Délmagyarország, 1981. szeptember (71. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-13 / 215. szám

8 WLDM Vasárnap, 1981. szeptember 13. K •V r • < Dinnyevásár Görögdinnyék sorakoznak a drótketíecben, hogy a sima aszfalton szanaszét ne görög­jenek az ABC-áruház körül. Mindenki válogathat kedvére, amíg a készlet tart Magam is beállok a sorba, s közben pis­logok jobbra-balra, hogy el­lessem, a beavatottak miként csinálják. Ügy teszek, mintha értenék a mustrához. Felve­szem az egyiket Szép sötét­zöld színe van, a formája is tetszetős, gömbölyded. Csak­hogy a dinnye az dinnye, nem küllemre veszi az ember, hoz­záértéssel kell kitapogatni, mi­lyen belül. Olyannyira laikus vagyok a dinnyevásárláshoz, hogy leg­szívesebben felkapnék kettőt, gyorsan kifizetném és tovább­állnék. Csakhogy ezzel mind­járt elárulnám magam, hogy még ezt sem lehet rám bízni. Kiemelek hát egyet a ket­recből, s azt teszem, amit az előttem álló. Megkopogtatom, aztán fordítok rajta, s tenyér­rel a fenekére ütögetek, a megverdesem az oldalát Sorra járt már a kezemben majd mindegyik. Hosszú a sor, igyekeznem kell, nehogy elkapkodják előlem a javát. Észreveszem, az előttem álló körmével megkaristolja a dinnye héját. Ezt már nem vállalom, elég szegényt verni, minek még marni is! Sosem bírtam elviselni a barbársá­got Verdesem hát tovább, ahogy jönnek sorba, némelyiket két­szer is, de hasztalan. Az én fülemnek mind egyformán kong. Különben is. a trolik, az autóbuszok mögöttünk húz­nak el, zajuk, morajuk el­nyomja a dinnyék halovány visszhangját. Keresgélnék tovább, de rá­döbbenek, már csak két diny­nye van. nincs tovább váloga­tás. Magamhoz fogom őket. s várom, rám kerüljön a sor a fizetésnél. Az előttem álló vevő. aki ugyancsak sokáig ütögette a dinnyéket és a körmét is éle­sítette rajtuk — meglepeté­semre — lékeltet. Ügy látszik. nem is igazi szakértő, nem bí­zik a dinnyében vagy talán magában? Az eladó villámgyorsan megnyitja a gyümölcsöt. s nyújtja a vásárlóhoz késhe­gyen a szeletet. Figyelem a fejleményeket A dinnyeszelet húsa enyhén rózsaszín, a ma­gok barnák. A vevő megízleli, egy kicsit tűnődik, látszik az arcán, jobbat várt. De aztán kifizeti és elviszi. Én is leméretem a két utol­jára maradt, sokaktól pofo­zott. karistolt dinnyéket. — Meglékeljem? — kérdi az eladó. — Kár lenne már bántani szegényeket — mondom tré­fásan. Otthon előbb a kisebbet vá­gom fel. Szép a hangja, ami­kor reped. A színe vérpiros, az íze csodálatos. Ilyen jő dinnyét még az idén nem et­tem. A másikat vinném a hű­tőszekrénybe. A kíváncsiság azonban nem hagy nyugton. Kettészelem, megkóstolom: ez is éppen olyan iól sikerült, mint a kisebb. Hiába, a dinnyevásárláshoz érteni kell! T. B. Vaderna Iózsef Pablo Neruda tengeri kagylói Születés és halál Holdsütése két ívbe zárja önmagát. Elég. Kagylóhúsban Aphrodité vonaglik, s citromot csepegtet rá az öregedés. A zsebem milyen tengerparti lény? Csontig ázott szét az öklöm. A kínon meddig folyik át a kéj — sómarta nadrág, ing, áramütés? Az ember válla két üres kagylóhéj, fordítva szivárog mellében az éi Főbűnök és mellékbűnök között a haza melyik hazában skizofrén? Mészáros bárdján csillog a tenger, a kifényesített kagyló vérrel él, s akárcsak az állattal az ember, a pénz. s munka helyet cserél az