Délmagyarország, 1982. június (72. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-26 / 148. szám
Szombat, 1982. június 26; SBC Hozott anyagból borvendég Béla, a MÉSZ elnöke építészet és társadalom kapcsolatáról A Magyar Építőművészek Szövetsége legutóbbi közgyűlésén Borvendig Béla Ybl-díjas építészt, a szegedi Délmagyarországi Tervező Vállalat főmérnökigazgatóhelyettesét választotta elnökéül. Ritka jelenség, hogy egy országos szakmai szervezet első számú vezetőjévé vidéki szakembert választ. — Meggyőződéssel állíthatom, hogy nincsenek vidéki és fővárosi építészek, mint ahogy nincsenek nyugdíjas vagy aktív építészek sem. Csak vidéken vagy fővárosban élő, csak jó és rossz építészek vannak. Abban a tényben, hogy én lettem a szövetség új elnöke, azt látom visszatükröződni, hogy az elmúlt három és fél évtized átfogó gazdasági, politikai, társadalmi fejlődése szükségszerűen kényszerítette kl; a magyarországi építőművészet ne pusztán a fővárosra koncentrálódjék, vidéken is létrejöjjenek olyan központi szervezetek, amelyek körül értelmes lehetőséget kapnak fiatal és tehetséges generációk képességeik kibontakoztatásához. A statisztikák igazolják, hogy napjainkban a Magyar Építőművészek Szövetsége tagjainak mintegv negyede vidéken él és dolgozik, s az ország éoítészetét jórészt az ő tevékenységűk határozza meg. — Egy régebbi beszélgeti' lünk alkalmával azt a summás véleményt fogalmazta meg, hogy az építészet társadalmi küldetés. Ez a megállapítás utal építőművészet és társadalom egymástól elválaszthatatlan kölcsönhatására. Miként jellemezhető ez a kapcsolat a 80-as évek Magyarországán? — Az építészetnek, mint sajátos művészeti ágnak egyik fontos specifikuma, hogy termékei nagyméretű használati tárgyak. Ennek megfelelően az építészet a társadalom gazdasági igényeire adott műszaki választ. Másik lényege, hogy e nagyméretű tárgyak életünk állandó, természetes színpadának berendezési tartozékai. ebből következően szükségszerűen hatnak az emberek tudatára is. Ha ez a hatás tudatos — tehát igényesen formál környezetet, a praktikumon túlmenően esztétikai tartalmakat és minőséget is hordoz —, akkor már építőművészeiről beszélhetünk. Egyik jellemzője, hogy praktikum, melyhez technikára van szükség, másrészt eszmék, gondolatok hordozója, mely valamilyen művészi formában jelenik meg. Építészet és társadalom kapcsolata dinamikus folyamat Társadalmunk változó igényei megfogalmazzák az építész számára a feladatot, s ő — tulajdonképpen „hozott anyagból" dolgozik. A társadalom például a 60-as evek második felében megfogalmazta. hogy egymillió lakásra van szüksége. Ezt az amorf igényt az építész konkrét formába öntötte, de terveihez a társadalom szolgáltatja a fölhasználható technikát, a megvalósítás eszközeit és lehetőségeit amelyek összhangban vannak az ország anyagi teherbíró képességével. Ez persze nem Jelenti azt, hogy jó építészete csak gazdag társadalomnak lehet, hiszen hazánk népi építészetéből tudjuk, szerény eszközökből is létrejöhet magas színvonalú építészet. — Gyakran olvashatjuk, hogy nz építészet az utóbbi években világszerte válságba került. Vajon miként tükröződik ez a jelenség hazánkban? — Valóban sokan hangoztatják, hogy a mai építészet a válság korát élt Szerintem világszerte az építészet és a társadalom viszonya került válságos helyzetbe. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert az építészetben, mint minden élő orgunizmusban, természetes jelenségként vannak jelen a hullámhegyek és hullámvölgyek. a fölfutások és a le száRó agak. Ez nem válság, ez az élet termeszetes rendje. Amikor az építészet és társadalom válságáról beszélek, akkor arra a valóságos konfliktusra utalok, amelynek legkézenfekvőbb jele, hogy az építészet és társadalom között mintha megszakadt volna a párbeszéd, kölcsönös meg nem értés alakult volna ki. — Fő állomásaival miként jellemezhető ez a nagyon fontos kapcsolat a felszabadulás óta eltelt 37 esztendő történetében? — Magyarországon igen érdekes folyamat tanúi lehettünk. A második világháborút követően a magyar építészet előtt óriási lehetőség rajzolódott ki: a romeltakarítások mellett és után egy új társadalom fölépítése, elengedhetetlenül követelte egy szocialista tartalmú környezet megtervezését és megvalósítását- Sajnos, ez viszonylag rövid periódusra korlátozódott, néhány esztendő után a politika arra a következtetésre jutott, hogy a szocialista magyar építészet sajátos feladata a szocializmus építésének hősi korszakát patetikus formában kifejezni. Miután ezt a modernista építészet „undorító pőreségében" nem teheti, föl kellett öltenie a történelmileg már többször bevált és szentesített klasszicista jelmezt. A gondok akkor kezdődtek, amikor — elsősorban a modernista szemléletű — építészek nem voltak hajlandók lemondani arról a küldetésükről, hogy az építészet nemcsak anyagi, de kulturális küldetés is. Biztosak voltak abban, hogy a forradalmian új társadalom fölépítésében is nagy feladat hárul rájuk, s nem értették, miért kell e cél jegyében erősen elkoptatott, újrafutóztatott kliséket alkalmazni, olyan jelmezben jelentkezni, ami sehogyan sem látszott összeegyeztethetőnek a forradalmian új szocialista társadalom programjával. Ennek ellenére az építészet Igencsak középpontba került, figyelt rá a politika, a társadalmi vezetés, s az elismerésekben sem szűkölködtek annak ellenére, hogy az építészek igencsak ódzkodtak ettől a hatalmas tisztességtől. A „szocreál" korszakának végeztével az építészek kiűzettek a paradicsomból, bár úgy gondolták, végre hozzáfoghatnak ahhoz a feladathoz, amit úgy fogalmaztak meg számukra, hogy koruknak, a kor színvonalán és formanyelvén tömeges épületeket hozzanak létre. Hamarosan kitűnt, erre a feladatra az építőipar fölkészületlen. Elgondolásaik tehát vakvágányra futottak. Átcsúsztak a művészet szférájából a technika és gazdaság terepére, kiszolgáltatottjai lettek annak az ideának, hogv majd csak előáll egy olyan technikai fejlettség, ipari háttér, amely képes megvalósítani elképzeléseiket. Országszerte megindult az építés iparosítása, ám igen hamar kitűnt, a mennyiségi szemlélet következtében kapacitáshiány jelentkezik. S ha azt mondjuk, hogy az építészet minőség. akkor ez bocsánatos bűnné vált, föláldozva a mennyiség oltárán. Kialakult egy olyan különös kép, melynek statisztikai adatai vállalkoztak arra, hogy megmondják, mire van szüksége Nagy Jánosnak Kiskunfélegyházán, s így az építész már nem volt képes a tömeges igényeket a tényleges szinten megfogalmazni, az építtető bürokratikus szervezetté vált, s az építészet második áldozata a funkció lett. Előállt egy egyáltalán nem váratlan helyzet, hogy az. építészeket ugyan kiűzették a művészetek szent pagonyából. de sohasem érkezhettek meg a tudomány felkent csarnokába. — Sok-sok jel mutat arra, hogy az utóbbi években a társadalomtól is, s az építészettől is kikényszerítette a valóság a problémák újragondolását, a kapcsolat pozitív változását. A hatalmas lakásépítési program után differenciáltabb feladatokat rejtő elképzelések kezdetén állunk. Ha kinézünk a vállalat igazgatóhelyettesi szobájának ablakán, alattunk a Klauzál tér, ha akarjuk, a város szélén elképzelhetjük a lakótelepeket, közvetlen közelben tanúi lehetünk a műemléki épületek felújításának, a foghíjbeépítéseknek, a rekonstrukciónak és rehabilitációnak. Ez a sokkalta differenciáltabb igény nagyobb felelősséget és sokrétűbb munkát vár el az építészektől. Nem egyedi házakban kell gondolkodniuk, hanem komplex környezetben. Mégis úgy érzem, hogy ma egy tervező az építészet, az ipar és a művészet hármas szorításában kénytelen — úgymond — gúzsba kötve táncolni, — Azt hiszem, nagy dolgokat csak bizonyos kényszerek hatására lehet létrehozni. Ezeket a kényszereket úgy kell fölfogni mint azt az erőt, amelyik megfeszíti a hegedű húrját, amely