Délmagyarország, 1980. december (70. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

4 Csütörtök, 1980. december 25: A titok Eljött mindenki, aki csak számit. Ott voltak a külföldi tévé- és rádióállomások, a világ legnagyobb hírügynökségeinek képviselői. Inkognitóban néhány kormányfő is megjelent Természetesen részt vettek az ünnepségen a helyi társadalmi élet kiválóságai. Pontosan este 8 óra volt, amikor a város stadioryában 200 pezsgő durrant egyszerre. Ekkor kigyulladtak a reflektorok, és a fénycsóvák a pálya közepén ácsolt emelvényt keresték. Mikor megtalálták, egy középmagas, kisportolt, gesztenyebarna hajú férfi párducos léptekkel ugrott fel a platóra. Karját az ég felé emelte, majd kezét a szívére szorította. Enynyi gesztus elegendő volt, hogy a nők sikoltozni kezdjenek, a férfiak pedig bravót kiáltsanak. ö pedig ott állt a konfettik és a hurrázások kereszttüzében. ö, akinek tiszteletére rendőrkordont vontak a pálya körül, meghatódottság nélkül integetett. A nézők mégis elérzékenyültek. Tudták, keveseknek adatik meg. hogy Ilyen közelről láthassák azt a férfit, aki most ünnepli 200. életévét Az ünnepség hangulatát fokozta. hogy a föld első 200 éves embere magyar. Sokan tudták, elegendő virtus van ebben a néoben, de hogy ekkora... Es most ugorjunk az események forgatagában négv órát előre. Tudniillik, ennyi Ideig tartott a protokolláris ünnepseg, amíg a különböző küldöttségek, bizottságok és kepviseleiek köszöntöttek az első kétszáz évest Mint a helyi hírmondó ügyeletes riportere, már 11 órakor otthagytam a ceremóniát és igyekeztem helyet keresni az éjfélkor kezdődő sajtótájékoztatón, amelyet a város színházában rendeztek. A protokollfőnök csak egyet kért, intim dolgokat ne kérdezzünk az öregtől. A korára való tekintettel megígértük. Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor az ünnepelt megjelent Jobb kondícióban volt, mint a jelenlevők többsége. A megdöbbenéstől percekig senki nem szólt. Látva zavarunkat a protokollfőnök beszélni kezdett Elmondta, hogy a férfi minden kétséget kizáróan kétszáz éves Hozzátette, korábban sokan támadták az öreget, csalónak, anyakönyvhamisítónak nevezték. Épp ezért országos vizsgálatot indítottak, és a szakértők tisztázták korát. Bár könnyű volt a helyzetük, mert a Coca-Cola cég saját költségén már 50 évvel ezelőtt bebizonyította, hogy ö akkor 150 éves. De a külföldi cég hiába fektetett be sok pénzt a bizonyítási eljárásba, a hazai sajtótámadások miatt, nem szerepeltette a matuzsálemi csodát más országokban. Igy a haza tekintélyes valutabevételtől esett el. A nemzeti kishitűség „kemény pénzébe" került az államkasszának. Az 50 év alatt sikerült tisztázni mindent. Ezután mi jöttünk. Nagy derültséget keltett az első kérdés. Egy fiatal kolléga az iránt érdeklődött boldog-e a Mester'.' Igen, így szólította Ot, és gyorsan megállapítottuk, találó az elnevezes. A Mester valójában művész, aki 200 évig él, az pedig életművész. A válasz nagyon rövid volt: ..Nem tudom, mi a boldogság, mert mindig jól érzem magam." Reggelre kirajzolódott a teljes portré. Hatvanéves koráig sokat betegeskedett. Felesége halála napján azonban megfogadta, többé nem idegeskedik semmin. Gyomorvérzes vitte el az asszonyt, nyombélfekélye is volt. Sok minden bosszantotta egykori élete párját. A legjobban, hogy egy szép nap otthagyta beosztását, három mellékállását, és negyedannyiért elment egy téeszbe mezőőrnek. Ez röviddel azután történt, amikor kivizsgálásra várt a rendelőben, és hallotta, menynyiféle betegség van. Ideges gyomorpanasza miatt ment röntgenre, és ott mondták, a tünetek foglalkozási betegségre utalnak. Pihenjen többet Megfogadta a tanácsot, aztán soha többé nem ment az orvoshoz. Különben a Mester nem