Délmagyarország, 1979. november (69. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-25 / 276. szám

83 Vasárnap, 1979. novcmfcer 25; Háfija Verbfczy Antal Hiányzó évszak TÖTII RÖZSA: EX LIBRIS Kontyba tűzte a tarlót a nyár, maszatos száján túléreti gyümölcsök nedve, magára kapott egy hársfa illatot, s hitte, találkozhat vele. A molo kőfalán ülünk. Távolabb riadt fák feleselnek a készülő téllel. Gyapjú pulóver mellén ezüst bross rajtam prémes nagvkabát remeg. Katinak hívták Október volt. Nyolcas blende nyílás. Karácsonv éjjelén a néptelenséget megunva. arra gondolt a fűútvonal; <5 egy fenyőfa s a meVékutcák a gallyai. Szégyellte magát, mikor arra jött valaki. Tudomány a gyakorlatnak Takarmány, cukor és orvosság M

élységesen szomorú hírt kaptam Kárpátaljáról. Szívem-lelkem legkedvesebb sorstársa, egykori börtöncellatársam: Háfija Nagybocskón elhalálozott ... Egyszerű, fejkendős, ruszin parasztasszony volt Háfija. Mi, a nagykanizsai fiókfogház 30-as cellájának lakói úgy hívtuk, hogy Zsófi néni. Ha hivatalos közeg megkérdezte tőle, miért csukták le, jámbor ábrázattal és alázatos szemforgatással mondta: „Varrógépet vettem a zsidótól..." Azt hitted volna, hogy kettőig sem tud számolni. De, amikor magunk között voltunk mi, az „országfelforgató és hazaáruló bitangok" — ahogyan naponta becézgettek bennünket —, úgy osztotta derűs lelkének kincseit, hogy valamennyien szívünkből megszerettük. Most, hogy végképpen eltávoztál, rád gondolok drága Zsófikám! Amióta csodával határos módon, gyalogosan és 35 kilósán hazatértél a német halál táborból Nagybocskóra, ott éldegéltél csöndben és békességben kis házadban, amit szépen rendbehoztál. Gondoztad szép kertedet, nevettél baromfit és vártad a lányodat és a fiadat, vejeddel, menyeddel és a már felnőtt unokákkal, akik messze bent a nagy , hazában és a csehszlovák fővá1 rosban éltek, de gyakran meglátogattak. Szép, nyugodt öregség jutott neked a sok-sok szenvedés múltán. S amikor erre gondolok, felmerül lelkemben az a 35 év előtti éjszaka, amikor légiveszélyt jelzett a rádió a börtönfolyosónk végén, Lengyel főtörzsőrmester úr szobájában. Riadót vártunk, nem volt érdemes aludni, még ha az apró éjszakai „vendégek" nem irigyelték volna tőlünk a jótékony álmot, akkor sem. Zsófi néni mesélt. Olyan kedvesen, ízesen tördelte a magyar nyelvet, hogy meg kellett csókolni érte. A cella sötétje sajnos eltakarta előlünk nagyszerű arcjátékát, ami született színésznővé avatta ezt az egyszerű ruszin parasztasszonyt. Megelevenítő erő volt előadásában. Magunk előtt láttuk a máramarosi kis házat, ahonnan még 1942. nyarán elhurcolták Zsófit, öt is, meg a férjét is kommunista szervezkedéssel vádolták. A leányuk ugyanis, a 18 éves gyönyörű Odotyka — Moszkvában volt tanítónő, ezért ... Tizenhat éves volt, amikor kiment Moszkvába —, mesélte Háfija. — A rádióban üzent nekünk, hogy tanítónő, jól van és egyszer majd hazajön, meglátogat minket. Ezért vittek a Contiba ... A Conti volt azoknak a rémségeknek a helye, amelyekről Háfija nem szívesen beszélt. A Conti utcai fogház, ahol másfél évet töltött el. Negyvenesztendős sem volt, amikor oda került. Viruló, ragyogó szemű, fiatal és szép. S mint öregasszony került ki onnan. Egyetlen foga sem volt.. Magas, karcsú termete megrokkant, hollófekete haja megszürkült. Csak a szellemét, szívet-lelket melengető derűs kedélyét nem tudták megtörni. Hogy szavam ne felejtsem, Háfija karácsony előtt néhány nappal szabadult a Contiból. Kitöltötte büntetését. Férjét már hamarabb, az őszi munkák elvégzésére elengedték. Otthon