Délmagyarország, 1982. május (72. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-15 / 112. szám

Szombat, 1982. május 15. É Szikraesőben A csiszolóműhelyben szikra­esőt csiholnak a kövek. Az egyiknél húsdaráló négyfe­lé álló vágóéleit alakítják. a másiknál a kombinált fogó nye­lét „fényezik". Ami első Diila­netra föltűnik a laikus ember­nek. az a gyorsaság. Boszorká­nyos ügyességgel forgatják az alkatrészeket a korongra szorít­va. Megrezzenek magamban, at­tól féltem a gépnél ülő férfit, hogy az ujját is érinti a csiszoló­kő. Persze az a lényeg, hogy 6 ne féljen. Meg is kérdeztem Dá­vid Mihály fémcsiszolót. hogy előfordul-e ilyesmi. — Nem fordulhat elő — mondja határozottan. Különben érdekes ember Dá­vid Mihály, akit nemrégiben a Munka Érdemrend bronz fokoza­tával tüntettek ki. Szülei a tá­péi réten művelték a földet, majd beléptek a téeszbe. Mihály is ott rakta a követ a teherau­tókra. míg arra az elhatározásra nem jutott, hogv elszegődik az iparba, és valamilyen szakmát tanul. Előbb szezonális munká­kal vállalt a konzervgyárban, majd a paprikabeváltóban. Je­lenlegi mesterségét — ha átté­telesen is — a focinak köszön­heti, Hogyan is történt? — Hallgattuk a tápéi község­háza előtt az angol—magyar mérkőzés közvetítését. A szü­netben meg munkaalkalmakat olvastak be, a helyi vállalatok hívásait. A kéziszerszámgyár is embereket keresett. Barátom­ma). Molnár Jóskával csak egy­másra néztünk, és szavak nélkül megértettük egymást, azt is. hogv a kéziszerszámba megyünk másnap reggel. Segédmunkásként kezdték, majo az álHtóműhelybe kerül­tek. általában olyan helyeken dolgoztak, ahol nem volt szük­ség szaktudásra. Nyeleket készí­tettek a csavarhúzókhoz, meg­járták a kovácsműhelvl. majd a csiszoló következett. Ügy tűnik, ez a végállomás. Szakmunkás­oklevelet szerzett a fémcsiszoló mesterségből. Gyorsan telik az Idő — mondja Dávid Mihály. — El sem akarom hinni, hogv majd har­minc esztendeje vagvok Itt. Jó lenne az órát visszaállítani, néha úgy érzem pedig, mintha csak tegnap lett volna. Nézem a pergő köveket. az erőst és arany szint látszó szik­rákat úgy tűnik, mintha sok csillagszórói gyújtottak volna a műhelyben. A nyolc csiszoló több műit húsz esztendeje alakította mea a brigádot, a brigádkitün­telés arany fokozatát ötször, a vállalat kiváló brigádja címet kétszer érdemelték meg. Mit je­lent a brigád? — Előnyt semmi esetre sem, — mondják többen is egyszerre. — Inkább többletet, társadalmi tennivalókat. , Az egyének és a közösség ér­dekelt egyaránt. Részt vettek véradásokon, kommunista mű­szakokon, de elmentek Dávid Mihály családi házának építke­zéséhez is segíteni, vagy Lakatos Antalnak hurcolkodni, amikor költözött. Visszakanyarodunk az időhöz, amely oly gyorsan fut. Fölkapom a fejem, amikor Dá­vid Mihály azt mondja. hogy csak normában szeret dolgozni. Miért? — Akinek megy a munka, az jobban szereti a normát. Óra­bérben nem telik az idő, csak a vekkert nézik az emberek. Meg az az igazság, hogy nem is egyformák az emberek, céljaik sem azok és az igények is el­térőek. Én szeretek dolgozni, de keresni is. öt-hétezer forint kö­zött viszek haza havonta. Igaz, hogy állandóan délután