Délmagyarország, 1982. június (72. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-19 / 142. szám

Újsághír: A művelődési miniszter az idei pedagógusnapon a legmagasabb szakmai kitüntetéssel, Apáczai Csere János-díjjal ismerte el dr, Ágoston György egyetemi tanárnak, a JATE pe­dagógiai tanszéke vezetőjének tudományos és gyakorlati mun­kásságát. A pedagógia vonzásában — Professzor úr, emlékszik-e, mikor találkozott elöször Apá­czai nevével? —» Ha jól emlékszem, a nagy­kanizsai piarista gimnáziumban hallottam először Apáczai Cae­re János nevét. S nem véletle­nül. Kiváló iskola volt, ahol megtanítottak bennünket a ta­nulás szeretetére, a logikus gon­dolkodásra, az elmélyedésre es termeszeteken megismerkedtünk a magyar irodalom es kultúrtör­ténet kiválóságaival is. — Mikor dőlt ti és milyen ha­tusokra, hogy a pedagógus pá­lyát választja? — TÚJ az emberi életút felen föltesszük magunknak a kérdése­ket; miért így alakult sorsunk, mi J yen hatások befolyásolták pályánkat? Vajon miért lettem én a neveléstudományok műve­lője, a pedagógia professzora? Úgy gondolom, van rá magya­rázat. Tizenkét éves koromban — elsősorban az iskola és taná­raim hatására — teljes határo­zottsággal döntöttem, hogy ta­nár leszek. Ha nem is tudato­sult még bennem, de észrevet­tem, hogy van adottságom hatni másokra. Soha föl nem merült bennem más pálya iránti von­zalom, pedig annak idején, a 30­as években nemigen volt ez nép­szerű hivatás. Érdekes módon az majdnem mindegy volt számom­ra. hogy milyen szakot válasz­szák, hisz nem egy tantárgy, ha­nem egy pálya vonzásában él­tem. Bár ma ezt nem sikk han­goztatni, én szerettem az iskolát, tiszteltem tanáraimat és jól is tanultam. Visszagondolva: ezek alapján egyenes út vezetett ar­ra a tudományos területre, mely­nek lényege az emberformálás, az oktatás-nevelés szerteágazó kérdései, a tanári munka vizsgá­lata, az oktatás struktúrájának, változásainak elemzése. — Melyek voltak pályájának legfontosabb állomásai? — Latin-francia szakos közép­iskolai tanári diplomát szerez­tem. Pécsett kezdtem, majd 1943­ban Szegeden fejeztem be egye­temi tanulmányaimat. Ám már 41-től nevelőtanár voltam a sze­gedi katolikus internátusban. A háború még be sem fejeződött, amikor 45 elején Debrecenbe ke­rültem, ahol nem sokkai később a Fazekas Mihály fiúgimnázium kinevezett tanára lettem. Ekkor léptem be a kommunista párt tagjainak sorába, s részt vettem a pedagógus szakszervezet létre­hozásában. majd annak Hajdú megyei titkárává választottak. Ott voltam a debreceni pedagó­giai főiskola megszervezésénél, négy év elteltével a pedagógus szakszervezet központjában rám bízták az oktatási és kulturális osztály szervezését és vezetését. 