Délmagyarország, 1982. június (72. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-22 / 144. szám

Kedd. 1982. június 22. 5 Eltemették Simon Bélát Hétfőn Szegeden, a Belvá­rosi temetőben, a városi ta­nács által adományozott dísz­sírhelyen helyezték örök nyugalomra Simon Bélát, a Csongrád megyei Tanács ap­parátusi pártbizottságának titkárát, a munkásmozgalom régi harcosát. A gyászszer­tartáson az MSZMP Csong­rád megyei Bizottsága és ap­parátusa, valamint a család nevében dr. Koncz János, a megyei pártbizottság titkára vrtt búcsút az elhunyttól. — Simon Béla elvtárs egész életének tartalmát csak a közösségnek és közössé­gért boldoguló emberi maga­tartás és életvitel határozta meg. Ez egyaránt vonatko­zott az általa oly sokra be­csült legkisebb közösségre, a családra, de a gondolatait és tetteit formáló, a munkáját irányító nagyobb közösségre, a munkahelyre, a városra, a megyére egyaránt. A szocia­lizmus formálódó világának cselekvő embere volt kora gyermekkorától utolsó órá­jáig — mondotta, majd mél­tatta Simon Béla munkássá­gát, felidézte életútjának ál­lomásait A sírnál a Csongrád me­gyei Tanács Végrehajtó Bi­zottsága, az apparátusi párt­bizottság, a szakszervezeti és a KISZ-bizottság, valamint a munkatársak nevében Szabó G. László, a megyei tanács elnökhelyettese mondott bú­csúszavakat. A gyászszertartás az Inter­nacionálé hangjai után a munkásőrszakasz díszmene­tével ért véget. Nemzetközi földtani konferencia Tizenhárom ország szak­embereinek részvételével hétfőn, tegnap nemzetközi földtani konferencia kezdő­dött Veszprémben. A megnyitóülésen Ne­mecz Ernő akadémikus kö­szöntötte a résztvevőket, majd Clark Burchfil, a bostoni egyetem professzora beszámolt arról az együtt­működésről, amelynek kere­tében közö6en elemzik a földtani medencék kialaku­lását, annak törvényszerűsé­geit. Ebben a közös munká­ban a modell szerepét tölti be a. Kárpát-medence. Az együttműködés két éve alatt tíz közös tanulmányt készítettek. Nemcsak Mundial Az aktualitások veszélye­sek is. E napokban, midőn tévécsatornák között ugra­bugrálva nézzük a spanyo­lok ellen hősiesen küzdő ju­goszlávokat, az NSZK-t verő Algériát vagy éppen ama bi­zonyos újabb „argentin csa­pást", hajlamosak vagyunk már-már megfeledkezni pél­dául arról, hogy Szókratész elsősorban, és igazán mégis­csak nagy görög bölcs volt, aki Platón által leírt Védő­beszéde és Kritonnal folyta­tott okos és mély dialógusai révén méltó tiszteletünkre, s mégsem azonos a brazil válogatott stílusosan szakál­las, mi több, doktori címmel is rendelkező, Socrates­nek írott középpályásával. S talán Ardiles, Kempes, és a többiek sem azért vertek meg oly iszonyúan bennün­ket, hogy nézni is rossz volt, mert nekik meg a Falklan­dokon az angolok ütöttek a fejükre, és most különféle komplexusaik támadván, pótcselekvés gyanánt vettek revansot rajtunk — az an­golok revansa után. Mundial minden mennyi­ségben — a futball-világbaj­noksák totális tévéláza lát­hatóan minden mást háttér­be szorít. Ami egyéb a kép­ernyőn megjelenik, már­már szégyenlős kisebbség­ben marad meg afféle hát­téranyagnak, meccselőkészí­tőnek, vagy -zárónak, mint­egy röstellvén önmagát, mert foci most az Isten, és hátvédek, középpályások, csatárok az ő prófétái. (Még a hirdető műsorok a