nélkül a hangszer nem szólalna meg. Tulajdonképpen két tényező, két erő hatása metszi egymást, érdekes módon ezeknek indítéka is eltérő, Az egyik oldalon a gazdaság fölismerte azt, hogy nem szabad megsemmisülnie a hallatlan értékeket képviselő, jórészt évszázada vagy még régebben épült városközpontoknak — így előtérbe került a régi városközpontok, ezáltal az épített környezetek megújításának, műszaki korszerűsítésének problémája. Párhuzamosan ezzel a tudati szférában is lezajlott egy felismeréssor, az ugyanis, hogy egy meglevő építészeti környezet a karakter és arc nélküli lakótelepek szorításában fölértékelődik, igazolja és kifejezésre juttatja egy város történetének folyamatosságát, építészetének kontinuitását. A mai építészet számára tehát nem az egymástól elszakított, szabadon álló épületek jelentik az alapproblémát, hanem sokkal inkább az, hogy a meglevő történetileg kialakult, saját „genetikus kódjával" szabályozott környezetbe hogyan tud gondolatilag illeszkedni, miként képes ezt a régi közeget az új követelményekkel összhangba hozni korszerűsítés, műszaki felúiítás, esetenként funkcionális váltás árán is. A Klauzál tér tulajdonképpen olyan közeg, ahol nagyon sok építészeti korszak tette le névjegyét igen magas színvonalon — s ezt fontosabbnak tartom, mint a stflusegységet. — A legutóbbi években jelentkező posztmodern törekvések talán erry újfajta szintézisigényt foqalmaznak meg. Arra utalnak, hogy építészet és társadalom ismét keresi egymást, hoay ebben a kapcsolatban szükségük van a társművészetekre is. — A posztmodernben én Inkább földlökéseket vélek felfedezni, amelyek jelzik, hogy az építészet és társadalom kapcsolatában bizonyos techtonikus mozgások vannak világszerte. A posztmodern építészet egy évtizede kezdődött Amerikában, ott, ahol az építőművészetnek nincsenek sok százados tradíciói. Ha ehhez hozzávesszük a gazdasági válság jeleit, akkor nem túlzott az a következtetésem; ebben az építészeti ideológiában az is benne rejlik, hogy egy terméket úgy lehet eladni, propagálni, ha az nagyban különbözik attól, amit eddig csináltunk. A modernizmus korszaka mindenképpen eljutott egy fordulóponthoz, s érzékelhetően valami másnak kell következnie. Olyan dolgokkal is szembe kell nézni a mai építészetnek, mint az energia, az anyag, az árproblémák, a kivitelezői kapacitás, nem is beszélve a tudati szféra mozgásairól. Mindezeket elemezve tény, hogy világszerte megmozdultak a „frontok", megújulás kezdődött az építészetben, amit inkább csak szeizmográfként jelez a posztmodernizmus áramlata, de sajnos még nincs iránymutató, világítótoronyként is felfogható, építészet és társadalom kapcsolatának minden részletét magába foglaló, szocialista tartalmú, uralkodó építészeti filozófia. TANDI LAJOS Csanády János Alkonyat előtt Ebben a nyílt délutánban eltáncolt csikófickándozás traDD-trappol vissza lágyan a lágy füvön rég elfeledtem azt az önfeledt jókedvet, mely táncoltatta lábam Megtört emlékeimet összeszedtem; dirib-darab korsókat illesztettem, mert jól van így. ahogy van; görög mythológiát buvárlok. s vándorénekben elmerülten az idegen hazákba járok. Én vagyok itt minden bokorba, ha van bokor még és akad fa. árnyam akad az ágon ebben a nyílt dálutánban táncol bennem meztelen lábam, de már csak árva egymagában. Nyílt csikótrapp-trapp a régi mezők hainal-fű-harmatából. nem kérdem én. hogy hova vesztéli! penge alatt serceg szakállam, amely a végtelen homályban túlnövi majd utolsó estém. Petőcz András Egy kupadöntő emlékezete Kötözd hát el az álomszálakat! Üres szavak. Színehagyott transzparensek. Nem szabad túlhajtani a dolgokat. Reggelit jelző kávéskanál; ; Kisimult arc. Fénylő tekintet. Délben már csörömpölő villamosak. Este a fotelben ül. és visszatekint. . Hajdanvolt kupadöntőre emlékezik. Operaház a mezőn D él-Angliában, Londontól 90 kilométerre, Lewes közelében, távol a világ zajától, lakott