Délmagyarország, 1981. március (71. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-08 / 57. szám

Vasárnap, 1981. március 8. WLDMZZi AGAZ A körülmények hatalma avagy a hatalmak körülményei Szabadságharcunk nemzetközi feltételei Ritka az a forradalom, amely meg tud maradni pusztán belső ügynek. Egy-egy ország politikai változásai mindig érintik a szomszédokat, a progresszív, forradalmi változások pedig mindig szembetalálják magukat a régi viszonyok fönntartásában érdekelt hazai és külföldi erőkkel, azaz a belső és külső reakcióval, e külön-külön is éppen eléggé veszedelmes két ellenféllel. 1848 márciusában Magyarország társadalmi viszonyai és politikai rendszere néhány nap alatt, szinte közegyetértéssel találkozva gyökeresen átalakult, a belső konzervatív erők pedig beletörődni látszottak a változásokba. Ez nemcsak az átalakulás szükségességéből és időszerűségéből fakadt, hanem az adott pillanatban kedvező nemzetközi helyzetből is: „a népek tavaszán" Európa számos országában törtek ki társadalmi és politikai forradalmak, s ezek egyelőre sikeresek voltak. A forradalmi erők között ugyan távolról sem volt olyan együttműködés, összehangolás, mint ahogy Metternich és a többi bukott politikus hirdette, de a nemzeti szabadság és a világszabadság, az egyenlőség és a testvériség eszméje valóban egyszerre fűtötte 48 újat akaró nemzedékét. A népharaggal szembetalálkozó konzervatív erők mindenütt megbénultak, s az ijedelem és tehetetlenség érzete hetekre rányomta bélyegét az egész birodalom fölbomlásától félő Habsburg udvarra. Ezért adhatta V. Ferdinánd 1848. április 11-én jóváhagyását a magyarországi forradalmi jellegű belső reformokhoz, ezek ugyanis — ellentétben az ekkor a Habsburgokhoz tartozó Észak-Itália nemzeti mozgalmával — önmagukban nem fenyegették trónját A „törvényes forradalom" révén feudálisból polgári jellegű állammá váló és nagyfokú önállóságot szerző Magyarország politikai vezetői (Kossuthot is beleértve) nem estek abba a hibába, hogy kizárólag az európai forradalmak győzelmére, ezek szövetségére építsék Magyarország jövőjét Tudták, hogy az európai kormányok többsége a rend és konszolidáció híve, fél a forradalmak nyomán támadó külpolitikai bonyodalmaktól, ezért nem kívántak pusztán „a sympathiákra támaszkodni", hanem a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok ápolásával, a külhatalmak tényleges érdekeinek a megteremtésével igyekeztek megszerezni Magyarország számára a nemzetközi elismerést és ezzel az elért pozíció megszilárdítását. Ez a helyes, józan, felelős politika nyitva hagyta az utat a külföldi fejleményekhez való rugalmas alkalmazkodáshoz. Ennek megfelelően küldött a Batthyány-kormány követeket, illetve megbízottakat Frankfurban (a német egység megteremtésére összeülő parlamenthez), Párizsba, Londonba. Turinba és több balkáni városba. Am, amikor 1848 szeptemberében a magyar országgyűlés az ellenforradalmi támadással szemben a nemzeti önrendelkezés védelmében a fegyveres harc útját választotta, a nemzeti helyzet a tavaszihoz képest már jelentősen megromlott. Mindenekelőtt elakadt a német forradalom, a német egység ügye. A többi' forradalom is nehéz helyzetbe került, hol a radikális irányzattól visszarettenő kormányok (Franciaország), hol a külső elnyomók fegyveres sikerei következtében. Ez utóbbi történt a Habsburg-monarchiában 1848. júliusában Lombardiában Radetzky osztrák serege legyőzte a nemzeti mozgalommal szövetséges Piemont hadseregét, majd a prágai radikálisokat leverő Windischgrátz az októberben föléledő bécsi forradalommal számolt le véresen — nem kis részben a magyar honvédsereg végzetes késlekedése következtében. A Kossuth vezette Országce Honvédelmi Bizottmány külpolitikájában mind kevéssé számíthatott a forradalmak szövetségére. Külpolitikájának elsődleges célja tehát az lett, hogy megismertesse a külföldet a magyarországi háború valódi okaival, bebizonyítsa az önvédelmi harc jogosságát, kimutassa, hogy valójában Ausztria kormányzata tért le a törvényes alapról, végül, hogy meggyőzze a hatalmi egyensúlyhoz ragaszkodó nagyhatalmakat (elsősorban Angliát) arról, hogy Magyarország (Ausztriával megegyezve, vagy önállóan is) képes átvenni a Habsburgmonarchia