1947 elején kerültem vissza Sze­gedre, ahol a Pedagógiai Főis­kola Igazgatója lettem. Öröm­mel jöttem, mert közelebb ke­rültem az iskolához, az oktatás és nevelés iűzvonalához és fon­tosnak tartottam, hisz az á'talá­nos iskolai tanárképzés létkér­dés volt a szocialista közokta­tásügy és iskolarendszer megerő­sítésében. Sikeres és eredményes évek után 1952-től 1959-ig Bu­dapesten, az Eötvös Lóránt Tu­dományegyetem pedagógiai tan­székének tanszékvezető docense­ként dolgoztam, ezt követően neveztek ki a József Attila Tu­dományegyetem pedagógiai tan­székére, tanszékvezető egyetemi tanárnak, — Négy évtizede dolgozik a magyar pedagógia „forró pont­jain". Tevékenységének döntő ré­sze egybeesik a szocialista neve­lésügy történetével, nemcsak vé­gig élte, de alakította, formálta is a nevelés is oktatás fejlődé­sét, viselte minden gondját, ne­hézségét. — A háború hozta felszínre bennem a társadalmi problémák iránti érdeklődést. Sok mindent nem értettem még, amikor a kommunista párt tagja letten), de azt teijes világossággal láttam, hogy az új társadalom óriási le­hetőségeket teremt a magyar pe­dagógiában. Tudatosan kezdtem hát dolgozni a közoktatásügy alakításában, demokratizálásá­ban, ott, voltam az általános is­kolák létrehozásának nem köny­nyfl harcterein, részt vettem az államosítás előkészítésében, a pedagógusok továbbképzésében, az újtípusú tanárképzés megte­remtésében. Átéltem ezt a kor­szakot, s mivel a Horthy érában jártam iskolába, tudtam, mit örököltünk és azt is tudtam, mit szeretnénk elérni, Mivel részt vettem a felszabadulást követő első évek közoktatási küzdelmei­ben, szenvedélyesen tudok hara­gudni azokra, akik — bér nem voltak részesei és nem élték ét ezeket — ma statisztikákkal ját­szadozva csak a hibákra, téve­désekre, torzulásokra figyelnek. — Miként alakult, gazdagodott tudományos érdeklődése? — Már debreceni gimnáziumi tanárként előadásokat tartottam — mint címzetes adjunktus — az egyetemen. Néhány cikkem is megjelent, majd miután Bu­dapestre kerültem, részint mun­kám, részint az Embernevelés cí­mű folyóiratban megjelent pub­likációim nyomán kapcsolatba kerültem a szellemi élet kiváló­ságaival, részese lehettem a tu­doményos élet vérkeringésének, alakítója a közoktatáspolitika, a pedagógia lendületes fejlődésé­nek. Az első szegedi évek ter­mészetes igénye és feladata volt a tudományos búvárkodás, szá­momra a vizsgálódás tárgya a pedagógia volt. Első könyvem Az úttörőmozgalom és a közösségi nevelés 1952-ben jelent meg és fő célja az volt, hogy Makaren­ko koncepcióját, elveit terjessze és alkalmazza a hazai általános iskolai nevelésre. Erre kaptam meg a kandidátusi fokozatot. Hét évvel később neveléselméleti mo­nográfiám az első marxista szemléletű kézikönyv volt e tárpvkörben, melyet hat évvel később követett a második kö­tet mely bizonyos kérdések ki­fejtésére adott lehetőséget. 1969­ben korszerűbb szemlélettel ez eddigi kutatások összefoglalása és sajátos tudományos búvárkodá­som összegzéseként adták ki ne­veléselméleti kézikönyvemet, mely különösen a nevelési cél­és feladatrendszer kérdéseit és nevelésfilozófiai problémákat boncolgatott. Fejlesztettem, gaz­dagítottam és továbbgondoltam a pedagógia elméleti alapkérdéseit, ebből született doktori disszer­tációm, A pedagógia alapfogal­mai és a nevelési célrendszer címmel, mely némi átdolgozással az Akadémiai Kiadó gondozásá­' ban 1976-ban jelent meg. — Milyen kérdésekkel foglal­kozik mostanában? — Az utóbbi másfél évtized­ben egyre jobban érdekel a köz­oktatás fejlesztését szolgáló is­kolakísérleti munka. Megnyugta­tó, hogy egyre több lehetősé­günk