Délmagyarország, 1979. november (69. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-11 / 264. szám

Vasárnap, 1979. november 11: Nagy Cdspár Szemünk szárazföldje fölött Súlyos vizek mellől madarak vetődnek a szem szárazföldje föle bdkőltöttek pár láthatatlan láthatatlant kevés fióka es rengeteg ürülék maradt utánuk tovaköltőztek nyugatra délre vitték szemünket a szárazföld mintavételét a fiókák repülnének de most tanulnak ía 9 ott ls csak körbe-körbe; egy szem körül a berepülésre mondják: nincs remény mások: semmi remény egy költő: reménytelen csak fölfelé lehet; arra nincs OLDALT es EL egy költő: halálunk nem reménytelen 43UHA1&ZEÜUUM FERY ANTAL METSZETE A vatták a kultúrházat. és ebből az alkalomból bált rendeztek a faluban. A le­gény egykedvűen és kissé unat­kozva lézengett a sokadalomban. Ámbár nagyokat kurjantott oly­kor. ha ismerősre talált, vállára vertek neki is. ő ls a cimborák­nak. de egy perc múltán már nem volt mit mondania, s nem érdekelte, amit neki mondtak. Ki merre dolgozik, mennyit keres, ho! lehetne még többet keresni? — és kész. Minden más csak szó­szaporítás. Fél éve hogy leszerelt, s ak­kor gépkocsivezetői képesítést és egv táska rádiót hozott haza ma­gával. továbbá néhány „bekö­pést", amelyek közül főképpen az­zal aratott sikert cimborái köré­ben. hogy ..olyan vagy. mint egv üzbég versenykecske". Nem sokáig fogta otthon a hely — várasba ment dolgozni. Mun­kásszálláson lakott, most látoga­tóba jött. s ha már meghirdették ezt a bált elment megnézni, hogv „milyen itthon a piac?" Sok volt körülötte az Ismeret­len fiatal, akik azóta nőttek fel. amióta ő bevonult meg eljárt dolgozni. „Nem való vagvok már ide" — gondolta, és mindinkább idegenkedve figyelte a hullámzó sokaságot Rassz kedve ellenére masolyognia kellett néha. amikor észrevette, hogy az újonnan el­adósorba került lányok némelyike bűvölgetni próbálta bociszemei­vel. „Mit akarsz, kis húgyos?" — mondta nekik a tekintetével. Sodródott a tömeggel a bálte­remben. aztán csupán azért, hogy ne múljék el a nap anélkül — le­kért egy lányt A legcsinosab­bat. kérte le mindazok közül, aki­ket eddig látott mert hiú ember volt és ügyelt rá. hogy olvan partnere legyen, akivel „nem le­het lebőgni". — Hogv mondta a nevét ked­ves? — kérdezte leereszkedő fö­lénnyel. s a gyors ütemű zenére szándékoltan lassan lépkedett, hogy kinyilvánítsa erösebb akara­tát — Eszter — felelte a lány. — Jól táncol — folytatta a be­szélgetést a legény. A leány úgy bólintott, mint. aki megszokta és unja az ilyen bő­kokat A legény új mondatra ké­szült. de ebben a pillanatban le­kérték a lányt A büfébe ment és grogot ren­delt. Korábban féldecizett. de most grogot akart. Ezt. is katoná­iknál tanulta, a felderítőknél, ahol sokszínű társaság préselő­dött egybe, és sok mindent lehe­tett tanulni. Azóta mindig grogot ivott, ha „feldobott" hangulatban volt. Megmagyarázta a csaposnak: miképpen keverje össze a cukrot, forró vizet, rumot, s élvezte, hogv néhány pillanatig az érdek­lődés gyűrűjébe került Aztán Igyekezett vissza a bálterembe. Ő és Ő Olyan buzgalommal furakodott előre, mintha megállapodott vol­na valakivel, aki visszavárja. A lány még az előbbi fiúval táncolt, tehát nem kérhette le. Hirtelen ötlettel