Délmagyarország, 1980. szeptember (70. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-21 / 222. szám

Vasárnap, 1980. szeptember 21. 81 Szeged bűvkörében Andrássy Lajos Szeptemberi fényben A kései csók: talált oázis kereszt-kasul iárt sivatagnak kényszer-útjain: fénymezö: közöny ködétől széore-vaknak; reménvsziget: egetverő hullámnörölvök-zúzta testnek; meleg tej: ÉLET — a havon kékrevált gyógvszermérgezettnek: steril! gvolcs: lassan alvadóvérrel sikoltó mély sebekre: hó-szirom csók: megüszkösült könnvtől kiégett holt szemekre: talált oázis ... kései kincs ez öröm immár mihaszna: élnem vele már nem lehet fényét elinnom nem szabadna. Nosztalgia—divat? E

gy „varázslóban" hiszek. A Tisza-part élő ékszerében, Szegedben! Delejező ereje Van. A májusi' agyagmosolyú Tiszának éppúgy, mint a nyári aranyfényű városnak. Azt regélték hajdan, hogy aki éjfélkor meglátja a folyóból tükröző teliholdat, azt bűbáj éri. A szegedi világ szerelmese lesz! Melegcsöndű, nyári éjszakákban meg is fürödtem az öreg folyóban. Hol a Boszorkányszigetnél, hol Tápé alatt. A vízbe bújt Hold cintányérját táncba vitték az ezüstös taréj ú hullámok. A medermélyben látszó Holdat. Azért van ott, a szegedi mesemondók szerint, mert Attila király álmát őrzi. Csak az én Tiszám lenne ilyen '„delejes"? A partján élő emberek közvetlensége, barátsága nem? Az a rengeteg nyüzsgőmozgó lelki színvilág? És az ott termő szerelem ? ... Harminc esztendeje igen sűrejézve bandukoltam Tápéra A bádog-Krisztus mellett kanyarodtam a falucska főutcájába. Áhítattal, mert az a föld is Juhász Gyula lábnyomát őrzi. Hamar barátságot kötöttem a föld népével, a gyékényesekkel. Irodalmi előadásokat is tartottam ott — kérésükre. Mint egyetemi hallgató. Bár akkoriban Bálint Sándor néprajztudósunknak famuluskodtam. Igen ám. de fitetős szekerem rúdja másfelé billentődött. A széphamvú tápéi lányok, menyecskék ruhaviselete emelintett ki a kerékvágásból? Az vigasztalt, hogy a levendula illatú blúzok, szoknyák is a néprajz „ivadékai". De csak a ruhaviselet? Hű, az a gyönyörűséges Maca Tány! Ha megláttam, még a kapu bálvány ától sem köszöntem el. Rögvest tótágast állt bennem az értelem. Maca, bizony kackiásan lépdelt az utcán. Tűreszedett, harangozós szoknyáját oldalba kólingatta fehérharisnyás lába. Ami igen megformásodott. Evett a jó szándék, de a féreg is! Elhatároztam. hogy megajándékozom ezt a tündökletes lányt A szívem mézeskalácsát kínáltam neki. amiben a lelkem tükre !s benne volt. De vajon meglátta önmagát abban? Vagy az én heves kívánásomat? Ki tudná azt ma már!... Kosarat kaptam: „Ne tögye a szépet!... Látom, hogy mi kéne magának! De abbul nem öszik!... Mán elígírköztem Szögi Badár Miskának. Ez mög nem kótyavetye!..." Főbe kólintódtam. Ettőlen fehérlelkű „boszorkány" lett nekem. Boszorkány, mert „megbűvölt". De úgy, hogy őszintesége fehér szirmát bontotta ki. Matyi komám így fikcérozott: — Tán virágport hintettek a szemedbe? Huncutok ám a szegedi lányok!... — De hát Maca tápéi! — billentettem a szón. — Egy bordában szőtték azokat! Vagy Tápé nem Szeged virága? ... Így érvelt a komám líraian, akivel a szegedi bölcsészkar kalácsát eszegettük. A tudományokét! Mit tehettem? Megőriztem Maca patyolatos tisztaságát. A nevét a bibliába is beírtam volna, viszont nekem az nem volt. Fájt a lelkem! Látta ezt Rimái Márton bácsi is. A neves halász. A tapasztalatok mindentudója így gyógyítgatott: — A tápéi fehérnép babonázó! így tött vélem az anyjukom is. Na, persze, annak idejibe'!... Ha mögmelengetik a férfinép szívit, se let, se hall. Neszenákos lösz!... — ö nem olyant tett. Egy szava sem jött cigányútról! — mondtam a valót. — Ejnye! Hát nem érti? Ezök őszinték! Ezzel bolondítanak... Nem kurafiskodók! így aztán a félreprímöt nem szeretik. Amint nézőm, maga befűlt! A boglyakemönce