Délmagyarország, 1980. augusztus (70. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-17 / 193. szám

ízlés — Aranyos kislányom, ajánl­jon nekem egy jó könyvet! — Milyen legyen az a jó könyv, Kovács néni? — Legyen benne szerelem! — Majdnem minden könyv, ben szó esik szerelemről. — De ne legyen benne az a sok szex! A múltkor is aján­lott nekem az egyik kis kollé­ganője. Valami görögről szólt az a könyv. Aztán csupa olyan nők voltak benne, öregebb is, fiatalabb is. Az egyik meghalt magától, a másikat megölték egy férfi miatt. Éjszaka föl­ijedtem, mikor olvastam. Csak néztem a kolléganőjét, mi­lyen kis hamvas, fiatalka, és máris ilyenek tetszenek neki. — A Zorbász nagyon jó re­gény. — Nekem nem tetszett. Nem szeretem az olyan könyvet, amelyikben meghalnak az em­berek. Mindig úgy sajnálom, aki meghal. Az jut eszembe róla, hogy én is meghalok nemsokára. Még sírni is szok­tam olyankor. — Száz évig tetszik élni! — A háborús könyveket meg végképp ki nem állom. — Nem ajánlok háborús könyvet. — Nézze csak! Itt ez a vas­tag, ezt sokáig lehetne ol­vasni. — Kikölcsönözzem? — Előbb mondja el, miről szól! — Nem olvastam. — Hát hogy lett maga könyvtáros? — Elvégeztem az egyetemet. — Es nem tudja, miről szól ez a könyv? — Ebben a könyvtárban fél­millió kötet van. Senki nem olvassa el mindegyiket. — Persze, maga is fiatal még. Tudja, bogaram, én ru­hásboltban dolgoztam negyven évig. De nekünk minden da­rabról tudni kellett, milyen anyag, mekkora méret, ho­gyan kell tisztán tartani. -J- Sajnálom, Kovács néni. Válasszon valami mást! — Én teljesen magára bf­zom magam. Adjon olyat, amilyet már olvasott — Van itt egy nagyon jó. Szerelem is van benne, meg nevetni is lehet rajta. — De szex ugye nincs ben­ne? — Kevés. Tessék átlapozni, ha olyat talál. — Jó. És miről szól a könyv? — Egy szovjet író írta. Moszkvában megjelenik a sá­tán és leleplezi a gonosz, anya­gias, hazug embereket. — Éltől szerelmes? — Ettől nevetséges. Van egy fiatal író, aki bekerül a bo­londokházába. Meg egy fiatal­asszony, aki szerelmes belé. — Összeházasodnak? — Nem egészen. Sok bonyo­dalom után együtt elrepülnek egy söprűnyélen. De ez csak szimbólum. Annyi, mintha összeházasod nána k. — Nem hal meg benne senki? — Csak a rossz emberek. Csupa olyanok, akikért nem kár. Kikölcsönözzem? — Ne. Inkább mondja meg nekem, mit divat mostanában olvasni. — Hogyhogy mit divat? — Mit keresnek a legtöb­ben? — Megnézem az előjegyzési listát. Itt van például a Védett férfiak. Róbert Merle írta ren­getegen keresik. — Ezt adja nekem! — Kikölcsönöztük. Elő kell jegyeztetni. — Akkor jegyezze elő! — Drága Kovács néni, ma­ga lenne a huszonnegyedik előjegyzett olvasó. Legjobb esetben is csak másfél év múlva kerülne magához ez a könyv. — Nem baj. Akkor másfél év múlva olvasom el. — De ez a könyv tele van szexszel. Tízoldalanként egy ágyjelenet. Az egész cselek­mény az körül forog. — Le akar beszélni? — Csak figyelmeztetni sze­retném. Maga nem szereti, ha meghalnak a könyvben. Ebben a regényben elpusztul a fél emberiség. Rosszat tetszik ál­modni tőle. — Ne törődjön vele! TANÁCS ISTVÁN Közönségünk manapság csupán melegházakból, esetleg virágüzle­tek kirakatából, vagy újabban ki­állításokról ismeri az orchideákat, ezeket a csodálatosan szép virá­gokat s hallomásból tudia, meny­nyi viszontagság kell megszerzé­sükhöz, s mennyi ügyesség ahhoz, hogy termőhelyüktől távol virág­zásra késztessék e trópusi nö­vényeket. a fény és meleg gyer­mekeit. Megtalálhatók ezek ere­deti hazájukban a fák koronáin — ahol kellő mennyiségű fényhez jutnak —. éppúgy a törzs kérgén, többnyire ágakon élősködve. 