van a magyar pedagógia egészére hatással levő döntése­ket megelőzően hipotéziseinket kipróbáljuk a valóságos nevelési folyamatban, elképzeléseinket kí­sérleteknek vessük alá. Az el­múlt több mint három és fél évtizedben jónéhány kudarc ér­te döntéseinket, s bár ezek a kísérletek sem adnak teljes ga­ranciát, de mindenesetre na­gyobb biztonsággal láthatunk munkához, ha a kísérletek iga­zolják feltevéseinket. Az 1972-es párthatározatot követően nagy­szabású iskolakísérleteket indítot­tunk, Először a fakultatív gim­náziumi képzés előkészítése volt célunk, majd megkezdtük egy új középfokú képzési rendszer reformjának kísérleti munkála­tait. Ennek lényege, hogy a két középiskolatípust (gimnázium, szakközépiskola) közelítsük egy­máshoz, olyan modellt hozzunk létre, mely megalapozottabb ál­talános ismereteket, tartalma­sabb szakmai képzést, körülte­kintőbb pályaorientációt biztosít. A kísérlet tíz esztendeig tart, s öröm, hogy ma a magyar ne­velésügynek van ekkora türelme próbára tenni egy hipotézist. Má­sik fontos feladatunk, a szűkebb munkához, a bölcsészkaron folyó egyetemi tanárképzés reformjá­hoz kapcsolódik. Elképzeléseink szerint a jövőben többet kell fordítanunk a hallgatók gyakor­lati fölkészítésére. Alapkoncep­ciónk, hogv az egyetemi hallga­tók az első évtől kezdve folya­matosan kapcsolatban legyenek az oktató-nevelő munkával. Meg kell azonban jegyezni, hogy min­den ellenkező híresztelés ellené­re — bár látjuk a hibákat és hiányosságokat — nem rossz képzési rendszerünk, a tanárje­löltek felkészülten kerülnek ki az iskolákhoz, Dr. Ágoston György egyetemi tanár igazi közéleti ember. Tag­ja. a Magyar Tudományos Aka­démia pedagógiai bizottságának, a tudományos minősítő bizottság pedagógiai osztályának, a Ma­gyar Pedagógiaj Társaság orszá­gos elnökségének s elnöke a megvei szervezetnek. Húsz éve vezetője a TIT pedagógiai nyári egyetemének és tagja a SZOT elnökségének is. Az Apáczai Cse­re János-djíj egy gazdag és tar­talmas életpálya elismerése. TANDI LAJOS Hová menjünk kirándulni? Egyáltalán menjünk-e, vagy inkább a rég esedékes nagy­takarítással, sütéssel-fözéssel, olvasással töltsük a hétvégét? Bütykölgetni kellene az autót is, permetezni a kiskertbeli szőlőt, múzeumba vinni a gyerekeket... És pihenni vég­re — azt nem kellene? Mond­juk úgy, hogy kikapcsolódás legyen a sütés-főzés is, hogy jusson idő csöndes olvasga­tásra, hogy a gyerek kisza­kadjon megszokott otthoni kör­nyezetéből, s lásson mást is a világból, mint a játszótér betonját!.. . Akkor hát men­jünk kirándulni! Például a csongrádi Körös-tprokhoz. Nem a luxusigényekkel je­lentkező turisták, hanem a vízparti „nomád" életet szere­tők kedvébe akart járni a csongrádi városfejlesztési üzem, amikor 1971-ben meg­nyitotta a Körös-toroki kem­Gyógymód K érem a következőt! Vékonyka asszony sze­rénykedett a rendelőbe. Az orvos felnézett az ajtónál té­tován ácsorgó, lehajtott fejű, lá­nyos termetű betegére. Ismerte; talán négyszer járt már itt, mindannyiszor megvizsgálta, de sem ő, sem a szakorvosok nem találtak nála szervi betegséget. Nehezen bírta szóra, a kérdésre, hogy mi a panasza, bizonytalan félmondatokkal