Délmagyarország, 1981. március (71. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-01 / 51. szám

5 Vasárnap, 1981. március 8". Tapsrend 0 Régen nagyobb jelentősége volt a tapsrendnek — meséli az idős szinész —, legalább annyit gyakoroltuk a megtervezett meghajlásokat, mint magát a darabot. Természetesen másként állította össze a rendező a tapsrendet, ha látványos operettről volt szó, másként, ha tragikus kamaradarabot játszottunk, s megint másként, ha sokszereplős drámát. Egy szó, mint száz, a tapsok fogadása éppúgy része volt az előadásnak, mint maga a darab. Persze más értéke volt a tapsnak is, mint manapság. Rangja volt, le tudtuk mérni az előadás valóságos sikerét vagy éppen bukását. Machinációk akkor is voltak, de ma már nem kell megvásárolni a tapsokat, a premierek protokollközönsége egyformán hálás, akár jó a darab, akár csapnivaló, akár sikeres a rendezés, akár villával összehányt, akár ragyogóak az alakítások, akár förtelmesek. A színházi újítások egy része az irányban hat, hogy elmarad a tapsrend. Nincs függöny, pláne vasfüggöny. Nemrégiben vita is kerekedett, szüksége van-e egyáltalán a színháznak a tapsra vagy attól jó egyegy darab, illetve előadás, ha a közönség még tapsolni is elfelejt. Ez persze színészellenes álláspont. A színészember szereti a tapsot, ez élteti. Még becsapni is hagyja magát, hisz az összecsapódó tenyerek muzsikájának. Annál nincs szörnyűbb érzése, amikor a tapsrend befejezése előtt némul el a nézőtér, amikor szedelőzködő, a kijáratok felé tolakodó, zsibongó közönség előtt kell befejeznünk a hajlongást... 2. Taps — a színházi nézők tetszésnyilvánításának általános formája a 17. sz. óta. A közönség ezzel hívja ki a színészeket a függöny elé a felvonások végén. Nyiltszíni taps, ha a felvonások közepén egy hatásos jelenet vagy tiráda után tör ki. Vastapsnak akkor nevezik, amikor a vasfüggöny leeresztése után hívják ki a színészeket, akik a vasfüggöny nyílásában jelennek meg. Ez a színházi tetszésnyilvánítás legmagasabb foka. A megvásárolt tapsnak Makk a neve. (Színházi Kislexikon.) 0 Levélrészlet a Színházi Magazin 1940 júliusi számából: „... Férjem, Asthon Sthaleey, Kalifornia legnagyobb és legelőkelőbb szállodájának, a Hotel Del Monte-nak tulajdonosa. Tejbenvajban füröszt, nincs olyan kívánságom, amit ne teljesítene, kivéve egyet: nem enged színpadra ... Nem is tudom, mit mondjak még? Talán azt, hogy fél kilót fogytam? Ezek komolytalan dolgok. A komoly az, hogy nagyon fáj a szívem Budapest után Oda adnám az egész passadenai színházat színpadostól, közönségestől egyetlen vastapsért. Hát most búcsúzom, csókoltatom a Dunát, csókoltatom a Margitszigetet és csókoltatom a pesti közönséget abban a reményben, hogyha viszontlátjuk egymást — nem marad el az a bizonyos vastaps." í 4. ] Szinte szenzációként újságolták a hírt: nemrégiben az egyik orvosprofesszor előadása után a hallgatóság soraiban Kitört a taps. Fehér holló mostanában az egyetemi auditóriumokban az ilyenféle tetszésnyilvánítás. Vajon miért? Hisz egykori medikusok, mai gyakorló orvosok-tudósok rajongva emlegetik jórészt máielhunyt professzoraik lelkesedésre és tapsra ingerlő előadásait. Jancsó, Hetényi, Korpási, Batizfalvy, Ivanovics professzorok szuggesztív személyiségét, magávalragadó egyéniségét, csiszolt