élén. összerándul, elkábul a szél. Csak az anyag nyitódik, csukódik. Elhagyott kagyló a forradalom, s hosszú, csavart zúgás a hit. M odellt keresek. Magasság 174, mell bőség 96. csípő 92. Óránként 120 forint. Még egyszer ránézett a hirdető­táblára rögzített papír aljara, a telefonszámra, azután gyorsan el­fordult. Több mint egy százas óránként, mondjuk hetente há­rom és fél, számolgatott miköz­ben felment a lépcsőn és a tanul­mányi osztály ajtajához ért. Ökörség, mondta magúban, ami­kor benyitott az ajtón. A jól is­mert fekete teteiű söntésoultszerű alkotmányra hajolva kitöltötte a papírokat és sietett kifelé. Harmadéves vagyok..; Har­madeves ... Harmadéves, lükte­tett az agya. Ahogy közelebb ért a bejáratnál álló hirdetőtáblához, önkéntelenül kapott gondolata megint a telefonszám után. Oda­állt a falra szögezett rács elé, ide-oda forgatta a fejét, mintha keresgélne valamit, mondjuk egy jó albérlethirdetést. Azután, ahogy elolvasta a számokat, rög­tön el is indult a kijárat felé. A körút sarkan megállt, elővett^ a noteszét és felirta a számokat. Szokása szerint az utolsót meg­cserélte az elsővel, hogy ha az anyja kutakodik a táskájában, ne tudjon semmit kezdeni a telefon­számokkal. Mikor hazaért, szerencséié üres volt a lakás. Százhetvennégy ma­gas, kilencvenhat mell, kilencven­kettő csípő/Pont én vagyok, rág­ta aggódva a szájaszélét, és elő­kapta a varrógép fiókjából a cen­tit. Méricskélte magát, de nem nyugodott meg. mert ha három­szor ismételte, akkor annyiszor volt egy-két centivel több, vagy kevesebb. Kiszaladt az előszobá­ba és a tükör előtt elkezdett ug­rabugrálni. Lábujjhegyen szök­delni. ahogy azt testnevelő tuiyí­ra annak ideién mondta, és közbún figyelte a tükörben, hogy elég ru­galmasan rázkódik-e a cicije. Ki­ogástalan — állapította meg, és határozott léptekkel ment a szo­bába a telefonhoz. Oda sem né­zett, a kagyló felé nyúLt, amikor a kezében érezte a műanyag fo­gantyút, akkor jutott eszébe, hogy a jegyzetfüzetét, amibe fel­írta a telefonszámot, nem vette elő a táskájából. Maga biztosnak kell lennem — határozta el —, mint egy... De nem jutott eszé­be elfogadható hasonlat. Emléke­zetböl tárcsázta a számot, leve­gőt préselt a tüdejébe, mintha víz­be ugrana és várt. Ügy tűnt, hogy túl hosszan cseng ki a szer­kezet, kétszer is levegőt vett. nmíg vegre egy férfi hangját hal­lotta a készülékből. Automata üzenetrögzítő vagyok! Ha a mo­dell jelentkezik, kérem mondja be a telefonszámát, három másod­perccel azután, hogy én elhallga­tok. Ezt. kétszer játszotta le a magnó, azután csönd lett. csak a kazettában futó szalag zaját hal­•otta erősebben. Én... én — | nyögte bele a kagylóba és rádöb­bent. hogv összevissza makog. I Gyorsan bemondta a lakásuk te­lefonszámát es lecsapta a kagy­lót. Észre sem vette, hogy közben leült az. agy szélére, amelyik mel­lett a telefonasztal állt. De nagy ökör vagyok — suttogta. Lekapta az előszobafogasról a táskája: és elrohant az uszodába. Egy ideig forgolódott a napon. Üszott néhány métert, de feibosz­szántói la egy úszósapkás krapek, aki összevissza fröcskölt maga korüt mindenkit. Gyorsan megtö­rölközött és hazarohant. Félt, hogy az anyja veszi fel a tele­font, és ha előbb tud meg min­dent, mint kellene, óriás, bot­rányt csap. Anyunak még az is