válaszolgatott; fájlalta a gyomrát, a szívét, a fejét. Az orvos tudta, hogy pa­naszai „idegi" eredetűek, csak éppen az idegi eredet eredetét nem ismerte, őszintébb megnyi­latkozást kell kicsalogatni a zár­kózott betegből, aki keresi is a lehetőséget, csak nem tudja, ho­gyan kezdje el. Két beteg vár még kint, ma nincs tolongás, itt a jó alkalom, vélte az orvos. — Üljön hát le! A tanyaközpontból jött asz­szony félszegen ereszkedett le a szók legszélére, ujjait tördelte, azokat nézegette. Az orvos fia­tal volt, teli ambícióval, minden betegen segíteni akart. — Meséljen magáról! Hogyan éj, mit csinál egész nap? Mivel foglalkozik a férje, mekkorák u gyerekek? Együtt él a szüleivel, esetleg az anyósával? Ügy látszik, a kérdések elindí­tották a zuhatagot az eddig • le­fojtott szelepeken át, mert az asszony hevesen zokogni kezdett. A csendes szipogés stádiumá­ban megszületett a tört szavak­kal. felcsukló sírással, nagy só­hajokkal szaggatott vallomás. — A férjem egy nagy disznó! Hetenként három-négyszer része­gen jön haza, olyankor semmi sem jó neki, engem megver, teli vagyok kék foltokkal, összerúg­dos. kiborítja az ételt, a négy és a hároméves kislányomat po­fozza, belerűgdos a bútorokba, székeket tör össze. .. ruhástól fekszik a tiszta ágyba . .. Két éve tart már így, nem bírom ..., csak reszketek egész nap... — Miért nem hagyja ott? — Nincs hová menjek. Árva lány vagyok, nincs senkim, meg mi lenne a gyerekekkel?... őket nem hagyom .., pedig ha a/, én emberem nem iszik, olyan jó ember . .. szeret minket . .. Az orvos nézte a könnyező, meggörnyedt, zsebkendőjét gyű­rögető törékeny alakot, eszébe jutott az első vizsgálat, a biz­tatásra is csak vonakodva vet­kőző, meztelenségét rebbenő ke­zeivel takaró szégyelős terem­tés .., — Maga is iszik néha? — Én ? — Ugyan . .. egy kor­tyot sem... — Kár. Magának is inni kel­lene ... Figyel jen csak ide . .. mi­kor a férje magát veri... soha nem ütötte vissza? — Hát akkor engem agyonver­ne! — Most figyeljen — mondta az orvos — mert nagyon komo­lyan beszélek! — Szeretne vál­toztatni ezen a pokoli állapoton? pinget a Tisza nyolcszáz mé­ter hosszú homokpartja men­tén, az ártéri erdőben. A fo­lyó szeszélyes vízjárása sok­szor okozott ugyan meglepe­téseket az utóbbi években, ám a természetbarátokat nem ri­asztotta el: egyre több a kem­ping törzsvendége, főként a horgászok körében lett nép­szerű a csongrádi üdülőtelep. A vendéglátók maguk is meglepődtek tavaly, amikor a faházak lakói inkább vállal­ták a csónakázást. de nem költöztek ki az elöntött hul­lámtérről. (A házak egyéb­ként olyankor úszóházakká változnak: levegővel teli tar­tályok tartják a víz színén a faházakat.) A június elsejétől szeptem­ber 15-ig nyitvatartó kem­ping, a csónakkölcsönző, az étterem persze nem csupán a „hálóvendégek" kényelmét szolgálja: személyes tap aszta ­Ne feküdjön le este, várja meg; a férjét, legjobb lenne, ha maga is inna egy féldecit... Van ott­hon nyújtófája? — de nem... Mivel fűtenek? Szénnel? Akkor biztosan akad piszkálóvas kéz­nél. Hát fogja a kezébe, ne fél­jen, ne reszkessen, egy részeg ember igazán nem olyan veszé­lyes! Ha meg akarná ütni, fe­nyegesse