Délmagyarország, 1982. június (72. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-26 / 148. szám

Szombat, 1982. június 26; SBC Hozott anyagból borvendég Béla, a MÉSZ elnöke építészet és társadalom kapcsolatáról A Magyar Építőművészek Szö­vetsége legutóbbi közgyűlésén Borvendig Béla Ybl-díjas épí­tészt, a szegedi Délmagyarorszá­gi Tervező Vállalat főmérnök­igazgatóhelyettesét választotta elnökéül. Ritka jelenség, hogy egy országos szakmai szervezet első számú vezetőjévé vidéki szakembert választ. — Meggyőződéssel állíthatom, hogy nincsenek vidéki és fővá­rosi építészek, mint ahogy nin­csenek nyugdíjas vagy aktív épí­tészek sem. Csak vidéken vagy fővárosban élő, csak jó és rossz építészek vannak. Abban a tény­ben, hogy én lettem a szövetség új elnöke, azt látom visszatükrö­ződni, hogy az elmúlt három és fél évtized átfogó gazdasági, po­litikai, társadalmi fejlődése szük­ségszerűen kényszerítette kl; a magyarországi építőművészet ne pusztán a fővárosra koncentrá­lódjék, vidéken is létrejöjjenek olyan központi szervezetek, ame­lyek körül értelmes lehetőséget kapnak fiatal és tehetséges gene­rációk képességeik kibontakozta­tásához. A statisztikák igazolják, hogy napjainkban a Magyar Építőmű­vészek Szövetsége tagjainak mintegv negyede vidéken él és dolgozik, s az ország éoítészetét jórészt az ő tevékenységűk ha­tározza meg. — Egy régebbi beszélgeti­' lünk alkalmával azt a sum­más véleményt fogalmazta meg, hogy az építészet társadalmi küldetés. Ez a megállapítás utal építőművészet és társada­lom egymástól elválaszthatat­lan kölcsönhatására. Miként jellemezhető ez a kapcsolat a 80-as évek Magyarországán? — Az építészetnek, mint sajá­tos művészeti ágnak egyik fon­tos specifikuma, hogy termékei nagyméretű használati tárgyak. Ennek megfelelően az építészet a társadalom gazdasági igényeire adott műszaki választ. Másik lé­nyege, hogy e nagyméretű tár­gyak életünk állandó, természe­tes színpadának berendezési tar­tozékai. ebből következően szük­ségszerűen hatnak az emberek tudatára is. Ha ez a hatás tuda­tos — tehát igényesen formál környezetet, a praktikumon túl­menően esztétikai tartalmakat és minőséget is hordoz —, akkor már építőművészeiről beszélhe­tünk. Egyik jellemzője, hogy praktikum, melyhez technikára van szükség, másrészt eszmék, gondolatok hordozója, mely va­lamilyen művészi formában je­lenik meg. Építészet és társadalom kap­csolata dinamikus folyamat Tár­sadalmunk változó igényei meg­fogalmazzák az építész számára a feladatot, s ő — tulajdonkép­pen „hozott anyagból" dolgozik. A társadalom például a 60-as evek második felében megfogal­mazta. hogy egymillió lakásra van szüksége. Ezt az amorf igényt az építész konkrét for­mába öntötte, de terveihez a társadalom szolgáltatja a fölhasz­nálható technikát, a megvaló­sítás eszközeit és lehetőségeit amelyek összhangban vannak az ország anyagi teherbíró képessé­gével. Ez persze nem Jelenti azt, hogy jó építészete csak gazdag társadalomnak lehet, hiszen ha­zánk népi építészetéből tudjuk, szerény eszközökből is létrejöhet magas színvonalú építészet. — Gyakran olvashatjuk, hogy nz építészet az utóbbi évek­ben világszerte válságba ke­rült. Vajon miként tükröződik ez a jelenség hazánkban? — Valóban sokan hangoztatják, hogy a mai építészet a válság korát élt Szerintem világszerte az építészet és a társadalom vi­szonya került válságos helyzet­be. Ezt azért érdemes hangsú­lyozni, mert az építészetben, mint minden élő orgunizmusban, természetes jelenségként vannak jelen a hullámhegyek és hullám­völgyek. a fölfutások és a le száRó agak. Ez nem válság, ez az élet termeszetes rendje. Amikor az építészet és társa­dalom válságáról beszélek, akkor arra a valóságos konfliktusra utalok, amelynek legkézenfek­vőbb jele, hogy az építészet és társadalom között mintha meg­szakadt volna a párbeszéd, köl­csönös meg nem értés alakult volna ki. — Fő állomásaival miként jellemezhető ez a nagyon fon­tos kapcsolat a felszabadulás óta eltelt 