Délmagyarország, 1980. szeptember (70. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-14 / 216. szám

32 Vasárnap, 1980. szeptember 14. Új partok felé Dettre János publicisztikai írásai A

z osztályfőnök nem tudta mire vélni, hogy tanítványáról, Harmathegyi Zoltán nevezetű 5. a osztályos tanulóról miért érdeklődik egy idegen férfi, aki előrebocsátja, hogy a fiú sem közeli, sem távoli t -kona; csak ismerősök, de lehet, hogy barátok. A jövevény majdnem alázatos kérő-kérdező hanghordozása, furcsa, zavart őszintesége gyanút ébresztett. Évtizedes pályafutása alatt még hasonló eset sem fordult elő soha. Eddig csak rendőrséggel, gyámhatósággal és felháborodottan panaszkodó szomszédokkal találkozhatott. Ezért is pattoghattak számonkérő éllel a kérdései. Pillanatok alatt tisztázódott, hogy az Illető semmilyen hivatalt sem képvisel, csak önmagát. — A gyermek személyiségére éa magatartására vonatkozó adatok, sajnos, szigorúan bizalmas jellegűek — zárta le a kínos párbeszédet a helyzet furcsaságára való tekintettel pedig felírta az érdeklődő nevét, foglalkozását, lakhelyét és személyi igazolványának számát. „Soha sem lehet tudni — gondolta —, Harmathegyl Zoltán jellembeli kisiklásainak feltárásában mikor lehet szükség a szakállas bárzenész adataira." Zoltán és szülei annyi fejtörést okoztak már az iskola vezetésének, hogy jobbnak látták, ha a lehető leghivatalosabban járnak el; minden előírást pontosan betartva. Erre nagy szükség volt az apa, dr. Harmathegyi Arisztid jogi fenyegetőzései, és az anya, dr. Harmathegyiné Palánkhy Hédi burkolt zsarolásai miatt, amelyek bizonyos tiltott pénzgyűjtésekre és nem tisztázható célú ajándékokra, pedagógusok megyendégelésére vonatkoztak. Ilyesmi még alaptalanul is felboríthatta volna a testület nyugalmát, megzavarhatta volna a kartársak közötti kölcsönös hallgatáson alaouló. kizárólagos egyetértés kellemes állapotát. „Akkor majd én beszélek, de a megfelelő helyen" — sziszegte nem is egyszer az asszony A nagyváros hatalmas lakótelepének legjobban felszerelt iskolájában Harmathegyi Zoltán akkor még negyedik osztályos tanuló „visszamaradt a társaitól"; magatartása miatt nem kívánatos személy lett. Padtársával, Zalahegyvári nevezetű főorvos András nevű fiával egyszer abban fogadott, hogy másnapra csak fejben csinálja meg a házi feladatát. Zoltán nyert. András pedig száz forintért — szüleitől minden héten ennyit kapott takarékbélyegre — jégkrémet kellett hogy vásároljon. Sorra kínálták egy nylon reklámszatyorból a járókelőket, de két részeg férfin kívül más nem fogadta el az ajándékukat. Többen tolvajlásra gyanakodtak, és rendőrrel fenyegetőztek. Az X/4. jelű háztömb előtt — Itt parkolt a legtöbb A lázadó márkás autó — majdnem elkapták őket. Lélekszakadva futottak a lakótelep legszélső, Y/16-os tömbje elé, ahol még jáida sem épült, a gyerekek hatalmas törmelékhalmok között játszhattak. Itt folytatták a „kiosztást", és mindenki boldogan habzsolta az időközben megolvadt édességet, mígnem a maradékot két idősebb fiú elvette tőlük. Zsákmányukkal szempillantás alatt eltűntek az egyik lépcsőházban. A bárzenész ez idő tájt figyelt fel először a két fiúra, az X/4. jelű ház előtti szépen gondozott parkban sütkérezve. Azt hitte, cigarettát dugdosnak a hátuk mögött, de amikor