meg, hogy háromszor ' annyit ad vissza a piszkálóvas­sal! És üssön, ha kell! Többet nem is szólt az orvos, csak állt még egy darabig, bosz­szankodva ráeszmélve, hogy előbbi tanácsa, amit betegének adott, nem az orvosi rendtartás szellemében fogant. — A következőt... öt hónappal később az utcán megszólította egy asszony; arca kicsattanóan piros, mosolygós, mozdulatai elevenek, öltözete di­vatosan csinos. Az orvos karjára tette a kezét. — Hogy van, kedves doktor úr? — Nem is tudja, milyen há­lás vagyok... — Ne haragudjon, de én nem emlékszem ... — Nem ismer meg? Hát én i» alig ismerek magamra! Nekem ajánlotta a piszkavasat! — kaca­gott hangosan. — Hogy az mi­lyen jó orvosság volt! Az orvosnál most esett le a húszfilléres. Az asszony bíztatás nélkül elmesélte, hogy azon a bizonyos esetén köhögve, kínlód­va megivott egy deci pálinkát, ült az ajtó mellett és félelmé­ben reszketve szorongatta a piszkavasat. Az ember inkább beesett, mint bejött az ajtón, tántorgott egy kicsit, lekevert egy pofont; magyarázkodásra nem volt alkalom, kétségbeeset­ten lesújtott hét élete párjára, aki eldőlt, mint egy liszteszsák. Rémülten vonszolta az agyba; a zajra szokás szerint előjöttek a kislányok, rutinosan segítettek ők is, de ezúttal vissza zavarta őket. A véres párna pánikba ej­tette, már látta magát megbi­lincselve, börtönben. De micso­da boldogság! Hiszen szuszog, és csak egy gyufa hosszúságban re­pedt fel a bőr a homloka felett! Gondosan bekötözte. Reggel elmesélt neki mindent; az ember semmire nem emleke­zett, csak szédült egy kicsit, de ez nem volt számára újdonság. Először nem hitte el a mesét, de a véres párna, meg a tapintott fájó seb a fején ráébresztette az igazságra. Felesege hozzátette, hogy ezentúl nem hagyja magát megverni — biztonságból ugyan kezében tartotta a piszkavasat —, ha mégis megtenné, úgy leg­alább ötször annyit üt vissza, ha másként nem sikerül, álmában püföli el. Továbbá ő maga i» megiszik két-három decit, ha férje részegen jön haza! — Képzelje, doktor úr, azóta minden rendben van! Otthon mindig van egy kis innivaló, iszogatunk is —• részegeskedő* soha sincs —. férjem nem jár el, iobban szeret, mint a mézeshe­tek alatt... BANKI MIHÁLY latunk alapján jó szívvel ajánlhatjuk a reggel érkező, este hazainduló kirándulóknak is a Körös-toroki strandolási. Maga a város is kínál egyéb­ként látnivalót: a csongrádi tanács az Országos Műemléki Felügyelőséggel közösen azon fáradozik, hogy a népi bel­város jellegzetes halászházait megmentse a pusztulástól. Év­százados népi építészeti ha­gyományok sajátosságait mu­tatják föl a vert falú, nád­tetős házacskák, melyeket fo­kozatosan újítanak majd fel. Az öregvár utcai halászfalu a város Idegenforgalmi köz­pontja lesz: vendégházakkal, turistaházakkal, népi iparmű vészek alkotóműhelyeivel, nép­művészeti bemutatótermekkel. S mivel a csongrádlak tisz­tában vannak azzal, hogv vá­rosuk idegenforgalmi vonzó­ereje nyáron a legnagyobb, a műemlékfalunak telente más szerepkört szánnak: s műve­lődési központ szakkörének adnak majd otthont a halász­házak. I*. K. Hová menjünk kirándulni? A csongrádi Körös-torok

Next

/
Oldalképek
Tartalom