Délmagyarország, 1980. március (70. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-23 / 70. szám

29 Vasárnap, 1980. március 23. Szülémhez REISZ ANTAL RAJZA Dilemma utazom... S zülémhez utazom a faluba. Önmagamtól önmagamhoz érek, ez a legtisztább boldogtiág, meg a legnagyobb km. Zötykölődök a buszon, és szeretném megtalálni azt a há­zat, ahol megszülettem, az áren­dás hajlékot a falu szélén? Sze­retnék a Porcsiny utcán végig­szaladni, nő-e még a fű. meg­van-e még a nagyanyám háza, s a taknyos kölykök boldogab­bak-e, mint én voltam valaha? Hagyom magamat az emlékek­nek, a múltam mindig erőt adott, kisegített sorsfordulóimon. Szülém ráncos, sárga arcát Lá­tom, puffadt hasát, vérrögös lá­bát. tudom, hogy vár. nincs már nyugodalma, szaladgál a kapu­hoz és vissza, kitekint a Zádor utcára, jövök-e már? Anyám, mindig meséltél. Gya­logoltál más földjein, kapálni vittél, markot szedni. Földuta­kon csaptuk a port, kiszikkadt a torkunk, és nem jutott levegő. A gereblyézett tarlókon szede­gettünk, kalászt kalászhoz gyűj­töttünk. Hátadra kötöztük - ke­nyérnekvalónkat, hajlott gerin­cedre. A torzs véresre sebezte talpunkát. Másztunk a Porcsiny utcába, lúdtalpasan cipeltük az eletünket. Csaltál, hazudtál: nem kell, nem szereted, nélkülözheted. Az emlékeidet is felparcelláztad. Elhitetted velem, hogy eljön a mesebeli vonat, és az ígéretek földjére repít. Kopár udvarunkon fű sem vi­rított, fényes nyelű nyárfákat, görbe akácokat termett a táj. Lovas szekerünkön Szent-István­kor fürdőbe kocsizhattunk, uri­záltunk a forró vízben, kimosta csontjainkból a reumát, isiászt, öröklődött és szerzett bajunkat. Az egynapi boldogságban lubic­koltunk, s nem gondoltunk a kenyérrel. Pihentünk. Néked az volt a gyógyítás, a tlszaörsi meleg medence. A hű­vös és olcsó kiskocsmában a hi­deg szódavíz. Egy nyár, egy für­dés. Amikor elváltatok, és a nádas. Öreg házba költöztünk hárman, meg vidám lehettél, jól és sze­rencsével forgolódtál az üzletelé­sek között, jutott méz, hús, ke­nyér az asztalunkra, nótaszós névnapokat csináltál, néha rám is jutott a szeretetedből. Azt haj­togattad: — Értetek dolgozok, kisfiam —, el is hitted, de in­kább dacból, kivagyiságból mu­togattad, megállsz a magad Iá­ban, apám volt a rossz, a hibás, • reszeges, de mi ő neked, mi­kor minden ujjadra jut térti, meg legeny embert, is kaphatsz. Elvittel engem a piacokra, hajtottad a biciklit, a csomag­tartóra tyúkketrecet kötöztél, s belebújtam az úton. Örömmel utaztam a tyúkok között, ügyet­lenül tébláboltam az üzletelé­seknél, de a szemed előtt vol­tam. vigyáztam az árura, még hasznomat is vetted, csak a ma­gányomat nem ismerted fel so­hasem, pedig magamon hordoz­tam. akkor készült az a kisku­tyás fénykép, mintha ott alltam volna a tyúkketrecek es tojas­halmok mögött, mások hanyan megkerdezték: — Bözsikém. mi­ért szomorú ez a gyerek? Min­dig, .ilyen? — Biztosan nem aludta ki ma­gát — fordultál gyorsan az üz­let után. — Gyere csak, kicsikém — mondták nekem —, hadd csókol­jalak meg! Szégyenlősen elfordultam, pi­rcaodot: a ké^em. összeszorítot­tam a saimat, és a fényképest mester kutyajara gondoltam meleg testére apro, fényes szó. rere, piros, hosszú nyelvére, •mivel