Délmagyarország, 1979. november (69. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-25 / 276. szám

e:Z7ACEE0SHE 82 Vasárnap, 1979. novcmfcer 25; Magányosok... K

örbejárom a teret, a klub bejáratát mégsem találom. Végül felebred bennem a gyanú: arra tippelek — kizárásos alapon —, hogy nem lehetnek másutt a társkeresők, mint a Siketek és Nagyothallók Klubjában. Nyertem. A bejárat mögött asztal székkel, amin egy negyven év körüli fekete hajú hölgy ül. Világossá válik: ide „csak úgy" nem jutok be. Mégis megpróbálom. Tes1es öregúr megy előttem, és mutat fel egy cédulát. Mig a fekete hajú, s a többiek rá figyelnek besurranok a szűk, mozaiklapos terembe. Pechem van. Amint beérek, fülöncsipnek. — Igazolványa van? — kérdi gyanakodva cgy mogorva férfi. — Milyen? — adom az ártatlant. — Ki maga? — csap le rám egy középkorú férfi. (Utóbb kiderült, klubvezetőségi tag.) — Érdekelnének a magányosok ... — Nős? — És ha Igen, az baj? — Mert, ha van felesége, nem lehet klubtag és a rendezvényeinket sem látogathatja — okít az odaérkező klubvezető. Felmérve a helyzetet, arra a következtetésre jutok, még egy kérdésre — és talán válaszra is — van esélyem. — Ide magányosok járnak? — Igen. Az ajtó felé mutat. Tisztázzuk, hogy ml Járatban vagyok. Rámzúditanak egy csomó információt, papírhnlmazt tesznek elém, magyaráznak. Itt egyszerűen szabályzatilag eldöntötték, ki a magányos — gondolom. Sok elmélkedésre nincs idő, a klubvezető „kezelésbe vesz". Mindent egyszuszra akar elmondani, megmutatni. Előkerül a klubszabályzat is. Elolvasom, de nem tudok szabadulni a gondolattól: hogyan lehet a — feltehetőleg — valamiben egyszer már nagyot csalódott emberek klubéletét ennyire mereven szabályozni. A klub főnöke megmagyarázza. — Annak Idején azt mondtuk. Jöjjön, bárki legyen is az, aki magányosnak érzi magát Az eredmény: alvilági figurákkal, prostituáltakkal és nőket „felszedni" akaró férjekkel lett tele a klub. — És most? — Csöndesebb az élet, — Nagy a ricsaj ... — Nem úgy értem. Értem. Elnézést kér, feláll, kihirdeti a programot. A történelmi előadás második része következik, mindenki menjen be a terembe, tessék helyet foglalni... a söntésb,öl is jöjjenek ki... Mindenki hangosan kacag, beszél, de ezek a hangok valahogy nem tűnnek őszintének. A bizalmatlanság benne van a levegőben — nem az előadás Iránt Bár... Az előadó elfoglalja helyét a pulpituson, a falak mellé állított székekre leülnek a hallgatók. A monoton hangon felolvasott rövid, a magyarok bejöveteléről szóló tájékoztató egy 14 éves gyereknek sem Jelenthet újat, érdekeset. — Na, milyen volt? — kérdi sugárzó arccal a klubvezető. — Hááát.. „ bocsánat — mondom, és beosonok a söntésbe. A legtöbben ugyanis itt keresnek társat: negyedosztályú áron, 6forint 30 fillérért árusítják... Kint teljes hangerővel üvölt a magnó. Felhangzik a Boney M. legújabb slágere. A zömmel 30 év felettieknek nem nagyon akaródzik táncolni. Páran jó példával járnak elöl, ettől egy Idősebb pár is nekibátorodik: keringőznek ... A büfét a táncteremtől elválasztó ajtóban feltűnik egy 18 év körüli lány (klubvezetöségl tag) és megszólal. Hangja elnyomja a zenét is. — Tessék kimenni táncolni! Ide ne a sörért jöjjön senkit — Igy van! — helyesel, ha lehet, még nagyobb hangerővel a klubvezető. — Figyeljük azokat, akik csak a sörért járnak ide... Asztaltársaim nem mozdulnak. A mellettem ülő, 50 év körüli bácsi maga elé mormog valamit, majd kortyint egyet az üvegbőL Megpróbálom szóra bírni, nehezen áll kötélnek. Akkor is csak annyit mond: ma voltam itt utoljára. Egy 40 év körüli férfitől azt próbálom megtudni, hogy mindig ilyen-e a hangulat. — Nézze — mondja —, itt a hangoskodás a feltűnési vágy egyik megnyilvánulási formája. Azon gondolkozom, vajon miért a klubélet irányítói a leghangosabbak ... Egy 25 év körüli fiatalember szerint mindenki vidám, tréfálkozik, és ezt a nagy zajt sem úgy kell felfogni, hogy itt minden parancsoló jelleggel köteléző. — Miért jár ide? — kérdem