elszaladtak, a helyükön két üveg ital maradt. . ö nemrég ébredt csak fel, hisz a bár hajnali négykor zár, és öt óra is elmúlik, amire ágyba kerül. Mindig a délutáni napsütésben próbált újra és újra meggyőződni arról, hogy a lakótelep valóban él, és ő vissza tudja adni a hangulatát, lefojtott, bánatosan szaggatott improvizációban. Ujjai alatt érezte a zongora billentyűit, legbelül pedig hallotta az ellenpontozásban feszülő és csak a zene nyelvén kimondható panaszt, könyörgést, örömet, amit csak kevesen hallanak ki az ő zongorajátékából. Gyakorlott szeme azonnal felismerte a márkás italok üvegeit. Az egyik majdnem tele. a másik csak félig. Arra határozottan emlékezett, hogy nem látta inni a gyerekeket. Fogta hát az üvegeket, és elindult a parkon át. A járókelők gyanakvóan nézték az üvegeket lóbáló robosztus, különc alakot, akinek szakálla alól nyakláncok csillantak elő, és valószínűtlenül vizenyős, kiélten rezzenéstelen tekintetével mintha átlátná mindannyiukon. Kiérve a parkból, az X'5-ös háztömb előtt a szökőkútnál látta meg őket. Megállt előttük, feléjük mutatta az üvegeket, és el kezdtek beszélgetni, mintha nagyon régen ismernék egymást. Egy idő után megfordult, és a szeméttartóba dobta az italokat. Vastag aranylánc csillant csuklóján, amikor búcsút intett a fiúknak. Ügy, ahogy jött, ugyanolyan lassú, medvés járással tűnt el a park fái között kanyargó sétányon. Harmathegyi Zoltán édesanyja, a városban közismert Palánkhy lány, a húszezres lélekszámú lakótelep fodrász- és kozmetikai szalonjának volt a vezetője. Néhány hete mór nem dicsekedett fia iskolai sikereivel, még a családi életébe beavatott barátnőinek sem, akik a változást azonnal észrevették. Egyszer csak megkülönböztetett figyelemmel fordult azokhoz az asszonyokhoz, akiknek a férjük valahol magas pozíciókat töltöttek be. Előjegyzési naptára tele volt a nevükkel. Beosztottai munkáját a bejelentkezésükhöz igazította, néhányukat pedig maga látta el. Nemsokára a különösen drága pakolások és más költséges szepítkezési szertartások elvégzését saját kizárólagos jogává tette. Végül már ő határozta meg azoknak a személyeknek a körét, akik. ilyesmiben egyáltalán részesülhettek. Hamarosan elterjed; a szalonban, hogy mindez azért van, mert Zoltán gyógyítása rengetegbe kerül, s duplán kell a pénz, hogy a megszokott életnívót is megtarthassák. Három hétig nyaraltak az Istriai-félsziget egyik gyönyörű fekvésű tengerparti kempingjében, ahol Zoltán különös dolgokat művelt. A környéken csatangoló helybeli gyerekeknek odaadta a békafelszerelését a különösen drága szigonypuskával együtt. Ha valamire pénzt kapott, azonnal elosztogatta, s utána étlen-szomjan ücsörgött a tengerparton. A szülők egyre erőteljesebb számonkérésére a vállát vonogatta, s ha elcsördült a nyakleves, csak nevetett. Elajándékozta a farmernadrágiát, trikóit, gumimatracát is. Két napra a faházba zárták, s egyedül már nem tehetett egy lépést sem. Erre a kiszáradt tengeri sünök tüskéjével vérezte fel tenyerét. A seb elmérgedt, hatszáz dinárt emésztett fel a tetanuszinjekció. Hogy felügyelet nélkül ne maradjon, szülei az iskolaév kezdetén beíratták a napközibe, ugyanis a nyáron még kivitt a padokra négy üvee drága viszkit, egy doboz originált Habana szivart, két kristályvázát és négy hamutartót. A napköziben is váratlan eseménvek történtek. Elajándékozta drága festékkészlétét, Parker-tollát. A szülők követelésére persze minden visszakerült, de másnap a kukában találták meg. A vécében ráhúzta a vizet tornafelszerelésére, kempingkerékpárját a cigánytelepen hagyta. A számonkérések elől a vécébe és a fürdőszobába zárkózott. Mind a kettőt úgy kellett kifeszíteni, hogy másnap reggel előcsalják. A felvilágosult szülők persze tudták a dolgukat, egy percre sem estek pánikba. Neves szakemberek szakszerű tanácsainak megfelelően jártak el. Esténként ők is íélekelemzésről beszélgettek, s meg voltak győződve, hogy gondjuk átmeneti. A bárzongoristát lábujjhegyen vezette a nővér a gyermekek kórtermébe. A szakállas, robusztus alak megállt az ágy előtt, s kezét tehetetlenül összekulcsolva nézte az álomtalan álomba taszított gyermek kifejezéstelen arcát. Arra riadt fel, hogy a nővér belekarolt és gyengéden kivezette a félhomályba tompult, fehér csempes folyosóra. CSATÓ KAROLY Mindeddig igen keveset tudtunk a hányatott életű és tragikus véget ért közíró, Dettre János (1886—1944) életéről és munkásságáról. Egy időben elhallgattuk, később meg elfeledtük Móra Ferenc, Juhász Gyula és Balázs Béla benső barátját. Móra így jellemezte az őszirózsás forradalom szegedi kormánybiztosává kinevezett Dettrét: A tanultsága tudósé, a hite költőé, a hevülete fiatal harcosé, a kritikája higgadt férfié, a szíve szelíd gyermeki, az energiája forradalmi hősé. Szeged főispáni székéhe az új Magyarországnak egy legtöbb értéket reprezentáló embere került. Juhász Gyula a tűnt ifjúságra. az Ipar utcai fiúkra emlékezve ezt írta róla: János volt köztünk a legfiatalabb, de a legidősebb bölcsességű... Mi játszottunk az élettel, mélabúsan vagy lázasan, ö alakítani akarta. Balázs Béla az Álmodó ifjúságban (1946) rajzolta meg a gyermekkori barát, Dettre Janikó rokonszenves alakját. Dettre a polgári demokratikus forradalomban, 1918. november 25-én — alig 33 éves korában — lett Szeged kormánybiztos főispánja. A Tanácsköztársaság kikiáltása után átadta a hatalmat a háromtagú direktóriumnak. A megszálló franciák ultimátumára azonban a direktórium elhagyta a várost. Ekkor vette át — francia kívánságra — a hatalmat a Dettre—Tabódy—Somogyi " hármas, az úgvnevezett polgári direktórium. Innen datálódik Dettre egyéni tragédiája. Az eltávozott direktórium nem ismerte el törvényesnek a hatalom átvételét. Kevésnek bizonyult, hogy a polgári direktórium megkapta a Munkástanács támogatását, és Dettre vállalta a tanácskormány rendeleteinek a végrehajtását A polgárság pedig éppen ezért — és a meginduló szocializálásokért — tekintette Dettrét osztálya árulójának. A kibontakozó ellenforradalom napjaiban Móra ezt írta Budapestre Domokos Lászlónak: Tíz nap óta fehérterror őrjöng Szegeden ... Dettre ... sírógörcsökben fekszik. Minden jó barátja elhagyta, a kaszinóból és a páholyból kigolyózták, s ki akarják zárni az ügyvédi kamarából. Ez meg is történt. Mi mást választhatott volna a magyar glóbuszon mindenét elveszített Dettre, mint az emigrációt. Szabadkán telepedett le, 1920 és 1925 között ő volt a magas színvonalú és nagy hatású Bács megyei Nanló szerkesztője és publicistája. Dér Zoltán, az ismert szabadkai irodalom- és helytörténész ennek az öt évnek