Délmagyarország, 1980. április (70. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-20 / 92. szám

8 Vasárnap. 1980. április 20. Kilátó Francia regény, Párizsban játszódó film nincs anélkül, hogy a Szajna-parti város háztetőiről szó ne essék, képsort ne lássunk. Valamirevaló operatőr és prózaíró ad arra, hogy művében éljen a valóban vadregényesen kusza háztetőrengeteg művészi hatásával... No, köztünk szólva, igazán nem tudjuk, mit vannak úgy oda! Tessék csak megnézni képsorunkat: Somogyi Károlyné felvételein is találhatók ám érdekes részletek! Már csak azért is, mert ahonnan fényképezett, oda eddig még nem . vittük föl" olvasóinkat. A „kék ház", tudják, a DÉLEP Kossuth Lajos sugárúti irodaházának tetején volt az alkalmi kilátó. Villányi László Meztelenül Még olvad rajtam a hó csak szempillámon halódik hajamon készül lavinának kúszik, végig bőrömön de pelyheket hogy lánynak véljék nem tudom lehunyni szemem az alattam sárgálló jég csap alá dobott lepedő idegen nő szagával ideges állomás kaszárnya gyomrom ráng görbülne testem így lesz ez már mindaddig míg elolvad rajtam a hó szél csúszkál köröttem nézhetem tükörben arcom grimaszolok hogy rámismerj melegedjenek vonásaim ne légy hát zavarban. A

z ötvenes évek elején adtak ki az intézetből nevelő-szülőkhöz. Egész transzporttal érkeztünk a Csongrád megyei kisközségbe, ahol a tanácsházán már vártak ránk azok az emberek, akiknek valamilyen oknál fogva állami gyerek kellett. A magunkkal hozott kis batyu új holmikkal gyarapodott. Kaptunk új ruhát, cipőt, kabátot és fehérneműt, meg néhány irkát és ceruzát. Mindezt beírták a zöld fedelű kis állami könyvbe, és azután útnak indultunk a szélrózsa minden irányába. Engem egy kövérkés asszony fogott kézen. Szájából ezüst-fémesen villant rám minden foga. Azt mondta, Rozi néninek hívják, s kell ám segíteni nálunk, amiért az államtól kivettek. Szeptember volt, csípős hideg reggelekkel. Csak az utcai szobában fűtöttek, a konyhában csak addig égett a csutka vagy szárízékből rakott tűz. amig megfőtt egy galuskaleves. Negyedik elemista voltam, az iskolában jó tanuló, és az osztályban egyedüli menhelyi, mert így hívott mindenki a hátam mögött. Fel is ismertek könnyen, a kockás nagykabátról és a piros svájci sapkáról. Az iskolába siettem, de hazafelé bandukoltam. Húztam az időt, hogy ne kelljen hamar hazaérni. Mindig várt rám valami munka: — Másold fel a gangot, hordjál vizet, szecskázz a teheneknek! Játszani nem engedtek, igaz. nem is volt mivel. Szegényemberek voltak Lantosék, de csak Józsi bácsi volt hozzám kedves, a néni nem szeretett. A kemence mellé, a kuckóba se engedett be. Az üres. dohos kamrába vackoltak egy rozoga fapadra, amit egy szekVallomás rénynek támasztottak. Így nem gurultam le álmomban. Alám szalmazsák került, fölém nehéz, rossz kabátok. Ez volt a fekhelyem. Józsi bácsi sokszor kiabált Rozi nénire: — Engedd már. be, verje meg az isten, kifagy a béle abban a hidegbe! Rozi néni haragudott rám, mert loptam a szekrény tetéje dugott tejespitéből. Tejet adott el, ez volt minden konyhapénze. és ebből az én reggeli adagom egy két decis köcsögnyi volt, meg egy félkaraj kenyér. Uzsonnát sose adtak. Vacsora se vol', csak estebéd úgy öt-hat óta lelé, s bizony én loptam a pitéből és akkor letolvajozott. megráncigálta a hajamat. Egyébként testi fenyítést sose kaptam. A legrosszabb az volt, hogy