Délmagyarország, 1982. október (72. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-09 / 237. szám

77 Szombat, 1982. október 9." A Carbon-sztori (Pécs, ipari vásár, 1981. augusztus. A polcokon csizmák, cipók. Bármelyiket szívesen, ezer örömmel leemelné az ember^ Mellette színes, eleven, divatos konfekciótermékek. Mintha egy londoni áruház kirakatából kacsintgatnának a vevőre. Aztán narom ember, a komlói Carbon vállalat vezetői a különteremben. Barátságosak, közvetlenek az újságíróval, egészséges önbizalomtól támogatott természetességgel. Olyanok, amilyenek a jól menő cégek vezetői lehetnek csak. Meg kellene őket keresni...) — Halló! Vajda József vállalati titkár vagyok. Hogy hétfőn szeretne jönni? Rendben van. Megbeszélem az igazgató elvtárssal, és visszahívom. A hétfő rendben van, csak éppen a megbeszélt időpontra az igazgatónak váratlanul vendégei jöttek. Amíg velük van, Vajda József tart szóval, aki nemcsak vállalati titkár — lám, mimindenre jó egy ilyen funkció! —, hanem a cég múltjának és jelenének lelkes ismerője. Kedves, udvarias, közvetlen, és ami áldásszámba megy, szinte magától beszél. Fél szavakból értve. („Szeretik arrafelé az újságírókat — mondja a Dunántúli Napló szerkesztőségében Erb János fotóriporter, akihez képért mennék. Szeretik, mert takargatmvalójuk nincs. És azt is tudják, mit ér a nyilvánosság...") — Sokan jönnek hozzánk — mondja Vajda József —, érdeklődnek; mi lehet az oka, hogy mi évről évre előbbre lépünk? Alighanem az, hogy a szervezés, az anyagi és műszaki föltételek biztosítása, a piaci kapcsolatok alakítása — minden kézben van, mindent napra készen tudunk, folyamatosan csinálunk. Egyszerre. Mindig pontosan szállítunk. Ahogy a vevő kéri. A szocialista és a tőkés piacra egyaránt. Elértük — meggyőző szóval és együttműködési készséggel —, hogy a MÁV legyen olyan partnerünk, amely megérti, mi minden múlhat a pontosságon, rajtuk is. Így aztán évek óta minden határidőt betarthatunk. Enélkül ma már nem lehet megélni a piacon. (A vállalat épülete előtt jókora kamion parkol. Rajta a fölirat: Barth + CO Spedition München — Düsseldorf, Internationale Kleidertransporte.) — A nyugati vevőkkel viszonylag egyszerű a dolgunk, ami a szállítást illeti. Többnyire ők maguk viszik el az árut — szól közbe Farkas Antal főmérnök, aki közben megérkezett, hogy helyettesítse ő is a még mindig elfoglalt igazgatót. Nyugati vevők? De hogyan is kezdődött? A város maga az ötvenes években épült A szénhez, a bányához. Nyolc-tízezer építőmunkás dolgozott itt akkoriban, szolgáltatásokra volt szükségük. A tanács akkor hozta létre a vállalatot, hogy szolgáltasson. Volt vagy huszonöt profiljuk, bádogosmunkával éppúgy foglalkoztak, mint a ruhajavítással vagy a fényképészmesterséggel. Cipészmühelyük éppúgy volt, mint szabóságuk. Aztán, ahogyan konszolidálódtak a körülmények, konszolidálódott a vállalat is. Sok mindent leadtak, sok mindennel próbálkoztak is — készítettek egy időben gyümölcsládákat is, tízezerszám —, míg végül megmaradtak három területnél. Cipőket gyártanak, konfekciót és bútort. Az előbbi kettőt csakis exportra. — Ennek is külön története van — teszi hozzá Farkas Antal. — Belföldön nehezen lehetett akkoriban eladni, s mindenképpen előnyösebb is volt exportra dolgozni. Igaz, sose próbálkoztunk. Meg hát nem is voltunk valami nagy cég akkoriban. Aztán, úgy 1967—68 tájban, amikor meggyorsult a gazdaságirányítási rendszer megújulása, mi is szabadabban lélegezhettünk. Addig abból kellett dolgoznunk, amit kaptunk, annak kellett (el) adnunk, akinek előírták, hogy eladjunk, hogy vevő legyen. Az ilyen kelletlen