se jobban!... A múltkoriban mást is megtudtam. A csöndszívű falucskának másféle varázsa is van. Mármint Szeged egyik csillagának. A Csongrád megyei élő népművészek kiállításán ellepte szívem a gyönyörűség. A helyi népi együttes is feltraktált bennünket. Lelkünkből sarjadt népdalokkal, táncokkal. „ö"-ző nyelvjárásunk érett zamatát jócskán ízlelgethettem. Mint az aszúra ért fürtöket. Kicsordult a szívem-lelkem az örömtől. Igen ám, de belém nyilait kellemetesen a lány hamvasszép emléke. Ügy kerestem őt mindenhová pillogatva, mint valaha a bibliai csodavárók. Bizony, az én jelenésem nem láthattam. Ügy voltam, hogy emlékét, a fehérlelkű tápai „boszorkányokat" elsiratom. Egy tücsökhegedűs estén. Romantizált világom égboltja alatt. Alighogy kigondoltam, Lele Józsi meginvitált bennünket. Falugazdag múzeumába. Ott aztán egyszeribe otthon voltam. A boglyakemencés tiszta szobában. A kanapén! Képzeletem a gyermekkoromba elcsikózott! Itt ért az a bizonyos másféle varázslat. Ebből azt véltem, hogy léleklátó az én jó komám! Nem csoda, mert a fáma szerint sokfélét kiolvasott a falu csíziós könyvéből. Úgy mondják ezt, hogy érti a csíziót! Csupaszív, tűzről pattant felesége úgy serénykedett a gyékényszálak között, mint egy szemfényvesztő. Talán még annál is jobban! Fonódott, pödrődött, szövődött a gyékény. Kigondolni sem győztem a keze járását. Ördöngös ügyesség lakozik abban! Égett a keze alatt a munka. Józsi rám-rámpillogott. ízlelgette ámulatom, őszinteségem akkor se nyeltem le: — Valaha Tápén csak egy „boszorkát" ismertem. A szívem gyökerében viselem emlékét... Most ehol ni! A te hitvesed egy másik fehérlelkű ... Egyenesen boszorkányos kezű!... Nézni is megtisztelés. Szívük csordultából nevettek mindketten. — Leiéné értelme, keze az ősi gyékényművesség kincsét birtokolja. — Ekkor csihant belém: Nem a Maca lelke incselkedik most is velem? Megkettőződtem. Bizony meg, mert úgy befonta-szőtte akkor szívemlelkem az ő tisztaságával, mint Leiéné a munka dicséretét... Vagy kikutatta Józsi komám, hogy hajdan a folklór melyik területére „bolyongtam" el? Pedig én csak annak a tündér-szőke lánynak mondtam ei szép szándékom. Azon a csillagfürtös estén. Emlékszem, a tücskök kottáztak hozzá dallamot. A Tiszaparti tücskök, ezek a daloslelkű bohémek. Vagy nemcsak ők komponáltak? ... A városnak, a Tiszának visszahívó varázsa van. De egyik virágának, Tápénak rs. Az én porszemke, de gyémántos emiékemnek. A jóban forgó asszonyi kezeknek. S azoknak, akik elhivatottsággal gyarapítják a „szögedi nemzetöt". VARSÁNYI PÉTER S

zinte hegyeket kell elhordania — vagy megmásznia? — az érvényesüléshez a fővárosban egy induló rockzenekarnak. Ezzel szemben az Old boys nosztalgiaegyüttes alakulása és gyors sikere a különböző klubokban kivstelnek számít. Igaz, indulásuknál egy generáció bábáskodott, és a jó zene mellett más természetű energiatartalékaik is voltak: az, amit nosztalgiának, sőt mindjárt nosztalgiadivatnak szokás nevezni. Az Old boys ugyanis a hatvanas évek közepének slágereit játssza, és ez a zene szívesen látott vendég a kis és nagy kluboktól az Intercontinentál Szálloda elegáns báljáig mindenütt. De vajon valóban csak divatról lenne szó? Hóbortból megidézett futóvendégről? A divat hulláma dobná magasra a hatvanas évek zenéjével fellépőket? Röpke fejezete lenne csak e jelenség annak a szokásnak, hogy elfeledett dolgok leporolásával juthatunk üres, szórakoztató élményhez?! Ma a neves együttesek sikeres koncertjein a zenészekkel együtt lépnek fel a lézerek, füsthabok és énekesek, akik kiismerhetetlen színpadi mozgásukkal egy futballhátvédet is megőrjítenének; egyszóval vizsgázik a propagandagépezet is. Emitt a nosztalgiazenekar viselkedése, felszerelése dacol a milliós értékű berendezésekkel. Szerénynek mondható felszereléssel, utcai