Délmagyarország, 1981. február (71. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-01 / 27. szám

ség, vagy az úgynevezett érdek­lődők tábora 20—25 százalék, a harmadlagos vagy potenciális közönség szinte összemosódik a negyedik csoporttal, a nem kö­zönséggel, mely utóbbinak alap­vető feltételei s lehetőségei sin­csenek a potenciális közönséggé váláshoz sem. A tevékenység ol­daláról vizsgálva megállapítot­ták, hogy a lakosság mintegy 2 százaléka foglalkozik tehetséggel, kedvvel és folyamatosan mű­vészkedéssel — ők képviselik az amatőrök táborát. Mintegy 30— 40 százalék egyre fokozódó igénnyel barkácsol, kézimunká­zik. A közízlés, e felmérés sze­rint, az utóbbi években érdekes módon változott, az átlag vala­hol a Munkácsytól Csontváryig vezető úton jelölhető ki. Ám ezt olyan jelenségek, egyes alkotók­hoz való vonzódások színezik, mint például Aba—Nóvák ked­velése vagy a Kovács Margit­kerámiák divatja. A közönség és művészet kapcsolatának tartalmi oldaláról megállapítják, hogy az autonóm művészet befogadására autonóm emberekre van szükség. Ezért kell egyre fokozottabban vizsgálni-elemezni művészet és közönség, művészet és társada­lom kapcsolatát, kölcsönhatásait, hisz „a műalkotás realizálása a művészet és társadalom viszo­nya". Mindezek figyelembevételével lapozgatva A 35 év, harmincöt művész című kötetet, egyre in­kább zavarban vagyok. Hisz az alfabetikus sorrendben egymást követő 35 mini művészportré és a G—3 mű reprodukciója nem hogy tisztázná, még bonyolítja gondjainkat. Vajon kinek ké­szült a kötet? Annak a 3—4 százaléknak, akiknek mindez már a kisujjában van; az ér­deklődőknek, akiknek viszont drága a közel 300 forintos ár, vagy netán a potenciális közön­ség táborának? A rendező elv veszett el egy ötletért! A könyv ugyanis a felszabadulás utáni magyar képzőművészet, tehát a kortárs művészet egészéből vá­logat — alkotókat. Nem megha­tározó, tehát korszakos teljesít­ményeket, tipikus és értékes mű­veket, nem következetes monog­Kagánok népe Avar fejedelmi leletek a szegedi várban Csat és almandin köves arany veret a kunbábonyi fejedelem kagáni övéről akinek feje volt meghajlí­tották, / akinek térde volt földre kenyszerítették..." A VIII. szá­zam Biige itagán és kül-tegin türk emlékoszlopa feliratának visszatérő reírénj e talán a leg­hívebb jellemzi a földrésznyi bi­rodalmakat kovácsoló zseniális sztyeppei fejedelmek, a kagánok — olykor múlandó, de minden­kor kérlelhetetlen — hatalmát. A mindmáig vitatott származá­sú — Belső- és Közép-Ázsiából menekülő — avarok Európa ke­leti határán a VI. sz. derekán tűntek fel. Az új hazát kereső türk—mongol csoportok gyors előre haladásukban lavinaként sodorták magukkal az útjuk so­rán leigázott kis néptöredékeket, s velük felszaporodva hajtották uralmuk alá a kelet-európai sík­ság bolgár—török törzseit. Baján kagánjuk vezetésével a Kárpát­medencét megszállva tartó ger­mán népeket részint leverik, ré­szint ménekülésre kényszerítik, s 563-tól közel két és fél évszá­zadon át (példátlanul hosszú idő ez a népvándorlás korában) szi­lárdan megvetik lábukat hazánk területén. Történelmüknek csupán kez­deti, — több mint 50 éven át Bizánc balkáni területeit. pusz­tító-sarcoló — szakaszáról, illet­ve hatalmuk a VIII—IX. sz. fordulóján a frank és bolgár pusztító hadjáratok nyomár, be­következett' összeomlásról adnak hírt az