Délmagyarország, 1982. június (72. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-26 / 148. szám

Tükrön innen s túl A

válást követő költözködés oly gyorsan zajlott, hogy Géza nem is gondolt afelől, mi lesz majd késöhb. Valószínűtlennek tűnt az egész, mintha nem is vele történne mindez. Résztvevője valaminek, mely vidáman, a borba fojtottan zajlik. Nevetgéltek és nem gondoltak semmire. Tuszkolták tele a kosarakat, cipelték a bútorokat, s részegen dalolva, mint valami zászlót, tépték ketté az utolsó éjszaka emlékét viselő közös lepedőt. Az asszony arcán nem volt bánat, s a férfi sem érezte, hogy szomorkodnia kéne. Kilyukasztották a párnát, telefűjták tollpihével a szobát, esernyőt bontottak, s vidám-könnyes szemmel estek egymásnak, mímelve a veszekedést, hogy a házasság olyan, mint a gyomorégés, jobb megszabadulni tőle. Felnyitották a szekrényajtókat, kiszórták belőle a ruhát, nagy kupacot raktak, s a tetején ülve szónokoltak a házasság útvesztőiről, hogy az csupán az őrültek menedéke, kik a józan megfontolás barátcsuháját viselve próbálják leplezni magukat, hogy nem egyéb, mint intézményesített formula a mind több házasságtörésre, mely házasság nélkül bizony lehetetlen volna. Az automata mosógépbe belehapigálták az összes hivatalos iratot, hogy lemossák róluk a rendelkezések szövegét, a pecséteket, az iktatószámokat, az előadók nevelt Szinte észrevétlenül ürült ki a szoba. Csupán egy ágy maradt benne, meg néhány ócskább bútor, a parketton tollpihe takaró. Géza hallotta, amint a Nevetés beszáll a liftbe, s lefelé húz. Nem tudta, mitévő legyen. Megúsztam, biztatta magát. Erdei pihenőhelyek Egy héttel ezelőtt már feltettük a címbeli kérdést, most szeretnénk tovább bővíteni kirándulási ajánlatunkat, ezúttal a Szegedhez közeli erdei pihenők bemutatásával. Tapasztalataink szerint ugyanis a városban élő emberek, főleg a kisgyermekes családok szívesen útrakelnek, hogy természetes környezetükben fedezzék fel az állat- és növényvilág érdekességeit, csak közülük sokan nem tudják, hogy meszszire sem kell menniük. S nem is kell az úthoz nagy elszánás, sok pénz, hosszas előkészület — hiszen az erdei pihenők többsége még menetrend szerinti autóbusszal is megközelíthető, az edzettebbek pedig akar kerékpárral is próbálkozhatnak. Ami pedig az elemózsiát illeti, biztosak vagyunk abban, hogy egy hagyományos vasárnapi ebéd többe kerül, mint a nyárson sült szalonna, a bográcsban főzött paprikáskrumpli vagy öregtarhonya. Az erdei pihenők „lakberendezői" ugyanis nem csupán asztalokat, padokat, esőtől védő tetőket, játszószereket állítottak fel. hanem gondoskodtak bográcstartó állványokról, kőből készült tűzrakóhelyekről is. A nagyobb területű, s legnagyobb forgalmú táborhelyeken kutakat is talál a kiránduló — ha ugyan talál... (Mert az er" dei pihenőhelyeket nem csupán természetszerető emberek látogatják, hanem gyűjtögetők is ... így aztán nem csoda, ha egyegy kirándulóhely „bútorainak" javítása, pótlása évente 20—30 ezer forintba is belekerül. Csaknem kétmillió forint értékű anyag és munka árán hozták létre Csongrád megye 15 autós pihenőiét!) Baia felé menet, az 55-ös úton két helyen is jelzik a tiblák. hol pihenhet meg nyújtózkodhat egvetí-kettőt) a vándor: Szegedtől 30 kilométerre, az