Délmagyarország, 1983. március (73. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-26 / 72. szám

130 M: DM Csütörtök, 1983. március 31. MAGAZIN Összemosódó képek múlt időmből N

emrég kinyitom a Népszabadságot, s egy magas rangú szovjet vezérkari . tiszttel készült riportra bukkanok. Arra a kérdésre, hogy mi volt a második világháború legnehezebb és legemlékezetesebb pillanata, a tiszt egyetlen helységnévvel válaszol: Zámoly. A falum ugyanis három hónap alatt tizenhétszer vagy tizennyolcszor cserélt gazdát. A szovjetek előszörre is másfél hetes komoly harc után értek el Fehérvártól Zámolyig. Ez a másfél hét is a poklok pokla volt. Minden éjszaka bombázás, háromszor is. Este tízkor, éjfélkor és éjfél után kettőkor. Menetrendszerűen és kísérteties pontossággal. Ezt nevezik lélektani hadviselésnek. Aztán az ágyúzás, az aknaeső szakadatlan. A láncra kötött állatok bőgnek. A kazlak, az istállók egymás után gyulladnak ki. De csak a csönd szüneteiben merészkedünk föl a pincékből levegővételre, és hogy megnézzük: a mi házunk áll-e még? A negyedik nap hajnalán szokatlanul nagy a csönd. Lepsényi István a közeli pincéből fölbotorkál, kinéz a légnyomástól meghasadozott ajtón, s fehér leples lovas csapatot lát. „Itt vannak az oroszok, vége a háborúnak" — kiáltja le a krumpli- és a hideg répahalmok fölött szorongóknak. És már siet is. hogy üdvözölje a katonákat. Odafut az első lovashoz, és a hadifogságban tanult csonkaReszelék Az orvos öngyilkos akart lenni. de elhalasztotta; nem volt kéznél sterilizált fecskendő. Tönkreteszed magad! Miért iszol annfit? — Annyi gondombajom van, hogy ivás nélkül nem tudom elviselni. Ha meg iszom, undorodom magamtól . . . annyira utálom magam, hogy innom kell. .. így viszont undorom fokozódik ... hát egyre többet-kell innom... Egészséges váró — olvasható fehér, olajjal festett betűkkel a Mátyás téri rendelő ajtaján. Nem is tudtiam, hogy beteg volt! Évezredek során számtalan elmarasztaló és becsmérlő jelzővel illették a nőket. Nyilván elfelejtették, hogy minden nekik tulajdonított bűn és vétek kizárólag a férfiak közreműködése folytán létezhetett. Arról nem is beszélve, hogy a férfit is nő szülte! Manapság divat, hogy vacak kis semmiségeket is legszebb jelzőinkkel díszítünk. Olyan ember ő. hogy vallja a legnemesebb elveket. Csak éppen nem gyakorolja! Hivatali képessége: a nagyhangú. tolakodó, erőszakos szemtelenség. Szilárdsága, rátermettsége: a másokon akár át is gázoló embertelenség. Okossága: csalafintaság, mások „átejtése", becsapása, kihasználása. Vigyázzunk a gyáva, meghunyászkodó, „fal melletti" emberrel! Ila úgy fordul, pimasz, elvebemült és kegyetlen! Még sokan hiszik: lest és lélek külön fogalom. Az ember viszont fizikai lény a természetben. Fejlett agya révén magasabb rendű a többi állatnál. Ennek az agynak terméke a szellem, a lélek. Ha elpusztul az agy, vele eltűnik a lélek ls. Dühös szócsatákat vívunk bizonyos, dolgok mellett vagy ellen. De valljuk be, igazán és mélyen bonka nyelven hadar valamit lelkesen. A fehér csuklyás lovas leszáll a nyeregből, és egy iszonyú nagy pofont lezavar Lepsényi Istvánnak. Később derült csak ki, hogy a lovasok német felderítők voltak. A szovjet csapatok Zámolyt negyvennégy karácsonyának másnapján foglalták el. Rá egy hétre, negyvenöt január másodikán viszont arra kényszerültek, hogy újra kiürítsék. Fejvesztés terhe mellett minden zámolyinak el kellett hagynia otthonát. A lovas gazdák fölpakolt kocsival mentek, de akiknek csak ökörfogatjuk volt, mint nekünk is. az ökröket láncra kötve, Isten nevében, otthon hagyták, s azt vihették csak. ami a hátukon elfért. Ekkor kezdődött hosszú, háborús hányódásunk. Először a szomszédos