Délmagyarország, 1982. október (72. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-02 / 231. szám
8 WZDMJEE&3M Szombat, 1982. október 2. Cukor P akuékkal átellenben lakott Dombi, a muzsikás. Muris kis ember volt, túl az élet delelőjén, az utca gyerekei lölüvöltöttek, ha meglátták. Tan ötven kilót sem nyomott volna a mázsán, s fekete kalapjának széles karimája alatt ugy hatott, akár egy őzlábgomba. pecsétes pantallóban és félretaoosott lakkcipőben iárt. kis se csoszogósan, néha megállt es vezényelt. A Paku Palcsi köré gyúlt csevejde népség ilyenkor mögeje lopakodott, és fergeteges hahotában tört ki. Dombi mélységesen megbántódott, és ment panaszra pakunéhoz, aki azonnyomban adott is egy fülest a fiának. — Hányszor ugattam már, hogy ne piszkáljátok Dombi urat. Dombi úr nagy művész, nem olyan mezei pikulás, ti nyavalyások. Panaszt ne halljak többet, mert agyonütlek. Az oktató magyarázat azt jelentette, hogy Dombi Gáspár a városban tanulta a muzsikát, és egy világért se lépett volna be azokba a bandákba, amelyek lakodalmakban nyikorgatták a vonót Csöndes estéken öreg éjszakáig önmagát szórakoztatta. Kihallatszott amint zongorázott, hegedült, trombitált, cimbalmozott olyan szép szomorú dallamokat, hogy az edzett, szívű Pakuné ellágyult tőle. Az ő szemében Dombi úr volt a parasztságban szunnyadó tehetség ékes bizonyítéka, aki csak azért nem vitte többre, mert az apja halála után haza kellett jönnie az örökségbe. Így lett a karmesterből ötholdas gazda, kicsi tanyával a föld végén, és méhessel, ahova ki-kijárogatott nézni, hogy a fogadott lovasgazda rendesen végzi-e a dolgát. De 6 még csak hagyján, hanem a felesége. Az igazán megette a pénzt. Füzessy Cecíliának hívták, állítólag színésznő korában ismerte meg Dombi úr. Miután kiöregedett, ráfanyalodott ő is a falura. A ház körül ellátta a jószágot i Í0>y ahdgy. de olyan szag és széjjelség volt körülötte, hogy aki belépett a kapun, rögtön vissza is curikkolt. Cici néni — így ismerte a Kecskés utca — nagydarab, lusta mozgású „naccsága" volt, csomóra kétakkora, mint a párja. Ha nagyritkán mutatkozott a népek előtt, még inkább derültséget keltett, mint Dombi úr a képzelt zenekarral. Rikitott. mint egv papagáj. Ezer ránc hálózta be rózsaszínű, lötytyedt arcát. Az öltözete bizony elütött a szokásostól. Pargetszoknya, flanellblúz, berlinerkendő helyett télen is nyarat idézett a sok cifraságtól. A fején, vállán, derekán szivárványszínű selymek tarkállottak, csak úgy átvetve és körülcsavarva, s ezeknek a végei lobogtak, mint a madárijesztő gúnyája. Örökké köhécselt, s kétes tisztaságú rongyot nyomogatott az orrához. Egyszer — hogv. hogv nem — Paku ment át hozzájuk tejért, s amikor azt látta, hogy Cici néni fejés közben sem köt kendőt a szája elé, úgy szipog és tüsszög a sajtárba, megundorodott. Otthon azzal tette oda feleségének a fazekat. — Ehun ni, ha gusztusod van hozzá. Ki akartam önteni. Nekem ezentúl máshonnan hozzad a tejet. Amit Dombiné fej, meg ne lássam ezentúl. És egyáltalán ne fogadj el tőle semmit! Ezt bizony bajosan lehetett megtartani, mert Cici néni adakozó természet volt. Amikor Pakuné közölte vele, hogy sajnos, nem járathatja tovább a tejet, mert nincs pénz se égen, se földön, rögtön azt mondta jóságosan. — ö. 6 kedveském. azért ne tessenek aggódni, majd amikor lesz, áthozza az árát. Csak vigye a tejet bátran! És embersége jeléül adott egy kanna tejet, csak úgy isten nevében, ráadásnak jó adag mézet, és valami