á.sotthalmi elágazás után. s tíz kilométerrel távolabb, az úgvnevezett Backkápolnánál h-meulntos erdei környezetben építették ki a táborheMegúsztam, üvöltötte. Sírva fakadt. A rohadt életbe! , Az ablakhoz rohant, de már csak a távolodó kocsikat látta. Lefeküdt. Tudta, aludnia kell, nem gondolni semmire, csak a holnapra, mely tisztára mossa, s elkezdhet mindent újra, elölről. Csak a költözködést követő napon értette meg, hogy végleg egyedül maradt. Az asszony nem, csak a bútorokat, a mosógépet, a kocsit, de életének majd tíz évét is magával vitte, mintha a lezáródó bőröndökbe gyömöszölt tárgyakkal együtt tűnt volna el minden. Valami, ami végleg elveszett. És nem tudta sajnálni. Akarta, hogy fájjon, de csak ürességet érzett. Tíz év páncélkazettába rejtett perceit rabolták el tőle, annyi órát és napot, melyek mindegyikében az a hit éltette, hogy számára ez az egyedül lehetséges élet — az asszony, a szobák, a bútorok fényessége, a fürdőszoba sötétkék csempe-csillogása, a létbizonytalanság legkisebb árnyalata nélkül. Az aszszony barátai, kik mindig vidámak voltak, mintha sosem éreztek volna félelmet, szorongást. Reggelig tartó bulikra jártak. Először mint csodabogarat bámulták körül, az asszony elnéző tekintete hessegette szét őket. Igyekezett kedvükbe járni, hogy köztük lehessen, közéjük tartozhasson. Megpróbált éppoly fesztelen és magabiztos lenni, mint azok. Oj bútor és kocsi kellett, szabad esték és szabad reggelek, és hosszú, egymásba folyó hétvégek, ruhák és csillogás. Csillogni akart, megérteni a gazdagságot, ott lenni ahol a pénz terem, s mint érett gyümölcs, leszakítható. S, hogy mindezt miért, csak annyit tudott, hogy kell, mert lyeket. A zsombói erdei pihenő Szegedtől 15 kilométerre, a kiskunmajsai út bal oldalán kínál kellemes időtöltést. Üllés után két kilométerrel, s Szegedtől félóra autóútra. Rúzsánál is található erdei pihenő. Az egész napos kirándulásra legalkalmasabb táborhely pedig Kistelek irányából Baks felé haladva, a pusztaszeri elágazás előtt jobbra kanyarodva érhető el a legkönnyebben — s onnan akár gyalogosan is útnak indulhat aki még nem ismeri az Öpusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkhoz tartozó úgynevezett Arpád-ligeti pihenőhelyet. Az igazi látványosság persze maga a történelmi emlékhely, az ásatások, a skanzen. S ha valaki július 10-én és 24én kapna kedvet, hogy bebarangolja a környéket, el ne feledje: aratási-cséplési bemutató lesz az emlékparkban ezen a két napon — ha az időjárás közbe nem szól. P. K. különb akart lenni mindegyiküknél. Talán a félelem miatt, hogy bármit tesz, sosem lehet olyan, mint ők, akikhez csupán hasonló lehet, s úgy istenigazából még az sem. Régi büszkesége úgy szállt el belőle, mint a köd, melynek, helyén az erőtlenség maradt. Tétova kapkodás, tehetetlenség. Hiába hajszolta át magát tíz évig az életen, semmi nincs, amihez ragaszkodnia kéne, amiről azt mondhatná, az enyém. Kerítésnek dőlt, magasra nőtt, sovány kamaszt látott. öklei zsebbe gyűrve, ujjai tenyerébe mélyedtek, körmer belekaptak a húsba. A szemközti barakkokat nézte, Hátradőlve próbálták megúszni a zuhanást, a szél dörömbölését a szürke panelfalakon, mely a völgy felé taszította őket. Kétségbeesett újságpapír-függönyök lobogtak a szélben, a megadás