Pátkára mentünk, utána Pákozdra, végül Baracskára. Egy ilyen emlékezésféléből szinte minden dráma és lélektani történet kimarad. Kimaradnak a félelmek, az éhezések, az apánkra s a ránk szegezett pisztolyok, az éjszakai nősikoltozások, a hétfői nap még élö szovjet kiskatonák, akikkel együtt megyek zsákkal a vállamon krumplit kajtatni a németek által szemmel tartott pákozdi szőlőhegyre. s akik szerda reggel már halottak, akiket lovas kocsi hoz be az első vonalból, most már örökre. Kimaradnak a pajzs nélküli nők, kiknek ilyenkor le kell feküdniük a bajtársaikat elveszítő fiatal katonák mellé, akikre talán holnap kerül sor. A fiímrendező Csuhraj meséli, hogy ő is harcolt Székesfehérvár térségében — azokban az időkben, amikor ide-oda hullámzott-mozgott a front. Egyik alkalommal parancsot kaptak, hogy estére foglalják el Sőrédet — Mór és Zámoly között fekvő községet. Megindul a támadás, de a Vértes álcázott horhosaiból háromszáz Tigris tank tör elő, és lendül ellentámadásba. A szovjet felderítés nem tudott ezekről a páncélosokról semmit. Gyalogosok és tankok gabalyodnak össze. Pillanatok nem is értjük azokat a bizonyos dolgokat. * Az igazi tudós legtöbbször meghátrál a nagyhangú középszer elöl: olyan teret keres, melyben a hang intenzitása nem pótolja az érveket. * Az ember — kitartással, akarattal, szorgalommal — legtöbbször eléri célját. Sajnos, legtöbbször későn, mikor már nem leli benne igazi örömét. * Egyik legundorítóbb és a társadalmat is károsító érvelés: „maga még túl fiatal..."! * Ha élvezed autód suhanását a sima országúton, gondolj néha az útépítőkre! * Egy társadalomban élni és magunkat attól függetlennek tartani: képtelenség, agyrém, fikció. * Kár lenne nélkülünk! — hirdeti magát az Állami Biztosító. Igaz: biztosít minket a biztosító az élet sok bajában: mi pedig pénzünkkel biztosítjuk a biztosítót, hogy biztosíthasson minket az életi sok bajában . . . BANKI MIHÁLY Katona Judit Ars poetica Van nékem erős istenem, aki énbennem lakozik: mi más lehet a költészet versteste, mint a hit. Kell a gyötrődés idebenn, a büntetés, hogy maradjak veszteg s a feloldozó irgalom, hogy kisgyerekként még jobb lehessek Segítsetek, hogy verset írjak, mert kell a szeretet nagyon, virághoz ülök, mint a rög fényindák fonnak át. Tudom, kell a gyötrődés idebenn mindenkiért, ki verset olvas, hogy boldognak festhessem magam s ne lehessetek elhagyottak. ró L ™ Találkozás Lengyelországban Mario Rigoni Stern az olasz ellenállási irodalom kimagasló írója 1921-ben született Asiagóban. Első művét (őrmester a hóban), amellyel elnyerte a „Viareggio" irodalmi díjat, Nemeskürty István „Requiem egy hadseregért" című könyve olasz pandanjaként emlegetik. Mario Rigoni Stern háborús élményeit feldolgozó remekművek tanúbizonysága amellett, hogy az emberiség, fajra és életmódra való tekintet nélkül, egy család. Számos elbeszélésében vadásztörténetek kapcsán, egyszerű közvetlenséggel mondja el az emberekbe és az életbe vetett hitvallását. Itt közölt írását Timárné Makkár Erzsébet fordította. alatt elszabadul a pokol. Nincs más hátra, mint a légierőt hívni segítségül. A szerencsétlen szovjet gyalogkatonákat egyrészt az ellenséges tankok, másrészt a saját repülőik veretik. Íme, a háború abszurditása! Háromezer halott katona marad a sáros, füstös, véres hóban, mire sötétedésre elfoglalják a szovjetek a falut. Csuhraj holtfáradtan nyit be egy olyan épületbe, „amire ma ezt mondjuk: tanácsház vagy kultúrház". Benyit egy terembe, és máris el-, zuhan, elalszik. Reggel, amikor halálos kimerültségéből ocsúdik, akkor látja: hol és kikkel éjszakázott. Körülbelül hetven halott német katona fekszik körülötte sorba rakva, fölcédulázva, mint „békebeli hullakamrában". Nyilvánvaló, hogy előző nap hordták össze, hogy közi)r sírba temessék őket. Hát ilyenféle dantei események csipkézték és lángolták körül fiatalságom kezdetét. Mikor március végén a menekülésből visszatérhettünk Zámolyra: romokat találtunk, és ide-oda imbolygó semmit. Hogy egyáltalán belekezdhessünk valamibe, előbb temetnünk kellett. Három hétig halott katonákat, két hétig pedig adathullákat temettünk. Lövészárkot, tankcsapdát. bunkert szinte egész esztendőben. A többi gyerekkel én is fosztogatni jártam hetekig a határt. Négyszáztíz kiégett tankroncsot számoltam meg Zámoly. Magyaralmás és Fehérvár határában, amit a hivatalos statisztika jobb terepismeret alapján még negyvennel kiegészített. * Legiszonytatóbbak a gazdátlan kézfejek voltak. Ott hevertek a roncsok zűrzavarában elszenesedve, nem messze tőlük már virágzott a sárga tyúktaréj. CSOÓRI SÁNDOR 1942 dermesztő januárjában történt.' Hosszú szerelvényünk útban volt a keleti hadszíntér felé. ahol akkor tombolt a leghevesebben a háború. Még Veronában elláttuk magunkat jófele borral, de bizony annak Bécsben már se híre, se hamva nem volt. A rettentő hidegben kiszáradt a torkunk, gyakran kellett öblögetnünk. Azt énekeltük, hogy „Bassano hídján ieng a fekete zászló...", meg hogy „Szívünk tele van bánattal mióta elhagytuk Aostát.. ." • Egyik éjszaka vonatunk megállt, és lefagyott egy Bécs utáni csendes kis állomáson. Régi gyárban szállásoltak el bennünket, ah°! békeidőben nem lehet tudni mit gyártottak, de az biztos. hogy most semmit. Nappal a hegyekben síeltünk a falubeli fiúkkal a szemcsés, jó kemény havon. Mikor kiolvasztották szerelvényünket. elindultunk, majd ismét vesztegeltünk. Egy kis városka szélén fabarakkokban laktunk. A repülősök egész éjjel fűtöttek a szénkályhákban, reggel meg valami teához hasonló italt hoztak. Éppen egy hónappal azelőtt indultunk. Az igazat megvallva, Itáliában olyan távol éreztük magunkat Kelettől és a háborútól, és most egyszerre a közepében voltunk. Kártyával meg síeléssel ütöttük agyon az időt, udvaroltunk a helybeli lányoknak. Február elején azután elindultunk. A vasúti fékező hosszú nyelű kalapáccsal kopogtatta a síneket. Csikorgott a vonat a hidegben, pöfékelt, csúszott egyet, végül elindult. Futott a nagy télben, és az ablakokon vastag jégréteg keletkezett. RáleheltünK a jégre, »és pár centiméteres kis körökön át figyeltük a tájat. Fenyők, nyírfák, falvaK, városok, megint nyírfák, falvak, megfagyott vízfolyások, korcsolyázó gyerekek, egy szánkó a tisztáson, házikó, fenyők. Vidám látvány volt, amint a vásütat szegélyező hófogósövény mögül kibukkant egy-egy riadt nyúl. A festői kép láttán, amint az erdőszéleken zergecsapatok bámulták jégcsapokkal borított rohanó szerelvényünket. az ember el se hitte, hogy háború van. és mi fegyverben vagyunk. Már a Pripjet-mocsarakhoz közeledtünk, amikor a partizánok felrobbantottak egy hidat, és várnunk kellett, míg az OT német katonái felépítik (Todt-szervezet, Fritz Todt német mérnökről elnevezett katonai alakulat, 1933-ban alakult. Ford. megj.), Először hallottam azt a szót, hogy partizán, fogalmunk se volt addig róla. hogy mit jelent. Közben a kocsikban összekuporodva kártyáztunk a jó meleg kályhák mellett, hála a németektől lopott szénnek. Mint mindig, most is vesztettem a kártyán. Jól fel is dühítettem a szanitéc tizedest. Két osztás között a sínek felöl hangfoszlányok ütötték meg. a fülemet. Valaki ezt. kiabálta: én Itália, én háború Itália, én Asiago Én tudniillik asiagói vagyok, és amint ezt az utolsó szót egy idegen szájából meghallottam, lecsaptam a kártyát, és rohantam a vagon ajtajához. Régi télikabátba bugyolált öregember ült egy padon, lábán filccsizma. Amikor nevetett, kilátszottak ritka, sötét fogai. Más nem kiabálhatott. csak ő. Földi? — kérdeztem tőle. Te Olaszország, te Asiago? Igen, mondta, én háború Olaszország, én Asiago. Egy ugrással a földön termettem, és úgy kiabáltam, mintha süket lett volna, fgy szoktunk beszélni azokkal, akik keveset értenek a nyelvünkből. Mondtam neki. hogy én is Asiagóba való vagyok. Ügy viselkedett. mintha honfitársam lett volna, én a hátát veregettem, ő meg a karomot szorongatta. Mindent tökéletesen megértettem, amit mondani akart. Elmesélte, hogy 1915-ben a mi hegyeink között harcolt, hogy ott érte a háború vége. majd fogságba esett. Hadifogsága alatt a falubelieknek segített a romok eltakarításában, meg a halottak eltemetésében. Elmondta, hogy mennyit éheztek, és hogy az olasz asszonyok adtak neki kenyeret. Közben a barátaim is odaálltak a vasúti kocsi ajtajához, és figyelték élénk beszélgetésünket. Ez a Rigoni Lengyelországban földijével találkozott — mondták. Aztán az én lengyelem helységneveket, hegyeket sorolt fel abszolút hitelesen. Megkínáltam cigarettával, és amikor láttam, hogy olyan mohón szívja, odaadtam neki az egész csomaggal. Intett, hogy várjam meg, és ugrálva, mint egy csóka, eltűnt a hókupacok között egy kis házcsoport irányába. A kéményekből lassan szállt fel a füst. Eszembe jutott Napóleon visszavonulása, úgy ahogy az le van írva a Háború és békében, meg a szalonkáK, amelyek e tájról hozzánk vándorolnak, meg még annyi minden, ami inkább érzetként, mint gondolatként keletkezett bennem: gyerekkori játékaim a hóban, nagyapám nénje, aki nekünk harisnyát kötött, az istálló szaga, régi és újabb emlékképek. Ezek az emlékek, meg a lengyel paraszttal való találkozásom és a kis mozgás a hóban, hogy ne érezzem annyira a hideget. kellemes, jóleső érzéssel töltöttek el. Közben barátom visszatért egy vödör sörrel. Ittám már sok helyen sört, de ehhez hasonlót még egészen biztosan nem. és sajnos nem is fogok. Megfelelő hőmérsékletű, jóízű, tiszta színű. habos volt, az ember szája jószagú marad utána, éj szinte inni kíván még belőle. Amíg a vonat vesztegelt, addig ottmaradt ő is. Ügy ittam a sört. hogy a számhoz emeltem a vödröt, és hátrahajtottam a fejem, ő meg mesélt a németekről. a családjáról, meg árról, hogy hogyan szerezte a sört, éhezésről, nélkülözésről, meg hogy arrafelé zsidók is voltak, akiket dolgoztattak, és korbáccsal vertek. Ezután azt kérdeztem tőle. kik azok a partizánok. Másra terelte a szót, dohányról kezdett beszélni. Arra haladt el a vasutas, és megkopogtatta kalapácsával a vonat kerekeit. Az ügyeletes tiszt számba vett valamennyiünket. Utolsó cseppig kiittam a sört, ami még a barátaim csajkájában maradt az üres vödröt pedig teletömtük neki kétszersülttel. A vonat fütyült, a kürtös megfújta az előrét, és a hosszú szerelvény vitte a sok tüzért a háborúba. Az én lengyelem meg állt a hóban, amíg csak egy távoli kis pontnak látszott. Ma is magam. előtt látom, amint integet a sapkájával. Az este beálltával meggyújtottuk petróleumlámpánkat, és a vonat behatolt az északi sötétség sűrűiébe, maga mögött hagyva hótól roskadozó fenyőket, szél járta pusztákat, alvó falvakat, vitte gyomrában a katonákat a háborúba. Aztán leheveredtünk egymásnak háttal a - szalmára, hegyekről és lámpákról álmodtunk. Egyvalaki azonban nem aludt a vagon sarkában. A kerekek ütemes zakatolása közben életében először a szegény emberek sorsán gondolkozott, a háborún, amely annyi emberáldozatot követel, és azt kérdezte mrgában: ugyan hányan térünk vissza azok közül, akik a vonaton utazunk? Hány bajlársunka: ölünk meg. és miért? Pedig a világon mindnyájan bajtársak vagvunk. MARIO RIGONI STERN