Délmagyarország, 1981. március (71. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-29 / 75. szám

10 Vasárnap, 1981. március 29. A

kis helyiség teljesen zsúfolt volt, füstkígyók úsztak benne. Lihegve állt az ajtóban egy darabig, de aztán észrevette Agi kezét, ahogy kalimpált a levegőben. Halk mormogással áttolakodott az emberek között. Nem is vette észre, hogyan termeti ott a pincérnő. — Tetszik?... — Konyak, kávé. A pincérnő belepréselődött a környezetbe. de az asztal alatt akkor már Ági fogta a kezét. Meleg tenyere rásimult a csuklójára, mintha mérte volna lüktető áramköreit. vérnyomását. — örülök, hogy eljöttél. — Nehezen tudtam. Tudod ... — Tudom, tudom. Fő, hogy itt vagy. Az asztal alatt kénytelen-kelletlen összeért a térdük. A nő másik kezével is lenyúlt, végigsimította a férfi combját. A férfi zavarban volt, rosszul érezte magát ettől a tapadástól, a többiek jelenlététől, az idegen testek közelségétől. A hátának szinte nekifeszült egy nagydarab, kontyos, húsos nő. Ha beszélt, belebeszélt egv oillses, vörös bajszú pasas kíváncsi, érdeklődő szemébe, akinek a kezét éppúgy, mint az övét, az asztal alatt egy Agi-korú nő fogta, de ők hallgattak. — Mondtad, hogv valami sürgős. Történt valami? — A, nem. dehogy, csak látni akartalak. — És akkor most. miért nem adod elő a mesédet? , — Mert nincs mesém. Mert az a mesém, hogy veled akarok linni, s mert te mondtad mindig, hogv nem szereted, ha hazudozok. — Uramisten, mennyit hazudtál! — Ne, könyörgök, ne marjuk egymást. Ma ne. Nem vagyok olyan állapotban. — Szóval valami mégis történt. — Van egy lehetőségem. — Már sok lehetőséged volt. — De ez most... — Férfi? — A, dehogy Alias. — Anyád? — Igen. — És hova kellene menned? — Valamelyik dél-amerikai országba. — És lehet oda egyedül menni? — Igen, anya elintézte. — Mennyi időre? — Hát öt év. — Követség? — Kirendeltség. — Még nem biztos? — Ha igent mondok, az. Te mit tanácsolsz? A férfi tűnődve nézte, közben a másik megint megkaparintotta a kezét az asztal alatt. — Most azt várod tőlem, hogy azt mondjam, nem. — Nem várok tőled semmit. — Nem, nem is tudom, hogy mit mondjak, öt év, egyedül, nem is tudom, hogy enRedhetik meg? — Kell nekik az ember, én tudok spanyolul, portugálul, angolul. Textilmérnök vagyok, minden összejön. — Igen, minden összevág. És anyád ? — ö is jön. Ahova megyünk, ott ő lesz a követség kereskedelmi tanácsosa. — Rég láttam. — Még mindig nagyon szép. — És még mindig nagyon gyűlöl? — Te is tudod, hogy csak art le. het nagyon gyűlölni, akit nagyon szerettünk. — Mennyit ültem vele ilyen kis eszpresszókban. Mennyit fogtuk így egymás kezét. A lány hallgatott. A férfi is nehezen szólalt meg. Meglepetés — Most azt érzed, hogy ízléstelen vagyok, hogy visszaidézem, hogy mi is egykor... — Ha valaki itt ízléstelen, akkor az én vagyok ... elvettem az anyám szeretőjét... — Ne butáskodj! —..., de aztán engem is elhagyott. — Hogy mondhatsz ilyet? — Hat nem? A férfi olyan türelmetlen és ideges lett, hogy a háta mögött a hústorony is megérezhette, mert odébb húzódott, majd a válla fölött sandán hátranézett a férfi tarkójára. A férfi mindig megérezte. ha nézik, most is belepirult, izzadság futott végig a bőrén. odahajolt a lány füléhez, és könyörögve súgta bele: — Ne, könyörgök, annyiszor megbeszéltük... Ne most újra... És ne itt. — És anyának mit mondjak? — Miért, mit kéne neki mondani? — ö meg van győződve, hogy nemet mondok. Ügy tudja, hogy mi összetartozunk. És te nem engedsz el engem. Nem tudja, hogy még mindig őt szereted. •— Ugyan, hogy mondhatsz itvet. Azt képzeled, ha őt szeretném, itt ülnék veled? — Hát nem is nagyon akartál... — De itt vagyok. — Egyébként ez nagyon jellemző rád. Gyönge vagy, elcsábítani ugyan hagytad magad, egy kis pia, kellemes nyári éj, fiatal test, mit számit, hogy a szeretőd ... mit szeretőd ... nagy szerelmed