástalan profimunka. A könyv így kezdődik: „Első határozott élményem egy revolverdörrenés ... Anyám szíven lőtte magát, mert apám elhagyta és egyedül maradt a három gyerekével. Ez a revolverlövés jelenti nekem a gyerekkor végét, utána már az élet kezdődött ..." ötévesen micsoda életkihívás! A kiskunfélegyházi gyermekkor élményei, a főiskolás esztendők nélkülözései, majd a mozgalmi kapcsolatok, az illegalitás, a letartóztatások megaláztatásai, a Bajót csodálatos faluközösségének élménye, az Európai Iskola szerveződése, virágzása és összeomlása, a kapcsolat élete társával, Vas Istvánnal csak a leginkább meghatározó momentumok. Mintegy jelképként idézte a szentendrei kertjükben álló meggyfát: „Először alighogy elültettük, másodszor kétéves korában tövig lerágta egy beszabadult kecske. Kihajtott, úgy megnőtt, hogy később le kellett vágni a felét, mert útjában volt a villanyvezetéknek. Kinőtte, él és újból vezérágat hajtott. Ma is szedtem róla egy kosár meggyet." Szántó Piroska úgy írja le életének meghatározó epizódjait, mint ahogy fest, rajzol. Lényegretörően, színesen. S nemcsak a természet szépségeiről beszél őszinte hitető erővel, de emberi portréi, életvillanásai is magával ragadóan hitelesek, legyenek azok művésztársak, a ma vezető politikusai, egykori nyilas kerületvezetők vagy éppen sokszoknyás bajóti öregasszonyok. Sorait át meg átszövi a képzőművész ,'.tárlatvezetése". Szól azokról az élményekről, melyekből képei születiek. S ezen részletek olvastán talán mindenki meggyőződhet arról. hogy nincs olyan absztrakt, nehezen értelmező ábrázolás, amelyről ne lehetne normálisan, érthetően a ' lényeget megfogalmazni. Szántó Piroska nagyszerű könyvét régi vázlatfüzeteinek kitépett lapjai és festményeinek színes reprodukciói díszítik. Egy tévébeszélgetésben mondja viszontagságos, de nagyszerű életének summázataként: „... a tündöklő virág vagy ragyogó lepkeszárny mögé helyesnek és nélkülözhetetlennek érzem a fekete háttér tragédiáját. A halál tudata, amivel meg vagyunk t'erve, nekem néha, csak annál szebbé teszi az életet — mint a virágok színét a fekete engré." Hatvanhat éves korában írta első könyvét Szántó Piroska. Meglátta az Űr angyalát, de biztos vagyok benne, Bálám nem vágja fejbe érte. TANDI LAJOS Búslakodás vagy aktivitás? H

a pusztán az egyéni búbánatokról akarnék írni, akkor feltétlenül pszichológiai fejtegetésbe bocsátkoznék. Magyarországon azonban nemcsak az egyénnek hibája az, hogy az első kedvezőtlen fuvallat hatására panaszkodni kezd, hogy belevájja magát a panaszba, hogy Arany János szavával élve, azt mondja magának: „Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten." Hajlamunk van arra, amit nagyon sokszor és helyesen búsmagyarkodásnak hívtak. S nem is arról akarok írni. mikor az egyéni „pecheket" egyesek kozmikus méretűre növeli Vagy ha nem is kozmikusra, legalábbis nemzeti ynéretüre. Például azt. hogy éppen amikor tanulni tudtak volna, családi bajok akadályozták őket, átstilizálják nemzeti szerencsétlenséggé, mely mindig éri a magyarságot, mindig éri a magyar embert, mert ilyen a magyar sorsa. Az ilyen álstilizálásnak szubjektív oldalát, .tehát az elkeseredés minőségét bármennyire is megértem, mégis úgy vélem, sok alapja nincs. Még akkor sem. ha az ilyenfajta pályatörések okaként sokszor a Muhi-pusztától Mohácson át a 48-as forradalom bukásáig az összes nemzeti szerencsetlenségeket felemlítik. Amire