dolgo­zom. elsősorban családi okok miatt, mert két kisgyerekünk van és a feleségem állandóan délelőttös. így valamelyikünk mindig otthon lehet. Azt mondják, hogy a minő­séggel a normában is meg lehet birkózni. Aki hibás munkát ad ki a keze alól. azt másnap visz­szakapja és elvesz egy csomó ideje. Érdemesebb tehát az első csiszolásnál jól odafigyelni. Fi­gyelem, felelősség, begyakorlott­ság, — ennyi az egész, mondják a szakemberek. Valóban ennyi? — Ez igaz, — folytatja Dávid Mihálv —, de ezer! kívül akarni is kell jól dolgozni, s kell még emberi érzék is, az a bizonyos hetedik érzék. Az egyik ember­nek ebből tóbb van, a másiknak kevesebb. Sokáig beszélgettünk arról, hogy ezekből a lényeges tulaj­donságokból vajon az idősebbek­ben van-e több, vagy a fiata­lokban. Dávid Mihály szereti a fiatalokat, de mégsem egyértel­mű a véleménye. — Szívesen tanítjuk a fiatalo­kat, de azt tartom, hogy min­denkinek át kell esnie a tűz-; keresztségen. Előbb nyugodtan, hogy megszerezzék a szükséges mozdulatokat, ezek szinte bele­ivódnak az ember idegeibe. Az­tán már mehet a verkli, s ha a fiatal szeret is dolgozni, akkor a csiszolásban megtalálja a szá­mítását. kedvét is leli benne. Azt mondom, hogy a mai gye­rekek semmivel sem rosszabb kezdők, mint az én korosztályom volt. Talán az igyekezet más valamivel. De az is igaz, hogy a mi időnkben nehezebb volt munkát találni. Az értelemről, a fölkészültségről szólva a mai fiatalok sokkal többet tudnak nálunk. A munka szépségét mindenki megtalálhatja, ha akarja. Olyan cselekvés talán nincs is, amely­nek ne lenne valamilyen érde­kessége, szépsége. Lehet, hogy nehezen vesszük észre. — Én azt mondom negyven­nyolc éves fejjel is; ha újra meg­hallanám a tápéi „pléh kisbíró" invitálását, elindulnék a kézi­szerszámgyárba és a fémcsiszo­lást választanám. Lehet, hogy ez nem húsüzem, nem harapha­tok bele a munkám eredményé­be, de nagyon szép az is, ami­kor gyönyörűen ragyognak a fo­gók. Van ebben is fantázia. Szóba hozom a magas kitün­tetését. — Nem is vártam, még akkor se nagyon hittem el, amikor el­indultunk Budapestre. Gyerekko­romban álmodtam, hogy sok pénzem van, amikor fölébred­tem, akkor is összeszorítottam a markomat. Az is megfordult a fejemben, hogy vajon tettem-e én annyit, hogy kitüntetést ad­janak. Hallgatom Dávid Mihályt, amint meséli, hogy vállalati ko­csi vitte a fővárosba, s végig­futottak az Alföldön. Minden fa­lut, várost tárgranyílt szemmel mustrálgatott. „Katonakoromban voltam utoljára Pesten." Az Országházat csak képről látta. — Csodálatos épület kívül is, de belül meg szebb. Néztem az Árpád-házi királyok képeit, s bi­zony azt is bevallom, hogy el­szorult a torkom, amikor Lo­sonczi Pál kezet fogott velem. Ilyet megérni, elképzelni ál­momban sem tudtam. Azt sem tartja utolsónak, hogy a társai éppen úgy örültek ki­tüntetésének, mint ő maga. Pe­tőfitelepi házát még be kell pu­colni, s mielőtt visszatérne a hétköznapi gondolatokhoz, meg­említi, hogy édesanyja is meny­nyire büszke volt a kitüntetésre. Az az asszony, aki világéleté­ben „szütte a gyékényt", s még ma is elboldogul a gyékénnyel. Ránézünk az órára és Dávid Mihály jelzi; kezdődik