tarka ruhafélét Is. Pakuné meghatódott. A tejből pitét kavart, a mézet meg, a két gyerek örömére, kenyérrel kimártogatták. A csuszamlós fényes kelmét meg bedugta az alsó sublótfiók hátsó részébe. Tudta, hogy az életben sem veszi elő. Hanem a méz igen jólesett neki is, újság volt a hasukban. Évente kétszer ettek édeset, karácsonykor, meg húsvét napján, különben görhe, üres kifli, meg sósbodag járta sütemény gyanánt. Elszalasztotta Palcsit nyolcadkiló porcukorért, azt belegyúrta a szalagárés pogácsába, s ezzel el is intézték az ünnepet. Ügy vélte, szamárság volna elzárkózni Cici nénitől, de isten ments, hogy ezt a hallgatag, de hirtelen mérgű Paku megtudja. Majd hazudik neki valamit. Már fogyatkoztak a hideg napok, de még foga volt az, időnek. A falu várta a tavaszt, mint zsidók a Messiást. Cici néni panaszkodott, hogy a tavalyi esős, hűvös nyár miatt nehezen telelnek a méhek, s Pakuné megértően bólogatott rá. Ö meg azt kezdte mondogatni, hogy bizony süthetne már a nap, ők is cidriznek, mert kifogytak a tüzelőből. Cici nénit erre megint elővette az áldott szíve, s adott tíz kéve leveles csutkát fűteni, meg egy fazék kristálycukrot. Pakuné nem akart hinni a szemének, s örömében nagyot cuppantott szomszédasszonya képére. Vacsorára morzsás tésztát főzött. Nagy izgalommal, kicsit kapkodva állt hozzá, hogy most az egyszer nem sóval, hanem cukorral ízesíti, ahogy az urak szokták. Az ember majd mereszti a szemét, ha megjön. Kisigényű asszony lévén, ettől olyan hangulata támadt, hogy énekelt is; „Valamikor úgy szerettem a virágot..." Befőzte a tésztát, majd leszűrte a csíkszedőn, s a sparhelton hagyta, hogy meleg maradjon. A levére meg rásuhintott egy kis paprikás zsírt, s már kész is volt a leves. Aztán száraz kenyeret tört össze morzsának, azt egy fél kanál zsírban barnára pirította. Éppen jókor, mert megjött az ura. Az ásót beállította a konyhaajtó mogé, kínnal-bajjal kibújt a hátizsák hevederjei közül, kabátját szögre akasztotta, és leroskadt a szokott helyére. — Elfáradtál, látom — nézett rá szelíden az asszony, és nevetett' a szeme. A'tfől, hbgy örömet szerezhet a családnak. Paku hosszan szuszogott, mire kinyögte: — Meg a hajam is fáj. Gyepet ástunk, kiszedte a zsíromat. Mit főztél? — Majd meglátod — perdült egy lányosat Pakuné, és kiment bekiabálni a gyerekeket. Dudorászva jött vissza. Jókedve föltűnt az embernek, de nem szólt semmit. Asztalhoz húzta a széket, és fogott egy kanalat. Palcsi meg Miska nagy zajjal rontott neki, átölelték a nyakát köszönésképpen, és izegve-mozogva sürgették az ennivalót Máskor szoktak kapni ezért egy csillapító nyaklevest, de most úszott az anyjuk a boldogságban. — Nyughassatok! Kis türelem, és megtömhetitek a pucrot. Hörbölték a levest, Pakuné meg állt, és gyönyörködött bennük. — TV mire vársz? — szólalt meg az ura. — Csak egyetek. Én majd a végén. Asztalközépre koppantotta a hasas tálat, tele gazdagon morzsázott tésztával. — Cukorral lesz — jelentette ki ünnepélyesen. A gyerekek oda se figyeltek, nekik mindegy volt, csak falhassanak már. paku azonban ügy nézett a feleségére, mintha az meghibbant volna. Sokáig fürkészte az arcát, amíg bő marékkal cukrozta az ételt, és nem értette, mi történt. Meg akarta ugyan kérdezni, hogy honnan a cukor ára. aztán mégis ráhagyta. Éhes volt, mint a farkas, s érezte, hogy a szája íze is szívesen ves/.i a változást. Megenyhülten nézte, hogy ijt-hat marék cukor is kerül a tésztára. — Ez igen! — mondta