szívesen beszélt az első hatvan évről. Erről az időszakról kissé zavaros volt a mondókája. Sokszor említett valamilyen szélhámos víz- és gázszerelőt. Ilyenkor az arca kipirult, indulatosabb lett. Mindig nem ls fejezte be gondolatát, úgy látszott nem tudja, miért emlegeti őket Ám. szívesebben meséit a második száz évről. Vonasai harmóniát sugároztak, szeme fényesebb lett ekkor. Ahogy múlt az idő. mi egyre többet idegeskedtünk. A hosszú élet titkáról semmit nem hallottunk. Pedig a mester beszélt az étrendjéről is. Szereti a húst issza a bort szívja a bagót Azt is megtudtuk, a város legzajosabb pontján, egy garzonban lakik. Háromszobás házát azért cserélte le, hogy a szerencsevadász nők ne üldözzék. No itt reménykedni kezdtünk, jó nyomon vagyunk, a titok kulcsát a markunkban éreztük. A protokollfőnök már aludt, ezért óvatosan megpendítettük, beszéljen a szerelemről. A mester valósággal kivirult. Fiainak nevezett, szemével hunyorgott és nem lehetett félbeszakítani. Kevés női név maradt ki a kalendáriumból. Amikor betöltötte a századik évet. soha nem tapasztalt sikere lett a gyengébb nemnél. Sokan csak azért keresték, mert bizonyságot akartak, valóban százéves-e? Mások a nagymama, dédnagymama miatt ismerkedtek, meséljen róluk. De a Mester mértékletességre intett valamennyiünket. Igaz, csak néhányan figyeltünk, legtöbben aludtak. Mi is csak egyre azt kiabáltuk: a titkot. a titkot Az öreg csettintett ujjaival, nem miránk, hanem messzire nézett és nevetett. Ennyit mondott: ha majd százévesek lesztek, akkor megtudjátok a titkot HALASZ MIKLÖS Ökonómia V

égre egyedül maradt az apuci a lakásban, s végre szemügyre vehette gyermeke vagyontárgyait, melyet szeretete forintokban kifejezhető jeléül, emlékezetes napokon vásárolt csemetéjének. Úgymint: durranós pisztoly, mert megette a spenótot, vlzipisztoly, mert csendben maradt egy óráig, míg ő vendégeket fogadott, lézerpisztoly lézer nélkül, műanyagból, mert Pistike kilenc előtt lefeküdt. S matchbox, mert Pistike büszkén mutatta szomszéd Jancsikának. ezt mind az apucitól kapta, ötven darab! És már kétszer látta a szomszéd fiú. Az idén. A két jeles naptól eltekintve csak akkor volt a gyerek kezében a miniautók sereglete műanyaghab garázsukkal, amikor a szekrény tetejéről anyuka levette takarítás ürügyén. Most is, délelőtt, mielőtt elrohant volna a karácsony előtti nagy ennivaló-vásárlásra — ki menjen, ha nem ő —, s most itt van a féltve őrzött autóbirodalom. Fiat 127, Mercedes 350 L, BMW, Polo L„ Volkswagen sugárhajtóművel, No II. Flying Bug személyautók — csak az ismerősebbek közül, Lotus, Ferrari, Porsche, Lancia versenykocsik, akár egy gyufásdoboz, Cokra traktor, Caterpillar földmunkagépsor, emelővillás targonca, miniágyú, s terepszínű páncélozott harcjármű a brit hadseregből, No 28 STOAT. Apuci számolt. Átlag negyven forint, az testvérek közt is kétezer. Mindez kétszer mutogatva, egyszer porolvatörülgetve. Továbbsiklott a tekintete: minitenisz. Egy évben egyszer — fél órát használva. Helikopter gumis propellerrel — egy hét. Búvárszemüveg két nap, mert uszony nélkül nem bűvár a búvár, de uszonyt akkor csakazértse! Nem érdemelte meg akkor éppen. Eszébe jutott, számolt, s visszaszámolt. Rémképei támadtak. A gyermeke státusszimbólum-arzenáljának fejlesztéséről kellett igazoló jelentést küldeni egy ismeretlen felettes szervnek. Sürgősen, két példányban. Csak annyit irt a lapra: Tisztelt Bizottság. Megtehetem. Másnap a játékboltban megyette az ötvenegyedik kissutót, a negyedik pisztolyt, a második helikoptert. Hazavitte, eldugta, s még délelőtt bement az ünnep előtti utolsó napra a munkahelyére. A délutáni értekezleten kemény szavakkal kelt ki az értelmetlen értékhalmozás, a rossz készletgazdálkodás és a