Délmagyarország, 1983. február (73. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-19 / 42. szám

8 Szombat, 1983. február 19. 8 Az eklektikus városkép éptiletdíszei N

emrégiben emlékeztünk Szeged város „nagy víz" utáni újjáépítőjének, Lechner Lajosnak születése 150. évfordulójára. Az egykori vízépítőmérnök 1879-től 83-ig terjedő szegedi munkássága — úgy tűnik — örökre meghatározza a varos térképét is, fejlődését is, mindennapi életét is. Koncepciója nyomán kialakult újjáépítési terve; megvalósult egy korszerű városstruktúra, a gyűrűs-sugaras elrendezés; megteremtődtek a kereskedelem, a közlekedés, a forgalom és a fejlesztés lehetőségei. Részletesen kidolgozta a középületek és közterek kialakításának rendjét, és nem feledkezett meg, hogy mindezeket a kor legmagasabb esztétikai szintjén valósítsa meg. A vezetése alatt működő királyi bizottság műszaki osztálya tervezte többek között a Marx téri laktanyát, a nagykörúti árvaházat az Árpád téri iskolát, az ő elképzelési nyomán született meg a Lechner Ödön és Pártos Gyula tervezte — az idén százéves — városháza, a fináncia (Bachó Viktor), a főposta (Melxner Károly), a volt Klein-palota' ma a jogi kar épülete (Patsch Elek), a bíróság épülete és a Csillag börtön (Wagner Gyula). Az újkori történelem során hazánkban egyedül Lechner Lajosnak adatott meg egy várost újjáépíteni, a legelemibb alapokból újjáteremteni. Zsenialitásának és bölcs előrelátásának példája, hogy az ő korában 75 ezer lakosú Szeged mai, több min* 170 ezer lakója is kényelme-en élhet a városban Épp a „nagy víz" következtében, kevés a műemlékünk. Fokozottan óvni és ápolni keli minden értéket, számunkra fontos emieket. De vajon ismerjük-e például az eklektikus Belváros minden szépségét, fölemeljük-e néha fejünket az emeletek a kapudíszek, a tetők magasába?! Nagy László fotóriporter nemcsak a tekintetét, de a fényképe zőgépét is ráirányította néhány épület sokak szamára rejtőzködő szépségeire. Így tárultak fel képein a klasszicizáló oszlopok, a stukkók, a figurális erkélytartók, az antik mintákat követő portrék, a gazdag fantáziával megalkotott motívumok. Törő István Bejárók Most már a tél kemény foga ujjainak hegyébe fal bele-összeverődünk hajnali harangszóra, s borzongunk már jó ideje, mert nem ver föl a hajnal piros nyájassággal, mert sötétben járunk, alakunk tömény vonalát a fekete léghez fenjük, füstszagú léghez, melyben menetelnek hangok: szitkok, káromlások és istent éltetők — így utazunk mi reggelente: kivájva magunkat almos ébrenlét iszapjából, s neuraszténiás hadakozással dörgünk a semmibe, ebben az ember-présben, céda levegő poshadt mosolyában, hadbaniárt lábainkkal talpig görnyedezve, de utcalámpák szabályos ritmusában tél ködfüggönye telepszik kipellengérezett szakállunkra. Veszélyben O