humorosan. és biccentett hozzá. Nekiestek a két gyerekkel, olyan ki bír többet módon. Palcsi háromszor is szedett a villára, amíg Miska lenyelt egy falatot. Pakuné félkézzel a hasához fogta a cukrosfazekat, és kissé hátrább húzódva gyönyörködött. — Recseg ez a cukor — szólalt meg Palcsi, s megállt a szája mozgása. Az anyja rögtön ráförmedt: — Recseg az arnyad--, majd megmondom mije. Zabálj, azon legyél, mert fejbekólintalak. Es újra meg-megszórta cukorral a tésztát, s kavarta nagy buzgón. — Nekem is recseg — nézett föl rá Miska két borjúszeme. Pakuné taktikát változtatott. Lekucorgott ifjabb csemetéjéhez és oktató hangon kezdte; — Nézd é^es, kicsi bolondom, ez nem porcukor, ez kristálycukor, azért recseg, mert... de ez nem recsegés hanem ... — Már tele van a fogam — kuncogott újra Palcsi, de rögtön abbahagyta, és behúzta a nyakát. Ha az apja vasvillaszeme rávillant, még pislogni is elfelejtett. Ismét nekiláttak hát, de Palcsi mindjárt azt mondta, neki ki kell menni. Miska meg elkezdte a bőgést, hogy ő nem is szereti cukorral a morzsás tésztát. Erre az apjuk is letette a villát, mert csakugyan, a tészta nemhogy édesebb lett volna, hanem kezdett olyan íze lenni, mint az iszap. — Mondd csak, honnan vetted te ezt a cukrot? — nézett föl gyanakodva. Pakuné azt hitte, szemrehányást kap a pazarlásért, hogy cukorra költötte a pénzt, ezért fölényének tudatában csinált pár tánclépést, úgy válaszolt. — Ne ijedj meg. Cici nénitől kaptam ingyen. Azoknál tele van cukorral a fürdőkád, meg három vödör .., Paku fájdalmas képpel fölállt, elindult, de nem az asszony felé, hanem a dóznit kereste. Nem tudta, káromkodjon-e, vagy borítsa az asszony fejére a tálat. Aztán csak legyintett, és csóválta a fejét. Csendes, kicsit gúnyos hangon tisztázta, hogy mi is tulajdonképpen a helyzet. — Annyi eszed sincs, mint egy pulykának. Hát nem a szádba rágtam, hogy vigyázz ezzel a Cici nénivel. Tudod-e, mit adott megint? Denaturált cukrot, amibe homokoj kevernek államilag. hogy emberi fogyasztásra alkalmatlan legyen. Ha én olyan volnék, mint te, most belédtömném. Nézd csak meg közeüfW»rőH4fly i Rágyújtott, s miközben csóválva eldobta a füstölgő masinát, rájött a nevelhetnék: — Höhöhö. Jó. Nagyon jó. Ez is csak veled fordulhatott elő. A gyerekeknek több eszük volt, otthagyták. Ez fájt, nagyon fájt Pakunénak. Ellentétben az urával, jókedvének a maradéka is elröppent, s már a száján volt a sértegetés, de visszaszívta. Közelebb vitte a lámpát, és nem akart hinni a szemének. Érezte, hogy melegszik a feje, mert a tésztát már sárgára festette a rátapadt homok. Megkóstolta, kiköpte. Hosszan nézte a művét, aztán tétován, mint aki valamit sehogyse ért, az egészet kilódította az udvarra. Lefeküdt anélkül, hogy evett volna. És soha többé nem lépte át Cici néni küszöbét. F. NAGY ISTVÁN Szeged orgonái A Régi magyar orgonák sorozat 6. köteteként nemrégiben jelent meg dr. Szigeti Kilián könyve, amelyben a szerző Szeged és környékének orgonáit, valamint orgonaépítőit mutatja be. Kőszeg, Győr, Szombathely, Pécs, Eger és Szeged orgonáival foglalkozó könyvekkel csonkán zárult a tíz kötetre tervezett sorozat, ugyanis a szerző a szegedi kötet nyomdai munkálatai idején elhunyt. Az ipar- és művészettörténeti értékeket felsorakoztató könyv tallózása közben megtudjuk, hogy Szegeden nem működött folyamatosan megfelelő színvonalú orgonaépítő, hanem mindig a környékről hívtak építőmestert. Így a 18. század végén a bajai Cservenka Vencel volt a város orgonáinak mestere. Szegeden már a középkorban (sőt azt megelőzően is) számos templom állt, de hogy volt-e ekkor a városban orgona, nem tudjuk. Viszont bizonyos, hogy az első szegedi orgona a barokk korban épült, a Dömötör templom számára (6 regiszteres pozitív, ritkaságszámba menő tremolóval). Az 1720-ban idetelepült piaristák készíttették a második orgonát, S ezzel egyidejűleg az első a korabeli felsővárosi templomba került. A harmadik, már 18 regiszteres orgonát a besztercebányai Podkoniczky Mihály készítette. 1793-ban kemény 1350 forintért. A volt ferences templom első orgonáját a budai Staudinger mester építette 1764ben. A könyv oldalairól megismerhetjük a barokk kor legjelesebb orgonaépítőit: Putz Tamást, Spitzka Ferencet. Stamirs Jánost, György Mihályt és Bán Györgyöt, valamint munkásságukat. Szeged első orgonaépítő műhelyét a csongrádi születésű Kováts István (1797—1843) nyitotta meg, a mai , Bokor utca környékén. 1827-ben. Innen a mostani Eszperantó utcába költöztette műhelyét, és a kórház mellett lakásnak külön házat Vásárolt. Műhelyének szerszámállománya arra vall, hogy Kováts a legjobban képzett korabeli mesternek számított (ónöntő kemencével is rendelkezett, és a Társalkodó c. lapban szakcikkeket jelentetett meg az orgonáról, s annak művészetéről), összesen 16 orgonát épített, többek között Csongrádnak, Vásárhelynek, 4-et Szegednek. Apja örökét egyik fia, ifj. Kováts István (1828—1881) — többek között ő alkotta meg Dorozsma orgonáját — folytatta, párosítva zongorakészítéssel, a Dugonics téren, majd a Fekete Sas (ma Bajcsy-Zsilinszky) utca 11. szám alatt. A nemzedék harmadik tagja, Kováts Sándor (1872— 1954) már csak zongorakészítéssel foglalkozott. Á negyedik nemzedék egyik tagja, Kováts Sándor (sz. 1905) folytatta az orgona- és zongorakészítés hivatásszerűen űzött szakmáját. További mesterek: Soukenik János, Rukovina János — tőle való a mórahalmi és az üjszegedi orgona, többek között — és Andresz Frigyes. A szerző felsorolja Szeged jelenlegi orgonáit: Petőfi telep (1879), evangélikus templom (1894), református templom (1894), Alsóváros (1903), Zsinagóga (1903), Rókus (1911), Újszeged (1912). Felsőváros (1928), Dóm (1930) és Móraváros (1943). A könyv második részében a szerző alapos tanulmányokon és gyűjtésen érlelt összegzést ad a nem földrajzi tájegységként megfogalmazott Szeged környéki orgonákról és építőmesterekről: Baja (Cservenka Vencel, Lehner Ignác, Wagner Fridolin stb.), Apatin (a Fischer család), Arad (Rocherd Mátyás, Janicsek Károly, a Dangl család), Temesvár (a Wálter család, a josephy testvérek, a Pap család, Wegenstein Lipót), Nagybecskerek (Weiszer Adon). A legnagyobbak között tartjuk számon a pécsi Angster-üzemet, amely 83 év alatt 1298 orgonát állított elő (közte a szegedi Dómét ötmanuálos, 134 regiszteres, elektropneumatikus) és a temesvári Wegenstein Lipótot, aki közel 60 év alatt több mint 400 orgonát gyártott (innen való a szegedi zsinagógáé, kétmanuálos, 21 regiszteres, pneumatikus). Az orgonaépítés az évszázadok során minden korban felhasználta a fejlődésben levő technika lehetőségeit, míg a múlt század második felétől a pneumatikának, az elektromosságnak alkalmazásával, a mai technika érettségi fokára emelték a hangszerek fejedelmének gyártását. Ilyen a sztereóhatást adó óriási szegedi dómbeli orgona btmanuállal, 9040 síppal, Európa harmadik orgonája. A mind több technikai eszközt felvonultató alkotások között