leg­szemérmetlenebbek, termé­szetüknél fogva: tíz közül kilencben futball-labda ta­lálható, tüzes spanyol zené­vel, és körben forgó kapu­val, benne góllal — mondja még valaki, hogy nálunk nem elég színvonalas a pro­paganda!) A biró fütyül, a szövetsé­gi kapitány nyilatkozik. a sportriporter jól-rosszul kommentál — s közben, mint üvöltő viharban csen­des hegedúszó, a Mundial­dömping első, legharsányabb rohamai közepette szerdán este feltűnt az l-es prog­ramban egv barázdált, gond­terhelt férfiarc, melynek,tu­lajdonosa gvönyörű magyar­sággal arról beszélt, hogy gyermekkora nagy nyelvi szegénységében a Toldihoz menekült, majd fát ültetett, egy szomorúfüzet, amely ma is megvan, s oiyan gyönyörű és olyan szomorú, „hogy mi­kor elmegyek mellette, oda­köszönök neki". A mai er­délyi magyar irodalom el­ső embere. Sütő András sze­repelt a Magyar Televízió­ban, Kígyós Sándor „Nem felfelé török uram . .." című portréfilmjében — abból az alkalomból, hogy most töl­tötte be 55. életévét. ->_ S köröskörül Erdély. Ahol a magyar kultúrának tán legerőteljesebb, legmasszí­vabb bölcsője ringott, s amelyről Németh László azt írta, hogy ha nemzetünket hímneműnek tekintjük, ak­kor Erdély a leggyönyörűbb és legkülönb nő volt, akivel a magyarság ezeréves törté­nelme során találkozott. Sütő András, mai prózánk legszebb szavú képviselője pedig életútja ürügyén er­ről a földről vallott, torok­szorító szépségű és súlyú mondatokban. A nagy feje­delemmel, Erdély aranyko­rának nagy emberével, Bethlen Gáborral, a Nagy­enyedi fügevirág című kö­tetben olvasható, képzelt be­szélgetéséből való a címbéli mondat — befejezve így: „Nem felfelé török, uram, hanem lefelé. Vissza azok­hoz, akik ide küldtek, azok­hoz, akiknek a könnyeivel egész rózsakerteket lehetne nevelni." A mondat kulcsfontossá­gú. Alapeszménye ennek a 65 perces, nagyon is rend­hagyó portréfilmek. Amely elsősorban azért számított szokatlannak (s így kitűnő­nek), mert egy írói életutat több milliós közösség ügyé­nek rendelt alá, olyan meg­nyilatkozásokkal, amelyek mindegyike kivétel nélkül az erdélyi szülőföld népiéért küzdő, csak néma főhajtás­sal megtisztelhető lelkierőből fakadt. Miként Sütő mond­ta, s meg is írta a legutób­bi könyvhéten megjelent, Gyermekkorom tükörcsere­pei című könyvében: sokad­magával ő is túzfelelőse az itt élő magyarság szellemi életének, sőt, egész létének. Láthattuk a Mezőséget, Pusztakamarást, a Székely­földet, Orbán Balázs sírját, hallhattuk Sütő András édesanyjának, Berta néni­nek csodás szépségű mon­datait, és persze magát az írót, a közösségért élő és alkotó művész eleven szob­rát, egy nagy kultúra lánc­ként egymásba illeszkedő, óriásainak soros reprezen­tánsát, aki Tamási Árontól vette át a stafétabotot, ott, túl a Királyhágón. Közben egész héten át tar­tolt és most is tart a Mun­dial. Zúg a közönség, sárga lapok villognak, csúnya buktatások történnek, gólok, sőt öngólok is potyognak, bravúros védések, és gyen­ge, hatástalan védelmek is láthatók. De — nemcsak Mundial létezik. Van más is. Domonkos László V ITA Mennyit ér a diploma? Amennyit az ország jövője... Néhány napja mondhatok magaménak egy magyar­angol szakos tanári diplomát s máris keserű tapasztala­tokra tettem szert. Az én számomra ez az okirat — túlzás nélkül mondhatom — szinte