nvakon csípett egy közelében bámészkodó ifjút. — Megtennél egy szívességet. Kelemen? — Dávid vagyok — felelte a fiú némileg sértetten. — Nahát, én Góliátot csinálok belőled. Látod ázt. a lányt? Ab­ban n piros ruhában, barna haj­jal? Odalépsz hozzá és lekéred. — Nem tudok rokizni. — Akkor keringőt jársz. Ne törődj vele. ott leszek a nyomod­ban. Előreküldte a fiút, s egv perc múltán ő ls a lány mellett állt. — Szabad? — hajolt meg dia­dalmasan. ámde ugyanebben a pillanatban másik legény ls táncra kérte a lányt, aki hirtele­nében nem tudta: miképpen döntsön. — Egv az ízlésünk, pajtás — mondta a katonaviselt gúnyos mosollyal, aztán kicsikét félre­tolta a kakaskodni készülő másik fiatalembert — Ne légy szomorú. Majd legközelebb... Átkarolta a lányt és eltáncolt vele. — Maga mindig ilyen erősza­kos? — kérdezte a lány. — Nézze, kicsi Eszter. maga körül olvan nagy a forgalom, hogv nem férhetek másképpen a közelébe. — Pedig ez magának most na­gyon fontos lett... — Nem most lett fontos. Rég­óta figyelem magát, nemcsak itt a bálban, hanem már korábban Ls. évek óta követem minden lé­pését és csak a megfelelő alka­lomra vártam, hogy ... Megindult a malom. „Nyomta a sódert" a legény, őrölte az időt és az áldozat ellenállását Lapá­tolta a szavakat mint a világ minden udvarló legénye, s csak az a csodálatos, hogv az Ilyen tal­mi szótenger hullámcsapásaitól olyan gyorsan összeomlik a má­sik nem védelmi rendszere, akár Jerikó falai a harsona hallatára. A leánv. távolságot tartva, ki­csikét lebiggyesztett ajakicai hall­gatta, olykor azonban feltekin­tett. s érdeklődéssel figyelte a nekihevült legényt aki bőségesen sorolta az elmúlt időkben megra­gadott alkalmakat hogv ha csu­pán egy pillanatra is. de meglát­hassa ..szíve választottját". — Csak az az érdekes — mond­ta a lány —. hogy apukámat két hónapja helyezték ide. a vasút­hoz. Azelőtt soha nem voltam itt Hátravetett fejjel * nevetett, annyira mulattatta a legény megrökönyödése. — Akkor is igaz. amit mond­tam — folytatta a legény kis szü­net után. — Ha nem láttam is. láttam magát. Legalábbis: min­dig akartam látni. Ezután pedig egész biztos, hogy mindig akarom látni... Búcsúzásnál sután sikerült a csókja, mert a lány. akár a füst, kiaszott a karjai közül, s igye­kezett szigorú tartású két nagy­nénje után, akik a helyes maga­viselet zsandáraiként lépkedtek a helytelenül viháncoló, felhevült fiatalság között, az eperfákkal szegélyezett báli utcán. 4 Derengett a hajnal, hűvösség borzolgatta a legényt, de konok elszánással követte az előtte lib­benő-pirasló gyönyörűséget. Volt egv pillanat, amikor hátrafordult a lány. röpkén a legényre nézett, aki ettől a nézéstől úgy érezte hirtelen, hogy el kellene mozdí­tani egy hegyet, de nem volt hegy az alföldi faluban. Az égre nézett, hogy azzal kellene talán valamit kezdeni. Egyszer csak megállt, hosszan maga elé nézett, és azt mondta magának: „Lehet, hogy becsavarodtam?" Az udvar hátuljánál, a keríté­sükön mászott be, és egyenesen az istállóba ment. Ott akart le­dőlni a hátralevő pár órára, hogy ne zavarja fel szüleit. — Hol a szakramentumban csavarogsz ilyen sokáig?! —szólt rá apja a kút mellől. Már éb­ren volt, vizet húzott az ellös te­hénnek. — Eldumáltuk az időt a