a műszak, két óra van. A beszélgetésre is csak úgy volt hajlandó, ha q normából nem csípünk el egy percet sem. Elköszönök tőle, s azon nyomban fölgyullad csiszo­lóköve előtt a csillagszóró szikra­esője. GAZDAGH ISTVÁN L ancsák Gergő bácsi a me­gye egyik közéleti fóru­mán óriási taps közepette bontott zászlót: „Ne fogadj el borravalót nyugdíjastól!" jelszó­val induló mozgalma már a meg­hirdetés pillanatában általános sikert aratott. Mondják, hogy a gyűlés után az illetékesekhez özönlöttek a fel­ajánlások, a mozgalmat segítő bejelentések, vállalások. Állító­lag a Központi Öntöde, amelynek nemcsak az irodaháza, de az egyik anyagraktára is a megyé­ben van, üzemi lapjában képes riportot közölt Lancsák bácsiról, és a kispénzű öregek istápoló­jának nevezte. A riport alatt az olvasztárok és kazánkovácsok nyílt levélben bírálták a borra­való kóros elterjedését, és sok sikert kívántak Lancsák bácsi­nak. Beszélik, hogy a megyei központi széntelep Mindent a vevőért nevű brigádjának tagjak akik eddig a szénszállítások so­rán fondorlatos trükkökkel tete­mes pénzt vágtak zsebre a nyug­díjasoktól is, most kizárólag a Az optimista középkorúakat csapták be ötle­tcikkel. Persze a becsapás té­nye most sem bizonyított, csak egy dolog biztos: nyugdíjasok­nak azóta egy másik brigád hordja a szenet. Arról is hír járja, hogy a megyeszékhely gimnáziumának diákjai megfo­gadtak: olyan pályára lépnek, ahol nincs jatt, nincs csúszó­pénz, borravaló. Harminc srác közül huszonnyolcan jelentkez­tek benzinkútkezelőnek, de a Lancsák-féle mozgalom hatására mindnyájan olajbányászok lesz­nek. Állítólag a pincérek az egész városban megígérték, hogy minden nyugdíjas kinézetű, öre­gedő vendég árkedvezményt kap a számoláskor. Ilyen népszerűség, siker hal­latán kerestem fel én is Lan­csák bácsit. Szomorúan fogadott: — Ne higgyen a mendemon­dáknak. A „Ne fogadj el borra­wtlót nyugdíjastól"! mozgalom­nak csak szerény eredményei vannak. — Lehetetlen. — Akkor számoljon! Tőlem ebben a hónapban nem fogadott el jattot a kéményseprő. Ez egy húszas. A villanyszámláson tíz forintot spóroltam. Mivel étte­rembe járok, taxin nem utazom, mentő nem jött értem, a tévém jó, egy hónap alatt harminc fo­rintot takarítottam meg. Ellenr ben beteg lett a feleségem. Csak egy operáció segít. Megsúgták, hogy a tanár úrnál háromezer forint a hálapénz egy Ilyen mű­tétért. Világos? Maga mit tenne az én helyemben? — Szóval, hogy is mondjam?... Hát.. — Én is azt tettem. De öröl^ optimista vagyok és bizakodom. — A „Ne fogadj el borravalót nyugdíjastól!" mozgalom sikeré­ben? — Abban nem annyira. Tudja, azt remélem, hogy én nem be­tegszem meg. nem kell megmű­ttni. és mégiscsak spórolok há­romezer forintot! KISS GYÖRGY MIHÁLY Csillagos ötös F orradalmát éli az iskola. Elkezdtek mást tanítani benne, és azt a mást is egészen másként tanítják, mint a mi időnkben. Lázadozik a szü­lő, mert az egészből nem ért egy kukkot se, és sokszor fa­nyalog a tanár is. Néha ket­ten együtt se hiszik, hogy eb­ből a nagy változásból értelmes dolog sülhet ki. Anekdotaszaga van a törté­netnek, pedig minden szava igaz. Bejött egy tanyai gyerek a fa­lusi iskolába, és azonnal