Délmagyarország, 1981. május (71. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-01 / 101. szám

6 Péntek, 1981. május i: Mmm • % Fölvonulás I

dősebb Fülömmé hat óra tálban hozta a hírt a Schneider-boltból, hogy rendőrök tárják a Rezeda utca házait. Komor kőművest el is vltták már. nagy a morgolódás mindenfelé. A keskeny udvart felöntözték mái- az. asszonyok, nekifogtak az esti söprésnek, de Kasónét kivéve, mind a hárman letették a seprűt, összeálltak beszélgetni. Hűvös volt már az udvar, a nap elment, a ház mögé atudnl. erőeebben érzett, a hétió udvarban a virágzó orgona Illata, s belőtt látogatóba a disznóólak szaga Is. Ném túdrti. miért, az emberek közül csak ez idői Kurucz István lépett lei nr. udvarra, ingujjban üldögüt eddig n konyhában, cigarettázott a krumplis vacsora után. Odament az asszonyokhoz. — Mi van. Julka, mit hallott maga? — Hát hogy bemennek minden házba. — Csak menjenek. — Nem úgy van az. mert vitáik az embereket! Az asszonyok kiörül valaki elkezdte. aztán valamennyi bezavarta a gyerekeket a kla lakásokba. folytatták- a söprést és leaegettek az alacsony utcai kerítés felé, mikor látják meg a rendőrök sapkáját. Legtöbb i ükkel, mintha megállt volna az idő. a rendörökről beszélgettek, Slposkáné elmondta, milyen patáliát csaptak a piacon, amikor a félkezű cigány ellopott néhány to-. Jást a Bedánné kofacvsszonytól. A rendőrök nem jöttek ugyan sötétedésig, de mindenki érezte, hogy tele van velük az udvar. Rendőrt láttak a kenyórvlróflos agyán fölött, a konyhák ajtajában, mindenütt rendőrt láttak, s ez alaposan íelbolydította a házat. Aztán egyszercsak megjelent az alacsony deszkakerítés fölött, két fekete sapka. Aki az udvaron volt még. gyoi-san belépett a konyhába, csak a kövér Kuruczné maradt kint, Csípőre szorít' ta a a kezét nézett a kiskapu felé és azt mondogatta. — Mitől féljek? Kitől féllek? Nem csináltam én semmi rosaaet. A kutyafáját! Akkor már elég vastag volt az este. de Kuruczné ma. smcrte Blaskó őrmestert, amint belépett a kiskapun, Jirtás volt. vele. a fiatalabb rendőr, Jónás szabómester fin U Kálvária utrAból. Blaskó jó nagyot köszönt, igyekezett kedélyesen beszélni. — Hát a többiek, asszonyság? Kuruczné szembefordult vele. a kezét Ott tartotta a kerek csípőjón, — Hogyhogy a többi ele. Mihály? — Csak nem maga van a házban? — és vérlgmérte az altókat. az apró ablakokat. — Beszélni eceratméh én mindenkivel. — Csak beszél len. — Na várták, hogy sorba menjek be a lakásokba, — Szóljon nekik. . De nem kellett sz6l.nl senkinek, aZ asszonyok előjöttek, megálltak a konyha* j tójuk előtt egyik-másik visezataezlsálta a kíváncsiskodó gyerekeket és várták. mit. akar tőlük Blaakó Mihály őrmester. — Hát az emberek? — nézte körbe őket a rendőr. A másik ott állt mellette, meg se mukkant. csak Kántoréi; ajtaját nézte, ahol a nagyocska leány leselkedett kifelé vigyorogva, — Mit akarnak az emberektől. Mihály? — Azok ls a háziba tartómnak. Ne tegyenék minekünk kellemetlenséget. hogy mindenhová belépjünk, nincs nekünk arra időnk. Akkor Kuruczné beszólt hangosan az urának, hogy jöjjön elő. mert Blaskó Mihály őt is látni akarja. — No. lássuk — fontoskodott Blaskó. és hóna alá fogta a kardját. — Tehát Kurucz István. Siposka Antal. Bódog Imre: hadd lássuk valamennyit aztán gyöhet a java, — KI küldött tégedet Ide? — kérdezte Kurucz. aki majdnem egyidős volt Blaskóval. és ló barátjának tartotta a rendőrt, — Erigen>et a kapitány űr, ha tudni akarod Pisti. Siposkáné meghökkent erre és utána mondta lenéző hangon. — A kapitány úr. No nézze csak az ember. A kapitány úr küldte! Aztán mit akar tőlünk az a kapitány