kurva, aki este a kirakat előtt fagylaltot nyal — idegesítette sa­ját magát hazafelé, és a lakóhá­zuk közelébe érve már futott. Fel­rohant a lépcsőn, nem hívta a liftet. Nem volt itthon — állapí­totta meg, amikor beesett az aj­tón. Két napig a telefont kerülget­te. Hiába várt. Pedig az nem le­het, hogy ne hívjon vissza Cson­gor — meditált. Már azt is elha­tározta, hogy így fogják hívni azt, aki fából faragja ki idomait. Aztán belakkozza a mester a tölgyfaszerű... nem, valami ma­hagónira hasonlító anyagból ké­szült szobrot. Gyönyörű lesz, fé­nyes, mégis tömör, mint a bronz. Amikor leleplezik a Belvárosban, mondjuk a zenélő szökőkút mö­gött. fenséges mosollyal áll Cson­gor mellett, miközben majd kibú­jik a bőréből az örömtől, hogy csodálják. És hogy pukkad majd az a hülye Kori. Egyáltalán mi a fenéért adták annak a gebének a Kornélia nevet. Régi adósok egy­másnak, majd most... Persze mindezt idő közben tö­viről hegyire elmesélte Jolinak, aki két utcával odébb lakott a kenyérbolt fölött, ö aztán egy óra múlva tovább mondta, és így az: egész grupp tudta az egyetemen, hogy modellt fog állni óránként százhúszért. Amikor visszahallot­ta, már úgy tudta a fél évfolyam, hogy egy egyetemre való jelent­kező közül őt szúrta ki Csongor. Mindennap hozzáadott valaki va­lamit. Harmadnapra a művész úr már várt miatta, pedig két gye­reke van, és elég helyes felesége. Rettenetesen élvezte a szitut. Így kell lenni. így kell lenni — pró­bálta szuggerálni n telefont, ami­kor már egy hete hiába kerül­gette. Egyetlen pillanatra feled­kezett meg az egészről, amikor a kamrában összeszedte az üvege­ket, hogy visszavigye a boltba. Pont akkor csörgött a szobában a telefon, amikor a szatyor száját madzaggal húzta volna szoro­sabbra. hogy ne verődjön egy­másra a sok üveg cipekedés köz­ben. Letette a szatyrot az ajtó mellé és berohant. — Halló. Itt a fiatal lányokat modellként való felhasználásról lebeszélő bizottság titkára beszél. Tudja maga milyenek azok a fes­tők? Van róluk fogalma ... — Mit... — nyögte ki, de azt már nem bírta hozzátenni, hogy — képzel, mert nem tudta, hogy va­lamelyik évfolyamtársa ment át hülyébe, vagy komoly a dolog. — Na ne haragudjon a tréfáért. Józsi, mármint az üzenetrögzítőm adta át a számát Hány éves, ké­rem? — Huszonkettő, illetve a iövő hónapban töltöm be... azt hiszem egy év ide vagy oda. most nem lényeges. Valahogy észretért a saját hang­jától. Pillanatok alatt a régi lett, hiszen itt van ni. Minden oké. — A méreteim megfelélnek a célnak... — Várjon egy pillanatig, ké­rem. Maga nem szakmabeli. A városban minden modellt hang­ról ismerek. Feltétlenül semleges terepen szeretnék először egy ta­lálkozót, aztán majd meglátjuk. Egy óra múlva az Évában, jó? Pléboj Kattan a telefon és semmi. Na­gyot nyelt, odament a könyves­polchoz, amelyikre régi szokása szerint az óráját tette. Ráérek még, legyintett, amikor látta, hogv alig múlt három. Gépiesen odament a ruhaszekrényhez. Sar­kig kitárta az ajtószárnyakat és megtapogatta az összes ruháját. Végül megállapodott saját magá­val, hogy marad rajta a farmer és a garbó. Kiment a konyháiba, út­közben az előszobában felkapta az öreg barna komódról az újságot. Hátával a kredencnek támaszko­dott, mint a medve a fához, ha vakarni akarja és ránézett az új­ság