én gondolok, az elsősorban az, hogy a nehézségeket, melyekkel nemcsak az egyéni életben, hanem a társadalmi életben is találkozunk, sokszor felhasználjuk arra: a panaszból panasz legyen, az elkeseredésből még mélyebb elkeseredés, és arra. hogy az elkeseredés indokává válhasson a tett hiányának. A búsmagyarkodás tudniillik erre is hajlamosít. Emögött mindig az rejlett, hogy sokan érezték ugyan a társadalmi ellentmondásokat, hajlandók voltak elkeseredni miatta, sőt búsulni is, csak éppen a megváltoztatás érdekében az ujjukat sem akarták mozdítani. Az ilyen mély elkeseredések színészileg nagyon jól hatnak, de társadalmilag legalább annyira károsak. Tetszetősek, mert még érzésekről adnak számot, de elméleti hasznuk pusztán a számegyenes negatív oldalán mérhető. Rengeteg ilyen panaszra emlékszem. Akadt a panaszok között olyan is, mely felemlítette, hogy Magyarországon, „ebben a nyersanyagszegény országban" mihez sem lehet kezdeni. A másik panasz irigyelte például a jugoszlávokat vagy az olaszokat, sőt Ausztriát is, mert ezek az államok tengerpartjaik és hegyeik vonzása következtében olyan idegenforgalmi bevételekre tesznek szert, amelyet mi, szegény magyarok Balatonunkkal megközelíteni sem tudunk. Hallottam már azt is, hogy sajnos. Magyarország nem változtatható igazi kertországgá, hiszen nem teremnek meg nálunk a déligyümölcsök, nincsenek citrom- meg füge-, s a narancsligetek is legfeljebb csak a dogmatikus időszak elképzelésében voltak. Panaszkodni tehát lehet, s előfordulhatna az. hogv Magyarország is annyi feketefölddel rendelkezne, mint amivel nem rendelkezik olyan klímája volna, mint amilyen nincs, és olyan ásványi kincseket rejtegetnének a magyar hegyvidékek, mint amiket nem rejtegetnek. Igen ám, csakhogy mindez vágyálom, és alig. hiszem, hogy az ilyen vágyálmoktól elvakított emberek kétségbeesése, büsongása reális lenne. Mert Magyarországon azért mégiscsak vannak ásványi kincsek, a magyar mezőgazdaságnak mégiscsak vgn alapja: a magyar klíma és a magyar földek minősége, és ha megfelelő módon felkészülünk, még idegenforgalmat is tudunk teremteni. Az irreális búsongás szembenáll az aktivitással. Egy német drámaíró, Franz Wedekind egyik gondolatát idézem: „Balszerencse mindenkit érhet. De csupán a nagyon intelligens ember képes valamit is hasznosítani belőle." Nos, Wedekind mondása szerintem önmagában ,is igaz, de különösképpen igaz a mi mai helyzetünkre. Mert valóban érték a magyar gazdaságot kedvezőtlen világpiaci és világpolitikai hatások is, de nem az a feladat, hogy búsongással vagy éppen bűsmagyarkodással fogadjuk. Napjainkban éppen arról van szó, hogv az állandóan változó világban az állandóan változó helyzetben valamit hasznosítani próbáljunk a kedvezőtlenből. Igaz, nem emelkedik a nemzeti jövedelem és az életszínvonal; igaz, hogy bizonyos termékeink előállítását vagy meg kellett szüntetnünk, vagy mennyiségileg korlátoznunk kellett. Viszont igyekszünk okosan eljárni. Az úgynevezett strukturális változás mint fogalom és mint gyakorlat éppen ezt jelenti. Új struktúrát próbálunk teremteni a magyar iparban és részben a magyar mezőgazdaságban is Az új struktúra megteremtése semmiképpen nem zökkenőmentes, tehát sok^k szerint újabb „búsongani valókhoz" vezet. Ennek ellenére azt hiszem, hogy a struktúra átalakítása és modernizálása, az, hogy azt termeljük, amire a jelen körülmények között is szükséglet mutatkozik, és azt