Délmagyarország, 1983. január (73. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-15 / 12. szám

Szombat, 1983. január 15. 100 Dixieland L

emez lehet vagy kazettás magnó. Pózán, dob. Dobok. Éles trombitafutamok. Zongora. Mikor is? Hol is? Ritmuö. Ritmus, ritmus. A bendzsó meg a zongora. A klarinét És megint a trombita, élesen. De mire a hang kiér ide a teraszra, már elcsendesül. Mégis. Hol és mikor is? A platánok törzséről hámlik a szürke kéreglap. Meg a levelek. Ázottan, de harsogó sárgán hullanak a sétányra, útra, asztalokra. Az üres székekre. Színesen, de halálosan. Mint egy néptelen város. A kihalt presszó meg a terasz. A folyó színtelen. Párába oldódik a túlpart. Az a nő ott csak körmöl, körmöl a pléhasztal lapján. Még csak újságot sem tett a levélpapír alá. Fut a golyóstolla; fel sem pillant az írásból. Ül feketén; fekete ballonban, fekete csizmában és szétázott fekete hajjal. Milyen sápadt A pózán. Meg a dobon a seprő. Hol? Milyen teremben? Nincs vendég rajtunk kívüL Csak a nő meg én. Odabenn, a bolthajtásos kis presszóban a kávéfőzőnő meg a pincérlány. Támasztják a pultot diskurálnak. Már mentem volna, de megszólalt ez a zene. A part néma. A teraszon ködtől nedves, kopott pléhasztalok. Rácsos székek, Falevelek. Lehet, hogy esni fog. Terem, drapériákkal. A zenekar a színpadon. Szálkás padló. Vörös függönyök az ablakokon. Tél. Vagy késöösz. Piszton meg szaxofon. A szaxofon mélabús altja. Meg a dob. Megbillen a székem, csendül a pohár a hamutartónak ütődve. A sötét bolthajtás alól előjön a pincérlány. Van az arcában valami közönséges, már amikor beültem ide, megfigyeltem. És erös a hasa meg a combja. A szúk szoknyában. De a feszes pulóver meg a kis fehér kötény mégis izgat. A fényesre kopott szövetszoknya meg a harisnyás láb. Minden pincérlány kívánatos. De ha záróra után végig kellene mennem vele a parti fák alatt? Ha jönne velem várakozva a sötétben? Fű izű csókja volt! A fogak. A száj puha melege. Es az a fű íz! — Parancsol? — Hogyan? Ja... egy konyakot még. Hozzon. — Elmosolyodom, hogy szövetséget kössünk. De nem veszi a lapot. Fázósan megdörgöli a karját, odabenn meleg volt. Indul vissza. Elmegy a nő mellett, lassít, közönnyel nézi. A nő nem tekint fel. A haja eltakarja az arcát, amint előredőlve ír. Üjabb szám a kazettáról. Ének. Yes, Sir, thal's my Baby .. . Autó közelít az úton. Megáll a fák alátt. Ketten kiszállnak. Két férfi. Öltönyben. Az egyik viszszahajol a kocsiba, beszél valakihez. Nevetés. Távol vannak, nem értem őket. Nevetés. A férfi ellep a kocsitól, kiszáll egy szőke lány. Hosszú combok. Fehér bunda. fehér csizma. Hatalmas szőke haj. Kocsiajtó csapódik, jönnek. A iany hangosan nevetgél, siet, a férfiak loholnak mellette. Bemennek a bolthajtásos helyiségbe. A fekete nő fel sem pillant. Luiom a kocsit a fák alatt. Ezüstszínű. Lapos. Hazai rendszám. Peregnek a falevelek, befedik a tetejét. Befedik a sétányt. Zongora, bőgő, bendzsó. A szaxofonos a színpad szélén állt, hátradőlt, ívben, felzúgott a taps, amikor befejezte a szólót. Aztán a dob. Dobszóló. A vörös drapériákon felírás. Fehér, kivágott betűk. Három olajnyomat a falon, három portré. Es a dobszóló. A táncosok addig