bele­csöppent egy dolgozatírás kellős közepébe. Nehéz volt a dolgo­zat, ötöst csak egy kapott, de azt csillaggal is kidiszítették: az övét. Amikor az igazgató meg­tudta. azonnal kiment a tanyai iskolába, mert rájött, hogy a matematikát itt még a régi mód­szer szerint tanítják. Tessék áttérni végre az új módszerekre.! Ágaskodnak azonnal a kérdé­sek. Ha mindenki áttér, kinelj adnak ezután csillagos ötöst? Szabad-e elhagyni azt, ami egyedül termi a jó eredményt? Aki kapásból felel, azt mondja, elhagyni bűn, legalább most ve­gyük észre, hogy a régi jobb, mint az új. Aki belegondol, le­lehet, hogy azt mondja, igaza lehet az igazgatónak. Azt is meg lehet érteni, hogy a tanárok fanyalognak. Fölpor­ciózták az anyagot, megtanítot­tak szorozni is. osztani is. elég korán, és az alapműveletek bir­tokában bonyolultabb föladato­kat is meg tudtak oldani a gye­rekek. A másik tantárgyból is megtanulták a képleteket és a szabályokat, a harmadikból is, most pedig elsősorban gondol­kodni kell tanítaniok. Aki a másikat megtanulta, annak az a könnyebb. Az sem anekdota, hogv a ta­nítóképzőből kikerült • friss tan­erőnek atképzős tanfolyamra kellett mennie, még mielőtt az iskola küszöbét átléphette vol­na. A képzőben még a régj módszert tanulta, az átképzőberj viszont az Vhv akarta a diplomáját, kiderfU^ hogy meg kell fejelnie, külön­ben nem jó. Igazgatókkal, tanárokkal be­szélgetve nagyokat lehet nevetni mostanában. Nemcsak a házból maradt ki a kémény, a tan? anyagból is kifelejtődhet a kör kerülete és területe. Láttam én is olyan irodalomkönyvet, amely­re megesküdtem volna, ha az el nem veszi a gverekek kedvét az irodalom gyöngyszemeitől, akkor talán semmi. Ez is, az is a reform jegyében készült. Vagy mi nem értjük a nyitját, vagy valóban igazítani kell a szerkezeten. Ek­kora változásnál nem csodálkoz­hatunk, ha ilyen is előfordul. Fokozatosan be kell látnom, azonban, fékeznem kell ..ellenzé­ki" indulataimat. Két gyerekem alsó tagozatos korában megígérte, hogy megtanít a kettes szám­rendszerre, de még mindig nem sikerült nekik, ők vígan hasz­nálják, a hiba tehát kizárólag bennem van. Lehet, hogy az új nemzedék az új módszerek révén többet tud, mint mi? Bizony, ez is előfordulhat. A Rubik-kockát helyrepörgetik akkorra, mire én megszámolom, hány színből is rakták össze. Vasárnapi ebédnél, ha megszólal valamelyik, elejtem a kanalat: olyan logikai buk­fenccel válaszol valamire, amit száz év alatt ki nem találtam volna. Ahogy nőnek, úgy pipál­nak le bennünket. Hogyne örül­nék neki! Láttam én is a tévében, hogy két egyetemi ember „rosszul" felelt az óvodásoknak szánt fo­galmi kérdésekre, és egv nercig se adtam igazat az óvodának. Azt a középiskolás tankönyvet, amiből én gyermekeim révén az irodalomelmélet tanítását tanul­tam meg szidni, semmi pénzért nem mosnám fehérre, őszintén csodálom. hogv gyermekeink üúlélik. őszintén hiszem. a túlélés puszta ténve nem erő­síti meg státusában az oda nem való módszereket de Andrássy Lajos Menet közben t: Kést emelt rám egy ember, aki vélte: nincs Igazam — és nem volt igaza! őrzöm a kést; mestert cifra munka., de megütöttem — nem volt igazam. 