betűpecsétes, fehér zászlói. Az egyik ajtó előtt foghíjas, öreg cigány állt, papírgépekkel hajigálta az olajgyári kémények felől úszó tömött, fekete füstöt. A fiú az apró konyhában állt, a festőállványra feszített vászon előtt. Az arckép vonalain igazított. Az arc sápadt volt, szeme hamuszínű, mint a lávapernye, ajka összeszorítva, pofacsontjai előreugróak. Fölült. Évek óta először gondolt vissza azokra a rég elfeledett időkre. A szegénység mámorában nőtt föl, az éhség részegségében, melyre elvonókúra sincs. Csak kényszerképzetek vannak, egy távoli, elérhetetlen életről. Akár a tükör verte vissza arcát, s benne azokat a homályló bunker-szemeket, melyek mélyén félve lapult meg sorsának minden keserűsége. Az ecsetje nyomán kirajzolódó arcok sem tudták magányát feloldani. Romantikus szerelmek után loholt, melyekben mindig ott volt a tisztaság naiv reménysége, az ábrándok rajzolta jövő, a tükrön túli világ a maga kikezdhetetlen gazdagságával, az élet biztonságával, amire mindig vágyott. Szeme a sarokba dobott vásznat kereste. Még csak tíz éve festem, mosolyodott el magában. Tudok reggelig inni, száznegyvennel száguldani a sztrádán, de mindenekelőtt pénzt tudok keresni. Valakit kellene keresnem, odacsorögni telefonon, találkozót beszélni meg. Az asszony, mint a légyfogó, vitte magával barátait. Tudta, egy sínes közöttük, akivel le lehetne ülni. nem is beszélni, csak hallgatni, koccintani és inni. El akart újra aludni, de nem jött álom a szemére. Elég keserűség van bennem, hogy újra kezdjek mindent, csak már erőm nincs hozzá, az végképp elhagyott. A tenyerét nézte, az életvonal csukló felé futó rajzát, mely a kéken feldagadó erek felé tartott, mintha egy gyors s határozott metszéssel föl akarná szakítani azokat. PETŐ SÁNDOR Megérdemelt? A

„megérdemelt" pihenést ígérő nyugdíjaskor küszöbén mind többet van az ember azok társaságában, akik ezt a kort már megérték, megkóstolták, s ízlik, vagy nem ízlik nekik. Aki ebbe a státuszba belecsöppenni készül, hol a korlátlan szabad idő kéjes gondolatába, hol a hallott élmények riasztó félelmébe borzong bele. Hasonlítja magát az elméleti magzathoz, aki — ha rajta múlna — ugyancsak töprengene azon a kilencedik hónap utolsó heteiben: beleszülesscn-e ebbe a csalafinta világba? De nem gondolhatja meg magát! Akarja, nem akarja, levegőre — erre a környezetszenynyezett levegőre — kell jutnia, hogy az eszmélés első pillanatától elkezdje a védekezést az ártalmak ellen, nagyritkán pedig megleshesse a gyönyörűség eli-ramló tündérét. Igencsak ilyen átváltozásoknak néz elébe az, akinek már számolják fiatalkora óta dologban töltött éveit, napjait és a legutóbbi esztendőkben elért keresetét. S izgalommal készül, hogy belépjen a hazánkban minden különösebb szervezés nélkül létrejött társaságba. A társaság egyik-másik csoportjában időszerű szóbeszéd tárgya például, hogy kezd gyanússá válni, miért írnak, szónokolnak mostanában annyit a kétmillió magvar nyugdíjasról. Sőt legújabban ezt a tekintélyes nagyságú sereget tovább kategorizálják és már azt is kiszámolták, hogy száznyolcvanezren a nyolcvanadik évükön is túl vannak. Vajon dicséret vagy elmarasztalás-e ez a statisztika? Dicséret — morfondíroznak a csoportok — ha társadalmi aspektusról van szó. hiszen ez a