várakoztak. Hol is volt ez? Melyik kerületben? Lustán bújik elő a sötétből a pincérlány. Leteszi a konyakomat. Nem szól. Nem iszom. A pincérlány feszes szoknyája. Milyen vastag a combja! Magasszárú cipót hord, persze. Végigsétál az avarral teli teraszon. A fekete nő feltekint, a hajába túr, meglátja a lányt, s mintha csodálkozna. — Egy teát! A lány bólint, eltűnik. A nő hátradől a széken, keresztbe veti a lábát, átolvassa a levelet. Javít, olvas. A hajába túr. Nyolc, tiz méter lehet köztünk. Szép a térde. Rám néz. Nézzük egymást. Nem veszi le rólam a tekintetét, mégsem vagyok biztos, hogy igazán engem figyel-e? Tartja a kezében a levelet, s néz felém. Keskeny szemrés. Sápatag bőr, vékony, de színes rajzolatú száj. És vékony orr. A taps. És a tánc, amikor újra az egész zenekar játszott. Szállt a por. Fellocsolták a padlót, de szállt a por. Yes. Sir, that's my Baby ... Rettenetes sovány volt. Csontos. Magas, csontos. Fehér blúzban, kék szoknyában. Azt mondta, kalauznö. Izzadt a tenyere. Visszamentünk a többiekhez, a nagy fali tükörből látni lehetett a termet. A fehér abroszon bortócsák. Valaki azt mondta, ideje menni. Mindenki a párjával. A zaj meg a szaxofon mélabúja. A dixieland, összekulcsoltuk a kezünket. A csontos ujjai szorítottak. Sima haja volt. Odahajtottam a fejem a vállára, éreztem a bőrét. Sokat ittam. A blúzon át is megcsapott a teste párája. Nem használt kölnit. Mindenki menni akart,' egymásba kapaszkodtunk, kiértünk a kultúrház elé az útra. A nők sikongva nevettek, a férfiak tapogatták őket, mi csak szorítottuk egymás kezét. Felágaskodott és megcsókolta a szám sarkát. Nekidőltünk a falnak, csókolóztunk. Fű íze volt a szájának. De nem hagytam abba. Nagyon szenvedélyesen csókolt, nem akartam megbántani. Hazakísértem, felmentem vele, az előszobában a nővére fogadott, terhes volt. talán a nyolcadik hónapban, a nyakán meg az arcán májfoltok, örült, hogy a húgának van egy fiúja. A férje a konyhában vacsorázott, beköszöntünk, ruhák lógtak a fregolin, mosott ruha meg főzelékszag volt. Es egy gyenge körte fényénél ... A pincérlány hozza a nőnek a teát. Leteszi, de a nő szakadatlan engem néz. Nézzük egymást. A megirt levél a kezében, de engem figyel. Gyenge körte égett a lámpában. Menjünk a szobába, mondta a nagyhasú nővér. Likőrrel kínált. császárkörtével, nem bírtam meginni. Magunkra hagyott a csipkék, agynemük meg szekrények között. Még a kályhát is megrakta. A díványon ültünk, s miután a nővére kiment, ö megint elmondta, hogy kalauznö villamoson, de ez cseppet sem érdekelt, átöleltem, engedte a szoknyáját is meg a blúzát. Rettenetesen vézna volt, kis mellű; combja sem volt formás, de forró; a hasán a felgyűrt szoknya, kombiné, harisnyatartó. Hevesen ölelt, olyan vadul, ahogy az utcán csókolózott. Valamilyen iskolára akarják küldeni, azt mondta, hogy tanuljon, mert tervük van vele a központban, kérdezte, menjen-e? Ezt sokszor megkérdezte, minduntalan', amint csak közben-közben megpihentünk Soha nem adtam rá feleletet, 6 pedig egyre kétségbeesettebben faggatott, aztán azt kérdezte, szeretem-e? Erre is csak mosó- . lyogtam, mint aki nem akar kitérni, csupán elodázza a választ Később a nővére bekopogott, hogy ő most már lefeküdne. Fogtam a kabátomat, elköszöntem. A kapuban még csókolóztunk, nyaggatott, hogy nem beszéltünk meg semmit a jövőjéről, én vajon hogy akarom, mit tegyen? Csontos kezével simogatta az arcom. Teázik, összehajtja a levelet, borítékba teszi, ázik a tea a forró vízben. Megkavarja a gőzölgő italt. Kortyint. Az ezüstszínű kocsit belepi az ősz. Klarinét, dob. Black Eyes ... A dixieland kikúszik a bolthajtások alól. Hol lehet a pincérlány? Másnap megírtam egy lapot, odaadtam egy Győrbe utazó ismerősömnek, hogy adja fel, ha megérkezik a városba. Pár sorban közöltem, mekkora bosszúság, hogy a cégem áthelyezett a Dunántúlra. Nem is tudhatom, mikor találkozunk. A szőke lány meg a két férfi. Diskurálva, nevetve. Kavarog utánuk az avar. Megint ketten maradtunk. Fizetnék. A kocsi felbúg. Üres a táj. Csak odabentről a dixieland. Flyng on Slegde ... " Egyszer a Moszkva téren utánam kiáltott. Boldogan, meglepetten, szerelmesen. Tudtam, hogy megkapta a képeslapot. Es várt. De hátra sem néztem, felugrottam egy 59-es villamosra, eltűntem a szeme elől. A nő megint engem néz. Kibontja, kihajtogatja a levelet, olvas néhány sort, javit. Iszik a teából. Meg kell keresnem a pincérlányt. Fizetnék. A nő leteszi a csészét, összeszorított szájjal olvas, aztán hirtelen félkézzel összegyűri a papírt. És maga mögé hajítja. Rám tekint. Fogva tart a szemével. Felállók. Elmegyek mellette, hogy bemenjek a bolthajtásos terembe. A nevemet hallom. Megfordulok. — Nekem szólt? — Tessék?! — A nő arcán kis ijedtség, kis zavar. Meglepetés. — Mit mond? Hogy én?!... — Nem, semmi, semmi!... intek. Benn harsog a dixieland. A pincérlány a pultnál leteszi a cigarettáját, bemondom a fogyasztásomat, várja a pénzt. A kávéfőzőnő szórakozottan figyel. — Üj felvétel? — kérdem, csak úgy mellesleg, a zenére. — Üj. A legújabb. A dixieland band. Szereti? SZAKONYI KAROLY Székely Dezső Hómező Fehér tálakat laDozaat a szél: barbár ielek közt rettegést tanul. A temetőkaoun most fordul be a naD Feifa barnulia irgalmatlanul. Naav hómező országok nvitott panaszkönyve róiátok bele madarak — mert az ember vacoe — hoev ió lenne mée élni eev kicsit, ha haavnák a hatalmasok. Takács Tibor Kinek volt ilyen keresztanyja ? A keresztanvám szavát hallom pedig nvolc éve már halott: JLörösztfiam édös virágom mögemlögetsz ha möghalok?" Ígv pötyögtette el az ő-ket .Kicsi ez a világ neköm nedis té tudod miiven szén is. és én azt. hogv de szeretöm." Eta. Etel Elus Etelka, de. nékem csak keresztanvám. Hanem a férie Feri bácsi sose lett a keresztanám. mivel hogv második a sorban, az első gaz volt megszökött. Így lett ürdögh Ferencné. végül szerzett egv igaz ördögöt A töltés oldalában laktak, s hoev ne legven üres a kert. pávákra tett szert Feri bácsi, az én szívem meg ünneDelt: addig még sose láttam pávát, csillogtak a návaszemek. a tollúkat szerettem volna én a tízéves kisgyerek. össze is futott ám a körnvék. külvárosi munkásnegyed: a Lomnici sor .utcahossza, meg az egész Fodcrtelen. Aoám mea mérgelődött folvvást: „P<ivái vönni. az.köll nekik." Nem értette hogv csillogás kell. hogv ők a szépet szeretik, Hogv itt e földön, itt. e kertben, itt kell nekik