kapcsolat nem volt jó sem nekünk, sem partnereinknek. Ahogy lehetett, csak úgy próbaképpen, fölvettük a kapcsalatokat néhány külker vállalattal. Kisebb tételeket kezdtünk szállítani Afrikába, Nyugat-Európába és a szocialista országokba. Ja, a kapcsolataink? Vannak, amelyek ma is élnek. Van olyan holland, svájci cég, amelyiknek azóta is szállítóik vagyunk. („Ami cággel, legyen nyugati, vagy keleti, mi kapcsolatba kerültünk, az tőlünk még el nem ment" — mondotta még az elején Vajda József. És hogy büszkeség csendült a hangjában, amit palástolni sem igen igyekezett? Nos. bár sok vállalatunk dicsekedhetne ilyen rátartian!) — Ne haragudjon, de váratlanul üzletfelek jöttek — nyújt kezet mentegetőzve Szűcs István igazgató. Immár hármasban folytathatjuk a beszélgetést. Hogy hogyan kezdődött a föllendülés? Próbálkozásokkal, amik többnyire bejöttek. Tízegynéhány éve, 1970-ben még csak 175 millió forintos termelési értéket produkáltak, mára a 700 millió forint fölött vannak. („Ha nem változtak volna a devizaszorzók — teszik hozzá partnereim —, mára meghaladtuk volna az egymilliárdot...!) Szóval termelési értéküket e változások ellenére is megnégyszerezték, úgy, hogy létszámuk csak 300 fővel, kétezerről 2300ra nőtt. S mindezt úgy érték el, hogy állami támogatásban sosem részesültek, hogy saját erőből fejlesztették a vállalatot. Lassacskán, de annál eredményesebben. Először papucsot, munkaruhákat készítettek. Olyan cikkeket, amilyeneket a rendelkezésükre álló anyagokból is tisztességesen meg tudtak csinálni, elavult gépeiken. Aztán a kialakuló piai a barakkok, pajták helyett született, a saját kezük munkájával: a Carbon új cipőgyára ci kapcsolatok révén jött a bérmunka. Sokat, egyre többet vállaltak folyamatosan, miközben embereik megtanultak precízen, fegyelmezetten dolgozni. („Nem ártana, ha megnézné az üzemeinket — teszi hozzá Szűcs István. Láthatná, mit jelent szemmelláthatóan elsőgenerációs munkásnak lenni...") Szóval, elkezdték a bérmunkát, a képződő nyereséget pedig fejlesztésekre használták föl. No, nem kell nagy dolgokra gondolni. Jött egy piac, kellett hozzá három varrógép, megvették. Újabb piac, újabb három-négy gép. amiből végül húsz gép lett. És közben egy-két más berendezés. Így aztán szinte a semmiből indulva évente hat-nyolcszázezer terméket tudnak előállítani. És ami a fő, pontosan szállítanak. Sok partnerükkel tíz-tizenöt éve állnak kapcsolatban, akik évi 6—8 százalékos áremelést is elviselve megmaradtak náluk. Nagy szó ez manapság, s még új vevőkre is, találnak ma is, az NSZK-ból, Franciaországból. („Azt mondják a partnerek — veti közbe Farkas Antal —: a Távol-Keletről anyaggal együtt kapnák meg ezt a munkát, enynyiért. De mi közelebb vagyunk, pontosabbak és rugalmasabbak lehetünk. Gyorsabban alkalmazkodhatunk a kereslet minden kis változásához. Ez pedig nagyon sokat jelenthet manapság.") Aztán lassan kevesebb lett a bérmunka. Ahogyan megtanultak dolgozni, bánni a vevővel, az anyagokkal, a szervezéssel, mindinkább a saját lábukra álltak. Pár éve a százötvenezer pár. angol exportra gyártott csizmát még svéd bőrből, angol talpból és spanyol kellékekből állították össze, bérmunkában. Ma a bőr simontornyai, a talp a Tisza Cipőgyáré, a kellékek pedigy egy téesz-melléküzemágból származnak. Igaz, jók is. De a bizalom, a vevő bizalma a Carbon érdeme! („Szakembereinket nagyrészt saját magunk neveltük — mondja Vajda József. — Itt szerezlek diplomát. Ismerik a céget, odaadóan dolgoznak, itt nőttek föl. Csak ők tudják fölvenni a piactól diktált fordulatszámot.") Megtanultak dolgozni. Termékeiken meglátszik a mívesség, a szakmai