területtől, viruló mezőben áll a világ mindmáig egyetlen mezei operaháza, a Glyndebourne Festival Opera. Térkép sem jelzi, mégis a nemzetközi művészeti élet rangos színhelye, legkülönösebb intézménye. A fesztiválmező megközelítéséhez Londontól helikoptert vesznek igénybe, és autóbusszal is elérhető. Az autósok, a gyalogosok keskeny, kanyargós ösvényeken át találnak rá. A hatalmas mezón dombok szegélyében áll a mezei opera épülete. Á látvány megragadó, különösen az előadások előtt, a szünetekben, ugyanis Glyndebourne-ban fűre lépni — akar feküdni is — szabad! Sőt a szigorú angol etikett megengedi, hogy az estélyi ruhás hölgyek, a szmokingos férfiak a pázsiton heverészve elemózsiás kosarakból lakmározzanak, pezsgőzzenek. A közelben birkanyájak, tehenek legelésznek, s teszik idillikusabbá a hangulatot. Glyndenbourne színpadán magyar művészek is letették névjegyüket. Székely Mihály 1959-ben a Fidelio előadásain aratta emlékezetes sikereit, az utóbbi években Melis György, Kováts Kolos, Hamarl Júlia, Csengery Judit, Laki Krisztina énekeit főszerepet. A művészeti munkában pedig már nyolcadik éve részt vesz Péter Szabó Anikó, a budapesti Operaház fiatal korrepetitora. Az idei program május 24étől augusztus 12-ig tart. 64 előadást rendeznek öt produkcióból. Először hangzik fel Prolcofjev zenéje a Három narancs szerelmese című operáiéval, Mozart Don Giovanni. Gluck Orfeusz és Euridike, Richárd Strauss A rózsalovag és Rossini A sevillai borbély című művét tűzték műsorra. Kinek gondolatában született meg a képtelennek tűnő ötlet, hogy a puszta mezőn operaházat építsen ? John Christie. a gazdag művészetpártoló földbirtokos a harmincas években gyakran volt Bayreuth vendége. Minden vágya az volt, herty Angliában is megerősíts" a Wagner-kuttuszt. e célból éníttetett egv 360 személyt befogadó színházat Glvndebourne-ban a birtokán, távol a lakott településtől. Ooeraénekesnő felesége azonban meggyőzte, hogy Bayreuth másolása helyett eredeti, a különös helyi adottságoknak megfelelő programmai lépjen fel. 1934-ben nyitották meg a színházat Mozart műveivel. Elsősorban olyan művészeket hívott meg, akik Hitler uralma miatt háttérbe szorultak. A dombok között megbúvó, békés farmra emlékeztető operában zavartalan atmoszférát teremtettek a felkészüléshez, az előadásokhoz. A fesztiválalapító John Christie kívánalma az volt, hogy a lehető legmagasabb színvonalat kell produkálni. így van ez ma is, nagy súlyt helyeznek a részletek kidolgozására, nagy gonddal keresik, választják ki a megfelelő művészeket a világ minden országából. Ez évben például a népes nemzetközi mezőnyben angoí, amerikai, francia, svéd, izraeli, olasz, görög, osztrák, ausztrál, holland, német, svájci, jamaicai és magyar művészek iépnek színre. Negyvennyolc évvel ezelőtt, 1934-ben az első előadásra ötvennégy jegy kelt el, alig öltek a nézőtéren. A szakma, a sajtó, a közönség szkeptikusan fogadta John Christie őrültnek vélt ötletét, hogy Londonból utazzanak egy opera meghallgatásáért a mezőre. A környezet szépsége, az előadások kiforrott művészi színvonala azonban kíváncsivá tette az angolokat. Telt házzal fejezték be már az első szezont is. Még néhány évig sikeres fesztivál követte a megnyitót, de a háború miatt 1950-ig elnémult Glyndebourne. A fesztiválalapítók utódai George Christie és felesége. Marv Christie újították fel a trafí ciót. Ipari konszernek, bankok támogatásával 800 személyt befogadó nézőteret, új próbatermeket, éttermet építettek. Feileszfették a művészi koncepciót, megőrizve az alanítók humanista gondolatát: Glyndenbourne-ban kaput kell nyitni a tehetséges, fiatal művészeknek. Itt aratták feltűnő sikereiket Teresa Be^ganza, Montse+rat Cnbsllé. Hiana Cotrubas. Resine Cresoin, Mirella Freni Luciano Pavarotti. valamint Raymond Leppard, John Pritchard dirigensek. Ez a szezon is számos fiatal művésznek nvújt lehetőséget a bemutatkozásra, a kiugrásra. ERDÖSI MARIA