Délmagyarország, 1982. február (72. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-13 / 37. szám

91 Szombat, 1982. febrnár 13. • ^^ IH > A költözés E

z volt a legfurcsább feketefuvar-história. A főosztályvezető nem utazott el miatta Plzenbe a testvérvállalat talalkozójara. A belső ellenörök két évre visszamenőleg átnéztek minden „C" menetlevelet. és minden mentést. Mert a visszaélést az autómentő ötvenhét éves pilótája követte el Halmos Gézával. a nyugdíj előtt álló fuvardíj -számfejtővel. lia+mos harminckét éve fejtegette a menetleveleket a külső Bárczy-telepen egy lapos tetejű. huzatos házikóban. Ismerte a menetlevelekkel való manipulálásnak mind a háromszáz módját, de ő maga sosem téve. dett egy kilométert sem. A kisebb „hibákat" maga javította, a nagyok miatt szép szelíden szólt a sofőröknek: „Nem lesz ez igy jó..." Nem is feltek tőle, sőt. a fuvarból hazatért kocsik vezetőülése alól neki is jutott ez-az. Dinnyéből a repedt, erotikus exportkártyából a három színben mellényomott. fonalszállítmányból a horpadt papundekli orsók. Mint a gyereknek. A nyugdíj felé közeledve még Géza volt a legutolsó segédvezetónek is, a mentős meg már a belépése masnapján a Sanyi bácsi. Sanyi bácsinak többször akartak jobb beosztást adni. de ó visszautasította a divatos, új kocsikat, nem volt hajlandó fuvarba menni. Az újoncok nem értették, hogy tud meglenni csak a fizetésből, miért nem vállalja rt legalább a potya alkalmi szállításokat. Aztán az első lerobbanásukkor megértették. Volt. •ki Gödöllőről sem tudott hazajönni három napig egy eldugult vízpumpa miatt. mások meg hófúvásban, kerék nélkül is teljesítették a fuvart kétszáz kilométerre. Sanyi bácsi nagyhatalom volt Bár ők ketten megéltek két névváltozást három átszervezest meg egy szanálást a cegnel, életükben nem váltottak tíz szót. Március végén Géza megváltozott Kiment a kisházból a telepre, figyelte a reggeli indulásokat. toporgott a gyülekező előtt ahová még életében nem tette be a lábát. Szidta meg dicsérte az időjárást, aztán nagy nehezen a lényegre tért. Költözik, kocsi kellene. A pilóták sajnálkoztak, fut a teljesítmény, túl vannak a havi órakereten, menjen a forgalmistákhoz. A forgalmisták azt mondták, beszélje meg a vezénylőtiszttel. A vezénylőtiszt karját tárta: hozzon pilótát. Eltelt néhány nap, Géza egyre zavarodottabban járta köreit. A pilóták röhögtek: — Forró a talaj, Gézukám" — Megerőszakolta a háziasszonyt? — mindenki tudta, hogy vaiami istenverte öregasszonynál lakik a hajdani csendőrkaszárnyában. — Mért nem ír a Vezérnek, a Fényes utcaiak most ftaptak húsz vadonatúj ZIL-t Egy ilyen régi dolgozó... Géza elgondolkozott az ajánla- ton. aztán sajnálkozva rázta a fejét, petyhüdt pofazacskója is beleremegett; — Nem tudják azok odafent azt sem, hogy a világon vagyok. — Hát akkor legközelebb. — Igen. legközelebb — és elkacsázott. De legközelebb elküldték a francba. — Látja. Icuka — magyarázta a gépíró kislánynak, akitől teljes áron kapta meg a maradék hideg kavékat —, amíg az ember nem kér, addig minden rendben van. Pedig hány szarból húztam már ki őket... — Akkor vagy a szarral