társadalom tette lehetővé, hogy itt minden ötödik ember túlhaladja a munkaköteles életkort, meg azt is, hogy ennek a húsz százalékának ne legyenek megélhetési gondjai. De a „megérdemelt" jelzőből ki-kicseng az elmarasztalás is, s mintha gyakran kérdőjellel mondanák! Nem sok ez a kétmillió a tízből? Nem nagv teher-e „eltartásuk" a dolgozó nemzedékeknek? Mintha éreztetnék is a kétmilliótól való különállást, idegenkedést az élet csupa furcsa jelenségei. A pár éve, évtizede leginkább a pénzespostásokkal szorosabb kapcsolatot tartók úgy okítják a leendő hasonsorsúakat, hogy a nem rajtuk múló, lemeztelenítő önállóságra alaposan készüljenek fel. Még az aktív korban kell megcsináltatni a fogakat, a tartalék szemüveget, az érrendszeriés szivvizsgálatokat, a vércukor kimutatását, aztán az IKV lakás rendbe tételét, az esetleges betegségi magányt oldó telefon bevezetését, a tanácsnál, az adóhivatalban, az ügyvédi munkaközösségben, netán a szakszervezetnél és a pártban, sőt az egyházközségben is sürgősen rendezni kell a függő ügyeket! Mert később, már „ott" és „abban" az állapotban a kutya sem áll veled szóba, küldözgetnek fűtől fáig, mert le ráérsz, mert téged már „kiszámoltak"! Hát nem tudni persze, hogy a mindig rakoncátlanul elégedetlennek és sértődöltnek aposztrofált, az eldobott cigarettacsikket is kifogásoló nyugdíjas korúak véleményében, tapasztalataiban mennyi a túlzás! Kétmillió ember közül azonban nagyon soknak lehetnek a meg nem értett, korral is járó érzékenységet birizgáló élményei. Ott, abban a társadalomban, amely általánosan méltán dicsekszik a megnövekedett átlagéletkorral. És ebben az egész évben még a nemzetközi divat szerint is az idősek tiszteletét zengik a hangszórók! (Mintha erre a kötelességre január elsején döbbentek volna rá világszerte; de mi lesz 1982. december 31 után?) Indulat nélkül, az érettség (beérettség?) mértékével be kellene látni, el kellene — a kommunikációban is — ismerni sok mindent, amiről nem esik eléggé szó. Azt, hogy a kétmillió nyugdíjas túlnyomó többsége 30—40—50 vagy több éven keresztül nem is mindig mesés körülmények között dolgozott társadalmi létéért, termelte sokszor nélkülözések közepette a javakat, amelyek most az 6 fennmaradásukat is szolgálják. Azt, hogy sokszázezerrel (talán egymillióval is?) többen lehetnének, ha a doppingoló-kimeritö hajszában valamikori 40, 50, 55. sőt 5!) éves, vasv é->pen 60-nál pár héttel-nappal fiatalabb társaik nem dőlte* voma ki a sorból, hogy soha már meg ne érhessék, mikor csönget a pénzespostás! Azt, hogy a kétmillióból tömegesen vannak jelenkori állapotukban is feltöltekezve alkotó szellemi és fizikai energiával, bölcs élettapasztalattal, s mindezen kincsnek jelentős része belekövesül hordozójába, vagy haszontalanul szétszóródik terméketlen szikes földjein emberi világunknak. Azt, hogy a „szervezett" munka sokszori kényszerpályája után a cselekvőkészség szomjúságát nagyon sok nyugdíjasban enyhíteni lehetne. kellene figyelmes kéréssel, invitálással, biztatással az aktívan dolgozók vigyázására, a mindannyiunknak becses társadalmi állapot őrzésére, fejlődésének segítésére. Azért nem említem szóval sem „az öregeket", mert ennek a fogalomnak egykori, megbcsülést kifejező értelme mostanára előítélettel telítődött és így már hazug a megjelölés. Azért nem említettem szóval sem a nyugdíjak mértékét, de a tovább közhasznosítható alkotókedv felkarolásának ellenértékét sem, mert nem szerencsés dolog egyik oldalról sem a napszámos bérével kezdeni a tárgyalást. A kúfár szellem minden korosztályban, minden időszakban visszatetszést szül, a megértés, a kölcsönös tisztelet pedig .a legnemesebb értelemben teheti megérdemeltté, valóban jól megérdemeltté a tevékeny pihenést. KONDOROSI JÁNOS B