az egész eddigi éle­temet jelenti. Ez a doku­mentum tanúskodik tizenhét év tisztességes, kitartó mun­kájáról. A társadalom szá­mára nem több egy darab papírnál, melynek a mun­kavállalási szerződés megfe­lelő rovatába beírandó szá­ma van. Leendő munkahe­lyemen ugyanis nem kíván­csiak a diplomámra, csak arra kértek, hogy levélben (!) küldjem el a számát a szer­ződés megkötéséhez. Mint ahogy arra sem voltak kí­váncsiak, milyen továbbta­nulási terveim vannak, mi a szakdolgozatom tárgya. A kereslet-kínálat dolgá­ban ezen a pályán is óriá­siak az eltérések. Végzős tár­saimmal együtt felháborító­nak tartjuk, hogy egy kollé­giumi nevelői állás és egy általános iskolai katedra az állam számára egyenértékű lehessen például a gimnázi­umi vagy szakközépiskolai teendőkkel. Félreértés ne essék, én nem a fent említett állások hierarchiáját kívánom fel­állítani, egyszerűen a meg­felelő képesítéssel a megfe­lelő állásba elvét sérti az a szemlélet, hogy végül is mindegyik esetében pedagó­gusról van szó. A kollégiumi nevelői állás a mi pályán­kon ugyanolyan szakmai „le­romlással", felejtéssel jár, mint egy rtiérnök „szinten­tartása" egy technikusi mun­kakörben. Ügy gondolom, teljesen jogos a végzősök él­várása, hogy a megszerzett legújabb szakmai ismerete­ket a katedrán szeretnék al­kalmazni s nem a hálószo­bák esti ellenőrzésénél. A nagyvárosokban pedig első­sorban ilyen lehetőségek ma­radnak, miután a szaktanári állásokat már betöltötték. Ha valaki tizennyolc éve­sen úgy dönt, hogy 14—18 éveseket akar tanítani, ne­velni, az pontosan tudja, hogy ez sem életkorban, sem szakmailag nem egyezik meg az általános iskola elvárá­saival. Gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy például a János vitéz majd' egy fél­éves tanítása — ötödik osz­tályban — és Petőfi Felhők rwfatt Üzenetek az Sediánszky János két dol­got tud: kérdezni és kérdez­tetni. Ennél többet újságíró igazából nem is tudhat. Aki mindkét művelethez ért, el­mondhatja magáról, hogy professzora ennek a nagyon nehéz, gyötrelmesen szép szakmának. Legutóbbi, a Körhinta cí­met viselő műsorában na­gyon fontos üzeneteket, megfontolást érdemlő kérdé­seket juttatott el a hallgató­hoz. A híradásokból tudjuk, hogy az emberiség a pattin­tott kőkorszak óta folyama­tosan háborúzik. Mi mutat­ható föl az agresszió, a már a Bibliában is föllelhető erő­szak ellen? Talán csak a ker­tész példája; a kertész soha nem ültetett virágot azért, mert hitte, hogy elpusztul a virág, csak árért, hogy le­győzze a pusztulást, az el­múlást. A Sediánszky idézte gon­dolat nagyon is aktuális ma­napság. Az emberiség fenn­maradása létkérdéssé vált. Persze, az ember nem le­het pesszimista. Azon az óriási színpadon, amelyen milliárdszámra jelen van­„nak az emberek, élnie kell, pontosabban szólva: szere­pelnie. Az ember szerepe pe­dig nem más, mint az, hogy él. Körmendi János, a méltán népszerű színész beszélt eb­ben a műsorban erről a sze­repjátszásról. Azt mondta: csak addig élünk, amíg ját­szunk, s amíg játszunk, élünk. További mondatai már a színészi mesterségre vonat­koznak. A Szegedről elszár­mazott színész talán az itte­ni színház művészeinek is üzente: „Estéről estére úgy kell színpadra lépnünk, mintha az utolsó alkalmunk lenne részvétet nyújtani és részvétet