Délmagyarország, 1981. március (71. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-15 / 63. szám

8 Vasárnap, 1981, március 15. IBI <———»> T« Emberek, kövek, virágok — Hát itt születtél? — kérdezte a volánnál ülő férfi. — Itt — bólintott a mellette le vő ülésen Koroknál. — Szép vidék — szólalt meg a hátsó ülésen az asszony. — Az — pillantott hátra Koroknai. Lassan kanyarodott le a műútról a völgybe a személygépkocsi. A völgy, mint valami óriási fa lombkoronája, szétrajzó ágai szeletekre darabolják a hegyet, hogy helyet adjanak az emberi hajlékoknak: a sárból, vályogból, fából, téglából vert. rakott, faragott épített házaknak, mint madárfészkeknek a gallyakon. A falu. Kiselemér útjai a vizek folyását követik. A házak pedig így ülnek, guggolnak, térdepelnek az utak mentén, mint a pihenő vándorok. A tenyérbe illő, vízcsiszolta-formálta köveket összegyűjtik itt az emberek, mint Ínséges esztendőkben a gabona magvait, és a házuk köré rakják, mintha virágot ültetnének. A virágok pedig a kövek között virítanak. Az emberek, meg kövek és virágok között élnek. Szinte az egész falu ásított az álmossá gt ÓL — Ez a költő emlékmúzeuma — mutatott elgondolkozva Koroknai egy magasan, az út fölé épült, rendben tartott épületre, öreg fák vették körül a házat, előtte kőből rakott kerítés kanyarodott az úttal párhuzamosan. Kihalt volt a porta, a ház környéke. — Hogy tudott itt élni? — kérdezte őszinte csodálkozással és sajnálkozással az asszony. A volánnál ülő férfi megvonta a vállát — A költőknek mindig jót lesz • magány és a szegénység. Ahogy közeledtek a szülőházához, Koroknainak egyre jobban elszorult a szíve. Pontosan tíz esztendeje járt itt utoljára. Zavarta az is, hogy ebben a környezetben, ebben a kis. szegény faluban nem érzi azt a biztonságot, egyenrangúságot kollégájával és feleségével, mint a távoli nagyvárosban. Arra gondolt, jobb lett volna kiszállni a kocsiból a híd előtt és egyedül megérkezni öreg házuk-, hoz, öreg, özvegy édesanyjához. — Itt állj meg — szólalt meg váratlanul, bizonytalanul és csendesen Koroknai. Kollégája azonnal megállította a kocsit és kíváncsian nézett ki az ablakon. Pontosan két ház között álltak meg. A hátuk mögött szép szál deszkából szegeit kerítés mögött téglafalú ház állt, előttük néhány lépésre sárból vert, fehérre meszelt, megroggyant hajlék támaszkodott a domb lábának. — Várjál! — szólt rá az ajtót nyitó Koroknaira a férfi. — Hátratolatok egy kicsit Háztól házig, nem? — Ne tolass — mondta Koroknál és kilépett a gépkocsiból. — Nekem előre kell menni. Az a mi házunk — és előremutatott — Ott van az ajtóban az édesanyám ... , Koroknai a bőrönddel a kezében az út közepén állva megvárta, amíg megfordul a gépkocsi és elindul arra, ahonnan jöttek. Aztán megindult a ház felé, de csak akkor nézett fel. amikor a küszöbhöz ért. Hetvenöt esztendős anyja arca mosolygott, a szeme sarkában pedig könnycsepp guggolt. Leszállt már a nap a hegyek mögé, amikor végeztek az ebéddel. Az öregasszony kedvenc ételével, lekváros derelyéve.l várta a fiát Aztán arról "beszélgettek, ki mindenki halt, meg az utóbbi években a faluban, ki mindenki ment el örökre. — Én sem élek már sokiág, fiam—mondta reszkető hangján az öregasszony. — Nagyon fájnak a lábaim. Ha néha elmegyek az erdőre fáért, szederért, somért, er-te