2—3 ezer méter magasságig. Ezek képviselik a növénvek országá­ban a legnagyobb fajszámot (több mint 20 ezer fajjal, sok. üveg­házban termesztett változattal). Élnek belőlük Európában is. ha­zánkban is. környékünkre is jut, tucatnál több. a hazai előfordulás 31 százaléka. Ha nem is olyan nagyok, impozánsak a virágaik, mint az őserdőben, de ugyan­olyan alkotásúak, s bár kicsinyek is (a legnagyobb, ha eléri a 3—4 centimétert,), de színben, szépség­ben nem maradnak el óriás ro­konaiktól Kevesen tudnak a hazai orchi­deákról. többen a tengerentúliak­ról. melyek példányaira valóság­gal vadásznak a gyűjtök, s nagy pénzekért adják tovább virágked­velőknek. De vadászni kell a mi orchideáinkra is. Hogy megvéd­hessük őket.. Egykor kiváltságosak gyönyör­ködhettek orchideákban. Ma már a nép is birtokába veheti ezeket. De a hazai példányokból összeál­lított csokor mindig ott díszeleg a nép kancsójában is. ha nem is orchidea, de — egyszerű, népies nevén —. mint kosborcsokor. Az ókori természettudós Dios­korides, kitől a nagy család leg­régibb elnevezése (Orchis = here, a kosborfélék herét utánzó gumó­járól) származik, egészen bizto­san ezeket az ókori világ terü­letén növő. s nem a trópusi fa­jokat ismertette, mint később Theoprastos is. vagy a rómaiak­nál Plinius. Legalábbis erre utal Orchideavadászat Szeged környékén az orchideák szakkifejezéseinek görög, illetve latin eredete. Az első példányokat területün­kön Lányi Béla flóraműve (1915) sorolja fel. összesen tíz fajt. Ezekből el is tűnt egyik-másik, meg újabbak is kerültek elő. több mint négy évtizedes kutató­munka során. Akadnak köztük olyanok, melyeket nem minden évben lel föl az ember. pedig számon tartja lelőhelyeiket. így hát kétszeres az öröm a szeren­csés lelet után. Mint az elmúlt év szeptemberében, midőn az őszi füzértekercset (Spiranthes spirá­lis) leltem meg. elsőként, a szű­kebb értelemben vett magyar al­földi területen. Tartsunk hát rövid szemlét Szeged, s tágabb környéke orchi­deái fölött: Május. Az állandó figyelés hó­napja. az orchideák virágzásának kezdete. Legkorábban a két leg­ritkább faj virít. Az ásotthalmi rezervátum nyárasligetében a bí­boros kosbor (Orchis purpurea) viszi a pálmát. Tavaly, május 6-án bukkantam rá első példányára. Eddig még sehol sem látták a megyében, a Duna—Tisza közén másutt is alig! Az idén már hiá­ba kerestem lelőhelyén. Jövőre talán újra szerencséltet bíborszí­nű. visszás szív alakú, pöttyös cimpájú virágával. Nem sokkal később jelentkezik a másik ritka­ság. a pókbangó (Ophrys sphe­codes). a Dorozsma környéki ho­mokhátakon. A hónap közepéin kell keresnünk, s örülhetünk, ha rábukkanunk. Egy-két meleg nap. s ha késünk, már csak el­száradt elnyúlt példányát