korábbi egyensúlyozó szerepét Ez utóbbit a hatalmak nemigen hitték el, a többi kérdés — így a jogosság kérdése — pedig kevéssé érdekelte őket. Szívesen vettek volna valamiféle osztrák—magyar (azaz Habsburg— magyar) megegyezést, a magyarok kisegítését, de Magyarország önállóságát még passzívan, az elismerés formájában sem támogatták. Az 1849 tavaszi nagy . magyar győzelmektől ugyanazt várták, mint az itthon kialakuló Békepárt: Ausztria rákényszerítését az egyezkedésre. A cári Oroszország beavatkozásáért Európa nyugati felében ugyan kevesen lelkesedtek, az angol és a francia kormány féltette ettől Ausztria önállóságát, nagyhatalmi státusát, de az osztrák és a magyar álláspont összeegyeztethetetlenségét tudomásul véve szükséges rosszként mindkét kormány elfogadta, hogy a cári orosz fegyverek teremtsék meg a „magyar kérdés" megoldását. Legföljebb jámbor óhajként ajánlották Ferenc Józsefnek a magyarok veresége után á nagylelkű magatartást, a, magyarok kielégítését — amit egyébként a győzelmet hozó orosz cár is ajánlott. Volt alternatíva? Arrő] nincs értelme beszélni, hogy más belpolitikával (radikálisabb parasztpolitika, több gesztus a nem magyar nemzetiségek felé) volt-e esély győzni Európa két legerősebb hadserege fölött. Olyan külpolitikai orientáció, amely tényleges segítséget nyújthatott volna. egyszerűen nem létezett (miután Piemont vereséget szenvedett). A külföldi közvélemény megnyerésében, mozgósításában rejlő lehetőségeket a magyar külképviselők (Teleki László, Pulszky Ferenc) maximálisan kihasználták. de az idő rövid volt ahhoz, hogy a magyarbarát közhangulat politikája megváltoztatására kényszerítse a brit kormányt — ha egyáltalán benne volt egy ilyen lehetőség az akkori brit politikai rendszerben. Jobban, egyértelműbben kellett volna együttműködni az európai forradalmi erőkkel? Éppen a magyarországi eseményeket igen nagy érdeklődéssel követő Marx és Engels mutatott rá a 48-as forradalmak szerves összetartozására. A magyarok győzelme valóban elősegítette volna a többi nemzeti-forradalmi mozgalom sikerét, de az utóbbiak veresége tulajdonképpen megpecsételte a magyar ügy kimenetelét is. Régi igazság, hogy a győzelemnél jobb alternatíva nem létezik. JESZENSZKY GÉZA Herbszt Zoltán Sóhajban, fátyolban rejtező Petőfi emlékére koponyám serlegébe esővíz szivárog féregitató lett a versek medencéje többé nem kortyol belőlem gondolat nem csillan több arc már a tiéd se arcodon miként indián festéknyomok ráncok rajzai az elmúlás rajzolata a haldokló fiú köztünk van félúton minket keres ó mivé lettünk Júlia! KISS ATTILA RAJZA Domfán Gábor Nénémnek És szépek a nők. és szép a március, szépek a föld kislányos kontyai. Szép vagy te is a föld alatt. Nyugodtan öleli egy szalag a temetőt; ha máshogy nem tiéd, hát leolvad hozzád. Figyelem a jelent, hogy emlékezzem majd rá... Magamért, érted nézem az arcokat, nyugodt vagyok, ellopakodtam magamtól, háttérbe vonulva, ecsetvonásként elvékonyulva, mint a hó e faluvégi freskón, nézem a tavaszt. A nagyvíz humora Móra a Víz (1879) fél évszázados évfordulóján e hasábokon arról írt, hogy ne felejtsük azokat az apró aranyrojtokat. amelyekkel a „vízvette szegedi ember filozófiája beszegte a nagy gyászt". Lássunk hát néhányat mutatóba. Az első anekdoták már a katasztrófa (március 12.) előtti napokban szájról szájra jártak. Mikszáth a Szegedi Napló március 5-i számában kettőt közreadott. Az egyik szerint nem hitt az életveszélyben az a szegedi polgár, aki hitvesét Becsére menekítette. Mert gondolkodjunk csak: ha hitt volna benne, nem küldi el Szegedről az asszonyt... Az árvízvédelmi bizottság rendelkezésére a korcsmákban éjfél előttre hozták a zárórát. Mikszáth, mint szemtanú írja. hogy ütött is ez fájó sebeket sok érző szíven. Az okosabbja végül is kisütötte, hogy az intézkedésnek mi a célja: ha az ár be talál törni, mindenkit alva találjon. Ugyanis aki aluszik, az nem vétkezik. Aki nem vétkezik, az üdvözül. S aki üdvözül, azon nem fog az ár sem... Bizony, mégiscsak szép dolog a filozófia! — hajtott feiet Mikszáth a szögedi nemzet bölcsessége előtt. Ugyancsak a nagy palóc írta a Szegedi Napló 1879. április 20-i számában, hogy két szegedi árvizes ember találkozása