vegigoyalta a kézeme*. arcomat, de nem haragudtam érte. — Kapsz tőlem valamit — hallottam az ajánlatot. — Én csak tíz fillérért csóko­lózom — szóltam konokul, s nem mozdultam. — Adok azt is — hallottam a bugyborékoló nevetést, láttam a zsebbe nyúló kezét, közelebb léptem. — Belőled lesz valaki, ha már most pénzért csókolózol. — Kutyát veszek érte. üsszecsókolóztam a Pajtás ku­tyám árát. Komáim is akadtak. A nagy udvaron, az elvadult, elgazoso­dott kertben jókat játszottunk, aztán a szomszéd házból, a pos­tástól elloptunk néhány angóra nyulat. Honnan indultam, s hova té­rek most vissza? Ki vár rám? A busz beér a faluba. Még meg sem áll, látom, hogy a nagy­templomot javítják, orromban érzem a . kemény,, poros levegőt, esteledik s a Főtéren áll Imike elegánsan az új öltönyében igyekszik a buszhoz, mellette Gyurka öcsém. A fiam kimagas­lik innen. Elveszi a táskámat, s már indulunk az öreg házba. Gyurka egy láda sört tol. Tu­dom, hogy névnapja van. Megyünk a Zádor utcában. Is­merős minden, de nem dobog hevesebben a szivem. Elérünk a Selyem-kúthoz. A sarkon Krisz­tiánba és a feleségembe ütkö­zünk. Jönnek elébem, már órák óta úton vannak, de a kölcsön­kért biciklin Krisztián egyálta­lán nem halad. Egyből a nya­kamba ugrik, csókolgat; — Édes apucikám, de jó, hogy jöttél! Ügy vártalak! — Jól vagy? — kérdem és nézem az arcát, amin fogott a nap, s azonnal látom az orrán, hogy taknyos volt. — Szeretnék már hazamenni — hallom, s arra gondolok, fá­radt, fürödni akar. tévé-macit nézni. — Megyünk — bólintok. — Haza akarok menni, a vá­rosba ! — Ne félj, hazamegyünk! — Egyet alszunk és indulunk? — Annyira akarod? — lepő­dök meg, de mar hajlok is a kí­vánságára —, rni ütött, beled. Krisztián? — Várnak mái" a jatekarm, a lakásom. Nem teszem le az ölemböl, kedves vagyok most neki. Ha­ladunk lassan az öreg házhoz. Közben a gyerek csókolja keze­met. arcomat; — édes apucíkáfn — hajtogatja. Szemben velünjc a földes ol­dalon düledezik, repedezik, rommá lett egy ha-. A telese­gem is odapillant Hangot;, gan­gos haz volt ez a fiatalságunk idejen. Módos emberek lakták, s egv időben szerettem átjárni, két gyönyörű lovuk volt, azo­kat hajtani szenzáció. És ott jóllakhattam. A kövér asszony krémest sütött, máig emlékszem az ízére, erős. sárga színű, de szétfolyó krémmel töltötte, úgy faltain, nu-g a szemem is könny-­be lábadt. Ka adásul annyi szó­dat ihattam, amennyit akartam. \kkor mar rosszul ment ne­künk. megöltek az adóval, be­szelgáltatasaal! Most >-cm van a múltam he­lj-en. Szülém kint vár a kiskapuban. Topog és mosolyra görbül a szá­ja, amikor megcsókolom, tudom jól, legszívesebben elsírná ma­gát, a hangja elárulja, mély és távoli. Feltámad bennem a kis­fiú, aki mégis lehettem, meg­reszketek legbelül, s hiába örü­lök a viszontlátásnak, felburján­zik a szomorúságom, arra gon­dolok; már nem lehet olyan sok találkozásunk. Észreveszem azon­nal anyám arcán, hogy sokat változott, nincs már meg a fel­puffadt hasa, a szája szaga i6 más; csak nem beteg, rémüldö­zök, csak nem ..., de nevetve előrántom a szokásos kérdést; — hogy van. Bözsikém? — Hogy lehetnék? Jól — dör­zsöli össze a kezét, s arra fion'­dololc, micsoda színészek