írott források. A Bizánc­cal vívott háborúkban meggyen­gült avar hatalom belső háború­it, a VII. sz. végén, a VIII. sz. elején új friss nomád törzsekkel történt .megerősöréset, újjászer­veződését, nepi összete'elének, hatalmi szervezetének és kultú­rájának átformálódását jobbára csak a régészet eszközeivel is­merhetjük meg. Ezt a fejlődést, az egymást követő keleti csopor­tok az új terület viszonyaihoz történt alkalmazkodását, a no­mádok fokozatos megtelepedését tükrözi e kiállításon a Magyar Nemzeti Múzeum anyagából ké­szült válogatás. Ez a korai és késő avar korszak teljes áttekin­, tő képét nyújtja. A VII. sz. derekán fokozato­san a Kárpát-medencére szűkülő avar hatalom kagáni székhelye a Duna—Tisza közére települt. En­nek. legfőbb bizonyítéka a kun­bábonyi kagáni sírlelet, mely­nek tárgyait több éves munka után restaurálva tekinthetik meg a látogatók. A kunbábonyi ka­gán fejedelmi méltóságba tör­tént beiktatását megelőzően is magas tisztséget tölthetett be. Két aranyveretes fegyverövéhez aranyborítású fegyverzet és ivó­edények tartoztak. A tegez és a kések koptatói­lak áttört díszítései a hazánkban honos germán stihzáli aLlator­ímentika „fogazásos" díszeit -Idázzák és É-Itáliai longobaru mlékekkel állanak rokonságban A ránk maradt leletanyagból az avar fejedelmek legfőbb méltó­ságjelvénye e nép vándorlása fo­lyamán kialakult és alapformái­ban, díszítés módjában hagyo­mánnyá vált aranyveretes öv. Szerkezetében és díszítés mód­jában sztyeppei nomád és bi­zánci hagyományok ötvöződnek. Ennek megfelelően a kagáni öv igazgyöngy fűzért utánzó arany golyósorral keresztezett vereteit részben almandin befoglalásával, illetve rekeszes üveglap díszítés­sel készítették. Remekművű vé­sett, kőberakással, miniatűr szí­nes mozaikkal díszített állatala­kos arany csatja és gombszerű ruhadísze magasfokú mesterség­beli tudást követelt meg és É-Itáliai műhelyekben készülhe­tett. A jogar szerepét betöltő korbács madárfejes dísze, ivó­edényei és fegyverei ősi ázsiai eredetre vezethetők vissza. A hazai fejedelmi leletek kö­zül aprólékos művességével ki­válik a granulációval díszített öv néhány verete, valamint a hozzá sorolható ivócsésze és ivó­kürt s az aranyborítású késhü­vely veretei. Ennek mintájára gyengébb minőségű aranylemez­ből poncolással készült a késő avarkor indamotívumát viselő tőr borítása, amely a lelet leg­későbbi korjelző darabja. A VII. sz. második felében uralkodó ka­gán arcvonásai — nevét a tör­ténelem nem jegyezte fel — erős mongoloid jelleget és türk beütést mutat. Életének 60-as éveiben hunyt el. Méltóságának jelvényeivel felövezték, fedetlen testrészeit — arcát és kezeit — aranylemezekkel kivárt lepellel borították. Aranyozott kerevet­tel, koporsóládával lefedve he­lyezték a sírba. Fejéhez bizánci amforában italt, lábához étel­ként több birka húsát helyezték. A késő avar kor köznépi te­metőiből a női viselet, haszná­lati tárgyak és az agyagműves­ség mellett a férfiak rangjelző bronzveretes öveinek változatos gazdagságába kapunk betekin­tést. Az övekén és lószerszám díszeken maradtak fenn a késő avar kor művészetének legszebb emlékei, amelyekre jellemző a griffes-indás és állatküzdelmi je­lenetek. illetve mitológiai tár­gyú, s a legkésőbbi korszakban a poncolt palmettás díszek al­kalmazása. A bronzokon és csontfaragásokon motívumok sej­tetik. milyen gazdag