Délmagyarország, 1980. augusztus (70. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-24 / 198. szám

MAGAZIN Vasárnap, 1980. augusztus 24. i ) Keresem a lovamat István nevű rokonom még egészen pici gyerek volt, amikor szülei elváltak. Ettől kezdve az apja nevelte egy alföldi falucskában. Néhány hónapja aztán megjelent nálam — isten tudja, miért jutottam eszébe, és egyáltalán, hogy talált meg. Nem felejtette el a várost, mondja. Viszszajött, hiszen ide tartozik ... A csöpp, vézna, beteges fiú bivalyerős fiatalemberré cseperedett; ha akarná, könnyűszerrel kitekerhetné a nyakamat is. De aggódnom fölösleges, mert István jólelkű ember, és erejét demonstrálandó, szerencsére nem vetemedik effélére. így aztán jól kijövünk egymással; nem nagyon zavar a jelenléte, amíg meg nem szólal. („Disztingvált" fiatalember, egyáltalán nem szószátyár.) Nem múlhat el nap, hogy — ha csak néhány órára is — be ne kukkantana hozzám. (Általában éppen ebédelek! A vendégjog szent és sérthetetlen; hellyel kínálom, étellel, s ha éppen van. itallal is. Szokás szerint előbb szabadkozik, aztán segít fölfalni feleségem aznapi főztjét — de megenné a száraz kenyeret, s meginná hozzá az árvák könnyét is.) Az első találkozás alkalmával már kiveséztük egymás életútját, viselt dolgait. Ezért már csak egy-két felületes szót váltottunk: én jól vagyok, te jól vagy? én, látod, dolgozom, te még most sem ...? Hát igen. ö, a két finom metszésű — megjegyzem; lapát! — tenyér birtokosa: nem érez elhivatottságot a szerszámok iránt. Szóval, én dolgozom, akkor ls, ha ott van — írok, hogy pénzem legyen —, ő meg a rádióm állomáskereső gombját csavargatja. És elmotyogja időnként: én is veszek majd egy rádiót. De nem ilyen ócskát, hanem amiben magnó is van. Meg pecsétgyűrűt is veszek, attól lesz menő az ember. Hamvasszürkére festetem a hajamat, attól buknak majd rám a nők. Dzsentlemen leszek, meglátod, hamarosan az leszek ... Érted, nem kell neked magyarázni ... Persze, hát hogyne érteném. Lelki szemeim előtt elvonulnak az ősök. Csupa olyan — élő, vagy már rég holt — ember, akinek ég (vagy égett) keze alatt a munka. (Még meghalni se érnek. rá. ahogv ezt mondani szokás'.) A nagyszülők „nem vitték sokra": éppen csak a betevő falatot tudták — amikor , tudták! — biztosítani a számtalan éhes szájnak, a gyerekeknek. Akik aztán „megcsinálták" a maguk szerencséjét; ki tanult, ki gyári munkás „maradt". De egyiküknek se a fodrászszékben szürkült-őszült meg a haja... Csak Istvánban rendeződtek furcsán a gének ... Vagy kiszakadva a szűkebb szülőföldből. ki tudja, milyen emberek között élve évekig — gyökértelenné vált? De akkor mi hozta mégis vissza? A nosztalgia, a honvágy? Vagy a minden-mindegy? Nosztalgia: sóvárgom valaki vagy valami iránt. után. Ami előttem, vagy ami mögöttem van? Vagv csak az első. valóban fölfogott környezet utáni vágy az igazi nosztalgia? Talán valami — egyedi vagy egyetemes — jó utáni vágy? Szittya utca tíz, ahol —/ „nyaktilóm fabrikáltam". Háromszor három méteres szoba, hajam a mennyezetet súrolta, pedig nem vagyok éppen kosárlabdázó alkat. (Termetem miatt még harckocsizó is lehetnék.) Rajtam kívül a szobába bele volt zsúfolva egy törött sodrony ú heverő, öt — magányos embernek minek enynyi? — rozoga szék, egy szekrény (nincs-ruháim tárolására hivatott), meg egy széntüzelésű kályha... (Keresem a lovamat: legyen most az a kályha, ami arra való, hogy albérletemet fűtsem vele.) Tél volt, és én az elméleteknek élvén, ahelyett, hogy pénzkereső foglalkozást űztem volna: olvastam csak, és írtam rém rossz költeményeimet. A szénvásárlást, a begyújtást egy nyomorult vagányságával mellőztem. A fűtőalkalmatosságot pedig visszaminősítettem papírkosárrá. Fáztam, dideregtem, és — kimondjam? — még éheztem is. Mégis, mennyi nosztalgiával gondolok erre az albérletre! A szobára, benne a tárgyakra! Visszavágyom? Nem valószínű. Fűthető lakásom van — rá is szoktam arra, hogy télvíz idején használjam a kályhát. Azért van. Agyam normális (annak mondható), szekrényemben nem perceg a szú — a molyok pedig van-kabátomat lyuggathatják. A falon nincs repedés — és életemben először . Ízlésem szerint van bemeszelve. Tehát: ideköt... Mi is? A tárgyak bűvölete? Vagy itt sokkal több ember van körülöttem? Mondhatnám: több emberem van ... Lám, egy turista mélyrelátásával turkálok legkínosabb emlékeimben. Mégis, jobban megvannak nekem azok az emberek, akik körülvesznek, vagy körülvettek. Többet törődöm velük, és kevesebbet magammal? Jobban érzem őket? • István rokonomhoz semmi közöm. Legszívesebben kirúgnám: boldoguljon egyedül, ahogy tud. (Már a dugipálinkámra is lecsapott!) El is határoztam, hogy megmondom neki: fel is út, le is út, unom már Öüresfejűségét! Aztán meg eszembe jutott: milyen jó lett volna .valaha, ha én is elmondhattam volna valakinek töméntelen, gondolattalan elméleteimet. Igaz. talán már kinőttem őket, de még most is keserű lesz a szájízem, ha visszagondolok: senki sem segített... Bujkáló tolsztojánusi elhivatottságomnak engedve egy napon így szóltam Istvánhoz: Van egy meló, egyedül nem bírom megcsinálni. Szénport kellene fölhordani egy pincéből. Két-három éjszaka, és mindegyikünknek leesik százszáz „rongy". István vette a lapot, de láttam, csak mert úgy gondolta: nekem van égető szükségem a pénzre. (Ebben volt valami.) A munkát megcsináltuk, de amikorra eljött a fizetés ideje — ő eltűnt. Nemrég rövidke levelet kaptam tőle, melyben közölte: „társbérlő" egy büntetésvégrehajtási intézetben. Kis csomagot küldtem neki. (Keresem a lovamat, melyről azt hiszem: megülöm én a szőrén is. És csak esetlenkedem; hol a ló egyik, hol a másik oldalán. Szüntelen rám' csapódik egy-egy cellaajtó. Gubbasztok ön-csapdámban, erre-arra kandikálok az emlékezet rácsain át. Képzeletem zabolát, hámot, kötőféket, béklyót nem tűrő méneket futtat az álmos földnek... Ablakokban — kirakatokban — emberek állnak: figyelnek, várják, mi lesz velem. Én meg csak aggódom értük, és tudom: mindannyian nagyon magunk vagyunk.) HERCEG ARPAD Krúdy Gyulával egyetlen egyszer találkoztam, akkor is csak egy kedves köszönés erejéig. Az egyik fővárosi napilapnál akadt dolgom; Krúdy a rosszul világított, keskeny szerkesztőségi folyosón közeledett felém, jó előre köszöntem és félrehúzódtam, hogy utat engedjek neki. Ö is megállt és azt mondta, tessék, én is tessékeltem, aztán mosolyogva elmentünk egymás mellett. Ez volt az egesz. Krúdy sötétszürke öltönyt. fehér keménygallért, sötétkék nyakkendőt viselt, nem tudtam megállapítani, hogy a ruhá.iából-e vagy valamelyik szerkesztőségi szobábol: erős szivarszagot éreznem. Akkor ismertem már. s közeli barátomnak éreztem Szindbádot és jó néhány teltkeblű asszonyság képét is fölrajzoltam magamban, tudtam, hogy Krúdy nagy író.- szerettem az ízes, szép mondatait, s tudtam róla hogy gyakran bejár abba a szerkesztőségbe, ahol személyesen találkoztunk Most pedig eljöttem ide Poriolinba, hogy megint találkozzam vele. Az állomás épülete ugyanez lehetett az író diákkorában u főtéren is eiém-elém toppan valamelyik költői hevülettel megírou alakia. itt látom a Podolini kísértei hőseit, sót meg is álIOK a ház előtt, amelyben RiPodolinban minszky úr és Ancsurka lakott. A házat nemrégen hozhatták rendbe, kapuját, ablakait Krúdy is ilyennek láthatta, de a vakolata modern, elvesztette sajátos szász jellegét. Annyi maradt csak meg ebből a főtér többi házainál is. hogy megvan a kapu. a kapu mellett két. az emeleten három ablak. Így építkeztek itt a szepesi szászok, a teret körülvevő házak mégsem egyformák, ha már mai vaKolatot raktak is rájuk, ha el is veszítették díszeiket, megmaradtak szász * házaknak. A napot futófelhők takarják olykor, de így is ragyog ez a kis főtér, élén a régi és mai városházával, melynek pincéjében, nagyon szép környezetben szepesi borokat Kóstolhat a vendég. Dékány András a Csínom Palkó írója sokszor mesélt nekem arról. hogy Krúdy föl-fölült egy vonatra és elment Szindbáo útján, kereste ezeknek a regényes kis városoknak kocsmáit, napokat töltött egyegy fogadóban, aztán tovább utazott, mint nagyszerű hőse a mesékben. Biztos hogy ezen a főtéren. ezeken a ma is macskaköves utcákon megfordult a felnőtt Krúdy is, de most én a gimnazista fiu emlékét keresgetem. Rt lakott a főtér hajdan 97-es számú házában, m„ más itt a számozás. Megkérdek szlovákul egy kozépkorú és egy idősét .nbert, tudják-e, melyik názban lakott diák korába. 1 az író. Mind a ketten a régi gimnázium felé mutatnak, ebben a piarista iskolában tanult négy évig Krúdy az épület olyan ódon hatást kelt, mintha hetven éve hozzá se nyúltak volna. A tábla azonban itt van a főutca felőli komor falán. Jó] sikerült Krúdy portré díszíti és szlovák—magyar nyelven ez a felirat: „Ebben az épületben volt kisdiák Krúdy Gyula 1878— 1933 Podolin és a tátrai tájak nagy csodálója, a magyar széppróza mestere. 1989." ' Itt élt tehát, négy évig a fiatal Krúdy, ezt a képet, s hátrább valamivel a piaristák kéttornyú templomát ugyanilyennek láthatta. Kevés ember mozog itt csendes ez a városka, az áruházon kívül csak apró boltok színesítik a főteret, de a közülük nagyra nőtt Krúdy itt van most is, mesél a regényes múltról, széppé teszi a jelent, s itt marad emléke a házak között, a komor kolostorfalon a jövőnek is. ORMOS GERÖ Más a törek, mint a pelyva lövőre ismét: cséplés'; bemutató Őpusztaszeren Főpróbának szánták, premiernek is sikeres volt az a bemutató. amelyet a Csongrád megyei Múzeumok Igazgatósága, s a Kétegyházi Szakmunkásképző Intézet rendezett augusztus 16an az ópusztaszeri skanzen egyik, szérűskertté kinevezett s képeinken is megörökített tanyaudvarán. S mint az valamirevaló főpróbán lenni siokott. közönség előtt .mérték föl" rendezvényük hatását a szervezők. Sokan. az Expressznél vendégeskedő NDK-beli fiatalokon kívül Szegedről, a környező községekből is elmentek megnézni, hogyan működnek az utolsó cséplőgazda, a mélykúti Harcsák Antal masinái, hogy dolgozik az a kis csapat — a „banda" — amelyben a tisztségek még a régiek, s a bemutatkozáskor nem családnevek hangzanak el. hanem a gép melletti „munkakörök": az asztagosé, kévevágóé, etetőé, gépészé. Rozsot csépelt az ES 42-es. Hoffer-traktorba lehelt életet a gazda, s két fia. S körülöttük németek, magyarok — többségük a bemutató óta tudja, hogy más a törek. mint a pelyva... Lesz-e a jövő nyáron ebből a bemutatóból idegenforgalmi látványosság, bel- és külföldi vendégeknek ajánlható program — ez a kérdés foglalkoztatja most a bemutató után a Szegeden . működő utazási irodák vezetőit. Hisszük, hogy lesz. hogy érdemes, hiszen az idők múltával egyre többen leszünk, akik aratást. cséplést, úgy ahogy azt nagyapáink idejében csinálták, már csak skanzenbeli bemutatókon láthatunk. Az ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékparkban kiállított gépmatuzsálemek karbantartói szabad idejüket ezért áldozzák, a szegedi üzemek, vállalatok szocialista brigádjai ezért siettek a szakmunkásképző intézet és a múzeum munkatársainak segítségére. A bemutató sikerét alighanem az a kisfiú fejezte ki a legpontosabban, aki apja kezét fogva, mindenáron a cséplőgép közelében akart maradni, mondván: „ugye, nem megyünk még haza ..." Fél órával később a makói parasztház udvarán a gémeskút működési' elvét magyaráztatta el maganak. Gondolom. Tarjánban lakik és fecskefészket is akkor lát majd legközelebb, ha újra kimenet Ópusztaszerre. P. K. 7