hátsó oldalára. Egy betűt se olvasott el, mert végigszaladt a hideg raita. hogvan fogia megis­merni a festőt. Hiszen semmit nem beszéltek meg. Az idegessé­get most már lejjebb érezte a gyomrában. Háromnegyed négy előtt rohant ki a kapun. Sietett, bár a presszó, ahol találkozni kellett, alig öt percnyire volt tőlük. Üt közben megkerülte a templomot, hogy teljen az idő. közben drukkolt, nenogy valakivel találkozzon és beszélgetni kelljen. Amikor a presszó üvegajtaja elé ért, rövi­debbeket lépett, úgy nyitott be, mintha lassított film lenne az egész. Odabent halkan duruzsolt a hűtőgép. A felszolgáló éppen valamit keresett a pult előtt és nyakát nyújtogatva próbált a fagyialtostartályok fölött átha­jolva lenézni a földre. Ebből az egészből az jutott el a -tudatáig, hogy nem látja a festőt. Erőt vett magám iobbra-balra rántotta a fejét, aztán elindult a hátsó asz­talok felé. arra számított,, hogv azon a részen, amelyet a bejárat­tól a fal kiszögelése eltakar, megtalálja. Jó negyvenes nót látott az ab­lak mellett, amint éppen egy gyümölcslevet kortyolgatott. Évek óta hidrogénezett feje lehetetle­nül világított, ahogyan ferdén ér­te a fény. Akár a máz a cserépre, úev tapadt arcbőrére a ke­nőcs. a Púder. Vastagra rúzso­zott száia. germánosan nagy áll­kapcsa egv halkiállításom lá­tott muréna fejére emlékeztette. Ültében nem tudta jobban meg­ítélni a nőt. Az „entéllektüelek" közé valónak sejtette. Mindig így mondta ezt a fajtát, a száját lebigy­gvesztve. félig lesütött szemmel — entellektüel; aki sikket csinál a tonroínevosságból. A nő is felfigyelt rá. mozdulatlan szemmel vizsgálgatta tetőtől tal­pig. Érezte, hogy melege lesz, a to-lakodó tekintet pillanatról pil­lanatra jobban zavarta. Bal tér­dét kicsit megroggyan,totta. azután, lépett egyet az asztal fele. Mire kinyitotta volna a száját, a nő már húrom mondatot is eldarált. Hangjában nem volt semmi kü­lönös. Abban sem, ahogy kissé elfordult az asztaltól és látszott, a lábfejét feltette a feneke jobb fe­le alá. Olyan féltörök ülésben tá­maszkodott teljes súlyával a szék támlájához. — Üljön le, drága — mondta a nő —, s be sem mutatkozva foly­tatta. — Tudja. Pista nem ért rá eljönni, engem küldött. Mit kér? — vetette közbe, de a választ már meg sem várta, hanem folytatta. Elmegyünk most — ha van ide­je — és otthon majd meglátjuk. Amikor felkeltek és elindultak, érezte, hogy a nő lassan tetőtől talpig szemügyre veszi hátulról. Bittől idegesen lóbálva kezeit igyekezett a kijárat felé. Az ut­cán beültek egy Golfba és elin­dultak. Nem érezte valami jónak a helyzetét, ráadásul a nő, aki jól vezetett, meg se mukkant. Csak néha sandított rá a hosz­szabb egyenes utcákon, de akkor megpróbálta egy pillanat alatt a feje búbjától a talpáig újra szemügyre venni. Persze úgy, hogy közben az utat se tévessze el. Ez már majdnem nevetésre ingerelte, és ha nem álltak volna meg negyedóra múlva a várostól néhány kilométerre a határ kö­zelében fekvő községben, biztos elküldi a nőt a fenébe. A fékezés­re megkönnyebbült, A ház, ame­lyik, elé alkalmi sofőrje állt. egy olyan.... hogy is mondjam, egy gatyába rázott tanya volt. Egyik oldalfala, amely ferdén né­zett az utcára, üvegből készült. Ezt sejtette a szomszéd épületek­től eltérő rendeltetést. Az aitón, belépve nem