lehetett a korszak fában, bőrben, textil­ben és más pusztuló anyagokban készült művészete. Az Alföld az utóbbi évek fo­lyamán előkerült legjelentősebb, illetve az újabb kutatások során reflektorfénybe került kulcsfon­tosságú avar leleteit a rendező Csongrád megye mellett Békés, Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar és Szolnok megye múzeumai bocsá­tották a kiállítás rendelkezésére. E többnyire még feldolgozás alatt álló, s ilyen együttesben ez iáig be nem mutatott leletek a művészi élményen túl betekin­tést nyújtanak egy országrész­nyi terület kutatási problémáiba, érdeklődő tudományos eredmé­nyeibe is. H. TÓTH ELVIRA Amikor a 35 nem egyenlő harmincöttel A kortárs képzőművészet gondjairól egy könyv kapcsán „Magyarországon ma körülbe­lül 3 és fél ezer képző, és ipar­művész tagja van a Művészeti Alapnak, ezernyi tagja a Kép­zőművészek Szövetségének" — ezzel a mondattal kezdi a Har­mincöt év — harmincöt művész című Corvina-kötet előszavát a szerkesztő Aradi Nóra. Befejező mondata pedig így hangzik: trA 35 év, harmincöt művész...: művészcentrikusan mutatja be a jelen kor Magyarországán a szo­cialista képzőművészeti kultúra legjellemzőbb vonásait." Az el­lentmondás, a vállalkozás képte­lensége már e két mondat pólu­sai között is ott feszül. Szinte sorjáztatja azokat a problémá­kat, amelyek mai > művészeti köz­életünket egyre jobban foglal­koztatja. A kortárs művészet fo­galmi és szemléletbeli kérdései­vel nemrégiben a Magyar Hírlap hasábjain Bereczky Loránd fog­lalkozott, de hivatkozhatunk a Valóság múlt. évi utolsó számá­nak több írására, köztük Vitányi Iván cikkére, mely így kezdő­dött: „Miként a munkás, mi­előtt dolgozni kezdene, előbb el­rendezi és megtisztítja szerszá­mait, úgy kell nekünk is elren­deznünk és megtisztítanunk a képzőművészeti és az úgyneve­zett vizuális kultúrával kapcso­latban fogalmainkat." Hogy lehet valami igazuk a szerzőknek, az nyilvánvaló mind­azok számára, akik gyakran fo­rognak a kiállítótermekben, aki­ket érdekelnek a képzőművészeti kiadványok, szakkönyvek, cik­kek, kritikák. Aradi Nóra egy néhány évvel ezelőtti kötetében a szocialista képzőművészet tör­ténetét vázolja; Németh Lajos A modern magyar művészet címmel írt könyvet, s Mai ma­gyar művészet a címe a kortárs festőkről, szobrászokról készülő kismonográfia-sorozatnak. Ezzel a fogalommal — kortárs — ben­ne is vagyunk a kérdéskör kel­lős közepeben, bár a fenti cí­mekből kiderül, hogy míg egyi­kük kiindulópontja az alkotói in­díttatás, az elkötelezettség, addig másikuk az újszerűséget tartja megközelítési lehetőségnek, .is­mét másutt a jelenidejűség a közös platform. Pusztán egyidejűséget ielent-e vagy ertékminősitést; alkotóról, művészről vagy inkább teljesít­ményről, műről érdemes-e be­szélni? „...sokszor e kettősséget eleve feltételezve vitatkozunk művekről, írunk kritikát, folyta­tunk művészetközéleti polémiát. A rutin pillére éppen a szimpli­fikált megközelítés: sok a mű­vész, de ezt nem mondhatjuk, hanem áttérünk a művészetre, s a kijelentett minőség fedezéké­ből válogatjuk kortársainkat. (35 év, harmincöt művész! — szerk.) ... Akárhogy is kerülget­jük a lényeget, végső soron ön­becsfipás és a problémáktól való félelem rejtőzik, a szóhasználat bizonytalansága, illetve kettős­sége mögött." E* felvetés jogos­ságát és megoldásának fontos­ságát nem vitathatjuk