kultúra összes jegye. S amit a nyugati piacokon tanultak, kamatoztatják keleten is. A nagyon is igényes szovjet piacon jóval többet fizetnek egy pár csizmájukért ma, mint korábban. Egy-egy kabátmintájuk olyan sikert arat a szovjet piacon, hogy maguk nem is tudják már gyártani a szükséges számban. Átengedik tehát — ingyen! — az általuk kidolgozott modelleket más, eladási gondokkal küszködő ruhagyáraknak. A piaci lehetőségekkel együtt. (Az ember közös vállalkozásért kiáltana, amelyben hasznot is hozna a befektetett szellemi tőke, magának a befektetőnek is, hogy még többet invesztálhasson be saját fejlesztésébe, hogy még több szellemi tőkés adhasson tovább.) (Az új üzemház előtt jókora parkoló. .Jslagyra csináltuk — mondja Vajda József. Igaz, a miénk is. de nekünk nem kellett volna ekkora. De ne forduljon elő. hogy valaki belép a város keleti kapuján, és ne legyen hol leparkolnia.") Üj üzemházukat • — cipőgyár — saját dolgozóik építették. A karbantartó részleg, a korábban barakképületben dolgozó hatvan szocialista brigád tagjai, no és a vállalat vezetői is hordták a betont. Az emberek magukénak érzik a vállalatot. (Bérszínvonaluk jelenleg 39 ezer forint. Alacsony, nagyon is alacsony, bár tíz éve csak 21 ezer forint volt. De nem tudnak egyelőre gyorsabban bért emelni, amíg meg nem változik a szabályozás rendszere. Mert hiába kötnek jó üzleteket, hiába dolgoznak egyre jobban, a forint—dollár átszámítási kulcsok változásai rendre elviszik a nyereségüket, a bérfejlesztési lehetőségeket is. Ilyen szempontból jobban járnának, ha igazi tanácsi vállalathoz méltón, csak belföldre dolgoznának. Viszont az utóbbi négy évben négyszer kapták meg a Kiváló Vállalat eimetj ÜóAVAi ISTVÁN j ilillllffii Kövek, csigák, bogarak, madarak A múzeum természettudományi gyűjteménye kezdettől 1945-ig Az 1883-ban megnyitott új Somogyi-könyvtáron belül, még a nyitás évében elkezdődött a későbbi múzeum tárgyainak beszerzése. Az ekkor ajándékba kapott 169 Lászy Vilmos-féle kőzet ma is megbecsült része az időközben kétezerre növekedett gyűjteménynek. Az önálló természetrajz szertár létesítésének gondolata 10 év elteltével (1893ban) vetődik föl először. A város vezetői — és Reizner János könyvtárvezető is — egy teljes külföldi gyűjtemény megvásárlását tartották a legjobb megoldásnak. A nevesebb szegedi zoológusok (Lakatos Károly, Vellay Imre. Zsótér László) nem értettek ezzel egyet. Véleményük az alábbiakban összegezhető: A természetrajz-gyűjteményt a helyi szakemberek támogatásával kell és lehet megteremteni. A ; készen kapott szertár azzal a veszéllyel járhat, hogy a múzeum hosszú időre megmarad túlméretezett iskolai kelléktárnak. A környék állat- és növényvilágának tudományos igénvű felmérését a hely és a további pénzüffvi fedezet hiánya mindenképp gátolni fogja A szertárvásárlás tervét végül is Hermán Ottó szakértői véleménye alapján vetették el. Utólag — maid 100 év távlatából megállapítható — a kezdetleges határozók és egyéb forrásmunkák mellett bizony elkelt volna egv korrektül meghatározott összehasonlító gvű.jtemény. Természetesen nem mindegy, milyen áron és ebben a vétel ellenzőinek tökéletesen igazuk volt Az 1896-ban átadott kultúrpalotában a Somogyi-könvvtár mellett helyet kapott a Városi Múzeum is. A millennium hangulatában élő. újjáépült város jelentős anyagi támogatással segíti múzeumát. Praznovszky Géza budapesti ügyvédtől kétezer forintért megszerzik a Praznovszky Ignác Michelles-féle lepke- és csigagyujteményt. A 48 éves korában tragikus körülmények között elhunvt szegedi rovardász tudósnak. Vellay Imrének „30 üvegfedelű