Délmagyarország, 1981. január (71. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-11 / 9. szám

^ Vasárnap, 1981. január mr nu i 11 n 11 ^mm i l I Mihály megkezdett levele Sárándi József Intés Ne vedd túl komolyan 'magad mert bármely pillanatban kiszívhatják a levegőt a csarnokból ahol beszélsz Váljék természetessé a szó közted s a még megnverhetők között különben tátoghatsz magán-körök közbohócaként Április M

ihály szilárd elhatározással motorozott haza a munkából — most már megírja a levelet Fia a messzi városban tanul. s nincs minden rendben körülötte. Panasz jött rá. hanyagoL itthon is követelődzlk. nem fog rajta a szép szó. és az a szomorú. hogv szívesen elmenne a munka akasztására. Otthon fáradtan löttyedt az ágyra. A bukósisakot is n fején feleltette, újságpapírt keresett az üres oapfr alá. Az első szpkványos mondatokat könnyen sorjázta a golyóstoll. Ajtónyitással hideget hozott az asszonva. — Borzasztó ez a bolt — mérgelődött helyet keresve a tömött szatyornak —, szinte alig hoztam valainit. máris oda van a két .ady". Kérhetsz megint. Mihálynak redőnyösödön a homloka. — Vettél ruhát isT — Csak az ünnepre futotta, hazaion a gyerek I — Na. majd megírom neki. hogv siessen. — Ugyan, ml ütött beléd? Diskurálgattak. s Mihály az alkalmas pillanatot kivárva, megnyakalta a pálinkát. És jöttek a mondatok. A családi helyzet rövid (szokványos) vázolása és az időjárás került egymás mellé. Alig vette észre, hogy régi traktoros társa lopakodott be a kiskonvhába. Keresztbe álló szemmel hívta Mihályt a sarki kocsmába, ö ellenérvként a negyedéig telt papírt mutatta. Az utcabeli örömmel húzta elő a kabátiából n literes üveget: Akkor nincs mese. megisszuk ezt Bánatom van. pajtás... Az etetéshez készülődő asszonynak is volt mondanivalója: — Ihatnékod van — ránézett az emberére —. hogy rohadjon belétek, ha tl összeakadtok... Mihály a békesség kedvéért lerántott egy pohárral a Kisteleki Fehérből. Aztán útiára bocsátotta a részeg cimborát, mit sem törődve, hogv az beszart na csalnyiknak nevezte. Eszébe iutott: hűha. mlndlárt Itthon » két kicsi, s ha nem lesz meleg fönt a nagyszobában. a gyerekek jogosan veszekszenek. Olaiat öntött a kályhába. begyújtott Megitatta a kalitkás madarakat. bekukkantott a tatára. Az öregember az ágv széléhez erősített kötélbe kapaszkodva, tátott száiial aludt az ágyában. — Jó. hogy tisztába tettem — gondolta és önkéntelenül a pálinkáért nyúlt. Visszaült a levélhez, alig tett hozzá néhány sort. újra hidegre nyílt az ajtó. A lépcsőről a szomszédasszony viccelődött: Mihályka. ebben a melegben melléd mernék feküdni. — Az urad se kér már abból! Ismerték egymást gyerekkoruk óta A kinti időre való tekintettel gvorsan megittak két-két pohár pálinkát — Képzeld, harmadik napia nem lőtt haza — eredt meg a szomszédasszony nyelve. — Pedig óvtam, vigváztam. Elmentem vele még a bálba is... Na. mit szólsz hozzá, kiszökött a legénvnvel a vészkiiáraton ... Mi is voltunk fiatalok. Mlhálvkám... de elönt a szégven. ha arra gondolok. beleszokott valamelyik züllött bandába. — Ez nem is csoda — egyeztek meg.—, amilyen lazák manapság az erkölcsök! Felébe tartott már a levéllel, kezdte pödzögetni a dolgot. — Tán itthon meg könyvelőnek csaptál, apa — kérdezte Péter. a család ..bankára", amikor erős kopogás után szinte beesett az ajtón. Régről szokás a műhelyben. hogv odaragaszt iák egvmás nevéhez, ami illeti. Miháiv erősen kopaszodott és dróthálós volt a szeme alia. Most iobban látszott a kora. A mázsányi fiatalember a tárevra tért: — A oénz ráér most is tele vagyok dohánvnyal. Más baiom Van El kellene szaladnunk Dorozsmára. Hirdettek ott egy kiskazánt. Gondoltam megkérlek ha ió az autód. Az enyémet elhappolta az asszony. — Azonnal? — Látod, úgy is öltöztem. Miháiv szívott egvet az orrán. — Nyisd ki a nagykaput, kiállók a garázsból. Igaz. van bennem valamennyi pia. de miattad...? Az