alig találom a helyét a lábamnak. Meglásd, nem sokáig húzom... Koroknai kinyitotta az asztal végére fektetett bőröndöt, kivette belőle azt a meleg kendőt, amit útközben, innen nem messze egy kisvárosban vásárolt és átadta az anyjának. Az öregasszony meghatódva szorította magához, aztán tapogatta, nézegette a félhomályban és végigsimította vele a két arcát is. Csak így érezte annak finomságát. Koroknai közben tett néhány léf>ést a szobában. Mintha keresett volna valamit. Alig hallotta, amit az anyja mondott: — Amikor tíz éve itthon voltál, akkor is kendőt hoztál... Koroknainak úgy tűnt hogy a ház; az ő szülőháza itt, a domb tövében az idő, a felette elvonuló viharok, háborúk, emberi nyomorúságok súlya a'att lassan belesüppedi a múltjába, a földbe, amelyből vétetett. Az eperfa a ház sarkán nemcsak árnyékolja az egyetlen szobát, hanem be is sötétíti, elveszi tőle az éltető napsugarakat. Az ablak alatt ott a régimódi ágy, s felette az emberkéz simította falon porosodnak a családi képek és a szentek színes ábrazatai. A másik fal lábánál homorít a heyerő, amelyen gyerekkorában annyit hancúrozott. A heverő fejénél a szekrény őrködik, lábát pedig a csikótűzhely melege vigyázza. A két szék háttal áll az asztalnak, mintha haragban lennének. A komódon jelen van a múlt, a jelen és a jövő. Régi, cifra, aranyozott poharak, egy tegnap sütötte kenyér és üvegekben befőtt. Piros paradicsom, zöld uborka, paprika, kék szilva és vörös som. Sombefőtt. Az erdő ajándéka a szegény embereknek. Az öregasszony az ajándékkendővel az egyik falnál terpeszkedő, kicifrázott, látásra i6 súlyos ládáKatona ludit Szociális otthonban Akik postásra várnak kötik a szobák csöndje jó, puha takarónak. Várnak húnyó tüzekre családtól üzenetre s melegére a szónak. Ajtó, ha csöndben nyili szájukon szo virága, kis madártestük rebber Kezüket ölbeejtik s szívüket is leejtik akar a lomb a kertben hoz ment. Koroknai tudta, hogy ez volt. a menyasszonyi ládája, és élénken emlékezett arra is, hogy ehhez nekik gyerekkorukban soha nem volt szabad hozzányúlni, nem volt szabad felnyitni. Az öregasszony most ráült a láda sarkára és a láda tetején szétnyitotta a kendőt. Simogatta, mintha a kezével vasalná, s ujjai meg-megálltak egy-egy virágmintán, követték a virágok rajzait. Fekete ruhában ült, fekete kendő árnyékolta az arcát és szótlan volt, mintha a sok beszélgetés és a nagy öröm kimerítették volna. Koroknai sokáig nézte, aztán csendesen megszólalt: — Elváltam... Az öregasszony szeme megrebbent, de nem szólt. Koroknai az igazi nemesfából készült hangszerek módján feketére vénült bútorokat vette sorbá szemével, mintha számlálná. Nem akart anyja szemébe nézni. Az öregasszony papucsba bújtatott lábánál ott sárgállott a frissen tört kukorica háncsa és a száraz babhüvely, amely most hirtelen megcsörrent, ahogy a macska nagyot nyújtózott benne — Elváltam.., — ismételte meg tompán. — Te tudod — válaszolta szárazon és fáradtan az öregasszony. Aztán felállt, előkészítette a petróleumlámpát, de nem gyújtotta meg. Elfáradt már a napfény, kékesszürke homály ülte meg a kis szobát. — Nem tudtunk már együtt élni ... — próbált magyaráz-ni, de aztán legyintett. Az anyját nézte, izveüy édesanyját, aki ebben a házban született, nevelkedett, itt lett