várta volna Háfiját, ha tudta volna, hogy szabadul. — Ha Iván, a férje nem is várt Hátijára —, mesélte Zsófi az ő elragadó dialektusával —, kellett várni a gyerekek... A két fiú — egyik 11 éves, a másik 9 éves volt akkor, a kislány, akinek annyira hiányzott az édesanya: hétéves volt csupán. Zsófi néni szíve együtt zakatolt a kerekekkel, amikor a vonat befutott Nagybocskó állomásra. Karácsony este volt, már szükrült és a tiszta, jellegzetes kárpátaljai levegőben az ünnep jeges csillogása remegett... Hátijának még hosszú gyalogutat kellett megtennie, fel a hegyoldalba. Kis batyujával a hátán lihegve kapaszkodott feljebb, mind feljebb... Legyöngült szive, tüdeje alig bírta a hegymászást. Belesett a szobaablakon. Már későre járt, s a gyermekek lefekvéshez készülődtek. A kislány, Ányicska éppen készítette a fekhelyet magának az ócska faágyon, a fiúknak a földön, a subákon* Zsófi néni a könnyeitől, amelyek az ablaküvegen hamar megfagytak, alig látta a gyermekeket. Három éve nem látta őket, még csak levelet sem kaphatott tőlük a börtönben. Amikor szíve betelt a gyermekek édes képével, ledörzsölte arcára fagyott könynyeit. és visszament a konyhaablakhoz. Benézett. Az asztalnál ketten ültek: az ember és egy asszony. Háfija jól ismerte az aszszonyt Lent lakott Bocskón. özvegy volt, Jelenának hívták. Valamikor, lánykorában Jelena szerette volna, ha Iván köti be a fejét De Háfija szebb volt s Iván őt szerette... Háfija most arra a pléhdarabra gondolt, amit a Contiban addig fényesítettek, amíg tükör lett belőle. Az a börtöntükör kegyetlen őszinteséggel a szemébe mondta, hogy már nem fiatal többé. Jelena meg virult. Ivén most felállt és megfogta Jelene vállát, s bevezette az aszszonyt a konyha melletti . másik kis szobába ... — Sokáig állt Háfija az ablak alatt. Már mindjárt megfagyta volna lába. olyan sokat... Zsófi néni elmondta aztán, hogy mit érzett, mit gondolt otthona küszöbén, amikor a hosszú raboskodás után hazatért és — senki sem várta. Csak a hű kutya dörzsölgette meleg kis orrát a lábszárához. Odabent, a kicsi szobában alvó gyermekeinek tiszta édes arcán világított az álom anyahívása... Bekopogott az ablakon, halkan és félénken, mint valami éjszakai vándor. A kislány ébredt fel és ő engedte be anyját a konyhába. Zsófi csendre intette és egy ideig halkan beszélgettek. Megtudta. hogy Jelena igen jól bánt a gyermekekkel. Anyjuk helyett anyjuk volt... — Háfija nem is hiányozta... — mondta és hangjában egy csepp önsajnálat sem rezdült. S reggel nagyot nézett Iván meg Jelena. Zsófi csak egyetlen szót mondott az asszonynak köszönetképpen : — Tovaris... Tovariska... Három nap múlva újra elmentek a csendőrök Zsófiért. Visszahozták Pestre, most már a Margit körútra. Állítólag egy futárnál megtalálták moszkvai tanítónő lányának a címét, ezért. — Így volt az jó — végezte a történetét. Örök optimista volt ez a nagyszerű asszony. Az ő töretlen szelleme bízott a jövendőben. Neki volt igaza! Hiszen még a fasiszta pokolból, ahová az utolsó pillanatban elhurcolták, onnan is visszatért Igaz. a férje. Iván meghalt. az egyik fia elesett a háborúban. A másik fia egy nagyváros repülőterének a parancsnoka. a lánya pedig diplomáciai küldetésben dolgozik Csehszlovákiában. Pár éve már. hogy Zsófi meglátogatott. Boldog napokat töltöttünk együtt, a közös szenvedés emlegetésének megszelídült árnyékában ... Úgy egyezkedtünk, hogy jövőre én látogatok el hozzá, Nagybocskóra. Sajnos, most már csak a sírjához mehetnék el Kárpátaljára. Zsófi — előre ment... M. CSANYI PIROSKA N