37 esztendő történe­tében? — Magyarországon igen érde­kes folyamat tanúi lehettünk. A második világháborút követően a magyar építészet előtt óriási le­hetőség rajzolódott ki: a romel­takarítások mellett és után egy új társadalom fölépítése, elenged­hetetlenül követelte egy szocialis­ta tartalmú környezet megterve­zését és megvalósítását- Sajnos, ez viszonylag rövid periódusra korlátozódott, néhány esztendő után a politika arra a következ­tetésre jutott, hogy a szocialista magyar építészet sajátos feladata a szocializmus építésének hősi korszakát patetikus formában ki­fejezni. Miután ezt a modernista építé­szet „undorító pőreségében" nem teheti, föl kellett öltenie a tör­ténelmileg már többször bevált és szentesített klasszicista jelmezt. A gondok akkor kezdődtek, ami­kor — elsősorban a modernista szemléletű — építészek nem vol­tak hajlandók lemondani arról a küldetésükről, hogy az építészet nemcsak anyagi, de kulturális küldetés is. Biztosak voltak ab­ban, hogy a forradalmian új tár­sadalom fölépítésében is nagy fel­adat hárul rájuk, s nem értet­ték, miért kell e cél jegyében erősen elkoptatott, újrafutóztatott kliséket alkalmazni, olyan jel­mezben jelentkezni, ami seho­gyan sem látszott összeegyeztet­hetőnek a forradalmian új szo­cialista társadalom programjával. Ennek ellenére az építészet Igencsak középpontba került, fi­gyelt rá a politika, a társadalmi vezetés, s az elismerésekben sem szűkölködtek annak ellenére, hogy az építészek igencsak ódz­kodtak ettől a hatalmas tisztes­ségtől. A „szocreál" korszakának végeztével az építészek kiűzettek a paradicsomból, bár úgy gon­dolták, végre hozzáfoghatnak ah­hoz a feladathoz, amit úgy fogal­maztak meg számukra, hogy ko­ruknak, a kor színvonalán és formanyelvén tömeges épületeket hozzanak létre. Hamarosan kitűnt, erre a fel­adatra az építőipar fölkészület­len. Elgondolásaik tehát vakvá­gányra futottak. Átcsúsztak a művészet szférájából a technika és gazdaság terepére, kiszolgálta­tottjai lettek annak az ideának, hogv majd csak előáll egy olyan technikai fejlettség, ipari háttér, amely képes megvalósítani el­képzeléseiket. Országszerte meg­indult az építés iparosítása, ám igen hamar kitűnt, a mennyiségi szemlélet következtében kapaci­táshiány jelentkezik. S ha azt mondjuk, hogy az építészet mi­nőség. akkor ez bocsánatos bűn­né vált, föláldozva a mennyiség oltárán. Kialakult egy olyan különös kép, melynek statisztikai adatai vállalkoztak arra, hogy meg­mondják, mire van szüksége Nagy Jánosnak Kiskunfélegyhá­zán, s így az építész már nem volt képes a tömeges igényeket a tényleges szinten megfogalmazni, az építtető bürokratikus szerve­zetté vált, s az építészet második áldozata a funkció lett. Előállt egy egyáltalán nem váratlan helyzet, hogy az. építészeket ugyan kiűzették a művészetek szent pa­gonyából. de sohasem érkezhettek meg a tudomány felkent csarno­kába. — Sok-sok jel mutat arra, hogy az utóbbi években a tár­sadalomtól is, s az építészettől is kikényszerítette a valóság a problémák újragondolását, a kapcsolat pozitív változását. A hatalmas lakásépítési program után differenciáltabb feladato­kat rejtő elképzelések kezdetén állunk. Ha kinézünk a vállalat igazgatóhelyettesi szobájának ablakán, alattunk a Klauzál tér, ha akarjuk, a város szélén elképzelhetjük a lakótelepeket, közvetlen közelben tanúi lehe­tünk a műemléki épületek fel­újításának, a foghíjbeépítések­nek, a rekonstrukciónak és re­habilitációnak. Ez a sokkalta differenciáltabb igény nagyobb felelősséget és sokrétűbb mun­kát vár el az építészektől. Nem egyedi házakban kell gondol­kodniuk, hanem komplex kör­nyezetben. Mégis úgy érzem, hogy ma egy tervező az épí­tészet, az ipar és a művészet hármas szorításában kénytelen — úgymond — gúzsba kötve táncolni, — Azt hiszem, nagy dolgokat csak bizonyos kényszerek hatá­sára lehet létrehozni. Ezeket a kényszereket úgy kell fölfogni mint azt az erőt, amelyik megfe­szíti a hegedű húrját, amely nél­kül a