előadókészségét. Egy fiatal klinikai tanársegéd fogalmazta meg számomra a választ. Az egyetemi sorba kerülve az ifjú oktatóknak épp az oktatás, az elsőrendű feladat válik szinte a legelső pillanattól harmadrangúvá. Mert a szakmai előmenetel érdekében erejének jó részét tudományos búvárkodásra kell fordítania, ha nem akar lépéshátrányba kerülni az egyre élesedő versenyben; mint fiatalembernek, ezzel egy időben szakad nyakába a családalapítás, az otthonteremtés gondja, melyhez a plusz anyagiakat a klinikai gyakorlatban, a betegekkel való közvetlen kapcsolatban remélhet. így cserélődik fel a társadalmilag megfogalmazott sorrend, s válik az egyetemen — az elsősorban oktató intézményben — az oktatómunka harmadrangúvá — legalábbis sokak számára. Hogy mégsem hunyt ki az igény a szuggesztív, iskolát teremtő, tudós tanár típusa iránt, s hogy őket várja és honorálja a mai medikus generáció, annak hallható és regisztrálható jelzése volt az a bizonyos taps az orvosegyetem új auditóriumában. 5. „Tapsi-tapsi mamának, Puszi-puszi lányának" (Tapsoltató népi gyermekmondóka) 6. Taps — (tetszés, helyeslés, ünneplés kifejezéseként; újrázást, ráadást sürgető megnyivánulásként) a tenyér többszöri összeverése, íII. az így keletkező hangok együttes hangzása. (Értelmező Szótár.) Zárójeles részek egy újságtudósításból: (taps), (taps), (ütemes taps), (nagy taps), (hosszantartó nagy taps), (ütemes taps), (hoszszú, ütemes taps), (taps), ütemes, nagy taps), (szűnni nem akaró nagy taps), (nagy taps), (szűnni nem akaró nagy taps), (hosszantartó ütemes taps), (nagy taps, A

szerző neve az idősebbek fülében ismerősen csenghet, de az az Indig Ottó, akinek színdarabjait ismerhették, és akit az irodalmi lexikonban is megtalálhatnak, meghalt 1973ban Párizsban. Unokaöccse, a nagyváradi tanár és irodalomtörténész viseli most ugyanazt a nevet, amelyet immár három erdélyi könyv címlapján olvashattunk. 1975-ben jelent meg a bukaresti Kriterion Könyvkiadó Téka sorozatában Nagyváradi színikritikák a Holnap évtizedében című könyvecskéje, amelyben Ady Endre, Biró Lajos. Dutka Ákos és Juhász Gyula színházi írásait gyűjtötte össze. Juhásznak néhány olyan cikkét is közzétette, amely kimaradt a kritikai kiadás megfelelő kötetéből. Ugyancsak a Kriterion adta ki 1978-ban Juhász Gyula Nagyváradon című könyvét. S most jutott hozzánk a kolozsvári Dácia Könyvkiadó Kismonográfiák sorozatában 1980ban megjelent új kötete: Nincs szebb jövendők májusánál címmel Juhász Gyula életútját és pályaképét rajzolja föl benne. A sorozat némiképpen hasonlít a mi így élt sorozatunkhoz: a serdültebb ifjúság és az érdeklődő, de nem szakember fölnőtt olvasók számára ad írói portrét. Indig Ottó könyve a szakirodalomnak számára elérhető művei igen alapos ismeretében, Juhász költészetének megértő szeretetében, lelkiismeretes munkával készült. Az életrajz fonalán, logikus korszak beosztással követi végig Juhász Gvula költői fei'ődését. bőven idéz verseiből, mégöoz-m nem is csak a közismertekből hanem a versek benső ismeretéről tanúskodva a kevésbé emíegetettekből is ad. mindig a legjobb he'ven. odaillő. 161 jellemző szakaszokat, sorokat. Már a fejezetek címei is megfőnek kitűnő kiválasztásukkal Költőnek szült zord vénzeted . (Gvermekkor. pályakezdés.) filetszomjam nem oltom el soha! éljenzés), szűnni nem akaró, hatalmas taps)... 