asszonnyá, két gyerek anyjává, aztán özveggyé, szegénnyé, öreggé, magányossa, A nyikorgó ajtón kilépett a pitvarba. Sötét és hideg logadta. Tudta, hogy itt nincs ablak, ide áramlik be a szomszéd szoba füstje és rnnen távozik a botokból font és sárral tapasztott fakéményen át az ég felé. Jól emlékezett, hogv -itt füstölték a húst, s itt tartották a földön másnap délig a levest. Most kettétört óriási tök vigyorgott rá az egyik sarokból, magokból álló csontszínű fogsorával. Továbbment. Két lépésre következett a kamraba vezető ajtó, amelyei valamikor tehenek JehelMÁCSAI ISTVÁN RAJZA Pék Pál Szél jár utánam Kövek zuhognak, seb a sebre hajnaltól estig. Rontani szél jár utánam át a házon, lépcsőkön bukdos. Pusztulásom be kéne mégis vallani. Sereglik értem fakó népem — S lángom latolva nem tudok kötéllel, késsel öszezárva tükörbe köpni, a szavára, hiába fosztott, vadított Mert velem nőtt és el [nem enged. Magával biztat! S meglapul, keserűn csak, ki visszaválhat a osönddel-beírt (magasságnak — Miatta bénít ez a súly. Hisz kilobban még [otthontalan szavamból tisztán a világ! S hol öncsonkító virágzás nyit majd fölemel a szabadságig s e földdel békít a fiát! Az élőszónál nincs értékesebb lete, tej- és trágyaszag avatott istállóvá. Most tűzifa szárad benne és egy kevés szén, amely tikkadtan meg-megpattant néha. Lassan sötétedett. Vissza botorkált a szobába, ahol már égett a petróleumlámpa. — Eszel? — kérdezte az anyja. — Maga nem eszik? Az öregasszony megrázta a fejét Koroknai a heverőn hanyatt fekve, lehunyt szemhéja alatt anyja szinte minden mozdulatát látta. Hallotta az öreg agy nyikorgását, anyja imasóhajtozását és a háztető felett nyargaló szelek rohanását. Szólni akart, beszélgetni, de nem jött hang a torkára. Szagok, illatok kerítették hatalmukba. Külön-külön meg tudta különböztetni a tűzhely füstezagát, a szekrény tetején és a pitvarban tovább érő alma és szőlő illatat, a lámpából kitóduló petróleum szagát. Almában látta az anyját, ahogy az udvaron, az eperfa alatt kenyeret dagaszt. Aztán egy nagy abrosszal letakarja a teknőt, a vályúhoz megy és lemossa kezérói a tésztát... Koroknai erŐ6 fejfájással ébredt. Délelőtt a lombját hullató eperfa alatt ült a házfal szélárnyékában. A bágyadt napfény már csak világított, meleget nem adott. Ült és az anyját nézte, aki a ház mögötti kertben hajladozott az almafák, körtefák, diófák, szilvafák alatt. A kertet nézte, számba vette az ismerős, öreg fákat Egy re feljebb haladt tekintetével a domboldalon. Egészen a temetőig ORAYKC JÁNOS TANYAI KULTŰRCENTRUM — hirdeti a tábla az E5-ös út mentén, nem messze a szalymazi bekötő úttól egy öreg iskola végén. Miféle kulturális élményt kínálnak vajon itt. Szegedtől tízegynéhány kilométerre? Gyömbér István ultrás vízzel mossa a pingpongasztalt, amikor bekopogunk. Vetítés lesz estére, s valószínű, hogy utána az asztal is hasznalatba kerül. — Huszonnyolc évig tanítottam ebben az iskolában — meséli. — Két esztendeje megszűnt itt a tanítás. Lehetne vitatkozni, nem volt-e túl korai a körzetesítés. de előbb-utóbb ez lett volna a sorsa az iskolának: elfogynak a gyerekek. Szegeden születtem, középiskolai tanárként végeztem, tanyára kerültem tanítani. Az volt az elvem: ismereteket átadni — szakma, nevelni — művészet. Nevelni csak az tud, aki