olyanokat találunk, mint az Atlantic Cityé (USA) — 7 manuálos, 32 ezer síp, 9 oktáv hangterjedelem —, vagy a legek legje, a passaui dóm orgonája, épült 1977—1980 között — 231 regiszteres, 17 388 síp —, a budapesti Zeneakadémiáé (1967), a freyburgi, a genfi stb. Szigeti Kilián könyve is hűen tükrözi a minden idők legnagyobb orgonistájának, J. S. Bachnak egyik neves mondását az orgonálásról: „könnyű, csupán a megfelelő hangokat kell megfelelő időben megszólaltatni", de emögött az orgonaépítő mesterek művészi munkáját is becsülnünk kell (Zeneműkiadó, 1982). BÁTYAI JENŐ „Rómáról jut eszembe... Paolina Borghese 99 Valahol ezt olvastam: „Róma kimeríthetetlen történelmi kútfő. Itt tényleg igaz: saxa loqunlur (a kövek beszélnek). Micsoda arányok, mily csodás méretek. Csak ámulni lehet, megelégelni lehetetlen." Én is ezt mondom, de még hozzáfűzöm, hogy Rómában az ember egy kicsit elbizonytalankodik a sok szépség láttán. Mindent egyszerre akar habzsolni. Állunk a Piazza del Popolo fölött, és nem tudjuk, hogy a térben g.vönyörködjünk-e tovább, melynek közepén van a III. Ramzesz fáraó idején Heliopoliszban állott Napisten templomának obeliszkje. amelyet a szépséges Kleopátra es Antonius hajóhadának pusztulása után Oclavianus Augustus hozatott át a Circus Maximus számára — vagy felmenjünk a Pincio-dombra, mely nem tartozik a hét halom közé, de a császárság alatt a városhoz csatolták, és innen, mintegy erkélyről, vagy ablakból nézzük a felséges panorámát. Amíg a pincio-dombra felsétálunk,' elmélázunk azon, hogy mégiscsak jó ízlése volt az itteni kertjének magányaba húzódó Lucullusnak, de a csak négyszáz-valahánv éve itt élt Medicieknek is. Sok régi történelmi, irodalmi és művészeti nagyságnak lebeg itt emléke. Mellszobraik fehéren vakítanak a platánok, fenyők, örökzöldek között. De kísért itt a régi rómaiak árnyéka is, hisz itt állott Julius Caesar fehér márványsírja, Augustus bronzszobra, akinek mauzóleumában még Goethe idején bikaviadalokat rendeztek a nép gaudiumára, ma pedig hangversenyeket. Innen szárnyalt a csillagok világát járó Galileo elméje, amikor kénytelen vendége volt egy Pincion álló villának. Ezek a múltnak csak mozaikdarabkái, századok levegőjét visszaidézni néhány gondolattal nem tudjuk. De lépjünk be a majdnem mába, látogassuk meg Napóleon húgát, Paolina Borghese-t, aki özvegyen, virágzó szépségének teljében ment nőül egy Camillo Borghese nevű grófhoz, aki a XVI. században a Mediciek elől Rómába költözött család leszármazottja volt. A hatalmas park csodás palotájában laktak, amely most kicsiny, de hallatlanjai értékes, rendezett múzeum. Két nagy szobrász. Bernini és Canova hagyta ott keze nyomát. Ez utóbbi műve a „Győzedelmes Vénusz", a fehér márvány, párnájára támaszkodó Paolina szobra. Heverője hímzése, a párna bojtja, a fekvő alak súlyától besüppedt, gyűrődött derékalj, a testét félig fedő lepel, majd megszólalnak! 1805ben készítette Canova. és munka közben állítólag szemérmesen takargatta a grófnét, mire az megkérdezte tőle: ön talán fázik, Mester? A Borghese-múzeumnak ez a szobor a legfőbb vonzóereje, a 60 modern szobor közül. A Bernimi-szobrok k külön fejezetet érdemelnének, de most menjünk el a Via Zanardellire, a Napóleon-múzeumba. E két múzeum látogatását érdemes egy napon végezni, hogy a mozaikot összerakhassuk. Az Umberto-híd mellett van kiírva nagy aranybetűkkel egy különlegesnek nem nevezhető épületre: „Museo Napoleonico." TIMÁRNE MAKK ÁR ERZSÉBKT