mindig szomorú dolog. Ámbátor humoros oldalai is akadhatnak. A legnagyobb bizonyság erre Kubikos János uram „összejövetele" Czinke Péterrel. — Hogy van kend, János sógor? — Hát így, mint a kisujjam — mutatja a kérdezett. — Az én bajorn sokkai nagyobb. mert én is úgy maradtam, mint a kisujjam... Tudniillik Czinke Péter sebes kisujja rongyba volt csavarva, míg János sógoré tele volt aranygyűrűvel ... Löw Immánuel (1854—1944). a fiatal szegedi rabbi, a későbbi világhírű tudós — írja Móra — megszeppenve kopogtatott a belvárosi parókia ajtaján. — Baj van, nagyságos uram! — Mondja csak, fiam — biztatgatta Kreminger Antal (1804— 1885), az öreg apátplébános. — Tegnapelőtt zsidó rítus szerint temettem el egy fiatal lányt, akit a zsinagógia körül fogtak ki a vízből. — Hát aztán? — Mára kiderült, hogy katolikus volt. Az öreg és a fiatal pap elgondolkodva nézett egymásra. Végül fc Kreminger törte meg a csöndet. — Szólt valamit? — Kicsoda? — riadt föl Löw. — Hát a halott — Nem. az ugyan nem szólt semmit — No hát akkor, maga se szóljon öcsém, semmit — fejezte be a diskurzust az apát A következő anekdota népszerű lehetett a maga korában, mert följegyezte Móra. Sz Szigethy Vilmos és Czímer Károly is. Amikor Tisza Lajos megérkezett a városba, első dolga volt végigcsónakázni az elöntött utcákon: látni akart: a pusztítást, így találkozott Förgeteg Jánós koplalással (fuvarossal), aki az eperfához macskázott háztetőmaradványon várta a jobb sorsot. Mellette a kuvasza, amely telekkönyv nélkül is tudta, hol van a víz alatt fekvő porta mezsgyéje. Mikor Tisza csónakja a telekhatárra ért, a kuvasz veszett csaholással rohant a házfödél szélére, és valósággal le akarta szedni a grófot. — De dühös kutyája van kendnek — szólt oda a királyi biztos. — Dühös ez uram, amióta rágott étellel él! — Ejnye — ütődött meg Tisza —. aztán ki rágja meg neki? — Hát. ű maga! A következő anekdotát is Mikszáth jegyezte föl, és kerek fél évszázaddal később Móra adta tovább. Soha olyan kapós nem volt a szegedi legény, mint akkoriban. Nyolc-tíz leányzó is udvarolt egynek, szegény feje maga sem értette, hogy miért. A Palánk legcsúnyább legényének udvarolt a legtöbb lány, noha már elgyűrüzött menyasszonya is volt. Egyszer valamin összeszólalkoztak a jegyesek. mert már akkor sem volt kanál csörgés nélkül, mire a lány vőlegénye fejéhez vágta az igazságot: — Mit gondol, ugyan miért áll kenddel szóba az a sok lány? Fél városban kend az egyetlen, akinek á házából a víz nem vitte el a mángorlót! Móra írja, hogy a pékek ellen sok volt a panasz, mert „ahogy nőtt a rekonstrukció, úgy cingárodtak a kiflik". A tréfás szájhagyomány szerint utoljára olyan kicsik lettek, hogy amikor a böjti szél egyet kikanott a pék kosarából, és belecsapta a főispán szemébe, úgy kellett onnan kidörzsölni a zsebkendőjével... A következő anekdota hőse Pálfy Antal (1829—1907). a himlőhelyes arca után Rupának hívott tanyai kapitány. Az eset a királylátogatáskor (1883) történt, amikor Ferenc József Szegedre látogatott megtekinteni, hogy a város szebb lett-e, mint volt. A királynak bemutatták Dobó Miklós (1823—1898) rókusi plébánost, aki igen szép szál ember volt Ezért kérdezte meg tőle őfelsége a legkegyelmesebben: — Nem az egri Dobók közül való az apát úr? Az apátot váratlanul érte a naiv kérdés, hirtelenjében nem is tudott válaszolni. Pálfy Ferenc (1824—1907) polgármester épp ki akarta segíteni, amikor Pálfy Rupa a szokott temperamentumával közbevágott: — A Csipás Dobók közül való! I Talán mondanunk sem kell. hogy a király ezután már nem volt kíváncsi a családfa részletesebb kifejtésére. Az újjáépítést irányító Tisza Lajos szegedi szobrát 1904. június 12-én, vasárnap délelőtt 11 órakor avatták föl. Ez volt a Széchenyi tér elsó szobra, ma már műemlék. Az álló főalak lábánál három kőkubikos izzad a legkeményebb munkában. Lám, milyen gyorsan terem szegedi földön az éle: a szoborhoz kapcsolódó anekdota A Hét című hetilap 1904. június 26-i számában már olvasható volt. Ambrus Zoltán cikke szerint a szögedi embör föltekintvén a szobrot, így summázta (f)elismerését: — Nagy művész vót ez a Fadrusz. Mert hogy szakasztottan így vagyon a világi élet: a paraszt dogozik, az úr mög nézi. A. F.