have­rokkal — dünnyögte a legény, s igyekezett az ólba, hogy nc kell­jen apjával vitázni. — Eldumáltuk ... Mindjárt reggel lesz... morgott az apa. — Maga fekszik itt a vackon? — Ledőlhetsz, ha akarsz. De nem sokáig alhatsz már. Hanyatt feküdt a legény, és nézte a hajnali félhomályt. Apja halkan csörgött a vödörrel. — Mondja — szólalt meg a le­gény —, gondolt már maga arra, hogv milyen pocsék dolog az élet? — Jobb lenne, ha bemennél. Hűvös van itt. — Hát arra gondolt-e, hogy milyen felséges dolog az élet? — Aludj, mert mindjárt kel­ned kell. Megy a vonatod. „Igen — gondolta a legény. — Megy a vonatom. De nem megy már sokáig. Valószínűleg hazajö­vök." — Sóhajtott és a fal felé fordult. Nézte a vékony mészré­teg alatt dudorodó szalmaszála­kat, a fal testének finom ereze­tét. Sóhajtott, és azt mondta: „Ügy látszik, csakugyan becsava­rodtam." Lehunyta a szemét., megjelent előtte a bál, meg a lány. CSAK GYULA I Telefonos nap E les csörgés verte föl a ( mély, álomtalan kábu­' latból. Oda akart nyúl­ni, hogy megfojtsa a vekkert, de a mozdulat legyintésbe ment át, és kilépett az ágyból. Hatalmasat nyújtózott, még a lábujjai is ropogtak bele, de csak nem derült jobb kedvre. A fürdőszobában megengedte a tust, egy ujját alátartotta: ma reggel sincs meleg víz. El­zárta a csapot, odalépett a polchoz: a készülékben még a tegnapi penge van, úgy, ko­szosan ... majd kiugrik nap­közben, s megborotválkozik a borbélynál. Visszament, ledobta a pizsa­mat, öltözni kezdett. Mikor az óráját csatolta föl, csör­gött a telefon. — Kezét csókolom, mama. * — Jaj, kisfiam! — jött az ünnepélyesen remegő hang. — Ügy izgultam, hogy nem lesz­tek már otthon!... Hányadik már? Számolod még? — Igen, mama. A tizedik évforduló. — Ügy jó — lágyult el a hang. Csak számoljátok, kis­fiam! Mi is negyvennyolc évig számoltuk szegény édesapád­dal... Balkezébe vette át a hallga­tót, és nyúlt a zsebkendőért, megtörölni a homlokát. Édes­anyja csak beszélt: — ...s most, hogy kint van a temetőben, még most is szá­mon tartom! — Igen, hogyne ... —mond­ta, és a megszakítóbillentyűt nézte. — Jaj 1 — riadt meg az édes­anyja — Letelik a három perc! Karácsonyra úgyis jöt­tök! — Igen, persze! Nagyon kedves voltál, mama, nagyon köszön... — a vonal már süket volt A titkárnő kilenc után nyi­tott be. Hozta az aktákat, csí­pőinek mérsékelt ringatásával, szőke ötcentis hajával, szőke almamelleivel a szitaszövet alatt — minden szőke volt ezen a nőn, még a száján a rúzs is. — Kösz — fejezte be a férfi az aláírást. — Tízkor majd el­megyek; háromra pedig kocsit kérek. — És ? ... — mosolygott a nö várakozóan. A férfi kedvetlenül csúszott lejjebb a széken: — És mit csinálsz, ha hir­telen beüt a hosszú haj di­vatja, vállraomló hullámokkal, elöl frufruval? — Parókát veszel, drágám! — mondta a nő, s ment ki, egy fokkal erőteljesebb csípő­ringással. Ahogy a borbélytól jöttvisz­sza, Macát látta közeledni. Ez a dundi nő mindig vibrált, pattant, serdült, ez volt benne a fő vonzerő. Most lassan, szinte tagoltan lépkedett — Mi van veled? — kérdez­te, mikor kezet fogtak. Az asszony csak legyintett, s belekarolt. A Körúton beül­tek egy presszóba. Maca az összes cukrot bedobálta a po­harába, s kezdte törögetni a kanállal: — Válik. — Sajnálod? — A fene! A férfit valamelyest meg­nyugtatta a másik zaklatott­sága: — Szereted? A nö cigarettát vett elő: — ö a felperes! — A! A presztízs! — Marha! — ugrott föl a nő, és elrohant. Elégedetten nézett utána. Valahol meg van a telefon­száma. — Túlóra kell? — kérdezte a sofőr. — Nem kell, István. Csak kivisz Esztergomba. Elli gyorsan nyitotta az aj­tót: — Mondtam a múltkor, ne gyere idáig a kocsival, s várd meg a sötétet! Le sem vette a nagykabátt ját, megölelte a nőt. Elli egy kicsit magasabb tőle, s min­den nyúlánk, minden finom­ívűen hosszú rajta. És fekete, mindenütt... Sarkáról enyhén megemelkedve nyúlt a szája után. , A nő kiment kávét főzni, ő pedig hanyatt fordult, és ci­garetta után kaparászott: Mi­lyen jó meleg van itt. S a múltkor megjegyezte, hogy giccses az a rózsaszínű lámpa­ernyő: máris kicserélte... Felcsörgött a telefon. Elli rohanvást jött; odakint pon­gyolát vett magára, annak az övét igazgatta: — Halló!... Értsd meg, ma nem! — S a kagylót lecsapva, rohant ki: — Jaj, a kávé! A férfi a szőnyegre vágta a cigarettát, aztán felkelt mégis, es a hamutartóba fojtotta. Szeme ismét megakadt a lám­paernyőn: Fantasztikus! Ez szolid kék, de valami ugra­bugráló figurák vannak raj­ta... Meghallotta, hogy jön be és gyorsan nyúlt a ruhája után. Hétkor ért be a Nyugatiba. Az indulási oldalról felhívta a titkárnőjét. — Halló! — szólt egy férfi­hang. — Ki keresi?! Ha most előtte volna ennek a hangnak a gazdája!... Gyalog ballagott, mígcsak szabad taxi nem jött — Hová tetszik? — kérdez­te a sofőr. — Magának hová tetszene? A vezető idős volt, békés, nagy pocakkal. Húsos füle szinte lebbent, ahogy hátra­fordult: — Nekem, uram? Haza. Az asszony lekváros derelyét főz ma. Mákkal szórja meg. O oldalt fordította a fejét — Hat akkor én is elmegyek haza. Nem volt kedve villanyt gyújtani. Ha az előszobában jobbra indul, s kezét a falon simítja, megtalálja a szöget... Nem találta. Bement a szobába, kinyitott ta az ablakot: két emelet. „Negyvennyolc mintájú ma­rok lőfegyver. Huszonöt mé­terre hatásos. Az önvédelem fegyvere" — forgott le fejé­ben a meghatározás, míg az éjjeliszekrény fiókját húzta ki. Leült a sezlonra, hátát ne­kivetette a falnak ... így nem lesz jó. Lefeküdt. Emelte a fegyvert. Szépen ment, míg csak a cső pici, lilába játszó száját meg nem pillantotta. Akkor vibrálni kezdett a pisztoly. Gyorsan leengedte: még el­sül! Vinnyogva nevetett Eldob­ta a fegyvert. Felállt meggyújtotta a vil­lanyt, odament a telefonhoz. — Tessék! — jött a jól is­mert hang. — Te vagy az?... Azt aka­rom mondani, hogy ... Reggel édesanyám felhívott... Tulaj­donképpen nem emlékszem, hol van az Andaxin? — Tessék?! „A szmoking bal zsebében van!" — jutott eszébe ebben a pillanatban, és ez egeszen megnyugtatta: — Engedd meg, hogy házas­ságunk tizedik évfordulója al­kalmából sok szerencset kí­vánjak neked I• — Mondd, nem lehetne ezt levélben ? — Ne gúnyolódj, kérlek! Nézd, ez alatt az egy hónap alatt én nagyon komolyan ... A vonal valahol kattogott, majd elmosódott hangok hal­latszottak — Halló! — Hallom. — Mit felelsz?! Az asszony egy szavát sem hitte a férjének; három gyer­mekük volt. KUNSZABÖ FERENC « 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom