Délmagyarország, 1980. november (70. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-16 / 269. szám

8 Vasárnap, 1980. november 16. Ágyb an Fekszem a hordágyon. Erős injekciók elkábítottak, a fájdalomérzés visszaszorult valami küszöb alá. Resztcetek, vacogok, kiráz a hideg. A mentőautó belseje kopár. Levegője hűvös, orvosság szagú. Ablakán bekúsznak a fények. Amikor kanyarodunk, meg kell ka. paszkodnom, nehogy leforduljak a keskeny hordágyról. Meztelenül fekszem. Egy szürke, kincstári pokrócot dobtak rám. Mellettem sebtében összeállított csomag, a legszükségesebbekkel: szappan, fogkefe, pizsamafelső, törülköző, Aragon „Sziget a Szajnán"-ja. Lecsatolom karomról az órát. Mikor átszáguldunk a legközelebbi utcalámpa alatt, a beáradó fény felé fordítom: éjfél után fél kettő. Odaszorítom plexiüveg oldalát a fülemhez. A halk, ritmusos, monoton ismétlődő percegés most szinte nyugtató. Mutatóujjamat végigcsúsztatom az üvegen. Nincs rajta repedés. A hátlapon két apró horpadásgödör. Bámulom újra a szürkésfehér fülketetőt. Most jobbra kanyaró, dunk. A sofőr sebességet vált, rángósok futnak végig a kocsi testen. Aztán gázt ad, majd fél perc múltán fékez. Harminc év körüli férfi a mű'őssotéd. Lábfejem két tenyerébe szorítja, hogy oldalt, ne forduljon. Cözben nagyokat ásít. Arca fa,o. törődött. Pillantásában nem útkolt bosszankodás. Üjabb injekciót nyomtak be lém. Jó erős, mondták. Akár neki lehetne ereszteni lábamnak a fűrészt ls, semmit nem éreznék, legföljebb tompa rázódást. De íülészt nem vesznek elő, csak fertőtlenítő folyadékba mártott vattával végigtörlik kétoldalt a bal térdem alatti részt. — Ez itt jó szivacsos szerkezetű csont — mondja az inspekciós orvos. Es nekiereszti a villanyfúrót. Rézsut fekszem, alsó lábszáramat lekötötték. Nem hiszem, hogy annyira gyönge ember volnék, a vér látványa azonban taszít. Belebámulok a falszögletbe, ahol pókhálódarabka lóg, s időnként meghimbálja a fölfelé igyekvő meleg. Az orvos régi. kedves ismerős, még a gyerekkorból. — Nyugodtan odanézhetsz — mondja. S mosolyog is hozzá, azzal a megnyerő, pszichológiailag jól alatamasztott orvosinosollyal. Nem látok vért, csak a fúrófejet. amint egyre mélyebbre süpped lábszárcsontomban. A fúróíép kondicionált, mint köröskörül szinte minden. Nem vijjog, inkább csak zümmög, jó indulaiú, hasznos méhecskeként. S rövidesen előbukkan fémesen csillogó feje a lábcsont túlfelén. — Kész, rendben. A műtőssegéd elengedi lábfejem, kinyit egy üvegezett szekrényajtó-szárnyat, egy ideig kotorász a polcokon, fémrudacskát szed elő. Aztán a fémrudacskát keresztüldugják a csontlyukon, eligazítják, hogy jobbról-balról azonos hosszúságnyi kandikáljon elő belőle. Végigtolnak a kietlen földszinti folyosón, be egy hat ágyas kórterembe. Az ágy végében állvány. Fémrudamra kengyelt erősítenek, ahhoz drótot. A drótot átvetik az állványbitón, végére súlyt szerelnek. A súlyt aláengedik, megfeszül a drót, végigráng rajtam a húzóerő. — Tizenöt kiló. — Az orvos megint mosolyog. — A combban találhatók ugyanis az emberi test legerősebb izmai. S a combcsont mintegy a tartórúd szerepét tölti be. — Pillantásában együttérző kedvesség. — Ha a tartórúd szétroppan. az izmok rögvest összerándulnak. Így ni — és kezével is mutatja. — Ha nem húzatjuk, megrövidül a láb. — Megint mutatja: — Akár ennyivel is megró, vidülhet. — Élre fordított kézfejei l.özt vagy tizenöt centinyi távolság. — Később majd fokozatosan csökkentjük a terhelést. A javulástól függően. Fejemben összevisszaság, kábult is vagyok, most azonban közbekérdezek: — Meddig tart? — Micsoda? Biztos vagyok benne, hogy némi időt akar nyerni. Amennyi a megnyugtató válaszhoz szükséges. — Hát ez az egész ... — Hat hét... Két hónap. — Hangja kissé bizonytalan. — Tudod ... Hogy is mondiam? ... NáT lad most éppen egy kis komplikáció ... — S visszanyerve a szakmai rutint, kedves-tárgyilagosan folytatja: — Multiplex törés ... — Épp csak azt nem teszi hozzá, hogy „takaros". Vagy: „Mint ahogy a nagykönyvben meg van írva"... — öt darabra tört a combcsontod ... Ráadásul a legfelső darabka töréskor kilencven fokos szögben elfordult... — Közelebblép. — Nézd csak — és a lámpa felé tartja a röntgenfelvétel filmjét. Sötét vonaldarabkák úszkálnak egy világosabb maszszában. — És 1 *tod itt ezt a dudort a combfe'sődön? A keresztbefordult csonlocska. Jól tapintható. — Odavezeti kezem. Aztán vállonvercgc-t. — Majd rábízzuk a jó öreg természetre, az pedig elvégzi szépen a magáét... Tudod, a szervezet már csak olyan, hogy ha nem hat rá más erő, minden megzavart, elmozdított alkatrész igyekszik visszatérni benne a maga eredeti helyzetébe. Valószínűleg majd ez a csontdarabka is ezt teszi. És közben szép csöndesen megkezdődik a csontforradas. Valószínűleg? — És ha nem?... — Akkor meg kell operálni. Itt oldalt — mutatja — felvágják, fémszeggel összeszegecselik a darabkákat, s amikor újra öszeforrtak, a szöget egy aprócska rutinműtéttel eltávolítják. — És aztán a lábom?... Egy pillanatig gondolkodik a válaszon. — O semmi, semmi. — Megint rámmosolyog. — Ma már az orvostudomány ... — Megsántulok? — Ö dehogy! Szó sincs róla! Legfeljebb ... Legfeljebb egy icipicit húzod majd. Esetleg egy csöppnyi aszimmetria. Az még érdekes is. Olyan charme-os. Eltérés az unalmas szokványtól. — S barátságosan viszaint még az ajtóból is. — Anyja neve? — kérdi az inspekciós nóvér. Kezében golyóstoll, kórlap. Harmadik nap délután rámtör az étvágytalanság. A vacsorához már hozzá se nyúlok, csak bámulok mereven oldalt, az ajtó folé, ahol a légókék jelzőlámpa pislákol. A többiek csendben beszélgetnek, várják az elalvás előtt esedé. kes gyógyszereket. Mellettem jobbról egy villanyszerelő: holnap operálják a sérvét Bal oldali szomszédom részegen botorkálva megbotlott a Nagyállomás lépcsőrézsűjén: bokáját törte. Köziépen szemben traktoros, akire rázuhant felborult traktora: májrepedéssel műtötték. Egy idős férfi az utasellátótól: — Fél maréknyi epekövet szedtek ki belőlem tegnap — ezt többször is elismétli. Végül egy rakodómunkás: váll- és kulcscsont-töréssel. 0 Csöngetek. Bejön az inspekciós nővér, majd kiszalad, néhány perc múlva visszatér a főnővérrel. Az inspekciós megfogja a drótot, s e markolással átvezeti karjába a tizenöt kilónyi húzóerőt. A főnővér hónom alá nyúl, visszábbvon, el. igazítja fejem-hátam alatt a nagypárnát. Amikor megszűnik a feszítőerő, combomban az emberi test legerősebb izmai azonnvomban öszszerándulnak. Ez a fajin fájdalom még ismeretlen. Szinte alakja van. És egészen elborít. Délben csak intek a fejemmel: vigyék innen az ebédet, bámulom tovább az ajtó fölötti lámpabűrafélgömböt. Újabb injekciósorozatot. kapok. Ebédidő leteltével karomba tűt szúrnak, vattával-leukoplaszttal odaerősítik: rákapcsolnak az infúziós szerkezetre. El lehetne nézegetni a mértékbeosztásos oldalfalú üveget, mint csökken benne folyamatosan a folyadékszint. Jobban odafigyelve — és az órára is rápillantani közben — meg lehetne állapítani, mennyi idő alatt csepeg át belém egységnyi cukrosvíz. Ebből már kiszámíható volna, mikorra ürü! ki teljesen az üveg. De nem érdekel. Már semmi nem érdekel. Kezdenek belőlem kiszorulni az események. Lelassul a szobában tapasztalható mozgás, a zajok elhalkulnak, töredezettek, dolog dologtól különválik, az összekötő kapcsolatok fokozatosan elszivárognak. S a látvány is — zsugorodóan — egyre távolodik tőlem. Csukott szemmel fekszem. B. A. születésnapjára ^ # | # ^ * v * ' * ' 5", >V - ' A tt < m «C * . •: — Alszik ... Ügy látszik, élaludt szegény. Még felismerem a hangot Az ápolónőé, aki inspekciós volt felvételemkor. Szép, szabályos arcú fiatal lány. Amikor tegnapelőtt délelőtt ágyam fölé hajolt, a köpenykivágásból egy másodpercre elővillant melle halma. — Súlyos? — ezt a sérvvel operált villanyszerelő kérdi. Suttogások. — Egy zsírdarabka kiszabadult a széttört combcsontbóL Elkezdett vándorolni a szervezetben Kimutatta a röntgen. — Pillanatnyi szünet, az épület előtt közben villamoskocsi csörömpöl el. — Ettől kapott tüdőgyulladást is. — Mi lesz vele? — Nagyon erős injekciót kap. Megpróbálják... A zsirdarabica majd lassan, fokozatosan felszívódik. Remélhetőleg, mondta a főorvos úr. — Es ha nem? — Akkor meghal. A villanyszerelő suttogása felerősödik. — Micsoda? Hogyhogy meghal? — Tüdőembóliában. Megfullad ... szegény. . PAPP ZOLTÁN Marcaliban, 1895. november 15-én született Bernáth Aurél festőművész és író. Nyolcvanötödik születésnapján két híres alkotásával emlékeztetjük olvasóinkat gazdag életműdére. Fent: Önarckép (1930) — lent: Tél (1929). Álomtalan éjszaka. Reggel megint visszautasítom az ételt. Alig er véget a nagyvizit, mozgó kisröntgengépet hoz nak, felvételt készítenek. Jön a belgyógyász főorvos is: tüzetesen végig kopogtat, hallgatódzik, vallatja a mellkasomból, hátamból előszűrődé zörejeket. Nehezen lélegzem, mintha súly lenne rajtam, és hideg, fémes tár gyat nyomnának a hátamba. Újabb injekciót kapok. Az orvosok elvonulnak. Közben vándorlok lefelé. Tizen, öt kiló feszül rám folyamatosan, ép lábom rövidesen nekiütődik a rácsoságy vasának. Fejem alól kicsúszott a párna, már vízszintesen fekszem, s a súly egyre lentebb vonszol. Simái Mihály Ketten meseegyháziak Ketten meseegyháziak elindultak SM meg SM cókmókos céhládájukat vitték mint két királyfiak — nem szegte kedvük förgeteg sem mentek hetedhétország ellen ketten meseegyháziak egyik dalolt a másik festett bábokból népet fabrikált falovak ménesén ügettek s hármat tiszteltek legkivált — egy pásztorkalapos királyt — egy betyár-álruhás huszárt — meg egy fűzfánfütyülő törpét egy bizonyos doktor Sudárt rokonaként az isteneknek miska-kancsók hónába mentek ott oszt' fölitták magukat s bicskáikból is kardot fentek ketten meseegyháziak mögöttük bármit integettek hibernált-fejű okosok nekiláttak az üveghegynek — neki — volt hozzá fokosuk azóta vágják szakadatlan bárha a mélyben pokol-katlar — metszettek üveg-tömböket mézeskalácsszív-tükröket szegényeknek szivárvány-gömböt fababáknak döcögő göncölt — most ujjongó szökőkutat szóló szőlőt csengő barackot s kék csillaghalmazt gyártanak ketten meseegyháziak és gyerekké gyerekszenek csak azért se öregszenek mert ők — meseegyháziak és címzetes királyfiak és mind a ketten SM-ek (se kis- se nagy király ne várja tőlük hogy hasra essenek) s Medgyes-meseegyháza egyre biztatja őket CSAK A HEGYRE! csak játsszanak szeressenek a Belzebub-katlan felett s ha sárkány torka ha boszorka ha fittyfenés ördögmotolla — ne hagyják lehullni a porba a pásztorkirály-koronát a hegyfok kékjét fokosoiva tegyék a dolgukat tovább — s az egyszeri cókmók helyett haza mindennap küldjenek az üveghegyről egy csodát *