egy férfitől. Körbepásztázza kezével a táncterem egy részét, ahol csak nők ülnek. — Hát ezért — mondja. — Azok a nők mire, kire várnak? — intek a fejemmel arra. — Társra. — Honnan tudja? — Beszélgettem velük. — És? Fény villan a szemében, érti a kérdést — Ha értelmes a nő, tudhatja, mire számíthat — felel közömbös hangon. — Ezek legalább tíz évvel idősebbek nálam. És tudja hogy van? Hamar beadják a derekukat — És utána? — Mondtam már, szerintem ők is tudják... Már aki tudja, és már aki beadja a derekát Egy hölgy — a nevét sem árulta el — a sarokban ül, meredten nézi a táncolókat Már több férfi felkérését utasította vissza. Mikor megszólítom, automatikusan buggyan ki a szájából: nem. A „csak egy pár szóra", s az, hogy leülök mellé, némileg enyhíti vonásalt Férje régen meghalt, egyedül neveli kamaszkorú fiát Azt mondja, másodszor van Itt a klubban, de többé nem akar ide Jönni. — Nem ilyennek képzeltem — jegyzi meg halkan. — Milyennek? — Nem tudom? — Mégis... — Talán — rebegi bizonytalanul — családiasabbnak. El is megyek haza. Nem zavarom tovább odébb állok. (Záróra előtt fél órával ment eL Addig ott ült a sarokban, és egy másik sarkot nézett rendületlenül. Ott nem ült senki.) Két székkel arrébb ül egy fiatalember. Olvas. Többek szerint minden hétfőn 5rtől 9-ig — a klubprogram időpontja — itt ül, és csak olvas. Már-már kihívó „szemtelenséggel". A miértre ílőször csak annyit válaszol: szeretek olvasni. — Azt otthon is lehet. — Tudom. — Miért nem barátkozik? — Kivel? — kérdez vissza. — Velük — mutatok a tömegre. — Ezekkel? — Jól értettem? — Jól — szól indulatosan. — Nézzen mór körül. Kik járnak ide? Én ezekkel nem keveredek — mondja a felsőbbrendűség tudatában. — Mégis, miért jön akkor ide? — Hátha... — szelídül meg a hangja. — Akkor itt mégsem csak „ezek" vannak? — Eddig csak „ezeket" láttam. De én optimista vagyok — teszi hozzá, és újból könyvébe mélyed Említem a klubvezetőnek ftz egész estét végig ülő hölgyet és az olvasó férfit. — Ezeket kell kiszűrni innen, meg a sörözőket — mondja magabiztosan. — A passzív emberekre nincs szükségünk — emeli fel a kezét Lassanként rájövök, ki számít Itt passzív embernek; az egvedül üldögélők, a beszélgetők. Tőlük csak egyvalamit felejtenek el megkérdezni. Miért ültök itt, miért nem érzitek magatokat igazán jól? Persze az is lehet, a kérdést sem hallaná meg a kérdezett, mert akkora a zaj... Többen mondták, született Itt már „gyűrűs" kapcsolat is. őket már nem találni itt. Két okból: valószínűleg nem is kívánkoznak vissza ide, és ha mégis, akkor sem lehetnek klubtagok, mivel már — házasemberek lévén — — nem számítanak magányosnak ... Akik minden hétfőn elmennek — hogy hányszor, az bizonytalan — a társkeresők klubjába, velük mi lesz? Addig járnak a klubba, míg vagy találnak maguknak valakit, vagy még magányosabbak lesznek ... Mert akik társat keresnek, azok nem lármára és feltűnösködésre, hanem meghitt, baráti, családi légkörre vágynak. Olyanra, amilyenből eddig nem jutott nekik vagy az valami folytán semmivé vált... A szegedi klub példáján igaznak tűnik: csak az embert féltő és szerető emberek adhatnak fogódzót az arra vágyóknak. Mert nagyon nehéz felfogni és elfogadni azt a véleményt, hogy: magányos az, aki annak is érzi magát. HORVÁTH ISTVÁN SCHÉNER MIHÁLY RAJZA LASZLÖ GYULA RÉZKARCA Az udvar Udvara van Juhász Gyulának. Nemcsak az irodalomban, hanem a valóságban is. Az a ház öleli át. amelyikben 1928-tól lelki viharainak teljes csitulásáig lakott. Áldassék az ész. amelyik kigondolta. a fiók, amelyik kifizette, és a kéz. amelyik rendbe hozta ezt az udvart! Zarándokok számára búcsújáró helyhek szánták: aki itt leül a padra, tudhatja, lépegetett itt a bús, a magányos, hihetetlen nagy hittel a lövőbe néző, himnuszaiban az embert zengő csöndes poéta. Szegeden a betűvetés talán legjobb tudója, őszi rímek sóhajtója. Aki itt veszi elő verseit, biztosan másként olvassa. Szobra nincs itt. de biztosan belenéz a könyvbe, beleolvas