példakép lehet, aki kiemelkedik a gyerekek közül. Sokan lenézik ma már a tanyai iskolákat, pedig sokkal jobban érvényesült ezekben a pedagógus szabadsága, mint ma a szakosított osztályokban. Egy kézben volt a társaság: nevelés szempontjából a maximumot lehetett kihozni belőlük. — Sikeresnek érzi azt a huszonnyolc évet? — A 30 éves érettségi találkozón kiderült, lett az egykori osztályból kutató mérnök, igazgató, repülőgép-szerelő. Kérdezték tőlem, hogyhogy nem vittem többre, jó tanuló voltam fiatalkoromban. Azt féleltem: nekem sikerült, amit a többiek a maguk pályáján nem érhetnek el. A legértékesebbet., az egyéniségét csak a tanító adhatja át tanítványainak. — Nem is vágyott el innét soha? — Nem. Itt sem vittem sokra, nem hizlaltam disznót, nem termeltem paprikát. Nincs is házam, üdülöm, autóm. A gyerekekkel töltöttem minden időmet. Amelyik gyengébben tanult, ittfogtam, délután külön foglalkoztam vele. — Hogyan lett. az egykori iskolából kultúreentrum? — Amikor megszűnt a tanítás, megkaptam Szatymazon a harmadikos-negyedikes napközis cso« portot. Arra gondoltam, megveszem ezt az épületet. Azt mondta a tanácselnök, írjak kérvényt, ő majd továbbítja. De aztán nem adtak el nekem. Átalakították az osztálytermet 300 ezer forintért. Megkértek, vállaljam el a kultúrközpont vezetését. Jó a kapcsolatom a központi általános iskola igazgatóságával és a tanáccsal. Mindig szólnak, amikor van rá keret: ha kell valami, most vedd meg. — Milyen programokat szervesnek? — Rendszeresen vetítünk filmeket. Van egy kis könyvtárunk, lehet kölcsönözni. Lehet tévét nézni. Meg szoktuk vitatni a filmeket.. Vannak TIT-előadások. Lehet focizni, kézilabdázni, asztaliteniszezni. — Hányan járnak ide rendszeresen? — ötvenen-hatvanan. Van köztük kisdiák, akad hatvanéves felnőtt is. — Mi vonzza őket ide? Hiszen tévét otthon is nézhetnek. — Az, hogy jól érzik itt magukat Van egy meleg kuckó, ahol mindenről beszélgethetnek. ami érdekli őket. Arra törekszem magam is, hogy mindenki, mindenről elmondhassa a véleményét Nemrég vetítettünk egy amerikai filmet, a Hairt. Sokáig vitáztunk róla: mit akart mondani vele a rendező. Én nem vagyok hive a tudományos elemzéseknek. Azt hiszen, azok az igazán nagy művészek, akiknek az alkotásaiból a legegyszerűbb ember is megért valamit. Mindig azt kérdezem, nekik mit mondott az a film. Ez a Hair is: megkérdeztem egy tizennyolc éves lányt, mi a véleménye. Azt felelte, nem tudja. Valaki másban az ragadt meg, milyen megható, hogy az a torzonborz fiú képes volt levágatni a haját, hogy kicsempéssze a barátját a táborból. Megint más azt látta a filmben, hogy mindenfélét lehet szeretni. Ezek a fiatalok úgy összetartottak a maguk kis galerijében, hogy megvetettek az úri szórakozásokat is miatta. Volt, aki úgy vélekedett, azt akarta megmutatni a rendező, hogyan nem szabad a tisztességes fiataloknak élni. — Van segítőtársa? — A fiam. Tizenkilenc éves. .Sokat segít. Fiatal és ő is tud bánni az emberekkel. — Milyen előadásokról lehet előre tudni, hogy sikerük lesz? — A jó előadásoknak van sikerük. Amelyik elóadó megtalálja a hangot a hallgatósághoz. Én azt mondom: az élőszónál nincs ér"kesebb. Ha valamiért, hát ezert, i közvetlen emberi kapcsolatért iönnek el ide — két-három kilométerről is emberek. TANÁCS ISTVÁN