megpróbáljuk maRas minőségi fokon termelni — annyit jelent, hogy tanulni igyekszünk a különböző objektív balszerencséből. Mert a régi közmondás szerint „más kárán tanul az okos". De aki a saját kárán nem tanul, aki a saját balszerencséjén nem okul, az semmiképpen nem nevezhető okosnak. Ezért azt hiszem, hogy a búsongás, a búsmagyarkodás, a mélabú, a társadalmi neurózis valóban negatív jelenségek, viszont tanulni saját balszerencsénkből csak akkor lehet, ha aktivitást tanúsítunk a gondolkodásban, a gyakorlatban, az iparban és a kereskedelemben is. A búsongás rögzíti a régi, rossz állapotot, az aktivitás változtat rajta. Az előbbi konzervatív, az utóbbi haladó. HERMANN ISTVÁN Ügy tartja a féligazság, hogy minden ember képes volna írni egyetlen regényt, saját élete törtenetét. S bár ezek az önéletírások sprődebbek pongyolábbak, stilárisan szegényesebbek a hivatásos írók munkáinál, mégis kelendőek, mert közelebb vannak az élet mindennapjaihoz, hitelesek keményen .igazak. Mintha Bálám szamara szólalna meg mindahány munkából. Szántó Piroska festő- és grafikusművésztől idezem a hasonlatot, aki önéletrajzi munkája kapcsán egy interjúban mondta a következő, ket: „Bálám — amint Mózes IV. könyvének 22. fejezetében olvasható — nem látta azt. omit szamara látott: az Ürnak angyalát. Ezért Balam háromszor megverte szamarát. Az Ür pedig megnyitotta a szamara száját... Talán én is reménykedhetem." Miről beszél ez az emlékező korosztály, a hatvan-nyolcvan evesek? Miről is beszélhetnének másról, mint az elmúlt fél évszázad Magyarországának történelméről, társadalmi, gazdasági árapályairól, az egyéni sors mindennapjairól. életpályákról, nekilendülésekről és vakvágányokról, sikerekről és gyötrelmekről. A közelmúltban azonban fölszaporodtak a memoárok, s az olvasók — példányszámok, statisztikák, könyvesbolti és könyvtári adatok igazolják — örömmel veszik kézbe ezeket a köteteket. Hisz az egyes ember szemszögéből látják es láttatják velünk az elmúlt évtizedek históriáját, s általuk lesz emberar. cú a történelem. Két kötet rímel egymásra az elmúlt hetek olvasmányaiból. az egyik Cserépfalvi Imre könyve, amelynek címe pontosan kifejezi tartalmát: Egy könyvkiadó feljegyzései, a másik Szántó Piroska Bálám szamara című önéletrajzi mozaikja. * A barát és mecénás. József Attila könyveinek bábája, sorsának hiteles ismerője Cserépfalvi Imre. Természetes, hogy a József Attilára vonatkozó emlékek izgattak elsősorban. Cserépfalvi így irta ie az első párizsi találkozását a fiatal költővel: „1926 őszén meglátogattam Vághidi barátomat... Ezúttal nem a legalkalmasabb időben toppantam be hozzá, mert úgy láttam, hogy egy. fiatal kollegával tanul. Máris távozni akartam, hogy ne zavarjam őket, de Vághidi elém állt, visszahúzott, nagy lelkesedéssel, körülbelül ilyen szavakkal mutatta be az ott levő fiatal diákot: Itt van József Attila, a híres magyar költő, nyelvtanárom. A latin mondattan szabályaira oktat... amíg Vághidi foglalatoskodott a tea elkészítésével, mi József Attilával egymást kínálgattuk cigarettával, nem tudtuk, hogy kezdjünk a beszélgetéshez. Végre Attila amikor tüzet adott, amúgy mellesleg megkérdezte, hogy szeretek-e biliárdozni... széles mosollyal válaszoltam, hogy sajnos, igen. Előrebocsátom, hogy még aznap este éjfélig biliárdoztunk a Café de l'Odéonban .. •" A kapcsolat a költő haláláig tartott. Sőt, azon túl is. Hisz Cserépfalvi nemcsak a Szép szó megindítása fölött bábáskodott, nemcsak segítette József Attila megélhetését,, de az ő kiadásában jelent meg a Nagyon fáj című kötet, a József Attila szerkesztette Európai költők antológiája. 