va­gyunk, mást mondunk és ' mást' gondolunk —, végre hazajöttél és itthon a családod. A kisfiad az elébb igazított el; együtt in­dultunk elébed, azt kiabálta; te disznó, nem is erre van az állo­más. én édes , apucikám elébe akarok menni! Belépek a kiskapun. Az öreg ház olyan, mint régen. A kert rendben. Gyurka öcsém felásta. A házban belül tisztaság. A nagyszobát Gyurkáék lakják, a két kisfiúkkal. Még nem láttam eddig őket. Gyuszkó már szalad, szőke, erős, Zoli meg pólyás. Pötyi, a Gyurka felesége so­vány, tiszta kis asszony. Tesz­vesz. ahogy mondja; — jó, hogy jöttél, anyuka már dél óta nem bír a talpán maradni, kiállt a kapuba, s ki-bejárt idegességé­ben, a Főtérre is felment délu­tán. de fázott és hazaszaladt egy kabátért. Belülről szépen rendbehozva a szoba. Üj, fényes bútorok, tapé­ta a falon, a padlón, örülök, ahogy nézem. Amikor lakatos­ként dolgoztam a faluban, a' legszűkösebb években, itt fog­tam. ebben a szobában Gyurkát a karomban, magas láza volt és a szobánk kriptára hasonlított. Gyorsan elhessentem ezt az em­léket! A konyhában megterítve. Ízlé­sesen. szépen, itt most ünnepe­lünk. Krisztián balhézik, nem marad tovább, megy ki az udvarra ját­szani. Anyám megmutatja a ház ki­sebbik végét, azt neki rendezték be. A régi és új bútorok keve­réke, televízió és tisztára taka­rítva, kimeszelve. Gyurka az anyakocáival dicsekszik, három hatalmas jószág, s a mellettük levő ólban malacok motoznak. — Gazdulni akarsz? — kér­dem. — Nem elég a gyári kere­set? — Megszedem magamat, épít­kezni is kell. Forgatom a pénzt — válaszolja. Imike, a nagyfiam a karóráját nézi minduntalan; — jönni kel­lene már a többieknek, késnek! — Lehet, hogy el se jönnek — mondja Gyurka. — Miért? — nézek rá. — Ügy \ olt, hogy az egész nagy csalad összejön. — Azt sohase lehet itt tudni, hogy ki és miért haragszik. — Valóban? Nem hihetem — ' motyogom és a kapura nezek. ahol már feltűnnek az érkező rokonaim. SZ. LUKACS IMRE X SvV — Hukk... — hangzott meg­lehetősen kategorikusan a ko­pasz, kis emberke csuklása, amint belebonyolódva a vendég­lői asztalok számára áttekinthe­tetlenné vált, kaotikus labirin­tusába. a kijárat felé támolyog­va, elveszített egyensúlya után kapkodva éppen az én asztalom sarkát ragadta meg, mentő szalmaszálként ebben a meg­bolydult, támolygó, isten tudja miért zűrzavaros, összemosódó világban. — Hukk..: — jelentette ki ismét, most már valami rezig­nált visszafogottsággal, miközben keményen megmarkolta aszta­lom sarkát, mint. egy haja és stabilitása vesztett Arkhimédész, aki végre megtalálta azt a kvá­zi-fix pontot, amely ha nem is a világ kimozdításához — mozog az úgy is! —. hanem legalábbis relatív stabillá tételéhez oly­annyira szükséges. Vizenyős-kék szemeit szelíden rámvetette, mi­közben s nagyon is esendő em­berek mentegetőző mosolyával igyekezett egyensúlyba hozni a táncba kezdő ásványvizes üve­get. mindaddig, míg cigarettám parazsába nem kapva, kezét nem volt kénytelen egy halk. szerény nyüszítés kíséretében elrántani. Percekbe telt, mire ismét vala­hogyan sikerült biztonsan meg­állnia a lábán, s még mindig görcsösen fogva az asztal sar­kát kibökte az első mondatot: — Elnézést. .. Közben kettőt tekert