a versbe a szakállas arc is. Szíve szorulásai, lázas agyának tűzkerekei itt jobban benne vannak a versben. Ha megnő az a két ciprusfenyő. amit a nyáron ide ültettek. és egyenes lesz. mint a gyertya, még meghittebb lesz az udvar. Telhetetlen az ember, ha jó példát lát. páriát várja. Szegeden ugyan egyre többen mondják, nem szegedi irodalom kéli nekünk hanem egyetemes, ez az udvar mégis annak a szegedi irodalomnak az emlékhelye, amelyikből a teljességbe vitt az út Van ilyen udvarunk máshol is. és talán lesz később is. Magamagát becsüli vele a város, ha vigyáz rá. Lesznek emberek, akik gyógyulni, megnyugodni, megpihenni jönnek majd a beteg költő régi udvarába. Hol keressük a párját? Ügy tudom, már keresik, és a fiókot is hozzá. Verseit alkalmakon szavalják, sokan olvassák, és fejben is megtartja- némelyiket az emlékezet Nem mernék megkérdezni embereket utcákon és sarkokon, mit tudnak róla. bár divat ugyan a kérdezgetés is. meg az elhűlés is. hogy lám, még ezt sem tudják. Mert nem egyszeregy a költészet amit ki kell vágni mindig. Azt hiszem, akármelyik költőnket világgá lehetne kergetni, ha fülébe mondanának egyetlen sort saját verséből, és rászólnának; folytassa, mert meg akarják mérni, mit tud magáról. Pedig legtöbbet mégiscsak ő tud. Nem hiszem tehát. hogy az udvar kis kerengőién memorizáló emberek lépte kopog majd. Nem is hiszem, hogy ez hiányozna Juhász Gyulának. Valami mégis hiányzik, azt hiszem. Másképpen fordítva: van valami, aminek nem kéne lennie. Itt a ház, amelyikben élt. és az udvarról látszik a másik ház. amelynek a tetejéről megcsúfolták. Az a néhány ember, aki a kis udvar csöndes avatásán ott volt, biztosan nem felejti el. Sajnos. letörölni se tudja. Picinyke kis kórus énekelt, szép és tiszta gyermekhangon. Kinek ne jutna eszébe a két sor: „De az ének koronája / A hívő munkának." Hangjáról ítélve, nem volt suhanc, és nem is lehetett részeg, aki a Sóhordó utca új házénak tetejéről csúfondárosan belekornyikált a dalba. Nem mennék oda hozzá kikérdezni, mit tud arról a költőről, aki a munkáról, a munkásról olyan szépen írt. hiszen tudom, hogy új oktatási rendszerünk szavaival élve emelt szintű oktatásban volt része. Nem merném megkérdezni, mit tud a munkásotthonról, amelynek homlokára szintén verset írt az a Juhász Gyula, akinek az udvarába ő most beleöltögeti a nyelvét. Pedig az ő fülébe is bele kellene mondania valakinek legalább ezt a szakaszt: „ó ember, én hiszek tebenned. / Ö, ember, mint szeretlek én. / Te nyomorúságos. hatalmas. / Te végzetes. t» diadalmas / Utód az Isten örökén!" Hátha észrevenné, hogy A munkásnak című vers neki is szól: „Szelíd szonettek szende tejüvegén keresztül / Meglátod-e, ó. testvér, feléd nyújtom kezem...." Szégyen és harag bántott bennünket, akik ott voltunk. Onnan jött a pofon, ahonnan nem vártuk. Minek hozom én most elő, hónapokkal később? Mert azóta is piszkál valami. íme. a bizonyíték, mekkora szükség van erre az udvarra. Arra, hogy legyen, arra, hogy ide el lehessen jönni, de talán arra ls. hogy nyaranként-esténként a költészet, az irodalom érdeklődői csoportosan is eljöhessenek ide. Udvara van Juhász Gyulának, legyen az az irodalom udvara! Más gondolat is megfordult a fejemben. Van most munkásotthon Szegeden? Kellene, hogy legyen? Vannak művelődési házaink. kapujuk nyitva. A Munkásotthonról olvasom, szavalókörus alakult ott. Szepesi Imre szervezte. és Hont Ferenc vezette. Olyan korúak lehettek benne, mint a tetőn kornyíkáló ács. Bekapcsolódott Radnóti. Buday György, és több más is. Találunk-e helyet művelődési otthonainkban. ahol munkásfiatalok gyűlnek össze? Van Ilyen, de azóta sokat változott a világ. Sokszor sörösüveggel van tele az asztal. füsttel bélelődlk a levegő, és az ember himnuszáról nincsen szó benne. Akkor nagyon mérges voltam az ácsra, most is azt mondcm. szentségtörés volt a szava, de azt is ő juttatta eszembe, akkor se maguktól tanulták az emberek a verset, amikor Juhász Gyula közöttük járt H. IX