lánya! Majd minden rendbe jön. Akár párhuzamosan is futhatnak egymás mellett. Ahogy beszélt, bal kezével kifordította a férfi tenyerét., és ujjai, mint fiókvércse kis körmei bele-belevajtak annak nedves bőrébe. — Uramisten, milyen kegyetlen vagy! Nem is tudom, találkoztam-e életemben ilyen kegyetlen fiatal teremtéssel. — Miért? Te tanítottál. Nem mindig azt mondtad, hogy az intelligencia legpontosabb mérőeszköze a pontosság. Hogy a slendriánul fogalmazó ember rossz megfigyelő. S a rossz megfigyelő ki van szolgáltatva az életnek. Tulajdonképpen buta. Emlékszel, tizenhárom-tizennégy éves lehettem, amikor detektívesdit játszottunk, s meg kellett figyelnem, milyen egy szoba, a te szobád lent a Balatonon. S aztán meg kellett találnom a korábbi állapothoz képest, mi mozdult el benne. Azóta ebben borzasztó nagy gyakorlatra tettem szert. — Igen, nagyon gyorsan megtaláltál mindent. — Anya már akkor féltékeny volt rám, pedig akkor még gyűlöltelek. — Most ő gyűlöl, és te szeretsz. — Marhaság Valószínű, az az igazság, hogy mindketten szeretünk, és mindketten gyűlölünk. — Na látod, ezért kell elszakadnunk, ezért akarok elszakadni tőled. Tőled is. Az egész képtelen szituációtól. — Ugyan, még csak azt sem lehet mondani, hogy gyáva vagy. Persze az vagv. Hiába prédikáltál nekem, hogy egv bizonyos kor után az ember vállalja önmagát. Emlékszel? Légy hű önmagadhoz. Shakespeare és Eric Knight. Tudod, hogy egy kicsit giccses vagy? Van benned egy jó nagy adag sziruposság, és ez nem a generációd hibája, megnéztem jó pár pasast magamnak közületek, ez a tied. Személyesen a tied. Ilyen vagy. Érzelgős és gyáva. És néha meg hihetetlenül okos. — Lebecsülöd anyádat. Hihetetlenül pontosan érzékel mindent. Azt hiszem, soha nem fogok találkozni nála intuitívabb lénnyel. — Ti tényleg szeretitek egymást, ő is ezt szokta mondani rólad. — Sokat éltünk együtt, egymástól tanultunk. — Tényleg, soha nem mondtad, miért nem vetted el? — Nem is akart hozzám jönni. Mindig azt mondta, hogy szereti a férjét, apádat. Azt mondta, hol üvöltve, hol súgva, hogy tud egyszerre két férfit szeretni. — S neked kényelmes volt, és te elfogadtad. — Nem, nem volt kényelmes... De, mint láttad, elfogadtam, — S mikor apa meghalt? — Nem tudom, valahogy már nem került szóba. Megszoktuk, hogy összetartozunk, de úgy tartozunk, ahogy. Aztán ő elment ebbe a külügyes-külkeres világba, ha hazajött, ünnep volt, jó volt úgy, ahogy volt. — S neked, neked voltak közben más ügyeid? A férfi éber lett. — Miért, anyádnak voltak? — Előbb te válaszolj. A férfi dühös lett — Hülyeség, nem voit soha senkim. Csak ti. — Hazudsz! — Tudod, hogy soha nem hazudok ... — Tudom, nincs értelme, mert ugye, nincs értelme... A valóság tisztelete! Meg hasonlók. — Ne gúnyolódj! — Te meg ne idegeskedj. Anyának se volt senkije. Elég szerencsétlen dolog. — Sokat szenvedtem miatta. Ha lett volna valakije, sokkal egyszerűbb lett volna kettőnk dolga. Legalább tneg tudtam volna indokolni magamnak. De így? Ki érti? — Az életben nem minden dolog magyarázható meg. .. — Te nekem ne legyél okos! Ne legyéL bölcs! ölni tudnék tőle. — Hát milyen legyek? És most mi lesz? Mész, nem mész, maradsz? — Nem megyek. — Nem? — Nem. Nem enged a férjem. — Micsoda?! Mi nem enged? — Ki, drágám, ki — úgy kell mondani. A férjem. — Ne hülyéskedj, mióta vagy te? ... — Ma délelőtt óta, természetesen! — És ki és hogy ... ? És miért nem mondtad ...? — Ö, ott ül annál az asztalnál, látod? Vele jöttem. És délelőtt, és anyakönyvvezető előtt. És huszonnyolc éves és kollégám, három évvel idősebb nálam. És szeret. És én is szeretem. És lesznek anyád nem tudja, megbeszéltük, nogy — Szóval hogy mi nem... — Honnan tudná? Nem beszélünk magunkról, szerintem ez az egész képtelen ötlet, hogy én is menjek vele önálló munkakörbe; tulajdonképpen csak arra kíváncsi, hogy mi van