az írásaiból válogatott. Az olvasó első fölfedezése az, hogy Dettrének maradt ereje az újrakezdéshez. Sokat veszített, de nem mindent. Megélt történelmi tanulságokkal, keservesen megszerzett politikai tisztánlátással gazdagodott. Lapjának 1922. április 16-i számában ezt írta: Hadd építse ki az orosz nép ... államát, és kényszerítse rá a világra új delének új rendjét. Mert ez a rend fogja megadni a világnak a békét. Szót emelt Károlyi Mihályért, akit az ellenforradalmi rendszer „a hazaárulás förtelmeivel becstelenített meg". Az őszirózsás forradalom negyedik évfordulóján ezt írta: A reakció lett úrrá a világon, s ez a reakció láncolja le az októberi szellemet. Megemlékezett Petőfiről, Madáchról és kedves költőjéről, Adyról, aki „Európát akart varázsolni a magyar ugarra, szépséget és szabadságot akart adni Dózsa György unokáinak". A kötetet Dér Zoltán 70 oldalas tanulmánya zárja. Fehér foltot tüntet el az életrajz közreadásával, majd fejezetenként mutatja be Dettrét, a szerkesztőt, a nemzetiségi kultúra ápolóját, a közírót, az irodalomszervezőt és a szépírót. A gazdag — jórészt szegedi gyűjtésű — képanyag élére a képzőművészeti alkotások kívánkoznak: Sz|öri József és Balázs G. Árpád nagyvonalú portréi. Magyar László találó karikatúrája. Dettre a 30-as években a Délmagyarország vezető publicistája volt. A szerkesztőség a lap 1937. március 31-i számában Negyezer vezércikk című írásával köszöntötte két évtizedes újságirói munkássága alkalmából. Ez év karácsonyán jelent meg a Délmagyarországban Dettre Fogjatok kezet, testvérek! című cikke. Az elsők között szállt síkra a hídgondolat jegyében a magyar—jugoszláv barátságért. A kisebbségi magyarság szerepe a — hídé: össze kell kötni a testvérpartokat ... Ennek a kis magyarságnak kell meggyőznie a két testvérnépet a megbékélés kikerülhetetlen szükségességéről. Olvassunk bele bárhol e könyvbe: Dettre már 1920 és 1925 között is ezen munkálkodott. Az ország német megszállása után neve fölkerült a deportálandók listájára. Sorsáról még hozzátartozói is csak tavaly (!) értesültek Berey Géza Hitler Alléé című könyvéből. Nem sokáig bírta, a bácstopolyai táborban bevette a magával vitt mérget Jeltelen sírban pihen. Dér Zoltán példaadó munkája után a szegedi helytörténetírás sem maradhat sokáig adós, hogy a máig vitatott Dettreportrét egy marxista igényű, árnyalt értékeléssel váltsa föL (Szabadka, 1979.) APRÓ FERENC Fa és szalma. Mindössze e két természetes anyag kellett az őrségi építőmestereknek, hogy maradandót alkossanak. A tájat járó ember ma is gyakran bukkanhat zsindellyel vagy szalmával fedett, favázas házakra, gazdasági épületekre. Az elmúlt századokban kőből csak a templomot építették, de azt is csak a gazdagabb községek engedhették meg maguknak. A szegényebbeknek csak harangtoronyra tellett. a= is bizony csak fából. Az építményt nécy vaskos oszlop tartja, arra szerelték a harangot tartó ársolatot. az oszlopokat a sátor alakú dúcolással merevítették ki. Ebből az építkezési formából alakult ki a gödörházai és a nemesnépi harangláb (1., 111. 3. kép). A pankaszi, ún. „szoknyás" harangláb (középen) a Dunántúl egyik legszebb és legrégibb ily nemű népi műemléke. Képeinken a három legjelentősebb őrségi haranglábat mutatjuk be. TAKÁCS GÁBOR Őrségi haranglábak