Délmagyarország, 1981. augusztus (71. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-30 / 203. szám

Vasárnap, 1981. augusztus 30 Történelem a hitelesség jegyében Könyvek történelmünkről A 75 éves Klauzál-szobor H

osszú apály után az utóbbi években nőni kezdett hazánkban a történelem Iránti érdeklődés: filmek, tévéműsorok. mindenekelőtt pedig könyvek sora — és sikere — jelzi ezt. A jelenségnek nemcsak a történészek örülhetnek. Talán nem elhamarkodott a feltételezés, hogy mögötte a XX. század viharaiban megzavarodott, egyensúlyát vesztett történelmi tudatunk spontán gyógyulási folyamatának megindulása. vagy rosszabb esetben is a gyógyulás igénye rejlik. A közelmúltban Hanák Péter az Élet és Irodalomban „viszonylagos nemzettudataként diagnosztizálta a betegséget, de a baj konstatálásával egyidejűleg a gyógyszer is adva van: becsületes, jó történelmi írások nyomán remélhetőleg rövid időn belül képessé válik nemzetünk befogadni, megemészteni múltját a maga egészében, bonyolultságában, jó és rossz, fölemelő és lesújtó vonásaival együtt. Az annyiszor emlegetett nemzeti önismeret alapja — többek között — a jelenünket oly nagymértékben alakító múlt ismerete, ehhez pedig a tárgyilagos, elfogultságoktól mentes írások segítségével juthatunk el, hiszen ma már a történetírásnak semmiképpen sem a régebbi elfogultságoknak az új elfogultságokkal- történő korrigálása a feladata. A múltunk iránti érdeklődésnek ma is egyik központi témája a reformkortól a kiegyezésig terjedő időszak. Nem csupán az események drámaisága és a sok magával ragadó, fölemelő példa teszi fontossá ezeket az éveket, hanem az is, hogy teljes joggal érezzük bennük az alternatív megoldások fölmerülését, töprenghetünk ezek esélyeiről, az elődeink hibájából elmulasztott, vagy inkább balszerencséjükből elmaradt lehetőségekről. Noha történetírásunk e korszakról már jókora ismeretanyagot halmozott föl és tett hozzáférhetővé. az újabb nemzedékek elsősorban az új feldolgozásokból, új interpretációkból tájékozódnak, szerzik be ismereteiket. Ezért is figyelmet érdemel, hogy a közelmúltban számos olyan, kifejezetten a nagyközönségnek szánt könyv jelent meg. amely alkalmas arra, hogy ismét elgondolkozzunk e sorsfordító éveken. Sikerük, kelendőségük titka minden bizonnyal ugyanaz, ami az éledező történelmi érdeklődésnek is az egyik kulcsa: a hitelesség igénye. Közvéleményünket (sőt korunkat) látható módon erősen foglalkoztatja a történeti igazság kérdése, ezért olyan népszerűek a hamisítást, ferdítést igen nehézzé tevő dokumentumjellegű műfajok. A hitelesség terén kétségtelenül verhetetlenek az eredeti források. az események fontosabb szereplőinek nyilvános megnyilatkozásai pedig sok esetben mindennél jobban adják vissza, mi foglalkoztatta egykor az embereket. Jó ötlet volt a Magvető Könyvkiadó részéről sorozatot indítani Gondolkodó magyarok címen. közzétéve történelmünk, művelődésünk néhány klasszikus dokumentumát. Többek között modern nemzetté válásunk és államfejlődésünk néhány alapkérdéséről olvashatjuk Széehenvi (A Magyar Akadémia körül), Kossuth és Deák (Párbeszéd a kiegyezésről) álláspontját. Szubjektivizmusuk ellenére hitelesként szokták olvasni a viszszaemlékezéseket, és ez így lesz azzal a szokatlan történelmi rekonstrukcióval is, amire Cseres Tibor vállalkozott. Én. Kossuth Lajos címen megírta, azaz inkább összeállította azt a memoárkötetet, amit Kossuth nyolcvanöt éves korában papírra vethetett volna. E képzelt önéletrajz nagyrészt Kossuth ténylegesen megírt levelein és beszámolóin alapul, tehát hitelesen adja viszeza hőse szubjektív véleményét, ítéleteit. Sajnos azonban az olvasó nem tudja megállapítani, hol beszél valóban Kossuth, hol pedig a ma élő szépíró. (Nagyjából ugyanezt a témát a hitelesség és bizonyíthatóság iránti igénynek messzemenőkig eleget téve dolgozta föl Szabad György Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében című három éve megjelent munkája.) Parázs a hamu alatt. Világostól Solferinóig — a cím is jelzi, hogy a Bach-rendszerrel