2. Elsz másokért, magadnak mitse szedve a kapható és osztható jelekből; emez meg szól — neveddel — hát, kl kértet? s micsoda dicsfényt, gyűjt, be érte?! a félre-üthető kezekből.. — Szól.i te már helyettem mindegy már mit is szólsz: szóltam én helyetted, nem volt akkor mindegy Mint egy 100 wattos égő: még felizzott, lobbant, vakított — s végleg kialudt. Csak a sötétben döbbentem a gyászra. Nekem a fényben ne is magyarázza senki: ki volt, míg élt. Halott. Halott! Csipketerítő, karcolt zongorára. — Ki vagy? — kérdi egy Jött-ment oercember — s te bénultan nézed: — Tényleg, ki vagyok?": bízom abban is, a jóból idő­közben meg jobb lesz, és vissza­tér a régiből is az, ami hasz­nálható. Állítólag megint kezdik keresni azokat az irkákat, ame­fciknek a hátára ráírták az egy# aangyet. Állítólag megint nem bal. Ha megtanulia a sverek. Akkor se baj, hogy benne van a fejében, ha elemes számoló­gép van a zsebében. Szakfelügyelői közvetítéssel hallottam, hogy az egyik igazgató állítólag folyamatosan fél. Nem iudja, most éppen mit felejtett el jól csinálni. Azt mondják, egy jó igazgatónak háromezren fölüli rendeletet kellene állan­dóan fejben tartania. Lehet, hogy van ilyen igazgató, de igen kevés ideje maradhat rá, hogy az iskola pedagógiai munkáját is áttekintse. Elmentem tehát egy igazgató­hoz, megkérdezni, adminisztra­tív főnöknek érzi-e magát vagy pedagógiai vezetőnek. Azt mond­ja, a változás szelei itt is érez­hetők. Igaz, hogy az adminiszt­ratív tévedést azonnal jelzik, és megkövetelik a gyors kiigazítást, de egyre jobban érdeklődnek fölsőbb testületek is a hivatali­nál lényegesebb pedagógiai szem­pontok iránti Kísértenek persze egészen ré­gi, sőt ásatag módszerek is. Azt mondta valaki, örömmel hallot­ta, meg akarják kérni egy új tankönyv bírálatára. Amikor azonban híre ment, hogy nem akarja égbe meneszteni és fönn­tartás nélkül dicsérni, kihagy­ták a bírálók sorából. A régi metódus szerint az újat csak dicsérni szabad, szidni majd rá­érünk később is. Sok beszélgetésnek azonban az lett a vége, hogy legyünk op­timisták. Nemcsak azért, mert a pedagógusok kenyere az op­timizmus, hanem azért is, mert abból a sok újból, ami most igyekszik gyökeret ereszteni az iskolákban, valóban sok jó. sül­het ki. Megtanították régen, hogy enn^k a fának ilyen a levele, a másiknak olyan, most bevisz­nek egy csomó falevelet, és ad­dig jutnak csak el. hogv van köztük ilyen is meg olyan is. Bejött a pedagógiába az érlelés elve: mindig ébren tartunk va­lamit, mindig adunk hozzá egy kicsit, és csak néhány év múlva kell tudni az egészet, Aki pa­naszkodik. azt mondja, igen ám. de osztályoznia közben is kell, és az osztályzat mindig a mé­rés eredménye. Hogy lehet most mérni azt, amit majd három év múlva kell tudni? Aki vi­szont nem panaszkodik, azt mondja, ha az új módszerek szerint tanuló gyermekek felnő­nek, és ők kezdenek majd ta­nítani, ezek a gondok nekik már meg se kottyannak. Az én gyermekeim apjukat nem tudták megtanítani a ket­tes számrendszerre, de saját gyereküket biztosan megtanít­ják majd. És ők is kaphatnak csillagos ötöst — ha egyáltalán így osztályoznak majd ezután is. HORVÁTH DEZSŐ V

Next

/
Oldalképek
Tartalom