velünk. gyerekeink. Sok. És az én lányom nem kerülhet olyan helyzetbe, mint én ... Nekem nem kell majd rajta kívüj senki Nincs szómágia, nincs szituacióvarázsiat. Csak a valóság lesz. A kézzelfogható, emberi valóság. Azzal felemelte a kezét, mint akkor, amikor a férfi belépett a presszóba, és intett fehér lili.omvirág-füstkígvók között. — Huu-u-u ... Gabi. végeztünk! A második asztalnál felállt egy magas fiatalember. Hosszú cipzáros gyapjúkardigánban volt, rövid kis, féllábszárig érő csizmában, és nagyon fiatalosan mozgott. Átpréselte magát a kontyos hústorony és a férfi válla mellett. Megállt felettük, kicsit biccentett a fejével, de nem köszönt. — Akkor mehetünk? Ági már állt, belekarolt. és anélkül, hogy hátranéztek volna, valahogy úgy mentek ki a preszszóból, mintha tágas tér nvílott volna előttük. SZALONTAY MIHÁLY Bottyán Kiss Mihály Három varjú sétál A havas mezőben A havas mezőben Három varjú sétál Három varjú sétál Tollúk igazgatják Tollúk igazgatiák Szárnvukat mozdítják Szárnyukat mozdítják Havas némaságban Havas némaságban Ková szállanának Hová szállanának Mégis elindulnak Mégis elindulnak Magasba felszállnak Magasba fölszállnak Szárnyuk sudarával Szárnyuk sudarával Egem beborítják Egem beborítják Híremmel szálljatok Híremmel szálljatok Űtnak induljatok Ütnak induljatok Egyik száll Gvánra Anvám udvarába Másik száll Maitényba Apám szállására Nem száll a harmadik Szerelem útiára Kapj szél a számvába Kapj szél a szárnvába Orsovai Emil Élet-jelenlét A jelenlét fáradt üveghangjai. Életmetszetek sejt-szenvedése. A fölfelé fordított tenyér lebegése — önmagadban úszol parttalan. Megérkezetten idő távozása. Ahová készülnek, nem-jött útjaid. A jelenlét fáradt sejt-szenvedése Életmetszetek üveghangjai. Ha mindent fölvázoltál mid marad? Vagy-e kit zár az atomrács-pillanat? Élet-jelenlét part-szenvedése. Fölfelé-fordított, nem-jött útjaid. Megindulnak éh-szomj mondatok rád. Zelei Miklós t Csak rád gondolok már a menetrendírók fölöslegesek nekem talán nélkülem is elpusztul amit látnék anélkül hogy odautaznék csak kiténfergek a pályaudvarokra megvannak-e még csak fröccsözöm a repülőtéren képzetet piramisából kibontott hamuvá hulló látvány emlék tökéletes múmiái nem volna szebb mint elröpülni az idő fölött kihajolni fölé néha bevárni menetrendet kellene írni Tondori Dezső A szüntelen elhatározások Mindig elhatározunk valamit, vagy készülünk rá. vagy mintha ennek a dolognak a szüneteit élnénk. Valakivel többé (ezt és ezt) nem; aztán mégis (ezért meg ezért); hanem az ilyen ellentétek nem oltják ki egymást, minket magunkat se zavarnak össze: van bizonyos egyensúly, mely nem alakulhat ki másképp, csak ha a végleteket legalább jelezzük (hogy ez és ez számít, jobban, mint a gyakorlati kapcsolat: és ilyen meg ilyen okból például valakinek többé nem szólunk valamiért, nem írunk neki többé, nem kérjük a tanácsát.) Viszont hányszor féle tünk el írni valakinek, hánvszor habozunk, hogy tan-csát kérjük, és gvakran előfordul, hogy kiegvensúlvozatlanul maradunk meg az egyensúly kifogástalan látszatában. Nem keveredik-e össze a kétféle állapot? Az elhatározások túlzása, és a meg nem hozott elhatározásoké? (Ez a mérséklet.esség mely épp ezért túlzó! Mert lényünkhöz az is hozzátartozik. hogy nagyon elveszítsük, és az is. hogy nagyon megnyerjük magunkat.) De hát akkor ez is kérdezhető: nem végletünk-e. szükségszerűen, hogy ne legvünk szélsőségesek? Ne kívánjunk valakit a fenébe, és ígv tovább, ne alkossunk róla lesújtó véleményt egyszer s mindenkorra (holott megvolna rá az ok)? A látszólagos szelídség és engedékenrsée: feltétele a látszólagos vadságnak és harthatattan-^-nak: és együtt, e kettővel effviitt eevensúlv—zgatva érezzük Mbittenéseinket. érezzük rezzenetlenséeünket. és ezek is olvan határesetek már hoev nem is nevezzük nevükön a mindenféle [egyebet, ami van.