reg barátom, Propeller úr a megszokott helyén darvadozott. Az olvasót nem is untatom a „körítéssel". Miután kiszorították a levegőt két korsóból és koppintottunk a pléhszegélyén, rátért a lényegre. Története körülbelül negyedszázada játszódott, ezt magam állapítottam meg, mivel a helyszint ismerem, s tudom, hogy az ottani lakókörnyezetet ötvenhat után dózerek tüntették el, hogy helyet csináljanak modernebb épüleílknek. * — Akkoriban egy országos főhatóság számviteli osztályán koptattam a műszálas zakóm könyökét. Csak úgy zárójelben mondom, hogy a klottból készült könyökvédőnek azért csak volt valami praktikus haszna. De abban az időben egyáltalán nem illett használni, mivel az' ántivilág vasalt nadrágosainak jelképe volt az a ruhadarab, még félreértették volna. A lényeg persze nem ez. Elgondolkodott egy pillanatra. Cigaretta után kotorászott. Tüzet pattintottam az öreg orra elé* » hallgattam a folytatást. — Leküldtek a P-i szülészeti klinikára, hogy tekintsem át az akkor befejeződött építkezések számláit. Különben jól ismertem a várost, sok barátom élt ottan. Azt is tudtam, hogy a sörgyári munkásoktól lehet vásárolni tikettet. Látom, hogy nem érti. A sörösöknek éppen úgy jár naponta egy liter a főztjükből, mint mondjuk a pékeknek a vekni vagy a bányászoknak az illetményszén, az erdészeknek a hat Köbméter tűzifa . . . etc. etc. A számlákat rendben találtam, elköszöntem a főkönyvelőtől és elindultam lefelé az Édesanyák útján. Amikor a sörgyár oldalához értem — mivel ott osztották az illetményt — megkérdezett egy középkorú asszony, vennék-e néhány tikettet. Vettem. A soros szertartás lebonyolításához szünetet rendelt el, s közbevetőleg azt is elmagyarázta, hogy milyen príma aktatáskája volt akkoriban. Borjúboxból, s jó öblös, akár tíz csatos üveg is beleiért volna. Tudniillik az illetménysört literes csatos üvegekben adták. — Arra gondoltam, hogy meglátogatom hajdani katonatársamat, mivel aznap már nem kívántam visszautazni Pestre, s meglepem egy kis minőségi söröcskével. Tudja-e, szerkesztő úr, miért adják el a sörgyáriak a tikettjüket? — Nem tudom. — Azért, mert a sörgyári munkás nem sört, hanem pálinkát iszik. A bányász, ugyebár azért adja el a széncédulát, mert fával fűt, s mivel fűt az erdész? — Szénnel — mondtam, nehogy kifogjon rajtam az öreg. — Az is fával, uram — mosolygott győztesen, majd visszatért eredeti történetéhez. — Megsimogattam az arcomat, bizony az borostás volt. Ügy nem állíthattam be régi cimborámhoz, gondoltam beugrom az első borbélyhoz és lehúzatom a szőrzetet. Nem kellett messzire mennem. a sörgyár másik oldalánál, a Makár utca végén majdnem beleütköztem a járda fölé lógó sárgaréz cintányerba. Három lépcsőt kellett lefelé megtenni, és elém tárult egy kellemes borbélymúhely. Hajlott hátú, kefefrizurás mester nyírt egy vendéget, ketten pedig a kisasztalnal ültek, egyikük a sportlapot, másikuk az Ogonyokot olvasgatta. Gondoltam, megvárom a soromat, máshol, lehet, hogy még többen várnának előttem sorukra. Gyorsan befejezte az idős mester a hajnyírást, púderos kefével tisztázta a nyakrészt, majd a kisseprűvel az öltönyt is végigboronálta, és rám nézett kérdően. Én meg a várakozókra. Az egyik megszólalt: „Mi itthon vagyunk, parancsoljon uraságod." Az esedékes szünetet megtartottuk, Propeller úr kézfejével megtörölte szája szélét, s mondta tovább: — A kis „pikliket", amelyikben a szappan volt, bal kezébe fogta a mester, megmartotta meleg vízben az ecsetet és habot csiholt az arcomra, majd két ujját összeszorítva, kézzel is puhította a borostát. Közben nézegettem a tükör melletti árjegyzéket: „Borotválás . . . 2,70, Hajnyirás (kopaszra) .. . 4,20, Hajnyírás (divat szerint) . . . 5.80. Fazonigazítás . . . 4.00, Hajmosás, * pitralón, dióolaj, puderezés. szeszes bedörzsölés, krem .. és így tovább, mindnek ott volt föltüntetve a pontos ára. Elkészült a hab, az öreg elővette a solingent és előbb az akasztón lógó szíjon tapsikolta, majd egy feszesebb bőr következett. A pengét belemártotta egy vöröskereszttel díszített porcelántégelybe és megindult felém. S ekkor elállt a lélegzetem is, valószínű fehérebb lettem, mint az arcomon levő szappanhab. Az idős borbélynak úgy reszketett a keze, mint a nyárfalevél közepes szélerősségben. Átfutott az agyamon sok minden veszélyhelyzet Mondtam is magamban: na Propellerkém, a Don-kanyart megúsztad egyetlen horzsolás nélkül, de most össze leszel kaszabolva. Csak a nyakam el ne vágja, s ezzel behunytam a szemem, mint vérvételkor a laboratóriumban szoktam. De mit ad isten, amint a penge az arcomhoz ért. megszűnt a mester reszketése. Ezt persze csak éreztem, megnyugodni akkor nyugodtam meg. amikor a nedves szivaccsal letörölte az arcom, majd a timsó sehol sem csípett. Ezúttal magam proponáltán! a szünetet, ós intettem a csaposnak, teljesítse kötelességét. — Nem szerettem volna Propeller úr helyében lenni — adtam alá a lovat, hogy érezze, valóban milyen nagy veszélyben forgott az élete, hiszen ő maga vont párhuzamot a Don-kanyar és a reszketős kezű borbélymester között. — ön nyugodt és bátor ember, lehet, hogy én fölugrottam volna a székből és úgy, szappanhabbal az arcomon futok el a műhelyből. — őszinte leszek magához, az is megfordult a fejemben, de a tükörből láttam, hogy ott lóg a fogason az aktatáskám, benne öt csatos üveg. Azt a veszteséget nem tudtam volna elviselni. A borbély is elégedett lehetett velem, mert nagy hajlongások között bocsátott utamra: ..Viszontlátásra. uram, legyen máskor is szerencsém." Amikor kint voltam akkor válaszoltam: „Ha bokáig ér a szakállam, akkor sem." GAZDAGH ISTVÁN