talál­juk. Diákkoromban a zsombói erdőben is találtam, ma már ott nyoma sincs. Bodrogközy bará­tom hívta föl figyelmemet egy új termőhelyére, de ott sem leljük minden évben. Idén végre. Nagy­szék határában ráakadtam „biz­tos" termőhelyére, s virágzás! ideiére. Bizonyára több helyütt is előfordul: már a környéki isko­lákban faliújságon is „köröztem" a növényt, eddig eredmény nél­kül. A hó utolsó hetében kerül­het csővégre az ásotthalmi emlék­Eva asszony, a szegedi tor­natanárnö lapátolja felém kö­zeledve a mártélyi holtág vi. zét, s biztató pillantásokkal és némi útbaigazítással segít úr­rá lenni az alattam imbolygó kajakon. Jótékony közremű­ködésének köszönhetően im­már megfordított evezővel, túl a huszadik csapáson és a kez­deti halálfélelmen utánaere­dek újdonsült tanítómesterem könnyen sikló hajójának, s míg el nem fogy a levegő kö­rülöttem és görcs nem húzza kormányzásba gémberedő tal­pamat, hiszem, hogy utol­érem. De ő eltűnik a kanyar­ban, a kanyar meg a szemem­re függönyként boruló fekete­lila ködben. Valahogyan, vala. mikor partot is érek, majd az első egészségesnek mondható kilégzéssel fogadkozás hagyja el a számat: megtanulom, akármi lesz is! Nem kikerült, mert nem ma­radt rá időm. Aznap este el­kezdett emelkedni a víz. Reggelre a meder szélén ringtak a fűzfákhoz kötözött ladikok, délben már vízbe ló­gatta lábát egy szerelmespár a sétány padján ülve, estére a kertvendéglő kerítését közelí­tette a zöldesből hirtelen za­varos-szőkévé váll Holt Tisza. Beszédtéma lett az áradás. Az üdülövendégek óráról órá­ra nézegették a csendes igye­kezettel terjedő, fákat körül­ölelő, füvek kúzt alt Hornosán szivárgó nedvességet, amely az imént még száraz földet eláz­ta va percek múlva már tü­körként csillant meg a nap. fényben— majd a holdfény ben. Mert éjszaka is kijártak bámulni, kíváncsian, de ggv ben tárgyilagos érdeklődéssel is szervié.ni, hogyan halad, Kedélyes özönvíz merre terjed. Ügy nézegették, mint valami hatalmas, de ár­talmatlan kígyót, amely ma­kacsul kúszik előre, bármi tör­ténjék is körülötte. Mindenki tudta, hogy ÁR­VÍZ, de senki nem mondta, senki nem félte-vigyázta, sen­ki nem kezdett lázas igyeke­zetű menekülésbe. Ami a Kö­rösökön pusztító elemi csapás volt, az itt ATTRAKCIÓ. Si­kongva gázoltak a járdát el­borító vízben a lányok, más­nap a reggeli kifliért önfeled­ten ordítozó-éneklő csónako­sok siklottak az élelmiszerbolt lépcsője alá, mint újdonsült velencei gondolások, élvezvén a helyzet különlegességét, hogy a játszótéri gyermekforgó fö­lött, a hinta tartóvasa, mint diadalív alatt, manőverezhet­tek, s a kapuoszlophoz köthet­tek immár járművé előlépett játékszerüket. Az első jel a sátrazók elköl­tözése volt. Az üdülőtelep ma­gaslata fokozatosan elvesztvén védettségét, a szélső telkek ke­ritéskarói csónakkikötő cö­löpökké lényegültek át. Az udvarokban meg-megvillanó tükörfoltocskák a sebtében ki­kapkodott sátorcövekek he­lyén tűntek fel. A sátrak gaz­dái még száraz lábbal értek ki a gáthoz — de már csak az alsó ideiglenes kijárón, mert a szemből bevezető aszfaltutat húsz méter hosszan elborítot­ta a víz. A halszállító autó. szélvédő jére is permetet fröcskölve még itt hozta be az utolsó adag pontyot a csárdába. amely ha a lenti kerti aszta, lok „fuldoklottak is" a töltés­nyi magaslaton a civilizáció hídfőállásaként kitartóan üze­melt. Csirregő-csipogó seregély­csapatként gyerekhad vo­nult végig a még szárazon maradt úton: kiköltözött az út­törőtábor. Két gyerek megállt, irigykedve nézett a járdán evező magaformájú két ki­váltságosra — bezzeg ők ma­radhatnak! Nem sokkal utánuk átbu­kott a porcelángyári törmelék­ből épített úton a gátoldalba kihúzódott, a gyalogakác bo­zótban alattomos támadásra gyülekezett vfz. Meglódult se­regként hömpölygött át, előbb tenyérnyi, majd bokamagas­ságban, s amint a csempehul­ladékot az első félórás roham­mái lesöpörte, térdig érő zuha­taggá komolyodva borította el az egyetlen kivezetőt. A zúgó két szélén rekedt embe­rek a nagv sportteljesítmény­nek kijáró lelkesedéssel biz­tatták a biciklin nekivágókat, sikerüljön átérniük, s a per. cek alatt átkelési rekordhaj­hászó arénává (kinek meddig sikerül szárazon maradni?) minősült gázló partjai fokoza­tosan szűkültek. Ekkor döbbentünk rá, be va­gyunk kerítve. Felgyorsult az élet. A szemlélődő vendégek­ből menekülők lettek. Elszánt akarattal hajtották neki bent­rekedt autójukat a habok kö­zül elősejlő útnak, szemből pe dig újabb- s újabb teherautók rohantak le a gátról és fordul­tak vissza a vízen át üdülőbú­torokkal megrakodtam A teljesen elzárt felső bejá. rónál idős asszony toporog. In­teget. Fiatalember, merre mennek, kérdi a strandöltöző ajtaján át manőverező mű­úton csónakázó pártól, s la­dikstoppal igyekszik a tanácsi üdülőbe, ö ott dolgozik, neki tehát most oda kell menni! Első a kötelesség. Mint Sanyi bácsinak, a sporthivatal üdü­lőgondnokának, aki utolsónak gubbaszt a hirtelen kiürült mártélyi paradicsom kellős kö­zepén — egy pingpongaszta­lon. Villany, vízvezeték már „halott", estére megszűnik az élet, de Sanyi bácsinak még DOLGA van. Még nem járt le a munkaideje. A víz már az udvarban van, a pinpongasz­talt percek múlva eléri, de Sa­nyi bácsi, a nyugdíjas kubikos csak ül, mert neki még nem mondtak semmit... Derékig az áradatban, talpunk tétován keresi az elmosott út köveit, araszolva kínlódunk az élővízzé előlépett holtág habjaiból a gátra. Végigcipel­jük a csomagokat, s az üdü­lőkhöz vezető, három napja porzó betonútból csak húsz­méternyi csonkot látunk. Szé­lén egy fiatalember asztallal, rajta munkanapló, pénztár­kassza, blokktömb. Épp most telepítették két lépéssel föl. jebb, hogy nyugodtabban osz­togathassa a jegyeket. Ö a csó­nakkölcsönző. („Ladikázzon az eresz alatt. Tessék, tessék!") Olyan, mint ha valaki a tűz­vészben égő város határán kormozott látcsövet árulna. Asztalán a táskarádióban hi. reket mondanak: Békésben hatezer embert költöztettek ki a saját hajlékából. IGRICZI ZSIGMOND erdőben a piros madársisak (Cephalanthera rubra). Olyan gyönyörű, hogy az ember nem állja meg. minden alkalommal meg ne örökítse. Ugyancsak Bod­rogközy György fedezte fel itt ezt a növényt. Az idei esős. se ta­vaszos se nyaras szezonban csak csenevész példányait láttam! A "áros hat-arában, f Makknserdő fiatal tölgyesében újra gyönyör­ködhetünk a tömegesen növő fehér madársisakban (C. damaso­nium). Június elejére ez is elszá­rad. Május végétől június közepéig pompázik mocsaras rétjeinken, sömlyékeinken a mocsári kosbor (Orchis laxiflorus). Az idén ugyancsak megkésett. Ez a leg­gyakoribb orchideánk. melyet pusztulás igazán nem fenyeget, s jiz egyetlen, melynek népies neve is van: „tácavirág". (Az idén hal­lottam a Hajdúságban ezt „kan­camarina" néven is emlegetni.) Kísérője a poloska szagú kosbor (O. coriophorus). szennyes, vörö­sesbarna. a mezei poloskára em­lékeztető szagú virágaival. In­kább a savanyúbb homokos ta­lajokon, sziken nem ritka. 1940­ben Győrffy professzorral talál­tuk a szabadkai vasúti töltés mentén az agárkosbort (Orchis morio). Azóta sem láttuk a me­gyében! Június. Ilyenkor a legszebbek a Szeged környéki rétek. Előírás szerint az összes orchideafajok virítási ideje. A hó első napjai­ban jelentkezett hosszú idő óta először. 1977-ben a vitézvirág (Anacamptis pyramidalis) a Nagyszéken, s az idén másod­szorra is. örvendetesen megnöve­kedett példányszámban. Sötét bí­bor színű, tömör virágfüzérével, mint az őrt. álló katona, emelke­dett ki a csenkeszes gyepből. Egész Európában a legkésőb­ben. szeptemberben virágzó őszi füzértekercs (Spiranthes spirális) fölfedezése volt az elmúlt év orchideavadászatának legnagyobb eredménye. Szinte hihetetlen, hogy ez a növény elkerülte eddig a kutatók figyelmét. Persze, a bo­tanikusok már nem járnak olyan sűrűn ki ebben az időben a te­repre!? Igaz. hogy ez az igény­telen külsejű, ugyancsak vanília szagú növényke alijé észrevehető úgy embermagasságból. Le kell hasalni érte! A felsoroltak, egy-két kivétel­lel. a legszigorúbb védelmet igénylő növények. Bár. meg kell adni az igazat, sem a szedés, sem a „gyűjtés" nem veszélyez­teti létüket. Nem az egyén a bű­nös, akit megejt a szépségük, ha­nem az a számukra végzetes te­vékenység, mely megszünteti ten mőhelyeiket. Belátjuk, kell a ter­mőföld. az olaj az országnak, de azt is elismerjük — szegény em­ber vízzel főz — kisebb értékű természeti ritkaságainkat is meg kell becsülnünk. Veszélybe került Szeged határában néhány ritka orchideafaiunk létezése. Kiskun­dorozsma határában, ahová ösz­szehordiák a gumi- és lemezgyár hulladékát, hogy ott elégessék, a fölhalmozódó szeméthulladék egyre inkább fenyegeti azt. a te­rületet. ahol látótávolságban öt orchideafajunk díszlik. Szükséges lenne itt a természetvédelmi öve­zet kiszélesítése! Homokország — Móra Ferenc nevezte így Szeged környékét — tavaszi szépségéhez tartoznak "ezek az eltünedező, vadon termő orchideák. A sömlyékek zöld szőnyegét bíborral bevonó. a nyárasokban. tölgyesekben meg­búvó. vagy a székhátakon, réte­ken pompázó májusi—júniusi vi­rágcsodák. Közel ötven évvel ez­előtt. 1933-ban találkoztam velük először igazában, amikor mint végzett diák. első mocsári kos­borcsokromat, a nagyszéksósi tó partján Móra Ferencnek bemu­tathattam. Felejthetetlen élmény volt számomra, amikor az író ki­hegyezett ceruzájának hegyére tapadó nveles portokokkal szem­léltette ezeknek a virágoknak sa­játságos beporzását, S azért gon­dolok azóta is ilvenkor. nyáron, a búzamezők .énekesére . . . CSONGOR GYÖZÖ

Next

/
Oldalképek
Tartalom