ruhában, s hátuk mögött polgári foglalkozással állnak ki. Nem sztárok és nem csinálnak füstöt átvitt értelemben sem. Szünetben hátba lehet veregetni őket, és egy-egy — egyébként rendkívül ritka — elhibázott húrpendítés után, nevetve, a közönséggel boronálják el a dolgot. Mintha régi ismerősök lennének, és részben azok is: a műfaj „öregjei", ismert régi egyéniségei lépnek fel velük alkalmanként. A nosztalgiaklubok közönsége nem egyetlen korosztályból áll össze. A rendezvényeken legalább két generáció van jelen; a régi „őskamaszok" mellett egy sokkal fiatalabb, huszonéves réteg szórakozik önfeledten. Pedig ők a nosztalgiára — életkoruk alapján még „jogosulatlanok", hiszen az első „hangos zenéjű" generáció zajos szálláscsinálását ők legfeljebb óvodásként élhették át, így közvetlen emlékük ehhez aligha fűződhet, ök másfelől jövet azonosulnak ezzel a zenével, és a régi klubformával, annak kötetlenségében is a közös szórakozást ízlelgetve. Hiszen tizenöt-húsz évvel ezelőtt is összekapcsolta a korosztályt a zenéhez kötődő jelenség; Zászló helyett, •a magasra emelt zajszinttel adtak jelt magukról... Napjainkig a kezdeti beatzenétői széles út vezet. Ami jó volt akkor — ma sem számít rossznak, és viszont: ami. értékes ma, annak köze van a múlthoz. Ezt felismerni, nem divat kérdése. Gondoljunk csak arra: nem a mostani húsz év körülieké az első generáció, amelynek tagjai nemcsak élvezik, de vállalják is elődeik „megszenvedett" zenéjét, és benne korszakát. Mindazt, amihez az elődök meggyőződése, lelkesedése fűződött. Nosztalgiájuk — visszavágyódásuk — nem hóbort, nem üres játék az idő múlásával, hanem értékek keresése. Ahhoz hasonlítható, amikor mi. a mai harmincasok mozgalmi dalokat énekeltünk. Lehetett abban nosztalgia, de divat csak annyira volt, mint alkonyatkor a villanygyújtás ... A legfrissebb. látványos közönségsiker a legfiatalabbak körében most a Hobo Blues Bandé — fellépéseiket aligha nevezhetnénk nosztalgiakoncertnek. S mégis, repertoárjukba? majd fél tucat nóta azonos a nosztalgiazenekaréval. Vissza a továbbélő gyökerekhez! — ez a közös jelszó, mert tartós értéke született ezekben a műfajokban a kultúrának, ami maradandónak bizonyul, és mindenkihez elér. Ha zenei kifejezéssel akarunk élni, nevezhetjük örökzöldnek. De meg kell tanulnunk végre: sohasem csupán a zenéről van szó. K. T. T

alán vannak még. akik emlékeznek arra a fakeretes képecskére. mely a szegedi múzeumban régebben ki volt állítva. A tenyérnyi festmény egy fiatalembert ábrázolt. A portré alatti fehér margón, a már elfakult kézírás ezt közölte velünk: „Joó Ferenc, Szeged szülötte egyetlen arcképe. 1840-ben tükörből vette le magát 17 éves korában, mint deák, és mint akadémikus festő halt meg 1880-ban Szegeden." Erről a bátortalan kivitelezésű portréról — melyet közgyűjteményünkben őrzünk — ma már a száz-evvel ezelőtt, 1880. szeptember 21-én elhunyt Joó Ferenc (1823—1880) néz. a számára akkor még is-neretlen jövőbe, azzal az ifjonti bizakodással, hogy valaha ö is híres festővé válik. Nem sejtette, hogv reménytéljes talentumát, a biztató indulása után, egyéni sorsa és korának vidéki parlagisága végül is tönkreteszi. Pályáját — egy szegedi szabómester fiaként — Vastagh Sándor János, szerény képessegű helyi festő keze alatt kezdte. Ábrázolási gyakorlatát pedig az egri Pyrker-képtárban másolásokkal folytatta. Felsőbb szintű tanulmányait — a műpártoló szegedi Zsótér család támogatásával —, 1842-tól Bécsben, az akadémián és Münchenben végezte. Nevével, bár röviden, Reizner János és Czímer Károly, ismert helytörténeti köteteikben foglalkoztak. Joó Ferenc a 48-as szabadságharcban közlegényként szolgált. Utána hazatérve. Szegeden telepedett le. Hamarosan megnősült és az egykori ..Sáncparton". a mai Zrínyi utcában épült földszintes házában rendezte