kérni. Utolsó alka­lom megüzenni az emberek­nek, hogy ne féljenek, és le­gyenek büszkék embermi­voltukra." Ekkor már szinte magam is a Körhinta körben forgó utasának éreztem magam. Szédültem egy kicsit. Rájöt­tem ugyanis, hogy a dolgok pontos megítéléséhez némi­nemű távlat is szükségelte­tik. Mint ahogy a labdarúgó­világbajnokságon való sze­replésünkhöz is... Egyik nem eléggé híres újságíró elődöm írta le még a századfordulón: „A gólok száma lett a nemzeti dicső­ség mértéke". Ipari termelésünk sokszo­rosára nőtt Mezőgazdasá­gunk szinte csodákat produ­kál. majdnem teljesen fel­számoltuk az analfabetiz­must. Ám úgy látszik, hogy a foci tekintetében » század­forduló óta ugyanott tar­tunk. mint akkor. Legalább­is a szemléletet tekintve. (A béka alsó fertálya alatt...) Nem tudom, hogy Sediánsz­ky János rúgott-e gólokat, s tette grundokon vagy má­sutt. Remélem, nem meg­győződéses futballista. Mert a meggyőződéses futballis­ták veszélyesek. Elterelik a figyelmünket a fontosabb dolgokról. Arról, hogy 1954­ben sem a világbajnokság megnyerése jelentette volna az igazi nemzeti dicsőséget, hanem például az, hogy job­ban dolgozzunk, hogy job­ban éljünk. A hallgató üzeneteket ka­pott az éterből. Jó volna, ha mindenki megértené ezeket a fontos és az igazából okos üzeneteket. Petri Ferenc ciklusának középiskolai el­sajátíttatása között mek­kora különbség van. Kikkel töltik be a közép­iskolai állásokat? Mennyire veszi egy iskolaigazgató fi­gyelembe a jelentkező elért eredményeit, az egyetem mi­nősítését? Az álláskeresők számára ugyanis semmiféle garancia, biztosíték nincs az elutasítással szemben. A pá­lyázati rendszer módosított változata értelmében ugyan­is az iskolák igazgatói nem kötelesek figyelembe venni a képző intézmény „ranglis­táját". Ez a helyzet szerin­tem jogilag is tarthatatlan. Igaz, nagyszerű lehetőséget ad, mint ahogy az idén is ezt tette, a barátom, főnö­köm, potenciálisan hasonló szívességet tehető ismerőse­ink „megsegítésére". A hi­ánygazdálkodás törvényeinek megfelelően ez a jelenség el­sősorban a képzőintézmények vonzáskörzetében jellemző. Erre azt szokták válaszol­ni, miért nem megyünk el vidékre. Egyrészt, akinek szülei, családja, az adott vá­rosban. Szegeden, Debrecen­ben. Budapesten él, az nyil­ván emiatt nem akar onnan elmenni. A többiek pedig azért szeretnének a környé­ken maradni, mert nagyon is tisztában vannak az esély­egyenlőtlenség hátrányaival. A falu és a város, a fővá­ros és vidék kiáltó ellenmon­dásait az esetek 90 százalé­kában még csak magasabb fizetés vagy szolgálati lakás sem egyenlíti ki. A hivatás­tudatra hivatkozni nem par­tom tisztességesnek. Sokkal inkább azon kellene elgon­dolkodni, miért számít a kis faluban élő ember harmad-, negyedrangú állampolgárnak a főváros és egy-egy megye­székhely lakójával szemben. Ezt a „lehetőséget" csak az igen kevés „megszállott"', mindenre elszánt értelmiségi vállalja. Ma Magyarországon én, mint nyelvszakon végzett, akkor keresem a legkeveseb­bet — s szinte a legtöbb, legfelelősségteljesebb mun­kával —, ha oda megyek, amire a képzettségem első­sorban feljogosít: középisko­lai tanárnak. Ráadásul ez is megyénként változik. A leg­többen nem csatlakoztak a budapesti tanács fizetés­emeléséhez (a kezdők mini­mális bérét 3 ezer 200 