Délmagyarország, 1979. szeptember (69. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-02 / 205. szám
Vasárnap, 1979. szepíemüer 2: Móra Ferenc — és akiknek nem kell Nem élhetünk igazság nélkül K isebb könyvet ki tennének a Móra-centenárium alkalmából lapjainkban, folyóiratainkban megjelent közlemények, méltató cikkek, emlékezések, adatközlések Így is volt rendjén. Volt közöttük értékes, új szempontokat, új tényeket közló, volt sablonos, semmitmondó, csupán az alkalomtól kényszeritett. A centenárium a 6ok évforduló között is piros betűs ünnep, érthető hát, ha ilyenkor az ünnepelt értékeit szokás fölemlegetni. Ám a kegyelet sem teszi jogossá, hogy gyöngeségeit, művészetének korlátait, életművének hátrányos mozzanatait elhallgassuk. A Népszabadságban E. Fehér Pál cikke, az Irodalomtörténetben Sik Csaba tanulmánya Móra regényeiről, de főképpen a Kritikában Dérczy Péter kitűnő megemlékezése szépen bizonyította, hogy nem kell szükségképpen szentté avatni, szoborrá merevíteni Mórát még születésének századik évfordulóján sem, hanem okos szóval, elfogulatlan ítélettel rá lehet mutatni szeplőire is. Régen is akadtak azonban, akik egyéni ízlésük ellenérzéseit a tárgyias bírálat látszatába burkolva Móra irói nagyságát is kétségbe vonták. Nem térek most vissza a fölszabadulás előtti időre, amelyben jobboldali ellenségei és baloldali íanyalgói utasították el írásművészetét. Arra is csak utalhatok itt, hogy A magyar irodalom története című akadémiai kiadvány 6. kötete ugyancsak hozzájárult ahhoz a szemlélethez, amely vállon veregeti az írót, „kismesterré", amatőrré fokozza le. „Huszadik századi irodalmunk legjelentősebb műkedvelő írójának nevezhetjük Mórát" — írta 1966-ban a róla 6zóló fejezet szerzője, Vargha Kálmán. Igaz, hozzátette: „aszó nemesebb értelmében". Am az a sok fönntartás, amelyet hangoztatott, s maga a fejezetcím is — Kései anekdotizmus: Móra Ferenc — ahelyett hogy ellensúlyozta volna az elmarasztalást: súlyosbította. A művészetben, az irodalomban az a nagyszerű, hogy változatos, hogy ezer színű; megfér benne Munkácsy és. Csontváry; Bartók és Kodály; Shaw és Pirandello; Franz Kafka és Heinrích Böll; Krúdy és Móra. Az alkotás lehetőségeinek széles színképében ki-ki a maga vonzalma szerint választhat kedvére valót. Kinek a pap, kinek a papné. Az ízlés, noha társadalmi, világnézeti meghatározottsága kétségtelen, sokféle lehet, és a művészet szinte korlátlanul kielégíti valamenynyit Kit a realizmus vonz, kit a különféle modern izmusok; a tág szemhatárúak képesek mindkettőben meglelni sajátos értékeiket Am szembeállítani őket egymás ellen kijátszani, egyéni elfogultságunk, ízlésünk korlátait esztétikai mércévé ügyeskedni át: nem a művészet, nem az irodalom természetének megfelelő eljárás. Idegen a művészettől, az irodalomtól. „Nem sok reményem van rá, hogy klasszikus legyek valaha" — írta tréfás öngúnnyal Móra Vasút akar lenni című tárcájában 1925-ben. Hozzátette: „ebben az a jó is megvan, hogy énmiattam egy gyerek se fog ríva fakadni az iskolában". Másutt is szerényen kolomp6zónak, rőzsetűznek mondja írásművészetét, elismeri korlátait képességének határalt. Ez nem téveszthet meg bennünke'- az írói „hamis tudat" ne befolyásolhat; nekünk magunknak — itt és most — kell kialakítanunk róla véleményünket S nagy magyar írók, jó ítéletű tudósok már megtették. Nem szeretném ugyan, ha csak tekintélyi érveket szögezhetnék szembe az iménti lekicsinylőkkel, mégsem