hangszer nem szólalna meg. Tulajdonképpen két tényező, két erő hatása metszi egymást, érdekes módon ezeknek indítéka is eltérő, Az egyik oldalon a gazdaság fölismerte azt, hogy nem szabad megsemmisülnie a hallatlan értékeket képviselő, jórészt évszázada vagy még ré­gebben épült városközpontoknak — így előtérbe került a régi vá­rosközpontok, ezáltal az épített környezetek megújításának, mű­szaki korszerűsítésének problé­mája. Párhuzamosan ezzel a tudati szférában is lezajlott egy felis­meréssor, az ugyanis, hogy egy meglevő építészeti környezet a karakter és arc nélküli lakótele­pek szorításában fölértékelődik, igazolja és kifejezésre juttatja egy város történetének folyama­tosságát, építészetének kontinuitá­sát. A mai építészet számára tehát nem az egymástól elszakított, szabadon álló épületek jelentik az alapproblémát, hanem sokkal inkább az, hogy a meglevő tör­ténetileg kialakult, saját „geneti­kus kódjával" szabályozott kör­nyezetbe hogyan tud gondolati­lag illeszkedni, miként képes ezt a régi közeget az új követelmé­nyekkel összhangba hozni kor­szerűsítés, műszaki felúiítás, ese­tenként funkcionális váltás árán is. A Klauzál tér tulajdonképpen olyan közeg, ahol nagyon sok építészeti korszak tette le névje­gyét igen magas színvonalon — s ezt fontosabbnak tartom, mint a stflusegységet. — A legutóbbi években je­lentkező posztmodern törekvé­sek talán erry újfajta szintézis­igényt foqalmaznak meg. Arra utalnak, hogy építészet és tár­sadalom ismét keresi egymást, hoay ebben a kapcsolatban szükségük van a társművésze­tekre is. — A posztmodernben én In­kább földlökéseket vélek felfe­dezni, amelyek jelzik, hogy az építészet és társadalom kapcso­latában bizonyos techtonikus mozgások vannak világszerte. A posztmodern építészet egy évtize­de kezdődött Amerikában, ott, ahol az építőművészetnek nincse­nek sok százados tradíciói. Ha ehhez hozzávesszük a gazdasági válság jeleit, akkor nem túlzott az a következtetésem; ebben az építészeti ideológiában az is ben­ne rejlik, hogy egy terméket úgy lehet eladni, propagálni, ha az nagyban különbözik attól, amit eddig csináltunk. A modernizmus korszaka min­denképpen eljutott egy forduló­ponthoz, s érzékelhetően valami másnak kell következnie. Olyan dolgokkal is szembe kell nézni a mai építészetnek, mint az energia, az anyag, az árproblé­mák, a kivitelezői kapacitás, nem is beszélve a tudati szféra mozgá­sairól. Mindezeket elemezve tény, hogy világszerte megmozdultak a „frontok", megújulás kezdődött az építészetben, amit inkább csak szeizmográfként jelez a posztmodernizmus áramlata, de sajnos még nincs iránymutató, világítótoronyként is felfogható, építészet és társadalom kapcso­latának minden részletét magá­ba foglaló, szocialista tartalmú, uralkodó építészeti filozófia. TANDI LAJOS Csanády János Alkonyat előtt Ebben a nyílt délutánban eltáncolt csikófickándozás traDD-trappol vissza lágyan a lágy füvön rég elfeledtem azt az önfeledt jókedvet, mely táncoltatta lábam Megtört emlékeimet összeszedtem; dirib-darab korsókat illesztettem, mert jól van így. ahogy van; görög mythológiát buvárlok. s vándorénekben elmerülten az idegen hazákba járok. Én vagyok itt minden bokorba, ha van bokor még és akad fa. árnyam akad az ágon ebben a nyílt dálutánban táncol bennem meztelen lábam, de már csak árva egymagában. Nyílt csikótrapp-trapp a régi mezők hainal-fű-harmatából. nem kérdem én. hogy hova vesztéli! penge alatt serceg szakállam, amely a végtelen homályban túlnövi majd utolsó estém. Petőcz András Egy kupadöntő emlékezete Kötözd hát el az álomszálakat! Üres szavak. Színehagyott transzparensek. Nem szabad túlhajtani a dolgokat. Reggelit jelző kávéskanál; ; Kisimult arc. Fénylő tekintet. Délben már csörömpölő villamosak. Este a fotelben ül. és visszatekint. . Hajdanvolt kupadöntőre emlékezik. Operaház a mezőn D él-Angliában, Londontól 90 kilométerre, Lewes köze­lében, távol a világ zajá­tól, lakott területtől, viruló me­zőben áll a világ mindmáig