nyakán, jobb mutatóujjával tágított egyet amúgyis kigombolt ingén, mintha fuldokolna, az tan meg­ráz I. a a tejet: — Szóval — elnézést... Most nyilván azt hiszi... hiii... — nyelt le egy föltörő csuklást —, hogy egy echte alkoholista ka­paszkodott magába Mi? Pedig én családapa vagyok. uram! Látja, most is sietek haza — bö­kött fél hatot mutató órájára. — Mert ugye régen, tíz éve, ami­kor még legény voltam... — le­gyintett, lemondóan, s a mozdu­lat hevétől egy negyed piruettet lejtve könnyedén lerogyott az egyik székre. — Hát igen, akkor, nem mon­dom, még ... Szóval, akkor törzs­helyem is akadt egy-kettő. Az­tán megnősültem, lakás kellett, kocsi kellett... Szóval, józan életet éltem én kérem. Naponta autóval jártam munkába, meg a családért, mikor is ihattam vol­na? .. — És most nincs autója? — kerülgetem cigarettámmal a ha­mutál körül révetegen tapogató­zó kezét. — Már hogy ne lenne. Most sem iszom én kérem, csak he­tente egyszer. Ez a takarékossági napom I — Takarékossági?! — Az hát. Annyit mondják, drágul meg kevés az olaj... Hát fél éve keddenként busszal megyek munkába ... — És megtakarít valamit? — Hogyne. Havonta vagy nyolc liter benzint az államnak — És magának? — Egy ötszázast! — és csodál­kozó tekintetemet látva még rá biccent — Ennyivel költök azóta többet havonta ... Aztán elrugaszkodik az asz­taltól, indulni készül. Ettől is­méi vad vitustáncba kezd az ásványvizes üveg. amit alig tu­dok megmentetni. Már eLmenó­ben van, kopasz feje billegve távolodik az asztaltól, amikor utána kiálthatok: — És megéri? Imbolyogva fordul vissza, oki­tón emelve mutatóujját, amitől ismét elveszti egyensúlyát és megbillenve, rémülten elkap egy széket. Aztán összeszedi magát: — Nézze. Én lemondok havonta nyolc liter benzinről az állam javára. Aztán hozzájáru­lok ahhoz havi negyven kis­fröccs révén, hogy megintcsak az állam fizethesse a magasabb, nyugdijakat. Hát lehet annyira önző kutya az ember, hogy ne törődjön a közösséggel ennyit se? Azzal újra elrugaszkodik s két lépés után, nagy nehezen hátrafordulva még v.-aaazz. c_: — Csak a feleségem ne ler.r.e olyan értetlen, önző. rút kispol­gár Mert. tudja, eppen rnoe* töröm a fejem, hogi nvolc he­Ivett tizenhat liter benz.nt taka­rítsak meg az államnak es havi negyven helyett nyolcvan kis­fiöccsel támogassam a nyugdija­sokat... De a feleségem az is tennek se akar belemenni, hogi a pénteket is autómentes napp­nyilvánítsam. Hát lehet eg-­ilven önző kispolgárral élni, uram? Egv fedél' alatt! Sajnálja azt a vacak másik ötszázast! — szakad ki belőle sírósan az utol­só fölkiáltás, amint sűrű tár tor­sa sok közepette megindul a go­molygó füstben homályba vesző kjiárat felé.. SZAVAT ISTVÁN Katona Judit Tavaszváró Fak szíve alatt, mint a magzat apro öklök verik az elet izmoe hasfalát, mióta a nappalok világoskekek. Szelek sikálnak égi deszkát csillagtényérok reze fényük. Apám és anyám ülnek ott, a színt s az ízt a földre mérik. A parkból szél füttyent, a fény padokon alszik, pedig reszket. Apró öregek ülnek itt társak nélkül, kit eltemettek A napravárök ülnek itt, járni tanulók s alig járok, Már nyújtózkodnak bőrömön • láztól harmatos verviragok. t

Next

/
Oldalképek
Tartalom