tudta pontosan meg­állapítani. mi idegesíti, vééül abban maradt, hogy a dohos fa­iakat nemrégen meszelték vagy inkább festették. Az előszobából balra egy ajtó nyílt, azzal átellenben a falon fogasokon kabátok lógtak, alat­tuk esemyötartó és cipöallvány volt. Szemben a bejárattal egy boltívesre alakított, feltehetően szobába vezető bejáratot, látott, amelyet kétfelé nyíló vastag füg­göny fedett. A nő előrelépett, két, kezével utat nvitott és a függönyt hagyta az orra előtt összecsapód­ni. Hallotta, hogv egv férfival be­szélget. A „Maga meg hol van?" kiáltásra lépett be a műterem­be. — Hogy van? — lépett hozzá egy negyven év körüli férfi, aki kék kezeslábas munkaruhát vi­selt. Kerek, nagy szőrös keze volt. Az egész ember egv szőr­mók benyomását keltette benne, mintha Mupett Shaw-ból lé­pett volna elő. De a kérdését in­kább csak kitalálta, mert a férfi szájában egy ecsetet tartott, ami­től csak azt tudta kimondani — hogyjan? Mint amikor az ember egy első angol órán ismételgeti a „haudou.jou"-t Azért felismerj a telefonban hallott hangot. — Nahát, én egy festő vagyok — gurgulázta a férfi már kikapva a szájából az ecsetet. — Bár né­melyik kritikus nem így mondja he... he... he... Óriási mi! — nézett a nő felé Aztán válaszra sem várva, karon fogta és körbe­járta jobbról balróL — Tudja, szívem — én csakt olyan modellel tudok dolgozni, amelyik lendületet ad a testnek, szellemnek egyaránt. He... he... he... Én egy „pléboj"va­gyok. Óriási mi? — csapott fejé­vel megint a nő felé. Azután érezte, hogy a férfi az ujjával el­kezdi nyomogatni. A nyakától a derekáig olvan tizenöt centiként érezhetően azért, hogy tudja, elég kemény-e. Tiszta lóvásárnak tűnt az egész. — Lássunk mindent. He... he... he... — szólt a férfi. — A ... fürdőruhám otthon maradt! — nyögt*. ki nagy nehe­zen arra számítva, hogy rosszul értette a festőt. Az hirtelen a szájába kapta a jobb kezébe szo­rongatott ecsetet és felnyögött — Milyen juhát? Öjiási, hajjod — megint kikapta az ecsetet — A fürdőruhát... emelte fel a hangiát elnyújtva. Mit gondol, ez a Hoffman-féle reklámfestő­szalon? Na. viszontlátásra. El­ment magától a kedvem, úgy lát­szik. mégsem vagyok igazi plé­boj — és szépen karonfogta. az ecsetei, visszadugta a száriába. ki­kísérte az ajtóig. — Visziát — szólt utána és el­tűnt a házban. Ezután egy pilla­nat múlva ismét kinyílt az ajtó. — És van-e pénze buszra? Ott a megálló a következő saroknál Amarra van a határ, el ne téved­jen — kiáltotta a l'érfi. aztáin el­tűnt az ajtó mögött. Nem tudta, merre indul. Össze akarta foglalni, mi történt, és mit válaszol, ha majd kérdik — - no mi van a Csongorral? Hogyan áll a válópered és a szobrod? Ahogy lépett, érezte, nedves a lapokból rakott járda. Feljebb emelte a i fejét, és meglat.1.a a szivárvány1 j az égen. A körív ket. vége a föld- ' re ért, látszott, hogy keresztbe I feszül a fő utca felett. „Atmen-. tem a szivárvány alatt." — ju-! tott eszébe a táncdalszöveg, amit. annak ideién szeretett. Átmenni a szivárvány alatt, az szerencsét hoz, átmentem, át... Felfelé né­zett észre sem vette, hegy el­fogytak a járdalapok. Átérek még alatta. Olt a fánál — suttog­ta. Nem hallotta, hogy a határőr harmadszorra kiállt: — Állj, vagy lövök! SÁNDOR L. BENEDEK j *

Next

/
Oldalképek
Tartalom