volt baj, vagy a kihúzással — nevetett Icuka, és a kezébe nyomta a zaccot. — Nem kérni kell, hanem úgy intézni a dolgokat, hogy az embert kérjék... Másnap reggel, amikor Géza belépett az irodájába, ott ült a Sanyi bácsi. Kávézgatott magában, és nézte a Népsportot. — Ez nekik foci — az asztalra csapta az újságot, és kihúzott a zsebéből egv szűz menetlevelet. — Pecsételtetgesse le. meg ami kell. Szombaton jó lesz? — Micsoda? — kérdezte Géza. — Két nap alatt csak össze ' tud pakolni, nem? — Hát... — Hozzak embert ? — Sanyi bácsi legyintett. — A pénzt ráér fizetéskor befizetni a pénztárba. Nincsenek problémák. Szombat délután bebőgött egy csillogó hattonás a volt laktanya udvarára. Halmosék! Halmosék! — ordította Sanyi bácsi, amíg Géza elő nem jött. Hatvan szempár tekintetétől kisérve terelgette vendégét a szobájába. Sanyi bácsi szétnézett: — Hát innen már elköltöztek, vagy mi az isten? Egy ágy, szekrény, dohányzóasztal. szék. A sarokban ruhakupac. néhány edény, papírok. Sanyi bácsi ledobta magát az egyetlen székre. — Na. hogy is van ez? — kérdezte. Géza leült az ágy szélére. Hallgatott. — Hát hova költözik? — próbálkozott Sanyi bácsi. Géza összeszedte magát. — Harminc éve élek itt — mondta. — Másik ilyen szobát hol kapnék hatszázért? Ötször hatos. Csak hát, harminc éve. Harminc — és bólogatott magának. — Van itt valami innivaló? — kérdezte Sanyi bácsi. — Kávé. tea? Esetleg rum? — Esetleg. Géza kiment aztán visszajött, kivitte a szennyes tányért, meg két poharat. Amíg csobogott. Sanyii bácsi lehajolt a paoirokhozSaép. szálas, ferde kézírással egv feljelentést olvasott, meg egy kérvényt a közös vécé megjavítása tárgyában. — Én vagyok itt az intelligencia — mondta Géza, amikor behozta a poharakat. — Mindenkinek én intézek mindent már így papíron. Szeretnek is. Aztán m egkérdezte: — Valami rágcsálnivalót? — Igen — mondta Sanyi bácsi, és visszaült. — Almát, kekszet cukorkát, ami van. Géza behozott egy szál kolbászt, kenyeret, teasüteményt, később a teával a rumot. Sanyi bácsin átvillant a gyanú. — Nem buzi maga? Géza szerényen elmosolyodott. — Ugyan kérem ... Bár igaz. kevéssé érdeklődőm... — Kevéssé — bólintott két falat között a sofőr. Miután mindent megevett, megivott egy liter teát egy deci rummal. — Tudja, nekem is kéne egy intelligencia, mert a telekszomszédom galambjai folyton leszarják a teraszomat. — A birtokjogban nem vagyok járatos, bár... Sanyi bácsi a fogát piszkálta: — Nem. azt hiszem, mégis inkább beverem a pofáját. Ezután elbeszélgettek a birtokjog érvényesítésének sokrétűségéről meg egyebekről is, amíg be nem alkonyult. Akkor azt mondta Sanyi bácsi: — Jöjjön, elviszem, ahová költözött volna. Budán kapta el őket a KPMeilenőr, és sehogy sem értette meg a költözést A hattonás gépjármű minden rakománya egy rossz seprő meg egv aktatáska, ráadásul Sanyi bácsi a vita hevében véletlenül leszarjankózta őt. Később Géza annyira berúgott, hogy még hétfőn is beteg volt. — Két ilyen profit próbálnak elkapni... — mondta a forgalmi gyakornok egv kis csoport közepén kedd reggel, és amikor meglátták ét. elhallgatott. — Jó reggelt. Géza bácsi — mondta valaki. Icuka forró kávéval várta. — Imádom a stílbútort Géza értetlenül nézett rá. — Hogy maga milyen rendes ember — folytatta a lány —. odaadja a rózsadombi lakását az unokahúgának, maga meg egy albérletben szorong évekig. És azok a bútorok, ahogy hallom ... — De hát... — Tudom, amit tudok — folytatta Icuka —, nálunk semmi nem maradhat titokban... — és a melle egv pillanatra hozzáért a férfi vállához. Bár lehet, hogy csak Géza érezte így. BÉRES ATTILA A pincében N

egy órám van. Sok. Itt. falun, sok. Otthon: kevés. Egy hosszú séta egv pohár sör, egy telefonbeszélgetés — és már eí is múlt. De itt — hova menjek? A kocsma nem nekem való, amúgy is kinézik onnan a katonákat. Hova. merre? Még négy órám van. For• dul az út, már itt a temető, még néhány lépés, és elém kanyarodik a falu főutcája. Még nem értem a kocsma elé — „hát mégiscsak oda jutok?" —. amikor hirtelen eszembe villant Kárádi tanácsa: — „Ha jó bort akar inni. alhadnagy elvtárs, csak az öreg Mártont keresse. Világhírű bora van. csodabor, majd meglátja. alhadnagy elvtárs, még érmei is vannak az öregnek." Hogy is magyarázta? Az iskolánál jobbra, aztán még egyszer jobbra, aztán már látni is, magas, zöld kapu ... — Ki az? — zörrent meg a hang a kapu mögött. — Innen a dombról... az alakulattól jöttem. Egy fél liter bort szeretnék. Nyílt a kapu. ősz hajú, fekete kalapot viselő öregember nézett ki rajta. — Jó napot — köszöntein. — Adj' isten. Na. jöjjön beljebb ... — mormogja az öreg. és befelé indul. Aztán hirtelen megáll fordultában. Az arcomat nézi. Mit nézhet? Megigazítom a sapkám. Az öregek néjia jobban vigyáznak a katonaregulára, mint mi. Márton gazda néz. néz — aztán újra elindul. A konyhába vezet. Kemence, mellette tűzhely, macska gubbaszt alatta: barnapokrócos heverő, a polcon dünnyögő rádió. — Üljön csak le. mindjárt hozok ... Levettem a mikadómat. felakasztottam a fali fogasra. Ahogy fordultam, megakadt a szemem a falon. „Mi a fene... Hogy kerültem én oda?" Egy régi fénykép. Rajzolt A száj, a szemek színesre festve. Fiatai férfit ábrázol. A férfi mosolyog — és én magamra ismerek benne. „Ki lehet ez? Rokon? Vagy az öreg Márton fia?..." Nyílik a konyhaajtó. párás üveggel a kezében lép be a gazda. Megáll, beteszi az ajtót. Megint engem néz: meglátta, hogy a fénykép előtt állok. — A fiam — mondja. — A fiam volt... — Meghalt ? — Meg. Mátyás Ferenc rp rí• • r Teli rigó Szól a rigó, derült eget ígér, pedig a hó már a térdemig ér. meszes agyamig, szinte megvakít rakja az idő csontomba a kint. Behúzom nyakam, még nem hiszem el. meleg sugár, hogy te jössz, zörgetel bezárt szívemben, — tán már csak a bot támasztja kedvem halottaiból. De a kémények, zsúpos háztetők időjósa csak serkenti a zöld mezőt, hallgatom, hogy a kankalint kicsalta, s szegény, álmában kinyílt. Derűt ígér a behavazott fán a ködevő piros-csőr fuvolán, noha a fény még csak illúzió, optimista dalnok az a rigó. Nem bántja a fagy. csalhatatlanul dalol, mert érzi. a tél elvonul, kitárulnak az ablakok, szívek, s a fagy odúját napfény tölti meg A gazda az asztalra állítja *z üveget, poharakat vesz elő a