Délmagyarország, 1979. november (69. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-25 / 276. szám

8 - j KV Vasárnap, 1979. novcmfcer 25; Semmiből valamit? Építészeti triennálé Baján V

álasztanunk kell: semmiből akarunk-e valamit csinálni, vagy abból, ami már megvan? Így tette föl a kérdést ifj. Sári István építész, a díjnyertes miskolci tervezó kollektíva vezetője, amikor az elsó ízben megrendezett Bajai Epitesaeti Triennálé tudományos tanácskozásán pályatervüket ismertette. Baja belvárosának egy viszonylag kicsiny, de jelentós szeletét ábrázolta az a térkép, amelyen a fejlesztési elképzeléseket kellett fölvázolni. Sok pályázó vágott bele a nehéz munkába, de a célig kevesen jutottak el. (Mindenesetre két szegedi építészt, Novak Istvánt és Somosköi Mihályt a sikeresek között üdvözölhettünk.). A miskolciak terve főként azzal nyerte el a Major Máté akadémikus elnökletével munkálkodó biráló bizottság tetszését, hogy nemcsak megőrizte, de tovább is fejlesztette a városközpont kialakult szerkezetét. Nem a házakat — ezek jórésze ugyanis ma már nem különösebben értékes —, hanem az útvezetést, a térkapcsolatokat, a léptéket. Igen, a tervezők szabályszerű utcákat javasolnak, fasorokkal, sarokházakkal, földszinti üzlet. ikkei és az egyedi panelházak fejébe magától értetődő természetességgel nyomják a magas te tő sipkáját. Egyszerű, mindennapos dolgokat — uram bocsá* — építészeti közhelyeket kínálnak tehát. de mégis olyasmit. amit hiába keresünk a lakótelepeken. Ma már nyilvánvaló, hogy mind a nagyközönség, mind az építészek világszerte kiábrándulták abból a szigorú tekintetű racionalizmusból, amely a második világháborút követően vált egyeduralkodóvá a városrendezésben. Mind többen és többen szeretnének lakótelep helyett olyan régi varosrészekben, épületekben lakni, amelyek gondos és igényes korszerűsítésen estek ót. Dér Béláné. Eger tanácselnökhelyettese is megerősítette ezt a megfigyelést, amikor a triennálé egész napos tudományos tanácskozásán a városközpont korszerűsítésének eddigi eredményeiről, immáron kiforrott munkamódszereiről és a továbblépés gondjai• ról tájékoztatta az építészeket, várospolitikusokat A megjelentek — a fölszólalások tanúsága szerint — egyetértettek abban, hogy a történetileg kialakult városiasság olyan örökség, amely, ha elvész. szinte nem, vagy csak hallatlanul nagy áldozatok arán pótolható. Mégis: az építészeti értékek megőrzését még ma is sokan leszűkítik a „hivatalos" műemlékek védelmére. Pedig, ha az utcasorban csupán egyetlen ilyen épület áll és erre hivatkozva az egész környezetét letarolják, hogy helyébe valamilyen, léptékben, térbeli rendjében, megjelenésében idegen- épületegyüttest hozzanak létre, a műemlék végül is a partra vetett hal sorsára jut De szenved az új is, hiszen a városiasságot — a folyamatosság teljes hiányában — a semmiből kellene elővarázsolnia és ez bizony csak rendkívüli esetben sikerülhet A városközpontok rekonstrukcióját számos olyan tényező nehezíti, melyek hatástalanítása a közeljövő feladata. Ezek között szemléleti is akad. A rekonstrukció eredeti jelentése újjáépítés, helyreállítás. A gyakorlatban azonban nem ritkán hírmondó sem marad a régi városszerkezetből, és ami helyette létrejön, jó esetben sem több, mint egy műszakilag korrekt, de az egyediség, az adott helyhez, kultúrához való kötődés leghalványabb jeleit sem hordozó lakótelep. Vigyázat! Nem az épületek színezéséről, a loggiák számáról van szó'. A város egy adott társadalom életének térbeli kerete, melynek alapsejtje a lakás. Iia tehát a lakásban, a lakás mügött meghúzódó, azt formáló