be műEgy régi szegedi festő Joó Ferenc emlékezete termét. Itt festegette a helyi vagyonosabb polgárok arcmásain kívül, a templomi zászlók szentképeit is. A Felsővárosi templomban az egyik oltárkép tőle származik. Lyka Károly Nemzeti romantika című könyvében (1942) megemlíti, hogy az 1850-es években Joo Ferenc arcképeken kívül cégtáblákat is festett." Ezekből egy múzeumunkba is került. Ugyanis minden valószínűség szerint, az ő munkájának tekinthető az az 1866-ban készült, kékfestöműhelyt ábrázoló tábla, mely ipartörténeti dokumentumként közgyűjteményünk tulajdona. Atyja szatymazi szőlejét örökölve a „Joó piktor", ahogy barátai nevezték, családjával megelégedetten éldegélt Ebből az időből valók azok a találó arcmások, melyek közül néhány (Korda János, Kováts István és neje stb.). a szegedi múzeumba jutott. Joó Ferenctől ismeretes még. a Zsótér Jánost és feleségét megörökítő portrék, pár arckép a Zombory-família tagiairól. egy Madonna-ábrázolás (mely Bálint Sándor tulaidona volt), továbbá a csengődi Dankó-relikviák közt levő festményei, melyek közül az egyiken Joó Ferenc a lányait jelenítette meg. E felsorolás nem teljes, mert a még lappangó művein kívül, például Palócz Sándor helyi ügyvédnek is volt egy Joó-képe (Fürdés után), mellyel szintén közgyűjteményünk lett gazdagabb. Joó Ferenc termékennyé vált munkássága sajnos nem folytatódott zavartalanul. A művész életében végzetes változást jelentett felesége halála, aki 1863-ban elhunyt. A három lányával magára maradt festő bánatában inni kezdett. Tragédiájához az is hozzájárult, hogy Ilonka nevű legfiatalabb lágyát Dankó Pista megszöktette. aki akkor még csak „malacbandába" való cigánylegény volt. Másik két lányát a festő a szerbiai Krusevácba adta férjhez. Az egyedül maradt, nekikeseredett, mind kevesebbet dolgozó művész az idők során eladósodott. nem kellett senkinek. Végül egy évszázaddal ezelőtti szeptember végi napon, az 57 éves Joó Ferenc csendesen, örökre elaludt. „A Joó piktor — irta halálakor nekrológként a Szegedi Napló — valaha csakugyan jó piktor volt. Fiatal korában — mondjak — kitündöklött belőle a tehetség, s nem ilyen befejezést jósoltak az életének, aminő szomorú, rideg lett." Szerencsésebb helyi pályatársai. mint Rákosi Nándor, Landau Alajos és id. Vastagh György festőművészek, idejében elhagyták Szegedet és iól számító érzékkel Budapesten lelték meg alkotói kiteljesedésüket. A hűséges Joó piktor viszont itt maradt szülőhelyén. Halála után nevét, tehetségét, munkásságát sok éven át, az Alföld sívó-homokja lepte be. Joó Ferenc egyik sikerült műve, Szeless József arcképe, a szegedi múzeum dísztermében ma is megtekinthető. E portréjával kapcsolatban említjük meg a közgyűjteményünket gondozó Móra Ferenc 1921 júliusában tett leltári bejegyzését, melyben többek között így ír e képről: „Ezt a Szépművészeti Múzeum óhajtotta megvenni a régi magyar kispiktura-gyűjteménye számára, de ... felajánlotta megvételre nekünk, mint egy régi szegedi festő helyi szempontból megbecsülendő tisztes munkáját.. . Végre is a képet a Múzeumbarátok Egyesülete vásárolta meg 1500 koronán a művelődéstört. oszt. számára Szeless Józsefnc úrnőtől, akinek Marosutcai házában még két Joá-portréja van, de mindkettő gyöngébb ennél." A szegedi múzeumot igazgató Móra Ferenc tisztában volt a mű megszerzésének fontosságával, mert a festő fiatal barátját, Szeless József „városi kistisztviselőt" ábrázoló arcmas. mint az ö egyik legfigyelemre méltóbb alkotása, a művész munkásságának ismertetésével egyiitt reprodukálva lesz. az Akadémia gondozásában most készülő nagyszabású magyar művészettörténeti kézikönyvsorozatban A száz éve elhunyt helyi gyökerű Joó Ferenc tehát az őt megillető helyet foglalja majd el. a régi hazai piktúra megbecsülést érdemlő kismesterei között. SZELESI ZOLTÁN