aldassare Peruzzi, a XVI. század nagy építésze a Tiberis partján Chigi bankár számára nyaralót épített. A csodálatos reneszánsz palota a műpártoló jó ízléséről tanúskodik, aki egyúttal jó érzékkel válogatta meg a Farnesina palota mestereit. Dolgozott rajta Giulio Romano, Sebastiano del Piombo. Sodorna és nem kisebb festő mint Raffaello. A bankár palotájában mesébeillő vendégeskedéseket ' rendezett; meghívta X. Leó pápát, kardinálisokat, fejedelmeket, diplomatákat, művészeket, írókat. Minden vendég olyan ezüst étkészletből evett, melybe saját családja címere volt vésve. Valamennyi fogás után az értékes edényeket, evőeszközöket a Tiberisbe dobták, de ez csak szemfényvesztés volt a jólét f'togtatására, mert a folyó medrében egy előre leengedett hálóval mindent kihalásztak. 9? Rómáról jut eszembe... A világ legértékesebb névjegye Mesélik, hogy Raffaello abban az időben, mikor a Farnesina freskóit festette, oly féltékeny volt művére, hogy szigorúan megtiltotta a belépést a terembe. ahol dolgozott. Az idő táit élt Rómában egy másik „elég" jó festő, akit Michelangelónak hívtak. Ügy hírlik ők sem voltak jobb barátságban, mint Bernini és Borromini. Michelangelo m3jd meghalt a kíváncsiságtól, hogy riválisa munkáját megnézze, csak még azt nem tudta, hogy jut be a terembe. Hogy az őrök és a munkások éberségét kijátssza, felöltözött vándor árusnak és a csecsebecséket kínálgatva elindult egyenesen a Farnesinába. Itt, a folyosón leülve tett-vett az áruk között, a vásárlókat csalogatva. Egy óvatlan pillanatban Michelangelo észrevétlenül beosont a palotába, egyenesen abba a terembe, ahol Raffaello festett. Riválisa távollétében — miután jól megnézte a freskót —, fogott egy széndarabot és az egyik falra gyönyörű fejet rajzolt. Ezután ahogy beosont, úgy kiosont. Hamarosan megérkezett Raffaello. Mikor felment ecsetjével az állványra, akkor vette észre az élőnek ható, tökéletes szépségű fejet. Azonnal megismerte Michelangelo kezenyomát. Az őrnek nem tett szemrehányást, még csak számon se kérte, hogy jutott be egy idegen. Ügy vélte, jobb, ha mindenkit figyelmeztet, hogy ne érjenek az értékes rajzhoz. Ez a fej ma is látható a Farnesina palotában. A gyönyörű arcot félkör övezi, stílusjegyei valóban Michelangelóról árulkodnak. A másik verzió egyszerűbb: Michelangelo Daniele de Volterát akarta meglátogatni, aki tanítványa volt és egvütt dolgozott a Farnesinában Raffaellóval, de nem találta ott. Felment az állványra és a félkörbe rajzolta az említett fejet névjegyként Egy másik, talán a legismertebb és legnépszerűbb művén is otthagyta a „névjegyét" Michelangelo: a Vatikánban található Pietá szobor egyetlen műve a mesternek, amelvre bevéste nevét a Mária ruháját ferdén átkötő szalagra. TIMARNÉ MAKKÁR ERZSÉBET Hova menjünk kirándulni? >