szemben kibontakozó nemzeti ellenállás a tárgya Nemeskürty István újabb könyvének. A szaktudomány minden bizonnyal ebben is jócskán fog találni bírálnivalót, vitathatatlan érdeme azonban a sok eredeti kordokumentum. köztük számos inkább irodalmi, mint szokványos történeti forrás, amelyekből hosszan idéz, növelve így az egész könyv értékét, szavahihetőségét. A történetíró tudományosságával, tárgyilagosságával s az utókor ismeretei adta bölcsesség birtokában ismerteti Széchenyi István döblingi éveit Kosáry Domokos. A sajnálatosan kevés kézbe eljutott Napló után most ismét közelről, belülről ismerkedhetünk meg a páratlan tehetségű politikai elemzővel, az önelégülten kérkedő zsarnoki rendszer felszínes eredményeinek és nagy hazugságainak gyilkos gúnvú leleplezőjével. A .Kosáry által imponáló bőséggel elénk tárt történelmi kutatási eredmények csak hangsúlyozzák, alátámasztják, mennyire alaposan ismerte világát, hazáját még az elmegyógyintézet falai közé zárva is a szellemi erejének ismét teljébe Mit tagadjuk; szeretünk beszélni. Ezért megbocsátható, ha emberi módon, visszaélünk ezzel az adományunkkal, mely az állatoktól különböztet meg minket Bemard Shaw mondta, hogy a beszéd minden félreértés forrása. Véleménye minden valószínűség szerint a tényből született. hogy egyenesen elképesztő, mennyi mindent képes az ember összehordani beszéd, beszélgetés ürügyén. Valamikor uralkodó nézet volt, hogy a vég nélküli szóáradat a nők sajátja. De azóta kiderült, hogy a férfiak nemhogy állják a versenyt, hanem messze lefőzik a nőket ebben a műfajban. Arról már nem is szólva, hogy a pletykálkodást is női specialitásnak minősítették, holott ez is hamis közhely, ugyanis a férfiak ebben is megelőzik a gyengébbnek nevezett nemet, mely meghatározás egyben egyszerűen hazugság, lévén ugyanolyan hamisan beidegződött óriási tévedés. Szóval beszélünk, ahol csak erre lehetőség van, megrészegülünk a saját hangunktól, erre még inkább belelendülünk; alig figyelünk a másikra, és ha levegővételi kényszerünk miatt a másik is kinyögdécsel valamit, már megsértődünk, mert nem hagyja nyugodtan befejezni, amit elkezdtünk (a neveletlen sertés!); persze ki a fene figyel unalmas, érdektelen szövegére! — jó alkalom, míg , kiöklendezi magából azt a kevés sületlenséget, hogy saját gondolatainkat rendezzük addig is. míg elnémul a pofátlan; vagy ha nem. hát bevágunk valahol, elvégre talán neki sincs vastüdeje, vesz néha levegőt, bár úgy látszik, mégsem! — nem lehet kivárni, hogy fulladna meg... Valahogy olyan látszatja van a ha kell-ha nem kell szócséplésnek. mintha valamilyen ismeretlen vírusfertőzés járványa idézné elő a beszédkényszert. Mert a legtöbb hivatalos értekezlet. gyűlés meglepően rövid idő alatt képes előadni, megtárgyalni a lényeget, tisztázni az öszszejővetel célját. Még a rövid, velős hozzászólások is beleférnek. De valami határtalanul nagy .félreértés folytán hozzájutó Széchenyi. Kár, hogy a könyv alapján a híres Blickből jórészt csak a külpolitikai és közjogi fejtegetéseket ismerjük meg, holott a Bach-rendszer belpolitikájáról írottak — ha lehet — még tanulságosabbak. A történelmünk iránt érdeklődni most kezdő közönség az itt említett és az utóbbi években megjelent többi hiteles forráskiadványt és mértéktartó, kiegyensúlyozott feldolgozást ""forgatva ráébredhet, hogy e megpróbáltatásokkal teli. de feledhetetlen korszak hősei a körülmények hatására maguk is változtatták elképzeléseiket. A nemzet által követendő utak kérdésében mindjobban eltértek egymástól, ám ahhoz nem fér kétség, hogy hazájukat mind a lehető legjobban akarták szolgálni. Vitájukat egyértelműen az utókor sem döntheti el. E korszak nagy alakjainak pályáját tanulmányozva kirajzolódik az emberi tényező, az egyéniség szerepe a történelemben. amit a marxizmus vulgáris felfogása sokáig elhanyagolt, egyoldalúan kezelt. Számunkra a legfontosabb tanulság talán mégis az, hogy történelmünk szerencsétlenül végződő nagy kísérletére 1848—49-re nyugodtan tekinthetünk vissza büszkeséggel. hiszen