fáztam és féltem. Sokára melegedtem meg a kabátok alatt és éjjel arra riadtam, hogy arcomon, vállamon lesurran egy egér. Kiszaladtam a trágyadomb mellé kisdolgot végezni. Mezítláb, gyorsan. Néztem az eperfa magas lombkoronáját, és arra gondoltam, egy napon úgyis eljön énértem valaki. Talán mégis megsajnálnak anya testvérnénjei. Haza nem mehetek, mert haza nincs. A testvéreim kicsik és azt sem tudom, hol vannak. Hol hányódnak, melyik intézetben, milyen nevelőszülőknél? Elszakítottak minket egymástól. De én jó, szófogadó, szorgos leszek. Lehet, hogy anya tud mindenről és lát engem. Én is látom őt, ha behunyom a szemem, a hangját is hallom. Tudom, hogy nincs meg a ház, a kert. Az aranyló húslevesek és sütemények ize. Anya karjai és nagy dióbarna szeme. Nem mehetek haza, mert nincs is „haza". És énnekem már nem lesz sohatöbbé otthonom, mert anya egy éve tüdöbajban meghalt. Mielőtt elaludtam, elgondoltam, hogy egy szép piros almáért holnap is megírom a padtársam leckéjét az iskolában. Szorongva várom a leveleket, ame- 1 lyeket sohasem hoz el a postás. Az vigasztal egyedül, hogy itt még mindig, jobb, mint az intézetben, a rácsos nagykapuk mögött, mert ott állandóan bömbölnek a kicsik, mert minden gyerek a maga életét meséli és keserű dühvel a saját szüleit szidja, a szívtelenség vagy a halál miatt. Kutattam, keresgéltem a hangok, színek, mozdulatok után, féltem, hogy elhalványodik valami előttem és nem tudom felidézni többet. Este későn írtam a leckét. Hideg vízbe kellett mosakodnom, egy csorba cseréplavorban és borzongva befutni egyetlen csók és simogatás nélkül a nagykabátok nehéz, dohos szaga aláEbben az iskolaévben mégis kitűnő lettem. Nagybetegen, teljes vitaminhiánnyal hoztak el. Majd egy fővárosi átmeneti intézetnek a következő leltárral adtak át: intézeti ruha (2 darab), intézeti ing (2 darab), intézeti bugyi (2 darab), pulóver (1 darab), kockás nagykabát (1 darab) és egy piros sapka. Ennek huszonhét esztendeje. Nézem a megsárgult iratot és emlékezem. / KATONA JUDIT K

itesz egy sánta oktáVot a televízió csatornaváltója, ha kedvem támad, világnagy műveket játszhatok rajta. Untat valamelyik műsor, egy gombnyomással enyészetbe küldöm a teljes lovashadosztályt, és előhívom a suhanó árnyékok világából azt a madarat, amelyik legszebben csicsereg. Ha belegondolok, megrémülök: ekkora hatalom adatott a kezembe? Meg lehet ezt is szokni, mert az átokverte hatalom is csak kívülről rémisztő, bökdösöm tehát tovább a billentyűket, behívom a szép szerelmeket, a tengereket, a pisztrángos patakokat, vagy ha akarom, megnézem, kinyílt-e már a kankalin. Virtuóz kedvemben glissando csúszik valamelyik ujjamba, zongorista tud csak nagyobb futamot művelni nálam. Tálalva előttem a kisebb világ, legtöbbször nem is való. és nem is égi, hanem képernyős mása, de marad a magja, és megtudhatok abból is annyit, amennyit nem szégyellek. Áldassák tehát a skálázó televízió föltalálója. Neki köszönhetem, hogy teljes nyugalommal kapcsolhatom sötétre a szemét, mert nem látok semmit, amit nézni érdemes. Másképpen mondom: már láttam ezt is, láttam azt is. Nem arra gondolok, hogy Kunta Kintét ismétlik valahol, vagy a Terfkes kapitányát, hanem arra. hogy a világ másik sarkán éppen úgy csinálnak valamit, mint az egyiken. Egyik zongorajátékom közben azt találom, hogy itt ls. ott is falhoz állítják az