a ragvogás. A három páva meg csak sétált. ..Ugve. kisfiam de csodás" — kérdezte keresztanvám tőlem, és örömében átölelt s én úgv szorítottam magamhoz, mintha envém lenne e kert. Mintha envém lenné e három sétáló Dáva csak envém. kinek volt ilven keresztanvia Szeged kis munkástelepén? ..Körösztfiam. édös virágom, mögemlögetsz. ha möghalok?" Feri bácsi ment el először, és Eta néni is halott. A túlvilágban sosem hittek, de nekik legven túlvilág! Ketteiüknek e?v égi kertben virágozzanak ki a fák. s legven ott harminchárom páva s dolguk csupán annvi nekik, hogv mint itthon e földi kertben: a pávákat terelgetik ... r Átmeneti nehézségek B

ementem a minap a boltba, és fűzfánfütyülőt akartam vásárolni. Ügy néztek rám, mint a véres ingre. Fűzfánfütyülőt? — Hát nem tudja a kedves vevő, hogy azt már hetek óta nem lehet kapni? Egy nagyon fontos alkatrészét, a fütyülő lelkét, importból szerezzük be. És sajnos, a szállító cég csődöt jelentett. Ne is zargasson bennünket, amíg ismét nem szállítanak! Elfutott a pulykaméreg. Nem elég. hogy nem szolgálnak ki, még így beszélnek velem! — Ide figyeljen! — mondtam az eladónak. — Vepye tudomásul. hogy a vevő nem zargatja önöket, hanem vásárolni akar maguktól. Egy kis udvaria sságért nem kellene a szomszédba menniük! Szánakozva nézett rám az eladó, s mint atya a hülye gyermekének, megmagyarázta: — Hol él maga? Valóban azt hiszi, hogy az udvariasság nem importcikk? Hat mit gondol, miéri olyan kevés az udvarias kereskedő? Tudja meg. az udvariasságot éppúgy importáljuk, mint a fütyülőt. Sajnos, ebben a helyzetben itt is fennakadások vannak. Tönkrement a Höflich és társa cég Alsó-Hexenschussban, és hónapok óta nem szállítanak udvariasságot. Ne is keresse, drága uram, már nekem is fogytán van, a többiekről nem is beszélve. — Na jó, de akkor legalább ajánlhatnának valamit helyette. Azt bezzeg nem tudnak 1 Ügy látszik. maguk a szakértelmet is importálják! Egymásra nézett a két kartárs. — Mégis csak jól értesült a kedves yevő. Ezt maga is tudia. Sajnos, ez a helyzet. A szakértelmet a Kluge és fiai nevű korlátolt felelősségű társaság szállítja a magyar kereskedelemnek, de mivel a cég amerikai szabadalommal is dolgozik. Reagan leállította a« szállításokat. — Ide figyeljenek! Ha azt hiszik, hogy mindent az import nehézségeire foghatnak, nagyon tévednek. Én ezt az egészet megírom az újságba . . . — Hohó... — mondta a boltvezető —: látja, észre sem vettük, hogy a kedves vevő állandóan firkál. Mutassa csak...! Pillanatok alatt kikapták a kezemből ezt a cikket, és olvasni kezdték. — Ez jó ..., nahát, ki sem néztük volna belőle ... hö-hö, még, hogy atya a hülye gyermekének ... De megálljunk csak! Uram. miféle humoreszk ez? Nincs poénja? Azt nem adjuk meg az olvasónak. szerkesztőkém? — Hát... izé .... hogy is mondjam ... — Csak ki vele. semmi mellébeszélés! — Tudják, az úgy volt. hogy a . .. na szóval a poén alapanyagát importból szereztem be ... Mondom, szereztem. Mert sajnos, az a híres francia cég, a Le Point Ltd. — az látja el a párizsi Canard Enchaine-t is alapanyaggal. beszüntette a szállítást, ígv krokijaimat bizonytalan ideig a legnagvobb sajnálatomra nem tudom ellátni poénnal. G. J.