bukásában is maradandó eredményeket hozott, a világ pedig akkor ismerte meg a magyar nevet, s ez a bemutatkozás — mint az emigráció fogadtatása. a hazai ellenállás értékelése és a nemzetközi politika figyelme igazolja — korántsem volt sikertelen. A XIX. század nagy kérdéseiben íróink, történészeink már mind kevésbé féltik a közönséget a \ tényektől, az egymásnak helyenként ellentmondó forrásoktól, sőt éppen ezekben látják a „nagykorúsítás" legjobb eszközét. __ JESZENSZKY GÉZA szólni — kell! Még akkor is. ha nincs igazi mondanivalója a jelentkezőnek. Egy francia kritikus mondta: aki oldalakon adja elő, amit néhány mondattal is lehetne, az egyéb aljasságra is képes. A demokrácia jegyében kap szót mindenki. Ez így helyes, így jó, így kívánatos. Igen ám. de vannak „krónikus" hozzászólók, akik a fent, emiitett járvány áldozatai, nemcsak fertőzöttek, de egyenesen vírusgazdák! Keserves nyögésekkel. dadogásokkal boldogítják a hallgatókat, ami még nem lenne baj, elvégre nem mindenki lehet Ciceró, de kínosan születő mondataikat még távoli rokoni szálak sem fűzik a tárgyhoz. Ráadásul még büszkék is teljesítményeikre, mert sajátos belső berendezésük még az önkontrollt, az önkritikát sem ismeri. A kényszerű időpocsékolásra ítélt hallgatók egyébként, a felszólaló izzadó igyekvése közben, válogatott kínzásokat •tervezgetnek; hogyan állnának bosszút. hogyan zsigerelnék ki(herélnék-miskárolnák). vagy tapasztanák be a száját gyorsan kötő cementtel. De még mielőtt engem is a vázolt típusba sorolnának, „hozzászólásomat" gyorsan befejezem. BANKI MIHÁLY S

zeged városa 1904 őszén arra készülődött. hogy megünnepelje Klauzál Gábor (1804—1866) születésének századik évfordulóját. Babarczy József (1820—1909) ügyved, 48-as nemzetőr kapitány, Klauzál küzdőtársa és barátja az október 27-i törvényhatósági közgyűlésen indítványt terjesztett elő; állítson Szeged ércszobrot Klauzálnak, a reformországgyűlések Csongrád vármegyei követének (1832—1844), a Szeged—Csongrádi Takarékpénztár alapítójának (1845) és első elnökének, az első magyar felelős kormány földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszterének (1848), Szeged város képviselőjének (1861. 1865). A közgyűlés az indítványt egyhangúlag elfogadta. Hogy Lázár György (1851— 1915). a szoborállító polgármester mennyire biztos volt az előterjesztendő indítvány elfogadásában, azt jól példázza a Szegedi Napló október 16-i híradása. Eszerint a polgármester már tárgyalt ifj. Vastagh György (1868 —1946) szobrászművésszel, aki ötezer koronáért vállalta a környezetnek megfelelő nagyságú mellszobor elkészítését. Sőt, ekkor mar a fölállítás helyét is kiszemelték a tanácsbeliek. A cikk tényként közölte, hogy a mellszobor a közművelődési palota nyugati oldalán fog állni, míg a keleti oldalra Osztróvszky József (1818—1899) szobra kerül. A város november 20-án, vasárnap díszközgyűlésen emlékezett meg a száz éve született Klauzálról, és a jegyzőkönyvben újólag megerősítették a szoborállítás október 27-én elfogadott tervét. Így aztán semmi akadálya sem volt, hogy Vastagh munkához lásson. Igyekezett is. hiszen édesapja, a szegedi születésű id. Vastagh György (1834— 1922) festőművész révén rokoni szálak fűzték városunkhoz. A művész 1905 februárjában már olyan, véglegesnek tűnő tervvel szolgált, amely szerint a gúla alakú talapzat és a mellszobor együttes magassága jóval meghaladta a három métert. Lázár György tetszését elnyerte az elgondolás, és Vastagh budapesti műtermében szerződéstervezetet készítettek. Ezt a tanácsülés február 27-én megtárgyalta, és utasította Ivánkovits Sándor tiszti főügyészt végleges szerződés kötésére. Az ülésen szó esett a talapzat anyagáról is. Fodor Károly tanácsnok csiszolt gránitot javasolt, mert mind a Kossuth-szobor (1902). mind a Tisza Lajos-szobor (1904) mészkőtalapzatában — mint mondta — nedvesség bujkál. Vastagh március 13-án bocsátotta az agyagmintát a bíráló bizottság elé. (Sajnos, e pontos és találó szóösszetételt teljesen kiszorította a francia zsűri.) A