asszony meg se kérdezte, hová. merre, minek. Többször előfordult már ilvesmi a hosszú együttlét alatt. Eleinte mérgesebbet ütött az anvadisznóra. de most már azt se tette Nagv volt a forgalom. Péter elterpeszkedett. Mihályt fárasztotta a vezetés, de ő beszélt. Műhelvdolgokról. Ki. miért is kap többet ötven fillérrel, holott ugvanazt csinália. mint a másik, s van olvan is aki a lelkét kiteszi. társadalmi munkázik becsületesen az meg lemarad ... Péter közben nagyokat ásított, de Dorozsma alatt summázott: — Aki sokat dolgozik, nem ér rá pénzt keresni — ez a te baiod is. apa. Mihálynak lábába sialadt az indulat még szerencse, hogv nem ütötték el a kólézó klsmotorost, mikor megugrott a kocsi a gázfröccstől. Azért szerencsésen visszaérkeztek. Péter megitta a fölkínált pálinkát és elment Mihály későbbre halasztotta a levél másik felét. Az öregember már követelődzött. rendbe tette. Az este a nagy szerviz ideje volt tf Ilyenkor tetőtől talpig megmosakodtak. Miháiv előbb a kötélről összeszedte a tata holmijait, az áiszakáravalót különválogatta, maid bedugta a vasalót és az asztalra tette a varróskosarat. A mosógép elszaggatta a lepedőt meg a párnahuzatot, összébb öltötte. ne menlen tönkre. Aztán nagyiéból átcsutakolta a hideg ruhákat és bevitte a tatához a székre. Az öregember istennel káromkodott, nagyon csípi már. amiben feleszik, de Mihály nyugtatta: ..rögtön viszem a tisztát. addig is mondja már el. hogv is volt annak ideién az a dolog a Bálint tanító úrral, meg a mázsasúlvokkal". Tudta, hogy ez hat. ilyenkor az öregember visszakanyarodik a múltba. K4- • szaladt a rossz kedve, gyorsabban haladtak a fürdéssel. Mikor végeztek. Mihály fölemelte. és mint nehéz zsákot, áttette apját a karosszékbe. Kicserélte a pelenkát, fölerőltette a pizsamát az öregre, kanállal megetette. Amíg a tatán nem fogott az orvosság beszélgettek. Mihály csak hallgatott, nem azért, mert ő is ott volt. s a történetek minden részletére pontosan emlékezett —, hanem a levélen gondolkozott. Hogyan is folytassa, mit ls írjon a messzi városban levő fiának. Éppen a legrosszabb korban van. Egy éve borotválkozik már... Mihály lavórba rakta a nyaláb szennyest, rászórt fél doboz mosoport, vizet eresztett rá. — Majd mosok reggel. — Fáradtnak, fájósnak érezte a dereaát. A fiatalkori szegénységet, az éjszakai hosszú biciklizéseket okolta. Néhanaolán mesélt erről a gyerekeknek. de már csak a kisebbeket érdekli a történet, akárcsak az ökröké, a lovaké, meg a munkaszolgálatos katonasagé, ahová véletlenül osztották be. A gyerekek ricsaja zökkentette vissza a mába. Nem férnek a bőrükben, állandóan mariák egymást, de most már előveszem a vesszőt. Bement közéjük és rendet rakott — persze pálca nélkül. Indult, hogy megkeresse a fészerbe dugott fenyítőt, de félúton kiment a feiébői a harag. Más villant eszébe a csípős hidegről. Behordta az almás ládákat a kamrába, zsákot rakott rájuk. Megnézte, van-e elegendő gáz holnapra, mert ha nincs, egész nap hallgathatja párja korholását. A múltkor is hatalmas volt a balhé, amikor nem hozott haza tápot a disznóknak. A hízó ette a kocáét, ez még csak hagyján, de a szöveg, amit érte kapott, fojtogatta. u— mert te soha semmivel nem törődsz ..." Közben asszonya megmelegítette a vacsorát, fölsöpörte, főimosta a konyhát, amikor Mihály töltött a pálinkából, haragot fújva elindult tőle. Befejezi a levelet, ha törik, ha szakad. A fáradság és a szesz zsibongott a testében, gyengén szédült is. Újra öntött. Kint zakatolt az utca, kocsik moroglak, fiatalok nyerítettek. Az ablak előtt néhány részeg óbégatott. A szombat este különben csendes volt. Elzárta az égve felejtett gázt, kikapcsolta a rádiót. Préselődött a csend, ránehezedett a papír fölé görnyedő fáradt testre. Kavarogtak fejében a gondolatok, hiába olvasta újra el a bevezetőt, amelyben jó egészséget kívánt a fiának, ami nekik hál'istennek itthon megvan — valahogy nem akart kikerekedni a dolog. Eddig vagy a srác jött, vagy ők mentek. Most, hogy drága a benzin, a levél is megteszi. De mit írjon? Idegent ís nehezen fegyelmez, nemhogy a fiát. Átkozta a délutánt, meg magát, ha munka után gyorsan megírta volna, rég túl lenne az egeszén. Közben a kisebbik fiú kijött vízért: — Apa már megirt be vagy tankolva, látom a szemeden. — Próbált volna Miháiv magyarázkodni, de a kicsi szaiadt oeieie. tolnajtott meg egy kupica pálinkát. Táncolni kezdtek a betűk, majd a papír, a székek, az asztallal. Nem értett semmit — enynyi ital neki meg se kottyan, valami- más lehet az ok. — Hogy kétsége ne maradjon, hogy valami nincs rendjén, a jó pár éve már menni se tudó apja jeient meg az ajtóban. Botját a sarokba téve közeledett. Mihály becsukta a szemét, de hiába, az apja jött-jött felé. Szépen kiöltözve. Sötétkék ruhában. Választékosan fésült őszes hajjal. Az arca viaszszínű. Aztán fölemelkedett. Angyalszárnyai voltak, körberepülte a szobát, majd egy szomorú arcú, élénkszemű, mosolygós asszonnyal szállt vissza. Végül két oldalról közrefogták, megsimogatták az arcát. Összemosódott a valóság a látomással. Az asztalon a félig megírt levél tapintható, de a kezeben a toll a szemközti falra képtelennél képtelenebb alakokat rajzolt. Amire gondolt, megjelent, mint valami elvarazsolt moziban, ahol elnyújtott, torz arcú figurákat forgatott össze a leleményes operatőr. Hol az őszes öregember, hol az élénkszemű öregasszony hunyorgott ki a színes kavalkádból, hol pedig fiatalkori maga menetelt a végeláthatatlan homoktengerben, nehezen húzva a leeresztett kerekű biciklit. Elvesztette a pumpát, közben hangokat hallott: mély dörgedelmes (az apjáé): írd! Kedves bársonyos (az anyjáé): írjad, szépen, kisfiam. Mihály most se tudta, mit. A hangok váltották egymást, a falon ugrabugráltak a színek: „Mi ülünk rajtad, kisfiam. Sokat gürcöltünk, hogy legyen. Titeket is befogtunk. Szokjátok meg idejében a szegénységet. Belebolondítottunk benneteket a hajszába és olyanok lettetek, mint mi. Ne csóváld a fejed, akkor is úgy van, ha többnek látszotok. Nem állíthattunk meg benneteket az otthon fészkénél, pedig ml szerettük volna. Most már látjuk, rosszul tettük. Visszavágytok a fészek melegére. Sajnos, kisfiám, kihűlt az mindjárt a költés után. Belefurakodott a szegényseg. Kilökte maga mellől a szeretetet, a békességet." És Mihály előtt újra ott volta félig megírt levél. Alatta néhány furcsa tollvonással, amit remegő keze rajzoltamig szundított az asztalon. Gyorsan talpra állt, tájékozódott az időről, s ráhagyta az írást. Borítékba tette, megcímezte fiának a messzi városba. Kavargó gondolatokkal indult aludni. A biztonság okáért azért bepillantott a tatára. MAJOROS TIBOR „Nem vagyok büdös?" „Nem, dehogy." Kórházszaga van. Amikor megcsókoltam az arcát, hajának fertőtlenítő szaga. Dőrének egyen-szappan íze volt. Egyik vezérlő eszméjének megfelelően ebben az intézményében a társadálom az emberek egyenlővé tételéhez mindenkit a saját szagától foszt meg, és — mindennemű megkülönböztetés nélkül — mindenkit átitat a maga hatásos és főleg olcsó klórszármazékainak illatával. „Olyan büdösnek érzem magam." Kezei vékonyabbak és csontosabbak lettek. Három nappal ezelőtt ugyanilyen mímelt nyugalommal fogtam párás tenyerembe az ő száraz, kórházmeleg kezét, és azok a kezek még ismerősek voltak. A kézfejen levő apró anyajegyek májfolttá élősködtek. Az elapadt párnácskák gödreiben kitapinthatóak az erek, mint megannyi göcsörtös, kék ceruzabél. Bőre felpuhult, az inak megereszkedtek, erőtlen, védtelen kezek, úgy roppanthatnám össze őket, mint egy tojásból most kikelt csibét. Tudtam, mindent tudtam előre, megmondták, utána néztem könyvben, de csak most érzem meg, talán pórusainkon át, mi is történt vele valójában az elmúlt negyvennyolc óra alatt. Megszívom az orrom: önkénytclen, felelősségem elől