egyetlen mezei operaháza, a Glyndebourne Festival Opera. Térkép sem jelzi, mégis a nem­zetközi művészeti élet rangos színhelye, legkülönösebb intézmé­nye. A fesztiválmező megköze­lítéséhez Londontól helikoptert vesznek igénybe, és autóbusszal is elérhető. Az autósok, a gyalo­gosok keskeny, kanyargós ösvé­nyeken át találnak rá. A hatal­mas mezón dombok szegélyében áll a mezei opera épülete. Á lát­vány megragadó, különösen az előadások előtt, a szünetekben, ugyanis Glyndebourne-ban fűre lépni — akar feküdni is — sza­bad! Sőt a szigorú angol etikett megengedi, hogy az estélyi ruhás hölgyek, a szmokingos férfiak a pázsiton heverészve elemózsiás kosarakból lakmározzanak, pezs­gőzzenek. A közelben birkanyá­jak, tehenek legelésznek, s teszik idillikusabbá a hangulatot. Glyndenbourne színpadán ma­gyar művészek is letették névje­gyüket. Székely Mihály 1959-ben a Fidelio előadásain aratta em­lékezetes sikereit, az utóbbi évek­ben Melis György, Kováts Ko­los, Hamarl Júlia, Csengery Ju­dit, Laki Krisztina énekeit fő­szerepet. A művészeti munkában pedig már nyolcadik éve részt vesz Péter Szabó Anikó, a buda­pesti Operaház fiatal korrepetito­ra. Az idei program május 24­étől augusztus 12-ig tart. 64 elő­adást rendeznek öt produkcióból. Először hangzik fel Prolcofjev ze­néje a Három narancs szerelmese című operáiéval, Mozart Don Giovanni. Gluck Orfeusz és Eu­ridike, Richárd Strauss A rózsa­lovag és Rossini A sevillai bor­bély című művét tűzték műsorra. Kinek gondolatában született meg a képtelennek tűnő ötlet, hogy a puszta mezőn operaházat építsen ? John Christie. a gazdag művé­szetpártoló földbirtokos a har­mincas években gyakran volt Bayreuth vendége. Minden vá­gya az volt, herty Angliában is megerősíts" a Wagner-kuttuszt. e célból éníttetett egv 360 sze­mélyt befogadó színházat Glvn­debourne-ban a birtokán, távol a lakott településtől. Ooeraéne­kesnő felesége azonban meggyőz­te, hogy Bayreuth másolása he­lyett eredeti, a különös helyi adottságoknak megfelelő prog­rammai lépjen fel. 1934-ben nyi­tották meg a színházat Mozart műveivel. Elsősorban olyan mű­vészeket hívott meg, akik Hitler uralma miatt háttérbe szorultak. A dombok között megbúvó, békés farmra emlékeztető operában za­vartalan atmoszférát teremtettek a felkészüléshez, az előadások­hoz. A fesztiválalapító John Christie kívánalma az volt, hogy a lehető legmagasabb színvonalat kell produkálni. így van ez ma is, nagy súlyt helyeznek a részletek kidolgozására, nagy gonddal ke­resik, választják ki a megfelelő művészeket a világ minden or­szágából. Ez évben például a népes nemzetközi mezőnyben an­goí, amerikai, francia, svéd, iz­raeli, olasz, görög, osztrák, auszt­rál, holland, német, svájci, jamai­cai és magyar művészek iépnek színre. Negyvennyolc évvel ezelőtt, 1934-ben az első előadásra öt­vennégy jegy kelt el, alig öltek a nézőtéren. A szakma, a sajtó, a közönség szkeptikusan fogadta John Christie őrültnek vélt ötle­tét, hogy Londonból utazzanak egy opera meghallgatásáért a mezőre. A környezet szépsége, az előadások kiforrott művészi szín­vonala azonban kíváncsivá tette az angolokat. Telt házzal fejezték be már az első szezont is. Még néhány évig sikeres fesztivál kö­vette a megnyitót, de a háború miatt 1950-ig elnémult Glynde­bourne. A fesztiválalapítók utódai Ge­orge Christie és felesége. Marv Christie újították fel a trafí ciót. Ipari konszernek, bankok támogatásával 800 személyt be­fogadó nézőteret, új próbaterme­ket, éttermet építettek. Feileszfet­ték a művészi koncepciót, meg­őrizve az alanítók humanista gondolatát: Glyndenbourne-ban kaput kell nyitni a tehetséges, fiatal művészeknek. Itt aratták feltűnő sikereiket Teresa Be^gan­za, Montse+rat Cnbsllé. Hiana Cotrubas. Resine Cresoin, Mirel­la Freni Luciano Pavarotti. va­lamint Raymond Leppard, John Pritchard dirigensek. Ez a sze­zon is számos fiatal művésznek nvújt lehetőséget a bemutatko­zásra, a kiugrásra. ERDÖSI MARIA

Next

/
Oldalképek
Tartalom