életrendben zavarok mutatkoznak, ezen az építész nem tud segíteni. Kathy Imre építész, műegyetemi docens le is vonta a logikus következtetést: az építész csak a közösség azonos irányba tartó törekvéseit képes integrálni... Nehezíti a helyzetet a különleges feladatra fölkészült kivitelező szervezetek hiánya, és az, hogy a meglevők is hátrányos helyzetben vannak a nagy építőipari vállalatokkal szemben. A városközpontok rekonstrukciója során pedig nem, vagy csak nagyon korlátozottan lehet alkalmazni a házgyári technológiát és ez a jövőben sem lesz másként —, ahogy Selényi István, a most kidolgozás alatt álló országos panelos típustervcsaládért felelős Terveaésfejlesztési és Tipizálási Intézet munkatársa elmondta. Szerencsére azonban már vonnak jó és követhető hazai p>éldák, melyekről szintén sok szó esett a tanácskozáson. A már említett Eger mellett figyelmet érdemel Zalaegerszeg, vagy Szekszárd korszerűsödő városközpontja, ahol a tervező Vadász György, illetve Jurcsik Károly a közösségben, a közösség vezetőiben az alkotásban részt és kockázatot vállaló társakat talált. Nem csoda, hogy a város lakói ma már nem csupán elfogadják azt, ami létrejött, de sajátosnak, helyinek, magukénak érzik az új környezetet. Büszkék rá — nem is ok nélkül! Ügy tűnik, hogy most Baján is egy hasonló folyamat kibontakozásának vagyunk a tanúi... A befejezettség rendjének fontosságát, az alkotó szándék, az épitő energiák összefogásában levő erőt és az alkotás és az alkotó kellő megbecsülését hangsúlyozta dr. Ábrahám Kálmán építésügyi és városfejlesztési miniszter, amikor zárszavában gratulált a megye és a város vezetőinek a triennale sikeres megszervezéséhez, a vita magas színvonalához és oldott, alkotó légköréhez. Szerencsésnek minősítette, hogy a tervpályázat anyagát bemutató kiállítás mellett a rendezők módot találtak arra, hogy kamarakiállítással adózzanak a magyar építészet egyik legnagyobb alakja. Kós Károly emlékezetének, és hogy bemutassák a fejlődő Baját is. Bizonyos időre és kellő távlatra van szükség, hogy a rendezők az elhangzottakat és tapasztalatokat alaposan átgondolják nemcsak az 1082-es triennale, de a közvetlen hasznosítás érdekében is. Az azonban máris elmondható, hogy jó, felelős és a közösség javat szolgáló kezdeményezést vállaltak magukra Bács-Kiskun megye és Baja vezetői, amikor szakítottak azzal a rossz — bár voltaképpen kényelmes — hazai hagyománnyal, amely az építészetet csupán technikai folyamatként szemléli, amely szerint az építészetnek inkább megrendelői és nem mecénásai vannak. A számtalan ilyen-olyan művészeti megmozdulás között most végre megjelent egy, ahol az építészet számára nem a macskaasztalnál terítenek. És ez nem csekélység! Vállalása annak, ami van, annak érdekében, hogy ami lesz, a mainál sokkal jobb és teljesebb lehessen. BORVENDÉG BÉLA Szepesi Attila Őszi lakótelep köd és nyirkos homály az ablakokban cellafény csupasz fákat és utakat sodor dombok nehéz árnyékait hogy görgeti az éjszaka minden megáll mielőtt elmerül a város távoli zúgását földmélyből hallani hány szólamú e sivatag november mégsem tudja kimondani a negyedik évszakot A kabaré regénye L