8. Részlet Garai Gábor Artisták című verséből: „...Micsoda egymásrautaltság / leng itt ég alatt, föld felett, i micsoda gyakorlott makacs vágy j ment s kockáztat két életet! / ... Ö, ha közös dolgok tevői, /' így tartanánk egymást, ilyen / végzetes bizalommal egymás fogában s idegeiben! / Ezrekbe fogódzók, ha hittel I mondanánk, mit ők odafönn, / élik, hogy: a másik ügyéhez / egész létemmel van közöm!... / ...No most.'?... Földet ér a mutatvány. /' Fönt már a taps függönye leng. f S ök ketten egyetlen groteszk bók /' szobrában allnak idelent." 9. Taps — bennünket összekötő szép muzsika. Minősít bennünket. Ha igaza van Shakespearenek, hogy színház az egész világ, akkor mindannyian egyszerre vagyunk szereplői és nézői az életnek nevezett, egyre tudatosabb színjátéknak. S aki az egyik percben a színpad bohóca, primadonnája, vagy elbukó tragikus hőse, az a következő pillanatban közönség, akinek nevetőizmaira vagy könnyzacskóira társa kíván hatni. Aztán, ha föloldozást nyerünk, ha megkönnyebbülünk, ha föltöltődünk — összeütjük tenyerünket. Mindenki által érthető, azonos jelentőségű muzsikát hallunk. Tapsot, mely a világ minden földrészén ugyanazt jelenti. A taps nem ismer generációs ellentéteket, független vallástól, nyelvi és társadalmi hovatartozástól, bőrszíntől. Emberi megnyilatkozásunk kottázható kifejezése. Azon legyünk, hogy békehimnuszt kottázzunk, ne marszenét! TANDI LAJOS (Egyetemi évek.) Ki itt tanyázott két keserű évet... (Máramarossziget, Léva. Igaz, ez a sor Szakolcára vonatkozott, de illik ide is.) Város, kinek nem látni másat... (Nagyvárad.) A méla végen, mely mindent eltemet (Szakolca.) És mégis, mégis. Rímek, ritmusok... (Makón, Szegeden; a háborús évek.) Lesz új nép, új föld, új egek... (A forradalmakban és az ellenforradalmi korszakban.) Nagyon megszürkült bennem a világ... (A remeteévek.) Két dolgot vethetnénk a szerző szemére. Az egyik egy föltűnő aránytalanság: az utolsó két korszak (1918—1937) elnagyoltsága, vázlatossága. Váradhoz képest, melyet a szerző érthetően most is szívesen és bőséges anyagon mutat be, már Szakolca „hatszáz napja" is kissé sovány a maga 19 lapjával. noha itt tárgyalja legbővebben az Anna-verseket is. Mindennek bizonyára az volt az oka, hogy a húszas évek Juhászáról nem készült még olyan részlettanulmány, mint az előző korszakokéról, s ami készült is, nem jutott el — önhibáján kívül — hozzá. A másik, ami nekünk már kissé szokatlan, az a folytonos igyekezet, amellyel a szerző a költő politikai szereplését, nézeteit. olykor némi szépítés árán is, igyekszik minél haladóbbnak bemutatni. Félreértés ne essék: Juhász Gyula politikai tevékenységéről. szocialista ihletettségű lírájáról kell beszélni mert Kassák Laios meUe't és József Attila előtt ő volt a magvar munkásosztály legielenfősebb kö'tőte. Ám ez nem ok. hogv világnézetének más árnvaiatá^ál, néldáu1 szo-'aUzmusánqk és pleheius nén: val'ésosséaíria^ összefüggéseiről hídfissuhk Indig Ottó Vön,,-ve azonhau lav is nagy szolgálatot tesz az erdéIvi magyarság kő-" ben a szegedi költő megismertetésében. megszerettetésében. PÉTER LÁSZLÓ Erdélyi könyv Juhász Gyuláról Indig Ottó kismonográfia/a Emlékek egy régi házról Erdélyi Katalin tollraizai N