agy szenzáció volt számomra pár évvel ezelőtt, amikor bepillanthattam a biológiai tudományok szegedi központjának egyik műhelyébe. Olyan emberrel beszéltem, aki vesz innen is egy sejtet, onnan is, üggyel-bajjal levetkőzteti őket — lehántja a sejtfalat úgy, hogy hártya marad csak —, valamilyen serkentőt ad nekik, amíg a két sejtből egy nem lesz. örül az eredménynek, de nem áll meg itt, táptalajra rakja a kettőből lett egyet, és még jobban örül, ha meg is tudja tartani. Láttam a lombikban nevelkedett búzát levelestül és szárastul, és kiszűrtem dr. Dudits Dénes szavaiból, amit ki nem mondott: olyan tudományos módszerek honosodnak meg Szegeden, amelynek talán a közeli jövő is hasznát látja. Most újra ide hozott a kíváncsiság, hátha közelebb vagyunk már a közeli jövőhöz. Látható-e már haszna annak, hogy a növény egyetlen sejtjéből eleven és normális növényt tudnak fölnevelni? Státusa szerint az iregszemcsei takarmánytermesztési kutatóintézet munkatársa Praznovszky Tünde. A szegedi egyetemen végzett tavaly, itt maradt a kutatóintézet költségén, hogy megtanulja a szövettenyésztést, az úgynevezett protoplaszt-munkát, tudjon sejtek egyesítésével új sejteket létrehozni, azokat válogassa szét a többitől egyenként, de tartsa meg a földajkáló közös tenyészetben mindet. Amit ő rutinnal csinál, a tudomány pár évvel ezelőtt még újdonságként üdvözölte. Marad azonban a kérdés, mire jó mindez a takarmánynemesitőknek? Borsóval, szójával és lóbabbal kísérletezik. Értékes takarmánya szója, de térképen megrajzolható, hol termeszthető. A szójazóna északi határán van hazánk, próbálkozó gazdaságaink sokszor mondják, nem fizetődik ki a termesztése. Ha bele tudnánk keverni például a borsó előnyös tulajdonságait, föltehetően sok termesztési gond oldódna meg egyszerre. Hagyományos keresztezéssel semmire nem mennek, keresztezik tehát a sejteket. Eljutottak Szegeden olyan tenyészetig, ahol a hibridsejtek osztódnak. Sehol a világon nem jutottak ennél tovább. A fiatal biológus egyrészt bízik benne, hogy sikerül majd tovább jutnia, másrészt biztosra veszi, hogy itt szerzett tapasztalatai tovább hasznosíthatók. Szabados Lászlót a sopronhorpácsi cukortermelési intézet bízta meg, lesse el a hasznosítható tudomány eddigi eredményeit Tíz évvel ezelőtti dolgozatból idéz, hogy meggyőzzön, mekkora érték forog a kutatók kezén: ha egytized százalékkal csökken a répa cukortartalma, 25 millió forint az ország vesztesége. Ha csak ennyivel is emelkedik, természetesen a haszon lesz több. Régi nóta: lehetőleg ne répát termeljünk, hanem cukrot, vagyis olyan répát, amelyikben több a cukor. Nagy nemesítők feladata, bizonyára hagyományos módszerekkel is tudnák javítani a cukorrépát, de egy-egy új fajta előállításához 7—8 év kell. Csak utána derül ki, van-e benne használható jó tulajdonság. Laboratóriumi körülmények között lényegesen rövidíthető ez az idő. Másik haszna is van az itt tanult, és hamarosan a megbízó intézetben folytatandó módszernek. Olyan sejtekből nevelhetik a növényt, amelyiket vírus nem fertőzött meg. A tényleges eredményt mérhetik mindig, nem pedig azt, amit a betegség meghagyott. A cukorrépánál még nem jutottak ei addig, hogy a virusbetegségeknek ellenálló fajtáik legyenek, később mind megfertőzhető, de bizni lehet benne, hogy erre is találnak védekező anyagot — talán éppen Szegeden, vagy a szegedi intézet segítségével. Frank László a gyógyszerészipar alapanyagainak kutatása mellé szegődött. Szegeden képezte magát, az Alkaloida gyógyszergyár laboratóriumaiban folytatja a munkát. Az ötletet a penicillin és a