eültem hát az asztalkához, előszedtem a novellámat, és olvasni kezdtem. De alig ejtettem ki néhány szót, a monoklis fiatalember szörnyűt ásított: — Oá! Oá! Nem is ásítás volt az voltaképpen, hanem keményen tagolt, könyörtelen elutasítás. Mintha azt mondta volna: El ezzel itt! Meg kell adni, hogy a közönségnél nagy sikere volt, nagyobb, mint amilyenre én a magam humoros előadásával számíthattam volna. Mindenki kacagott, és a monoklis tekintetét jörüljártatva, elégülten zsebelte be a sikert. Majd elsüllyedtem szégyenemben; elvörösödve néztem rá, és a pillantásom némán könyörgött hozzá: — No, ne bolondozz, pajtás!... Hiszen nem a magam passziójára vagyok itt... Tudod... az aszszony vár a vendéglőben... a vacsoráról van szó!... Üjból belekezdtem a fölolvasásba, de a monoklis néhány szó után újból merev arccal rákezdte: — Oá! Oá! — Es most még nagyobb sikere volt vele, mintáz előbb; vannak produkciók, amelyeknek sikere az ismétléssel növekszik. Nagyot keringett velem a világ, egyszerre elöntött az a bizonyos virtustermő hevület, amely annyiszor be szakasztotta már a fejemet. Hát hiszen magam is gyerekember voltam még, ha volt is feleségem és kisfiam. Ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy Ugoesában született, és Biharban jogászkodott. Ugocsa non coronat! Eb ura fakó! Hit ha már a megalázkodott könyörgésem nem használt, gyerünk azzal a másik beszéddel. Kikaptam mellényzsebemböl a monoklimat, és a szemembe vágtam, mert akkoriban jóravaló fiatalembernek nem mindig volt a zsebében egy koronája, de monoklija mindig volt. Odaléptem a színpad peremére, és egyenest a monoklis arcába mondtam: — Hát jó, elhagyom a novellát! Ahelyett egy kis mesét mondok el a vadszamárról. A monoklis újból oizni kezdett, de most már nem volt sikere vele. A közönség egyhangúlag lehurrogta: — Halljuk a vadszamarat! Végzetes jószerencsém juttatta eszembe épp e pillanatban ezt a mesét. Egy királyról szólt ez a mese, aki büszke volt arra, hogy az övé a világ legtökéletesebb állatkertje. De egy német tudós figyelmeztette hogy mégse tökéletes ez az állatkert, hiányzik belőle a vadszamár. Nosza kiadta a parancsot a király az udvari embereinek, hogy huszonnégy óra alatt teremtsenek elő neki egy vadszamarat, akár a föld alól is. Nagy volt a megrökönyödés az udvari emberek között, mert fogalmuk se volt róla, hogy ilyen rövid idő alatt honnan szerezhetnének vadszamarat Végre is a tudós állott elő a mentő ötletével: — Én tudok egy módszert, amivel huszonnégy óra alatt is elő lehet állítani egy teljesen kifejlett vadszamarat. Vegyetek egy szelíd szamarat, öltöztessétek szmokingba, és ültessétek a kabaréba a hatkoronás helyre. Ott majd megvadul. A közönség tapsolt A monoklis próbált oázni megint, de lehurrogták: — Aha! Ordít már megint a vadszamár! Most már akadálytalanul elmondhattam a mondókámat, amikor kitámolyogtam utána, Bródy István, a kabaré társigazgatója gratulált, és biztosított róla, hogy nagy sikerem volt. NAGY ENDRE Hova lett Sztanykovszky ? B

izonyára sokan nézték a Délmagyarország olvasói közül is a televízióban november 6-án Iíubay Miklós Háromszoros halállal című tévéjátékát a Tisza-gyilkosság dokumentumokból fölelevenített történetét. Talán arra a szereplőre is emlékeznek, akit Szakácsi Sándor alakított: Sztanykovszky zászlósra, a merénylet egyik kulcsfigurájára. De azt aligha sókan tudják már Szegeden is, hogy Sztanykovszkynak később köze lett városunkhoz. Itt töltötte a Csillagbörtönben 17 évi büntetését. 1921. július 29-én halálos ítéletét ennyire változtatták. Le is ülte. 7937. december 4-én szabadult: még ekkor is csak 42 éves volt. Pár nap múlva megnősült. Romantikus história: a börtönben esténként szépen hegedült, s ezt gyönyörűséggel hallgatta a közeli vendéglősnek, Szenicsán Gábornak leánya, a SZAK atlétanője, Szenicsán Rózsa. Valamiképpen utat talált a rabhoz. Csak akkor látták egymást, amikor Sztanykovszky kiszabadult, de ez elég volt mindkettőjüknek: december 11-én megesküdtek. Igen ám, de hamarosan kiderült, hogy Sztanykovszkynak nem ez volt az első házassága. 