gépkocsik rossz kihasználása ellen. Elégedett volt. Megdicsérték: „a problémafelvetése mögött alapos valóságismeret rejlik". IGRICZI ZSIGMOND Anyóka boldog — Hosszú tél elé nézünk — mondta anyóka, amikor kinézett az ablakon. Maga sem tudta, hogy a novemberi permetező eső, a meggyfa csupasz ágain gubbasztó verebek látványa vezette ehhez a kinyilatkoztatáshoz, vagy Marci macska esdeklő, könyörgő szeme, ott az üvegen túl: .Engedj be magadhoz a melegre." — Na, gyere, te vén kandúr, hát persze, hogy bejöhetsz — mormogta az anyóka, és gyapjú kendőjével körbebugyolálta magát, meg ne fázzon az ajtó macskányi nyilásán bezúduló hidegben. — Most meggyújtjuk a tüzet, mert tévedsz, ha azt hiszed, hogy itt már hajnalban meleg van. Szerencse hogy maradt tegnapról gyújtós, nem kell kimennem ebben a csúf időben. Látod, te kis csavargó, hogy föllobban a láng, milyen hirtelen beteríti az egész farakást... látványnak se utolsó, mi? Persze, te csak a meleg miatt vágsz ilyen elégedett képet. — Megsimogatta a már kényelembe helyezkedett macs kát. aztán hozzálátott évek óta változatlanul ismétlődő napi teendőihez. Föltette a teavizet a vaskályhára, kenyeret szelt, megkente vékonyan zsírral. Az evőeszközök csörömpölésére Marci hegyezni kezdte a fülét, nagy lustán kikukucskált résnyire nyitott szemnyílásán, és azon tépelődött, pavlovi reflexeinek engedelmeskedjék inkább, vagy melengesse tovább meggémberedett tagjait. Végül csak föltápászkodott, lomha mozdulattal odasétált a tányérjához, jelezvén, csak elfogadna némi harapnivalót. — Hát tej az most nincs, minden másnap hoz csak a szomszédasszony. Egy kis zsíros kenyeret, ha elfogadnál — mondta anyóka, és szépen fölaprította a magának szánt kenyeret. — Együgyű jószág — nézte megértően a dorombolva falatozó macskát. — De nem baj, jó, hogy vagy nekem. Tudod, rám is ragad abból a fene nagy elégedettségedből valami. Pedig, pedig nem sok okom van elégedettnek lenni. Nincs holnapom ..., borzasztó érzés ez, hallod-e. Egyik nap olyan, mint a másik, olyan, mint ez a mai. Holnap is ma lesz, azután is egy év múlva is, ha megélem. Nem, nem az a baj, hogy öreg vagyok Az öregedést megszokja az ember, hisz egy életen át öregszünk. A magányt, azt nem lehet megszokni. Egy másik ember — férfi, nő, idős vagy fiatal, mindegy —, tartogat magában valami titkot holnapra, valami nem vártat, valami kiszámíthatatlant, valamit, ami megmozgatja a fiatalon bejáródott észt és akaratot is, ami nem hagyja kialudni a lelket. Persze, te ezt nem érted... de azért jó, hogy meghallgatod, amit ez a vén öregasszony karattyol itt nap mint nap. Reggeli közben — mint mindig —, most is bekapcsolta a rádiót. Szerette hallgatni a Jó reggelt műsorát, a riportok, a pezsgő zeneszámok behozták neki a négy fal közé az életet, amelynek — úgy érezte —, ő már csak kívülálló nézője. De mégiscsak van mivel azonosulni, és van mit elítélni, lehet drukker és ellendrukker — még ha ő nem is részese annak a színjátéknak. Anyóka aznap, mint minden kedden, krumpifőzeléket készített magának, két napra valót; tükörtojással és egy szelet sült szalonnával. Éppen, amikor asztalhoz ült, valaki megkocogtatta az ablakot. Nem akart hinni a fülének: ez a kocogtatás, ilyenkor kedden délben nem illik bele a megszokott napirendbe. Gyorsan végigpörgette az agyában az összes lehetőséget: a postás már elment, különben sem szokott levelet hozni' neki. Juliska, a szomszédasszony ilyenkor dolgozik, holnap vásárolja meg a szokásos kenyeret és tejet. . Ki más lehet? Akárhogy törte a fejét, nem jutott más eszébe, aki ajtót nyithatna rá. Az újabb kopogtatásra kiszólt: — Megyek már, megyek! — Gyapjú kendőjéből kikandikáló szeme egy fiatal nőt és egy piros bundazsákba bújtatott babát pillantott