fo­rintban állapították meg), s ahol ezt meg is tették, mint Csongrád megyében, ott sem csatlakoztak a határozat má­sodik feléhez, melynek értel­mében a jeles rendűek 200 forinttal magasabb kezdő bért kapnak. Az összeg ön­magában nem jelentős, de a mögötte meghúzódó szemlé­let annál inkább dicsérendő. Arról nem is beszélve, hogy egy év elteltével a szokásos béremelés ezen a pályán 100 forint szokott lenni, mely szerintem még a forint rom­lását sem egyenlíti ki. Fizetésem 2 ezer 700 fo­rint lesz. Ez kétezer forint­tal kevesebb az országos át­lagkeresetnél. s már az in­dulásnál 500 forint lemara­dást jelent szerencsésebb kezdő társaimmal szemben, s ötszáz forinttal kevesebb a KISZ KB által megállapított 3 ezer 200 forintos jövede­lemnél is. melyre egy egye­temistának. ha nem szülei­nél lakik, szüksége van — ezt az új ösztöndíjrendszer kidolgozásakor állapították meg. Ebből a fizetésből nem lehet élni. csak a munkaerő­met éppen hogy újratermel­ni. Ugyanis lakásom nincs, a szüleim máshol élnek. így albérletbe kényszerűlök 1600 forint ellenében. S ez csak egy bútorozott szoba. A fennmaradó összeg az étke­zésemre elég csupán. Az em­ber élete pedig, akárhogy is nézem, több kellene hogy legyen a puszta vegetálásnál! Egy ország érdeke mégis csak az kellene legyen, hogy minél több, kiművelt, jó köz­érzetú állampolgára dolgoz­zék a köz és a maga javára! S nekem, legalább szak­mailag, nincs panaszkodni­valóm. Mindkét szakomat ta­níthatom egy szolnoki gim­náziumban. De egy szövet­kezeti lakás négyzetméteren­ként mégiscsak 10—12 ezer forintba kerül. Tanácsi la­kásra nem vagyok jogosult, igaz, arra is sokat kellene várni. Ha csak a fizetésem­ből akarok megélni, jól fel­készülten, színvonalas órákat adni. akkor tíz éven belül nem várhatok semmiféle job­bulást ezen a téren. Hacsak, nem vállalok el mindenféle különórát, magántanítványt, s ölöm ebbe bele energiámat — s tekintem munkahelye­met pihenésnek, a gimnáziu­mot a nyugdíjhoz szükséges rossznak. Elvégre Magyaror­szágon a katedrán megouk­ni az egyik legnehezebb fel­adat. Hacsak nem csábítja el valaki néhány tanítványát, taníthat akármilyen rosszul, felelőtlenül. a diplomáját nem veszik el tőle. Noha. a legnagyobb érték van kezei­re bízva: az ország jövője. Ahogyan az orvosokra testi épségünk, a tanárokra szel­lemi épülésünk. Ennyit érne csupán? Barát Erzsébet középiskolai tanár November 25-ig elbírálják r Építészeti tanuimánypályázot A Magyar Építőművészek Szövetsége, valamint az Épí­tésügyi és Városfejlesztési Minisztérium nyilvános építé­szeti tanulmánypályázatot hirdet több témakörben. El­sősorban olyan tanulmányo­kat várnak, amelyek feltár­ják az építészeti környezet társadalom-lélektani vonat­kozásait, valamint olyan munkákat, amelyek értékelik az építészet új törekvéseit. A történelmi témakörben a magyar építészet történetére vonatkozó újabb kutatási eredményeket tartalmazó ta­nulmányokkal lehet pályázni. A pályázatokat 1982. októ­ber 18-ig kell a MÉSZ tit­kárságán (Budapest. VIII., Dienes L. u. 2.) benyújtani, a pályázati feltételeket ugyan­itt, vagy a Magyar Pszicho­lógiai Tudományos Társulat­nál lehet átvenni. A pályá­zatokat november 25-ig elbí­rálják, a pályaművek díjazá­sára 120 ezer forintot irá­nyoztak elő. k!

Next

/
Oldalképek
Tartalom