1918. február 25-én Kassán elvette Papp Rózsit. Tőle 1919. június 3-án elvált, és 5-én feleségül vette Rothmüller Olgát. Már letartóztatásban volt, amikor tőle is elvált. Harmadik házasságának hírére első felesége bigámiával vádolta Sztanykovszkyt, arra hivatkozva, hogy a Tanácsköztársaság alatt kimondott válás érvénytelen. Sztanykovszky a Délmagyarország munkatársának, Hartmann Mihálynak, aki a lap 1938. január 18-i számában nagy cikket írt a házassági bonyodalmakról, bemutatta a hiteles okmányokat. El is simult ez az ügy, ám Sztanykovszky azt is panaszolta, hogy szeretne dolgozni, de nem tud, mert a rendőrség nem ad neki zenészi tevékenységhez engedélyt; a börtönben kitanult férfifodrászathoz meg női fodrászképesítést is kellene szereznie, ha önálló üzletet ak'ar nyitni. 1938 augusztusában azt olvassuk a Délmagyarországban,hogy Sztanykovszky Űjszőregen gazdálkodik. A karácsonyi számban Szász Ferenc nagy riportot közöl róla: gyümölcstermesztéssel és tyúkfarmmal kísérletezik. Két év múlva. 1940. november 6-án ismét terjedelmes riportot közölt a Délmagyarország e különös férfiúról. Ekkor már Kecskéstelepen , a mai Ságváritelepen lakott, és esténként onnan kerékpározott be a Tisza Lajos (ma Lenin) körútra, ahol egy vendéglőben zenekarával muzsikált. Megkapta tehát végre az engedélyt : megváltoztatott névre, mi nt Zemplényi Tibor. Az újságírónak igy nyilatkozott: — Most már meg vagyok elégedve, keresek a hegedűmmel. Nappal jószágot nevelek, éjszaka pedig zenész vagyok. Családommal is nagyon elégedett vagyok, feleségemmel jól megértjük egymást, és van egy ennivaló drága kisleányunk. Bizony mint zenész nem sokat keresek, kevés ma a mulatós ember. De azért nem panaszkodhatom, megélünk valahogy. Négytagú a zenekarom, és pár pengő mindannyiunknak jut. Mielőtt a börtönbe kerültem, jogi pályára készültem, és már három jogi szemeszterem volt. A börtönben egy csomó idegen nyelvet tanultam meg, több mesterségem is van, és otthon őrzöm az első magyar cigány nyelvtant. Volna tehát elég mód arra, hogy egzisztenciát alapíthassak, de úgy látszik, meg kell elégednem azzal, amit a hegedűmmel keresek. Künn lakunk Kecskéstelepen, mert ott olcsóbb a lakbér, és jószágot is tarthatunk. Valahogy szerencsém is van a jószághoz, bár most igen drága a jószágtartás. De a kis házban magunk vagyunk, és oly megnyugtató a csend künn, a telepen. Én pedig nagyon hozzászoktam a csendhez." A riportból kiderül, hogy a borbélyságon kívül az asztalosságot is elsajátította, nyolc nyelvet tanult meg, összeállította az első (?) cigány nyelvtant, valamint egy 3500 szót tartalmazó cigány—magyar és magyar—cigány szótárt. Még egyszer hallunk, olvasunk Sztanykovszky Tiborról. A Válogatott dokumentumok Csongrád megye munkásmozgalmának történetéből című gyűjteménynek a fölszabadulás írásos emlékeit tarmazó, 1970-ben megjelent kötetében a 162 lapon olvassuk a Magyar Kommunista Párt szegedi szervezetének összefoglaló beszámolóját az 1944. október 18-tól 1945. február 5-ig eltelt időszakról. Ebben áll ez a mondat: „A közrendészet vezetője Sztanykovszky Tibor elvtárs." S ugyanitt még: ..Megalakult a városházán a városházi kommunista csoport, melynek tagjai: Dénes, Lakó, Dobó, Kálló, Komócsin Illés, Sztanykovszky és Horváth elvtársak, akik egymással állandó szoros kapcsolatot tartva teremtik meg a teljes összhangot a városi ügyeknek pártérdekek szerint való intézésére." Éra még vélek rá emlékezni. De utána nemcsak előlem veszett a nyoma, hanem a. történelmi dokumentomokban is. Különös, kalandos élete tán egy önálló tévéjátékot is megérne. l'ÉTER LÁSZLÓ