embereket, üvöltenek rájuk, és aki- moccanni mer, kupán vágják. Hirtelen nem tudom eldönteni, filmet látok-e. vagy helyszíni tudósítást. Fájdalmas közhelye a világnak az erőszak. Bocsánat, itt most szónokol valaki, éppen' úgy üvölt, éppen úgy hadonászik, mint Hitler, amikor beleesett a Képernyős közhelyek világuralmi törekvés, csak ennek szakálla van. Ez a közhely tehát azt mondja a falhoz állítással kiegészítve, hogy szét fröccsent a világba a fasizmus spórája, és fölnő, mint a gomba, ha hagyják. Ide hívom a másik műsort, azon viszont nagyot nevetek. Tegnap is láttam, tegnapelőtt is: iszik valaki, aki nagyon szomjas. Mindegy, medvét kergetett, vagy szűzi leányzót, megizzadt és piheg. Ihat vödörből, kecses pohárkából, filmeseink a nagyon szomjas embert csak. úgy tudják elém hozni, hogy kétoldalt csurog a szája sarkából. Természetesen végigtöröli utána inge elejével, vagy keze fejével csapja le magáról. Biztosan van olyan szomjas ember, aki így iszik, akkor is, ha én még nem láttam, pedig ittam már paták vízé: századmagammal, katonasapkával futtában merítve, és láttam inni ai'atókat is, tikkasztó melegben. Igaz. akkor még nem láttuk a tévét, nem tudtuk, hogy inni így kell, mint ahogy azt sem tudtuk, hogy a kába fejet a képi közhelyek szótára szerint először bele kel] dugni a vödör vízbe nyakig, megrázni aztán fölemelni a vödröt, és magunkra önteni a maradékot. Hálát adok a sorsnak, most már tudom. Nem múlik el nap, hogy addig ne. sürögne-forogna az operatőr valahol, amíg egy tükröt nem talál. Mindegy, hogy színésszel csinálnak interjút az öltözőben, vagy Napóleont várja soros asszonya, a tükörnek beszélő páros jelenet el ncpi maradhat. Nagyon jó, hogy így van, legalább van valami állandóság ebben a rohanó világban. A közhelyekben való gondolkodást bátran mondanám szellemi szegénységnek, ha merném. Uralkodót megsérteni? Az tetszik legjobban a dologban, hogy a képernyő tanít, nevel, nemcsak szórakoztat. Ugye emlékeznek rá, minden focimeccs minden gólja után láthatjuk — az öngólt kivéve —, hogy a célzó mester, a nagyszerű csatár úgy fut. mint a gímszarvas az övéi felé, aztán fölugrik, és jobb kezével a levegőbe csap. ha jobbkezes, akkor pedig ballal, ha balkezes. Olyan szertartás ez, csak utána ugranak nyaltába a többiek. Mindenki iskolája a képernyő, úgy megtanultam én is a mozdulatot, ha egyetlen egyszer be tudnám rúgni a labdát, biztosan ugranék legalább egyhuszat fölfelé, és csapásolnék a levegőbe, ökölbe fogott jobb kezemmel. Csak attól félek, meg találják állítani a gépet, amikor legmagasabban vagyok, ott felfejtenek, és nem tudok lejönni. Mondom, tanít a képernyő. Zongorázásaink közben láttam egy meccset, ahol a pályát ketreccel kerítették körül. Olyan volt, mint a manézs, ha oroszlánokat engednek bele. Hirtelen nem tudtam eldönteni, ki van belül, és ki van kívül, rajta felejtettem tehát ujjamat a billentyűn, Belegondoltam illendően. és azt hiszem, ennek is lesz folytatása. Akinek nem jut géppisztoly, és nem tud falhoz állítani senkit, az megveri a bírót, sörösüveggel dobigálja a focistát, és aki nem tud kocsikat robbantgatni. összeveri vagv föl-* borítja a játékosok buszát? íme, eljött az idő, amikor a bírót csak rácsok között lehet kivezetni, pedig nemrég még nem bírót, csak trikót akartak szerezni az emberek ? Fohászkodom nagyokat: csak közhely ne legyen ebből is! HORVÁTH DEZSŐ