úr? — Ne olvan fennen. Siposkáné asszony. Ez nem tréfa. Azt parancsolta a kapitány úr. hogy hirdessük ki személyesen minden hámban., hogy holnap, vagvis hát májue oisején tilos mindenféle csoportosulás a gyáriak közöltÉr tették? — Arra feleljenek nekem, hogy tudomásul vették a rendeletet Sénfti se felelt. — Nézzék csak — lépett közelebb Kurucznéhoz —. csak énnekem okoznak gondot, ha nem veszik tudomásul. • —- Tudomásul vesszük, no! kottyant bele Siposkáné és körű' nézett, hogv ki ért vele egyet — Miért no vennénk tudomásul, remélem, nem maga találta ki. Mág do'.gak is van az asszonypknak minthogy kimenjenek az Utcára. —- Ez helyes! — mosolyodott el az őrmester. — Akkor hát az aszszonyokkal rendben vagyunk. Lássuk most a férfiakat Kurucz lépett elő. nagyon komolyan. szelíden szólalt meg. — Ért pedig kivonulok. A gyáriakhoz tartozok. Ezt a magam nevében mondom. Blaskónak nem tetszett ez. a másik két férfira nézett. — Maguk? — Egyikünk se lesz Idehaza. Fuvarra megyünk. — Nohát. István! —- lépett az orra elé. — Azt mondom, gondold meg magadat. — Meggondoltam. — Ez az utolsó szavad? — Ez. — No. azért ,esak la»sabban a testtel. Akkor énnekem teveled külön kell beszélnem. Az ismeretség miatt ís. Azzal megfogta Kurucz vállát. és a konyhájuk felé irányította. — Talán megenged! az asszonyság. A konyhában előbb levette, aztán gyorsan visszatette a sapkáiét. — Ne okoekodj. István. Azt hiszed. én találtam ki ezt? — Te nem is tudod, milyen parancsom van énnekem. — Ugyan milyen lehet! — csattant az asszony hangja. — Olyan parancsom van, hogy akt nem tesz ígéretet, aki ellenszegül, azt vigyem be a kapitányságra, — Kutyafáját! — mondta az asszony, és visszatolta a széket, amit az ura vett elő, — Micsoda világ ez, hogy csak úgy ráncigálják be az ember fiát a kapitányságra ! > — Holnap nem lesz fölvonulás, asszonyság, Árért. Kurucg hallgatott, mint aki részletesen elmondta a maglét és eszébe sincs megtoldani. Blaskó levette sapkáját az Izzadt fejéről, megtörölte tenyérrel a homlokát és visszatette a sapkát— Ide hallgass, Kurucz István. Hát te igazán azt hiszed, hegy én a magam Jédolgában járok itt? Bevigyelek szégyenszemre a kapitányságra? Mert lásd be. ón nem csinálhatok mást, parancs, parancs, Engemet aztán ne vádolj sommiért, Ugye nem mész k! holnap tüntetni? — Nem tüntetni, de kimegyek. Ez a munka ünnepe minekünk. —- Akkor nincs más, Kurucz István. Látom az edényen, hogy ettél már, légy szíves, gyere velünk. Tudod, hogy a hatósággal nem lehet kukoricázni. — Az ís tüntetés lesz, ha én ott leszek nálatok, — Ahogy vesszük, István. Gyere szépen. Ez nem bekísérós, szóltunk, te velünk sétálsz szépen a kapitányságra. — Büszke lehet majd erre a kapitány úr! — mondta Kurucz, és levette munkáskabát ját a szék hátéról, a vállára terítette. — Gyerünk. Mehetünk, hadd lássák a népek az utcán, hogyan bánnak Itten a mupkásemberrel. — Ne okoskodj, no okoskodj. Isten vele asszonyság. Holnapután reggel Itthon lehet az ura. Kuruczné szeméhez emelte egy pillanatra a köténye sarkát, de azonnal el ls engedte. Bement a lakásukba, nézte a konyhaasztal mellett az ura hűlt helyét, nekifogott mosogatni, törölgetni és egyre azt mondogatta fél hangon: majd meglátjátok, majd meglátjátok! Hajnalban nagyon korán ébredt, fájt a feje, a gyomorfájás is elővetto, megnézte az órát, korán van még — állapította meg, de nem maradt az ágyban. Szerette volna elképzelni magában, mit csinál most az ura, hogy telt az éjszakája, mit mondott neki a kapitány úr, s hogyan bántak vele a rendőrök. De nem tudta a valóságot megközelítően elképzelni, futkostak Ide-oda gondolatai, s aztán új elhatározás fogamzott meg benne. Mit csinálna most az ura, ha el nem viszik? Borotválkozna, ő tiszta inget adna rá, aztán megenné a reggelit, fölvenné az ünneplő ruháját és kimenne az utcára ünnepelni, Jaj nekem, hogy ezt most nem tudja megtenni az a derék ember! Hát ha ő,nemtu<rja, megteszem én! — határozott, é» kivette a szekrényből a sötétkék ruháját, akkora öröm fogta . ,el, hogy dúdolni kezdett valami értelmetlen csacskaságot, és nekifogott öltözködni. Aztán, amikor mindennel elkészült, kilépett az udvarra, érezte, hogy a konyhákból jön már kifelé a rúntottlevei- és kávészag, szeretett volna egy nagyot kiáltani, hogy jöjjön elő mindenki, nézzék csak, mit művel Kurucz István vasmunkás felesége. De nem kiáltott, hátrament inkább a kertbe az orgonaboikorhoz. letört néhány virágos ágat, belefogta a bal könyöke sarkába és megint az emberre gondolt, vajon, mit szólna hozzá, hogy most ő megy el helyette a fölvonulásra. ( Mikor lépegetett ünnepélyesen a kapu felé, előjöttek az asszonyok, köszöntek neki, egyikük se kérdezte, mit művel, hová megy, de nagyon nagynak látták most ezt a kövérkés asszonyt. Kuruczné pedig kilépett az utcára, gyér volt a forgalom, emlékezett rá, hogy a tüntető munkások nem a járdán szoktak közlekedni, hát ő is kiment a gránitkockás kocsiútra, és elindult ünnepi lassúsággal a város szíve felé. ORMOS GERÖ Add a kezed, Milivoj! Z

engett a Maros-port-Előbb csak hármunk lépte, s a lábunk alatt megreccsenő kérgevesztett szó. ruz hoi-dalékágalt puskaropogása verte fel a magas part alatti erdőt. Később füttyszót és szépen csengő éneket visszhangzottak a csendhez szokott ssokáUasiigú öreg fűzfák. Milivoj nótázott, Szokatlan ritmusú, Ismeretlen dallamókat — s felismert, de nem ismert nyelven. Szerbül dalolt mesezire szálló éles tenorhangján, miközben mint titkes birodalmat mutatta be a 70.es árvíz utáni pusztulásból ocsúdó deszki folyópart zeffziigait. Tízéves emlék. Vojlszlév, a bátyja csak hallgatott, a gzívóg makacssággal törtetett előre a sűrű bozótban, Akárcsak a főiskola mögött, a Liba-pályán a délutáni focimeccseken, „VoM, P focista". így ismertem meg a kollégiumban, így láttam a tanárképző „igazi" csapatában, ahol hatalma* felszabadító rúgáaokkal mentett a kapu elől -— amelyet Gyűri őrzött bősz oroszlánként. Árgyelán Gyuri — a román. A tsecsvonalról velünk együtt ordítozta rekedtre magát Drobnyl Jancsi, a szlovák. A véletlen vendégség hozta Maros-parti barangolás évtized távlatából ható emléke jár eszemben a sötét deszki utcán, miközben a két Gyorgyev testvér nyomóban járok. Amennyire a focipályán, a környékén nem volt tényező Drobnyi szlováksága, Árgyelán Gyuri románsága, úgy nem számított Vojlszláv — VojszI másnak, mint a középpályás matekszakosnak. Hogy szerb, csak odahaza, náluk tudatosodott bennem. De hogy MÁSKÉPP SZEBB, mlnj. Mlli az öccse, azt ott. nz ártéri erdő ének szaggatta csöndjében éreztem megvagy csak úgy hittem, hogy arra éreztem rá? Lehet. hogy most, tíz év után kiderül? Koszorút látok egy ház falán. Épp hazaért a gazda. Kezében hórnfa, Fuvaros. — Mi az ott? — Virág. Olyon sárga virág; bői fontam. — Miért? — Ez szokás nálunk. — Kinél nálunk? — Szerbeknél, Ügy hívják, hogy ivándanszki venac. Ösznzel, Iván napján csináljuk. Akkor van neki az ünnepe. — Hogyan él egy szerb Deszken? — Ahogy másutt — egy magyar! Biciklis férfi közeledik. Lassít, nagyot köszön. — zdravo, Emil! — mondja szerbüL — Szerbusz! — Miért nem szerbül köszönt vissza neki? — Mert ő magyar volt Akkor, tíz éve Vojlszláv friss diplomás tanár volt, Milivoj még főiskolás. Azóta mindketten otthon tanítanak. Megegyeztünk