bizottságnak többek között tagja volt Stróbl Alajos, Székely Bertalan és az ércbe öntendő miniszter fia. ifj. Klauzál Gábor. A mellszobrot — néhány jelentéktelen módosítást ajánlva — dicsérettel elfogadták. Következett az öntés. A Szegedi Napló november 5-i tudósítása szerint a mellszobor csaknem kész. a szürke gránit talapzaton javában dolgoznak. A lap december 21-én sem tudott többről beszámolni: a szobor lényegében elkészült, a talapzatot faragják. A lap végül is 1906. január 28-án közölte, hogy Vastagh levelet írt Lázár polgármesternek: kész a szobor! Ügy látszik, a gránit talapzat faragása sok munkát adhatott, mert a művész ezt áprilisnál hamarabbra nem ígérte. A költségek ekkor már tízezer koronára rúgtak. Vastagh július elején frt újból. A Szegedi Napló július 8-i száma közölte a levél lényegét: a művész a jövő héten Szegedre szállítja a kész szobrot. A jövő hétből jövő hónap lett. hiszen a szobor és a talapzaj csak augusztus 3-án érkezett meg. A munka utolsó szakaszára három nappal később. 6-án került sor, amikor fölállították a 2,4 méter magas talapzatot, és ráhelyezték a majd egyméteres bronz mellszobrot. Az avatási ünnepséget 1906. augusztus 26-án, Klauzál halálának 40. évfordulója után három héttel, az országos iparpártoló kongresszus keretében tartották. Zuhogó esőben rántották le a leplet Klauzál Gábor szobráról. Az ünneplők élén Szeged 48-as honvédéi álltak. (Hadd jegyezzük föl, hogy a Szegedi Napló 1905. december 14-i közlése szerint mintegy százötven 48-as honvéd élt még városunkban.) A fiatal Juhász Gyula ezt írta a szoborról a Szeged és Vidéke 1906. augusztus 29-i számában: A piedesztál szinte dísztelenül egyszerű, de ahogy ebből a szürke alapból erős vonalak lendületével szinte kitámad a mell és az arc: ez igazán plasztikus és nemesen művészi valami. Az arc jól ellesett típusa a negyvenes évek magyar államférfiénak, ez az ideálisan szép magyar arc a körszakállal... Ifjabb Vatfagh György mindenképpen derekasan oldotta meg nehéz föladatát. Mert nem könnyű dolog ám egy kis büszttel nagy embert jellemezni. A nagy emberhez monumentalitás illik, óda és egész szobor. Dicső dolog, ha egy művész egyszerűbb eszközökkel is nagyság hatását tudja éreztetni. Három évvel később egy másik költő, a szegedi hírlapíró Somlyó Zoltán írt a szoborróL A Szeged és Vidéke 1909. május 7-i számában a szoborelhelyezések rendszertelenségét tette szóvá. Hiszen Kossuth szobra a Klauzál téren van, Klauzálé a Stefánia sétányon, Tisza Lajosé pedig a Széchenyi téren. (Akkor még nem állt ott „a legnagyobb magyar" márványszobra.) Móra 1908. május 17-én a Szegedi Napló hasábjain számon kérte a várostól az 1904-ben megígért Osztróvszky-szobrot: Ott, a kultúrpalota tövében, ahol nagyon unatkozik már Klauzál szobra, s szüntelen a városháza felé néz: várva, az igét, mely társat ád neki a halhatatlanságban. Persze abba még egy kis idő telik, rr.ig Osztróvszky József is ércbe öltözik... Nincs hely itt, hogy az egykori polgármester érdemeit méltassuk. Megtette ezt Ruszoly József 1979. április 22-én — épp e hasábokon. Egyszóval, Móra háromnegyed százados gondolata semmit sem vesztett időszerűségéből. A Klauzál-szobrot a közművelődési palota bővítésekor (1953— 54) elszállították, majd meg is feledkeztek róla. A Délmagyarország 1957. november 20-i száma a címoldalon közölte a gazdátlanul heverő talapzatról és az elárvult szoborról készített fölvételt. Az ércminiszter napok alatt visszakerült régi helyére. Remélhetőleg nem lesz több hányattatása. %PRÖ FERENC Bertók László Alattad a délkör Ha-nem érezném meg egy rezzenésből, hogy fölösleges lettem, leszaladt orrom előtt a roló. le a nap, kibuktam a görbülő mindenségból. ha mint aki folyvást zuhanva néz föl nem látnám büntetlenül magamat ahogv besétálok a Pillanat kertiébe hiú jóhiszeműségből. ha meetanulnám végre, hoev miért öl minden ami él. s úgv lennék szabad, hoev élvezem már mutatvánvodat. mert nem taszíthatsz ki a tévedésbő1. megbillenne-e alattad a délkör? adnál-e országomért egv lovat? Beszéd