meg. — Jó napot kívánok, kit keres, aranyos? — Nagymama, hát nem ismersz meg? — Klári! — kapott a szája elé meglepetésében az anyóka. — Szent ég, hát gyertek be, még megfáztok! Istenem, hát hogy-hogy te itt?! Amíg Klári levetkőztette a babát kipakolta a holmikat, elmondta szép sorjában fiatal élete történetét, melynek jelenlegi zárófejezetében ez állt: férjétől elvált, anyjáék nem fogadják gyerekestől, hát nagymamára gondolt... Anyókát bántotta, hogy unokája, meg ez a kis falat, akinek létezéséről mit sem tudott—, így tengődik a világban. Bántotta, de szíve mélyén önző módon, boldog volt. Határtalanul boldog: a holnapokra gondolt. S amíg megterített, és föltálalta a maradék krumplifőzeléket, és leütött egy tojást, oda-odapillantott az ablakra: szürke, borús idő volt. s már hófelhők tornyosultak az égen. — Talán nem is lesz olyan hosszú ez a tél! — gondolta, és megpihentette szemét szótlanul falatozó unokáján. CHIKAN ÁGNES Szaloncukor Azon a napon, amikor megérkezet a hó, nem tudom miért, de késő este riadtam föl nehéz álmomból. Megtörtént máskor is, hogy felébredtem éjjel, nyomot az ágy, vagy lecsúszott rólam a takaró, de ez az ébredés egészen más volt. Az volt az érzésem, hogy a háztetőn Irtózatos nagy kalapácsok törik a cserepet, sikító kiáltozást hallottam, szemembe folyt a veríték, s akkor hirtelen nagyon nagy csend támadt, és ott láttam Mamát az asztal mellett, a mélyre húzott lámpa alatt csinált valamit. Megszólítottam, hogy meggyőződjem ennek a pillanatnak a valóságáról, s akkor ő fehér rongyot dobott arra, amivel foglalkozott. — Aludj, kisfiam! — szólt oda. — Éjjel van! Tudtam, hogy éjjel van, szélzúgást hallottam kívülről, felkönyököltem, rámeredtem a fehér vászonra. — Mit csinál, Mama! — Semmit! — felelt gyorsan, ingerrülten, s akkor belém szállt a kíváncsiság ördöge, lekecmeregtem a nyirkos takaró alól, és odaléptem gyorsan az asztalhoz. Amikor látta, hogy nem tágítok, csóválta a fejét és mondogatta: — Nem kell mindenbe beleütnöd az orrodat. Nézd meg, ha minden áron tudni akarod! Fölemelte a takarót, és akkor teljesen jól láttam, hogy a hajdani éjjeliszekrényfedő lap fekszik az asztalon, valami fehér, csomós anyag van rajta, s mellette ott van az egyetlen nagy késünk, amit nekünk, gyerekeknek tilos volt a kezünkbe vennünk. — Mi ez? — kérdeztem ámuldozva. — Szaloncukrot csinálok nektek a karácsonyfára. — Hogyan csinálja? — álltam oda mellemet nekinyomtam az asztalnak. — Igy — és fogta a kést, nekilátott a márványon levő anyagot' nyomkodni, szétteríteni a nagy pengével, és megint csomóba terelni, s megint szétteríteni. — Igy lesz finom, omlós. Sokáig kell csinálni, megdolgozni a cukrot. De a többieknek el ne mondd ám, kisfiam! Reggel idegenül néztem • testvéreimet, alig vártam, hogy elmenjenek az iskolába, ós Mama hozza a selyempapírt, És Mama délelőtt tényleg meghozta a fehér selyempapírt. Párnámat fölhúztam az ágyam fejénél, nekitámaszkodtam, jól láttam, hogy odakint havazik, az ablak előtt apró hószemeket hordott a szél, és Mama nekifogott az asztalnál fölaprítani a papírt. Amint elkészült az első csomóval, nekem adta, kezembe vehettem az ollót, és nekifogtam a fodrozásnak. — Így ió lesz. Mama? — Jó. jó, csak szép vékonyra vagdald kisfiam. Nem tudom már pontosan fölidézni, mekkora boldogságot okozott ez nekem, összevissza fecsegtem munka közben, Mama mosolygott, és megsimogatta olykor a makacs hajamat. — Nagyon örülnek majd a testvéreid. Akkor másfajta emberi tulajdonság rémlett föl bennem. — És ugye Mama. ha már nagyon örülnek, akkor megmondhatom nekik, hogy én csináltam? Mama nagyon szelíd dorgálással felelt. — Nem szabad senki hitét, örömét elrontani, kisfiam. Ezt az intést azóta is kitartóan őrzöm magamban. ORMOS GERÖ 7