gyermetegségbe való visszahátrálásom mozdulata ez, bigygvesztésre méltóan butácska. Kitanult tudatommal, kulturált önfegyelemmel a megmásíthatatlan történésekhez képest olyan érzéketlen maradtam, mint egy múzeumi rinoceroszbőr. Ordítoznom kellett volna, végigüvölteni a hosszú, az iszonyodásig fehér folyosón, hogy ezt én nem engedem, ezt nem fogják megtenni, dulakodnom kellett volna a műtőssel. Ha most belépne az orvos, megütném. A kézfej közepén bizonyságként stigma: sárguló szélű véraláfutás, a transzfuzió nyoma. Nagvujiam begvével alig érintve csigavonallal karikázom, gyógyítok ráolvasással, közben a szemeit figyelem, lopva, bepárásodtak-e a fájdalomcsillapítóktól, értelmének reppenő pillantásait, mint szükségtelent, szilánkokká törték-e a vegyszerek? Nem.,. Tiszták, nyugodtak, úgy rémlik, mosolygósak. Megint ez az átkozott zavar: mit kezdhetek én, az ügyefogyott rinoceroszbőr ezzel a csak beavatottak, bizonyságtevők teherbírására méretezett mosollyal? Izzadok. Arcomon torz vlszont-mosoly. Egytittérző és optimista, ahogy ilyenkor dukál: viszolyogtató köcsögtörpéje vagyok önmagamnak. „A palackon rajta van a donor neve. Antani Istvánnak hívják." Elkábítva, agyonérzéstelenítve, egyetlen villanásnyi tiszta pillanat: megnézi és megjegyzi a donor nevét. Másfél napi ,emmiben-lét után is emlékszik rá. Életének ebben a pillanatában számára a legfontosabb ember az ismeretlen Antani István volt. „Mostantól legalább íerfivér is íolyik az ereidben." Egy szájszögi rándulás: szellemeskedésem tudomásulvéve. Tudja, hogy jobban szerettem volna, ha az én nevemet olvashatja azon a palackon. Még azon a palackon is. Tudja, hogy a zsarnoki hajlandóságú kicsiny köcsög-törpe szellemeskedett. Hogy a legközelebbi ellene indított koncepciós peremben a köcsög-törpe ügyész vádpontként fogja felolvasni : „... még a vérem is méreg neked." „Majd kinyomozzuk" mondom, „és írunk neki egy szép köszönőlevelet." Két, egymással szembe fordított széken ülünk, a társalgóban. A széles ablakon túl hatalmas nyárfa csúcshajtásai, felette az áprilisi ég szélsöpörte délutánkékje. Egy friss levél önfeledten hintázik nyelecskéjén. Bólint. Az ablakon túli fény az ő arcába esik, én az árnyékba burkolódzhatok legalább. „Féltem az altatástól ... nem akartam tárgy lenni.,. munkadarab, amin csak úgy matatnak... akartam mondani, hogy ne altassanak el. ki fogom bírni, egyetlen nyöRés se, becsületszavamra ... beszélgetni fogunk közben, de már nem mozdult a nyelvem... nem ., A nyárfalevél fáradhatatlan, a majd elhulló zöld lubickol az örökkévaló kékben. „Akartam beszélni..." Most idósebb nálam. Álmaimból is jól ismert vonások egy kemény, megsüppedt arcon. Sosem látott testvérnéném megtalálásának pillanata ez. „Mennyi van benned anyámból, Úristen!", de ezt nem lehet elmondani. Semmit nem lehet elmondani. Fogynak a pillanatok. Barna, a kórházi beyonulásra vett köntösét bal kézzel összefogja elöl, nem a melle magasságában, ahogy otthon a jó öreg frottírt szokta kinyargalva reggel a fürdőszobából, hanem kissé lejjebb, öklét biztosításul a hasához szorítva. Jobb keze befelé fordított tenyérrel a falon. Nem támaszkodik rá. csak érezni akarja, mint a vakok. „Ugye jól tartom magam?" „Nagyszerűen. Bátor és hós Malacka vagy." Egyenes derékkal lép, de aprókat, óvatosan, térdből rugózva. Hazudik és csal. A társalgóból a szobájába vezető iton, végig. Minek ez a bátorság, minek ez a hősiesség, óh nagyszerű Malacka? Mosolyog. Csak el ne essen. „Pénteken behozod a kisfiút?" „Be." „Péntekre már nem fog megijedni tőlem." „Mármost sem ijedt volna meg." „Csak tlz percre." „Behozom." Egy kövér vízcsepp pattant szét a lábam előtt az aszfalton. Csodálkozva nézek az égre. Egy negyedik emeleti ablakot bevág a szél. üvegcserepek potyognak a párkányokról. Alig érek az aluljáróhoz, vadul zuhogni kezd, Néhánv szem iée is pattog a gumibevonatú lAi-^sőVön MAROSI GYULA