konyhaszekrényből. Tölt. Halkan kotyogva csorog a bor. A képre nézek, és a szájamhoz emelem a poharat. Mintha a halottat köszönteném, — Hány éves maga? — kérdezi hirtelen a gazda. — Huszonnyolc. Az öreg előrehajol, újra tölt. — Nagyon hasonlít. nagvon hasonlít — dünnyögi, aztán felemeli szemét a pohárról, mégint az arcomat nézi. — És hol született? — Én? — Maga. — Pesten. Negyvennégyben. Az öreg megcsóválja a fejét. a pohár után nyúl. — Tudja... — mondja halkan —, azt hittem, őt látom, amikor maga bejött... ő is így jött be, egyenruhában, no. nem ilyenben, még a régi bakaruhában, negyvennégyben. Azt mondta: én vagyok, édesapám, engedjen be. de gyorsan... Megszökött. Katonaszökevény volt. tudja. — Megszökött? — Az órámra nézek. Fél öt. Nincs negyvennegy. nincs háború, nincsenek katonaszökevények. Nyolcra a dombon kell lennem. — És..* miben halt meg? — kérdeztem, hadd múljon az idő. — Itt halt meg, egy hónap múlva. Lent lakott a pincében, a borok között, hiába mondtam neki, nem akart feljönni. Azt mondta, kivégzőosztagban volt egyszer, ő nem akar a puskák ele kerülni. Aztán ... megbetegedett. Tüdőgyulladást kapott. Elhívtam az orvost, ő ls azt mondta, hogy fel kell hozni a gyereket, de az meg nem jött az istennek sem. Rúgott, harapott, kiabált, nem bírtunk vele sehogy Szóval ott maradt, aztán néhány napra rá meg is halt. Most is ott van. — Ott van? — A pohár feleúton megállt a kezemben. — Ott temetlem el. a pincében. Máshol nem lehetett, nekünk is bajunk lett volna, ha kitudódik... Ott temettem el. a Sarokban. A háború után átvitethettük volna a temetőbe, de azt mondta az asszony, minek az most mar, így legalább mindig itt van... A képre néztem. Hasonlít rám. nagyon hasonlít. Kedvesen, pihenten mosolyog, az arcán nyoma sincs a láznak, a félelemnek. a pincebeli nemespenésznek. — Lemennénk? — kérdeztem. A pince hideget lehel. Márton gazda gyertyát gyújt a lépcső alján. Sorban a hordók: egyik oldalon hat, a másikoi csak öt. A hatodik helyén, a sarokban: a sir. Fekete salakhalom, a tetején — üres konzervdoboaban — fonnyadt, elvizesedetl virágcsokor. Oldalt fakereszt, a falnak tamasztva. rajta a név. Durván égetett betűk: ELT 26 ÉVET. A gazda kezében remegve ég a gyertya. Meghajlott háttal állunk: alacsony a pince teteje. — Menjünk akkor... — mondta a Razda. és kezével védve a gyertyalángot, a lépcső felé fordult. Felmentünk a konyhába. Megittam a maradék bort. és elbúcsúztam. — Most már menni kell — mondtam, az órámat nézve. Márton gazda sokáig fogta a kezem a kapu eiőtt. — Itt van fenn. a dombon? — kérdezte. — Itt. — Hát... Aztán ionon el máskor is. — Eljövök. Viszontlátásra. — Isten áldjon, fiam. Elindultam a főutca felé. Már sötétedett. meg-meglódult a szél Négy kilométer a dombig. Visszanézek. Az öreg a kapuban áll. Még mindig néz. Talán azt hiszi... Ugyan. Nem lehetek a rokona, sem az "nokála senkije, semmi le. Semmi közöm a fényképhez. Az a másik meghalt Meghalt, még negyvennégyben. most ott fekszik a borospincében, a hatodik hordó helyén, és én .. . én pedig felgyűröm a eallérom. fürgébben, egyenesebben lépkedek. hiszen élek. étek. BOLVA PÉTER