szekrényben" (rovardobozban) tárolt hagvatékáért 500 forintot fizettek. Vellay Imre — akkor közjegyzői segéd, és Vánky József reáliskolai tanár voltak az elsők, akik megkísérelték felmérni Szeged környékének teljes bogárfaunáját. Azóta sem történt ennyire átfogó próbálkozás. Az-1886 és 1893 között végzett nagyszabású munkát jól érzékelteti 1894-ben megjelent összegző művük (Adatok Szeged környékének állatvilágához) következő sora: „316 kirándulás eredményeként 1206 faj és fajta bogarat mutathatunk be." Valószínűleg ez idő táít kerül a múzeumba Feictinger Sándor esztergomi főorvos herbáriuma is. A növények lelőhelycéduláin többek között Frivaldszky. Hajnald, Heldrich és Simonkai nevei olvashatók ... Meglepően sok az apróbb-nagyobb vásárlás és ajándékozás. Lassan összeáll az alapgyűjtemény. A századforduló körüli évek gyarapodásában számos, ma már nagyon ritka ragadozómadarat találtunk. így Domaszéken fiatal parlagi sas — vagy ahogy Lakatos Károly saerint itt a nép nevezte „kútágassas" —. Tápén nagy békászósas. Szeged akkori területén néhány rétisas és vándorsólyom társaságában egy kerecsensólyom kerül terítékre. Zsótér László az Első Magyar Biztosítási Társaság tisztviselője Budapestre költözésekor — 1898-ban — fölajánlja a Városi Múzeumnak madárgyűjteményét. Móra Ferenc 1904 áprilisában szakdí.jnokként lép a Somogyikönyvtár és Városi Múzeum kötelékébe. Első megbízatása a régi csigaanyag rendezése. Határozócéduláirói leolvashatjuk, hogy feladatát lelkiismeretesen teljesítette. Móra rendelkezett egy ritka képességgel, munkatársait jól tudta megválasztani. A korszerű természettudományos rész megalapozója, Czógler Kálmán főreáliskolai' tanár 1917-től 1936ig az ő felkérésére lesz „félállásban" a természetrajz múzeumi őre. (Mai szóhasználattal muzeológus.) 1910 körül a korábbi dinamikus fejlődés lelassul. Az ajándékozás kis híján semmivel egyenlő. A fejlesztést szinte kizárólag a Szikla-Szilágyitól való vásárlás jelenti. 1898-ban a sajtó Zsótér Lászó „nagyértékű madárgyűjteményéről" tudósít. Ebben nincs okunk kételkedni, bár 35, a lelőhely nélküliekkel együtt legfejebb 70 pédány — ami 1935re megmaradt belőle — már semmiképp sem nevezhető nagy értékűnek. Következésképp 1898 és 1917 között a gyűjtemény legnagyobb része megsemmisült. Vellay Imre gyűjteményéből mindössze 10 bogár marad! Czógler tehát nincs irigylésre méltó helyzetben. Olyan időkben veszi át a dolgok irányítását, amikor az I. világháború fekete krónikáját a moly és múzeumbogár rágja a leltárkönyvek lapjaira. Esetünkben a leltárkönyv csak képletes, természetesen az sincs. Tennivaló viszont van bőven. Czógler azonnal munkához lát. 1918-ban államsegélyből megvásárolják Brancsik Károly európai viszonylatban is számottevő csiga-kagyló gyűjteményének tetemes részét.. Tanáros precizitással mindent lelőhelvez. meghatároz, majd 1931-ben elkészíti és a továbbiakban gondosan vezeti az első szakleltárt. Élete fő művének Csongrád megye élöinlágának minél pontosabb felmérését tekinti. Ennek megfelelően mindent, gyűjt. 1925-ben Rosenfeld Richárd szegedi származású quitoi mérnök 160 madárbőrt aiándékoz szülővárosa múzeumának. A bőrökről hamarosan kiderül: nem ,a legjobb állapotban érkeztek meg". Rzért 16 darabot mindjárt megérkezés után leselejteznek. 1937-től 1945-ig újból nincs állandó gazdája a gvüiteménvnek. 1936 és 1942 között Wagner Ferenc 24 madarat ajándékoz intézményünknek. Ez éopen háromszorosa az összes többi, ebbon az időszakban bekerült madárpreparátumnak. A számok önmagukban is híven tükrözik az egykori' állapotokat. (Képünkön székicsér a regi gyűjteményből). GASKO BÉLA I r