ml már két hete. mikor megyek hozzájuk. Első nap ón nem értem rá, másnap VojszI, harmadszorra elkaptam Milivoj t, öt perc múltán otthagyott, de biztonságból két újabb na« pot jelöltünk meg — amit ismét csak összekuszált a mindennapi lótás-futás, így hát maradt egy esti rajtaütés. FéJsiker. Mijj sehol, de megkerült Vojlszláv! — Azért telefonáltam, hogy az az időpont sem jó. mert szóltak a téeszből, hogy mehetünk öszszpszedni a zsákokat. — Milyen zsákokat? — Műtrágyáé zsákokat. Kel! anyagnak, Építkezéshez. — Milyen építkezéshez? — Sportcentrumot szeretnénk. Lebontottunk egy raktárét, hogy legyen építőanyagunk. — A bontásból jössz? -- Nem, Kapufát csináltunk, így három pályáit játszhatnak a csapatok. — Milyen csapatok? — Kispályás foci, Tizenkét együttes a környákbői, a FJNkupára. — Te szervezted? — Én, — Nem lettél hűtlen a futballhoz, — Testnevelő tanár vogyokl... — M«tematika—kémia szakét végeztél! — Na és? Amikor Idejöttem, ének é* testnevelés szakon veit bejy, így aztán teái bői szereztem egy harmadik diplomát két 4v múlva, HÚ, tudod, hogy kezdtem? A folyosón tornáztunk a gyerekekkel, miközben bent meg ian«nítottak, Idegölő munka volt! — És most? — Kiverekedtem, hogy a művelődési házba beengedjenek, Akkor még annyira új volt ez az országban, hogy bolondnak néztek az ötletért, De azért sikerült Sose felejtem el, amikor beépíttettem a bordásfalakat, bejött egy ember és elkiáltotta magát: minek ide ez a sok létra? Egyre jobban tűzbe jön. Nekihovülve mesélt a falu sportéletének eseményeit, érdekesebb epizódjait, a szaladgálást a község határain túl érő futball-plngpong-sakkversenyek szervezéséről. A tömegsport megszállottszeretetének látlelete a fiatal tanár elbeszélése. Nemzetiségi voltára rá-rákérdezek, ilyenkor megáll, nem érti, mit akarok ezzel, s mondja, mondja: a sportügyeit, elvégre azok a fontosak! Ügy tűnik, számára nem létezik szerb és magyar, csak ember, akinek köze van vagy épp (ne adj isten) nincs köze a sporthoz. Elgondolkodik. — Érdekes. Szerb iskolában tanultam elsőtől az érettségiig, de a magyarnál kötöttem ki. Milivoj meg magyarban járt és most szerb iskolában tanít, nemzetiségi szerb táncegyüttest szervezett, szerb gyerekcsoportot vezet. délszláv szövetségben tisztségviselő ,,, Azt nem mondja, hogy esett Oyorgyev-Millvojnak, a Radnóti gimnázium tanárától hallant: „miért nem választott valami normális nevet?" Nem mondja, esnie azt: ő állandóan nemzetiségi ügyekkel foglalkozik. — Most hol van? — Szegeden. Görög táncházban. Szamarasz Panaiotisz kezében peng a bouzuki, Raptisz Janntsz, a magyar ritmusérzéknek szokatlan hétnyolcados kalamatlanosz izgatott lüktetésű szenvedélyes dallamát csalogatja elő klarinétjából. A munkásszálló hatalmas ebédlőjében diszkót megszégyenítő sokadalom. Fiatalok. Kéthárom kört formálva szaporázzák az egyre förgetegesebbé váló kalamatianosz keresztlépéseít, Emitt Anikó, a táncosnő, ott egy csapat lány, a tanítványa!; amott Miguel, n bolíviai diák, két görög fiú, gyöwgyfüzérrol homlokukon. Egy elragadtatott kiáltás, amikor a lassú ipirotikoszt kezdi tanítani a kör közepén álló „táncmester". — Emlékszel? Ez volt az! Odavisz a sodrás, közbekiabátok. — Hol? — Kint Görögországban! Az anyám görögi Meglátom Milivojt, összekapaszkodunk, próbálom ellesni a lábmozdulatokát. Lesni sikerül, tanulni nem, Sebaj. Most láncba íogódzunk, Jön az evrldikosz, a bolgár stílusú tánc. Indul a zene. forog a kör, feszülnek a karok, megránt a bolíviai, elszakadok MllivojtóJ. Utánam lép. nyújtom a karom: add a kezed MillveJ! Add ,.. Te és mindannyian ,,, ebben a kis házban. IGRICEI ZSIGMOND