hasonló gyógyszerek előállításának ismert módszerei adták. Ott gombatenyészetek adják a nélkülözhetetlen gyógyszerek alapanyagát. Sok orvosságunk növényi eredetű — és mivel reneszánszát éli a gyógynövénykutatás, föltehetően még több ilyen lesz. A növényt fölnevelni — időjárási tényezők függvényének is kitéve —, begyűjteni, megfelelően tárolni, körülményesen földolgozni költséges, és az is fontos szempont, hogy nagy termőterületek lekötésével jár. Egyszerűsítsük le az egész folyamatot — gondolták a kutatók. Vegyünk egy nagy üstöt, töltsük meg olyan sejtekkel — tehát nem fölnevelt növényekkel I —. amelyek osztódáskor termelni tudják a gyógyszer alapanyagát adjunk hozzá szintetikus táptalajt, tegyünk bele keverólapátot gondoskodjunk a levegőztetésről és a steril környezetről, a végén pedig válasszuk el a sejtek — robotsejteknek is mondhatnánk őket — által termelt hatóanyagot. Ha sikerül, az eljárás előnyei szinte megszámlálhatatlanok Gondoljunk csak arra az esetre, hogy trópusi növény kivonatára lenne szükségünk. Termelni nem tudjuk, megvenni drága. Üstben viszont egyszerű trópusi körülményeket teremteni. Az elmélet szép, a kérdés csupán: megvalósítható? Meg. A tudomány számára ez önmagában is nagy eredmény, de a gyakorlat újabb szempontokkal áll elő: semmiképpen ne legyen drágább mintha szántóföldön termelnék Különben nem éri meg. Az is fontos a gyakorlatnak, ha a piaci körülmények mást kívánnak, hamar tudjanak átállni, veszteség nélkül. A termelő gyakorlatnak van még egy kérdése: mikor lesz eb bői használható anyag? A labo ratórium módszerei ugyanis nem mindig növeszthetők egyszerű másolással üzemi méretűvé. Az Alkaloida és a Biogal gyógyszergyárakban az úgynevezett félüzemi kipróbálásnál tartanak. Megkérdeztük, mire számíthatunk belátható időn belül? Termesztett növépyeinket sokszor károsítják vírusok. Semmiféle vegyszerrel eddig nem tudtunk védekezni ellenük, legföljebb a terjesztésben erősen gyanúsítható rovarokat pusztítjuk permetezéssel. A növényélettani intézettel együtműködó kutatóK az üvegházi tapasztalatokat továbbfejlesztve jövőre már üzemi körülmények között is kipróbálják készítményeiket. Üjabb vegyszer a mezőgazdaságnak, újabb veszélyforrás is. Telve vagyunk aggodalommal, hiszen a vegyszeres növényvédelem környezetszennyező hatását ritkán lehet megelőzni. A szegedi kutatók bizakodnak. Természetes vegyületről van szó, nem idegen az élővilágtól. Olyan védekező anyagokat szeretnének gyártani, amelyek a növényt se károsítják, és a vele bánó embernek se ártanak. Ha sikerül, a nyereség kiszámíthatatlan lesz. És a gyógyszer-alapanyagok? Példa van rá, négyszer-ötször többet tudnak előállítani laboratóriumi körülmények között, mintha növényekből vonnák ki a hatóanyagot. Előállítani, tehát lehet, kitűnő a minőség, mégis folytatni kell a kísérleteket, hogy a lehető legolcsóbb módszerrel dolgozhassanak a gyárakban. Három nagyszerű példát írtunk le, de a kínálat sokkal nagyobb. Jóval több kutatóállomás támaszkodhatna a Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Központjának eddigi eredményeire is. Néhány területen lényegesen előbbre jutottak már, az együttműködés hamar gyümölcsöző lehetne. HORVÁTH DEZSŐ Benke László Levél Forog, pörög a világ velem, elhágy emlékezetem, csak tudnám hogy mit akartam. Ha legalább valami emlékjele volna, hogy fényre törekedtem! De már az orgyilkos ütés helye se fáj, csak suhog, suhog az idő botja, ki tudja mióta repülök. Forog, pörög a világ velem, hulltomban hulló falevéllel, s jaj végtelen is a mélység tudatlan sír iránt. *