1938-ban a költő összes vérsei és válogatott írásai című gyűjtemény, majd 4ü-ben az összes versek ós műfordítások, József Jolán életraizi munkája. 41-ben ennek második kiadása és József Attila Költészet és nemzet című munkája. 44-ben Németh Andor József Attila-monográflája, 45-ben a költő forradalmi verseinek antológiája és az összes művek második kiadása. 4(>-ban a testvére által írt életrajz harmadik kiadása. 47-ben ar összes művek harmadik. 48-ban negyedik kiadása és a Poemas Choisis című kötet és 49-ben a Válogatott versek. Természetesen Cserépfalvi nemcsak a József Attila-i élelmü gondozója, de egy izgalmakkal :cU korszak koronatanúja. A szas évek párizsi világának, intellektuális forrásainak elkötelezett, határozottan baloldali képviselője, aki a 30-as, 40-es években a fasizálódó Magyarországon is képes volt úgy megőrizni emberségét, hitét és eszmei meggyőződését. hogy semmi áron sem adta föl kiadói politikáját, kereskedő vénáját. Mint koronatanú. nem elégszik meg önmaga életének regisztrálásával, még az oly tanulságos letartóztatásának és illegalitásának részletezésével sem, szükségesnek tartja fölrajzolni a barátok és munkatársak portréját, így többek között RátliVégh István. Supka Géza, Kassák lajos,. Radnóti Miklós, Hevesi András. Szekfú Gyula. Szabó Zoltán és Kovács Imre arcmását; s valamennyi megállapítását korabeli sajtóból válogatott részletekkel és gazdag dokumentumanyaggal hitelesíti. így könyve valóban egy korszak látlelete, melynek középpontjában a Váci utcai Cserépfalvi Kiadó áll, s körülötte hullámzik, zajlik a történelem. Az szerző azt írja feljegyzéseinek fülszövegén: „Meglep az az érdeklődés, ami személyem iránt megnyilvánul.'' Ám hogy menynyire nem meglepetés ez az érdeklődés, azt a könyvben egy Bálint György idézet igazolhatja: „Sokmindent el lehet venni az emberiségtől, meg lehet fosztani mindentől, ami életét értelmessé és érdemessé tette. Csak egyet nem. lehet most már kiirtani: a szöveget. A szavak megmaradnak, az emberiség legszebb és legokosabb mondatai többé már nem veszhetnek el... Az a fontos, hogy megmaradnak számos példányban, olvasható állapotban." Ehhez járult hozzá Cserépfalvi Imre életével, munkásságával és könyvével is. * Szabó Lőrinc azt írta Cserépfalvi Kati emlékkönyvébe, hogy „Szeresd az igazságot és gyűlöld a hamisságot, de vigyázz, mert sokféle igazság van. Te azoknak az igazságát szeresd, akik kopottak, rongyosak és elhagyottak." Szántó Piroska azt mondta könyvéről. hogy az igazat és csakis az igazat irta. S az ő igazsága is a nehéz életűek, a küzdők, az elkötelezettek igazsága. • Szántó Piroska a XX. századi magyar képzőművészet kiemelkedő egyéniségé, magányos, egyedülálló, teljesen eredeti jelenség. Ügy tartják, a suszter maradjon a kaptafánál. S mily nagy szerencse. hogy Szántó Piroska elfogadta az Üj írás főszerkesztőjének. Juhász Ferenc nek fölkérését, s megírta pályája emlékezetét, s mily szerencse, hogy a Szépirodalmi Kiadó nagyszerű vezetője, Illés Endre ez alapján buzdítólag kérte e könyv megírására a művészt. Persze a művészeti ágak nincsenek fényévnyi távolságra egymástól. Kisfaludy Károly is festett. Jókai Mór is, Nagy László is. De a festő BerfezXKYAXlLSZ JENŐ KlALLlXÁSÁEOL