el. S ez nem intézhető sem kinyilatkoz­tatásokkal, sem adminisztratív módon, csak kollektív elemzés­sel, együttes töprengéssel, közö­sen gondolkodva. A dolog fölöttébb bonyolódik, ha nemcsak az alkotói oldal sta­tisztikai mutatóit, megközelítési lehetőségeit, szemléleti útjait, stiláris variációit és értékcent­rikus rangsorát vesszük figye­lembe. hanem a befogadó, a kö­zönség szempontjait is. A Nép­művelési Intézet felmérése sze­rint a befogadás szemszögéből négy rétegre osztható a képző­művészet (vizuális művészetek) közönsége. Az elsődleges vagy hozzáértő közönség a lakosság mindössze 3—5 százaléka (ez az arány rosszabb, mint a zene, a színház, vagy pláne az irodalom esetében). A másodlagos közön­ráfiát készít tartalmi vagy sti­láris törekvésekről, elemzést egy-egy társadalmi. politikai változás művészi tükrözéséről, hanem festőket, szobrászokat, grafikusokat válogat, szándéka szerint a teljesítmény alapjáról, a három és fél ezerből. A 35 al­kotó közül kilencen már nem él­nek. közel 20-an még az elmúlt század, illetve a XX. század ^1­ső évtizedének gyermekei, akik­nek munkássága legalább any­nyira jegyezhető a felszabadulás előtti évekre, mint az azt köve­tőkre. A legfiatalabb művész is közel jár a negyvenhez. Ilyenkor aztán óhatatlanul fölmerül a hiányzók névsora, s ez mindig is szubjektív. Ha itt van Pátzay és Mikus miért hiányzik Ferenczy Béni, Medgyessy, Kisfaludy Stróbl netán Segesdi György; ha szerepel Asszonyi Tamás, miért nincsen Ligeti Erika; ha felvet­ték a sorba Szalay Ferencet, mi­ért nem Németh Józsefet; ha je­len van Würtz Ádám, miért hiányzik Kass János, Reich Ká­roly és sorolhatnám. A fő hiá­nyosság talán éppen az, hogy a felszabadulás utáni 35 esztendőt egyetlen és egységes korszaknak tekinti a kötet, összemossa a szocialista Magyarország három és fél évtizedének különböző, hosszabb-rövidebb ideig tartó, a képzőművészetben is tetten ér­hető korszakait. Gondolok itt a felszabadulást követő nagy alko­tói lélegzetvételre, a friss lég­huzatra, a fényes szelek nemze­dékének lendületére; az elbi­zonytalanodás éveire, az oly sok társadalmi és alkotói konfliktust termő személyi kultusz szocreál­kötelmeire; az 56-os kaotikus heteket követő tisztulási folya­matra; a magyar mezőgazdaság történelmi léptékváltására, a kol­lektivizálásra; s végül a legutób­bi másfél évtized konszolidáció­jának művészi mozgásirányaira. Reprezentálhatja-e 35, bármi­lyen kiváló alkotó három és fél évtized dinamikusan változó tár­sadalmának fejlődő, gazdagodó művészetét? Nem kételkedem a felsorakoztatott alkotók tehetsé­gében. pályájuk fontosságában, műveik meghatározó voltában. Ám egy ilyen válogatás esetén óhatatlanul fennállruik a torzu­lási lehetőségek, fokozottabb a kiemelés, a minősítés felelős­sége. Végső soron leszögezhetjük, hogy A 35 év harmincöt művész című kötet jószándékú vállalko­zása ellenére is matematikai nonszensz, ebben az esetben a 35 nem egyenlő harmincöttel. Talán a szerző előszavának utol­só mondata is helvesebb és iga­zabb lenne i!v módon: A 35 év harmincöt művész... művész­centrikusán mutatja be a szo­cialista Magyarország három és fél évtizede képzőművészeti kul­túrájának jellem-rő ••avasait. TANDI LAJOS Vigh Tamás: Életfa. Az utóbbi évtized talán legvitatottabb műve, mely hiába nyert pályadíjat, máig nem állították fel

Next

/
Oldalképek
Tartalom