mellőzhető, hisz meggondolkodtató: miként vélekedtek róla — az íróról és az emberről — a magyar szellem olyan óriásai, mint Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Tamási Áron, Juhász Gyula; avagy csak olyan kiválóságai, mint Supka Géza, Gombocz Zoltán, Mészöly Gedeon, Zsolt Béla, Hegedűs Géza, Bóka László. A sort még folytathatnám. „Nem értek ugyan egyet a véleményeddel, de utolsó leheletemig küzdök azért, hogy véleményed kifejthe6d." Ügy tudom Voítaire-tól származik a vita szabadságának ez az alaptörvénye. Én sem rovom föl Mocsár Gábornak, hogy a Tiszatáj júliusi számában kifejtette ellenérzését Mórával szemben; még csak azt sem kifogásolom, hogy épp a centenáriumot használta föl erre alkalmul. Azt vallom, joga volt hozzá. Akkor is, ha Móraképe egyoldalú, egyénien elfogult. De hát senki sem lépheti át a saját árnyékát Mocsár puritán kálvinista, tiszántúli ízlésének éppúgy nem tetszhet Móra melegebb, patriarchálisabb kiskun érzelmessége. mint Veres Péter „rideg-paraszti" szemléletének Tömörkény parasztábrázolása. Ahogy Veres Péter, éppen kérésemre, ki is fejtette a Tömörkény Emlékkönyvben 1966-ban. Mocsár szerint Mórát sem szerette. Nem tudom, honnan veszi ezt az értesülését. A Délmagyarország egykori tudósítása szerint 1935. február 22-én a szegedi Hét vezér utcai Munkásotthonban Parasztirodalom címmel tartott előadásában másként nyilatkozott. „Móra nagyszerű ember volt, aki szerette a parasztot. Veres részletesen taglalta az Ének a búzamezőkről című regényt a parasztirodalom szempontjából." Örök kár, hogy a tudósító ilyen szűkszavú volt. Nem kétlem ugyan, hogy Veres Péternek kifogásai is voltak Móra regénye ellen, de az idézet eleje kizárja az olyan mereven elutasító álláspontot, mint amilyet Mocsár tulajdonít neki. Az a benyomásom, hogy Mocsár Gábor csak nagyon kevéssé ismeri Móra életmüvét. Szerencsétlenségére egy olyan kötet akadt a kezébe, a Nádi hegedű, amely önmagában egyoldalú képet ad az íróróL A kötetnyitó novella, a Máriácska a sakalóban persze hogy „gyermeteg gügyögés" — forma szerint. Hiszen a kislányával történt esetet ír meg, s Móra kitűnően értett ahhoz, hogy nyelvét — szavait, főként jelzőit és hasonlatait — tárgyához igazítsa. Ez „a kimódolt, mesterségesen felidézett ájtatosság" is ilyen stíluseszköz: a gyermeki vallásosság hangulatát akarja megteremteni. Kár, hogy Mocsár nem ismerte föl ugyanakkor ennek a kis Írásnak a Móra legrejtettebb gondjairól a sorok közt árulkodó mondanivalóit. A darabokra tört, márványt utánzó gipszből készült Mária-szobor az elveszett illúzióknak, a tovatűnt eszményeknek jelképe. Vajda László kiadása a jegyzetében közli az elbeszélés első változatában (1913) még szerepló, a másodikból (születési ideje meg is magyarázza, miért: 1923-ban jelent meg) kimaradt gondolatokat: „Megriadtam egy kicsit, de láttam, hogy az istenanya mosolyog, és megértettem, hogy az istenekből utoljára játékok lesznek. Azokból is, akiket a pogányok faragtak maguknak, azokból is, akik hit, hűség, becsület, hazaszeretet és más efféle neveken ülnek a história és az emberszív oltárán." Ez az írása sem csupán „ájtatos szentimentalizmus" tehát, ahogyan a Véreim, Parasztjaim novellái vagy a Szilánkok és a Mementó publicisztikai írásai sem igazolják Mocsár kételyeit Móra politikai állásfoglalásairól. Megint nem szabad magának Mórának elhinnie, hogy „se tehetsége se gusztusa" nincs a politikához. Ezt csak a kiábrándult, a két forradalom és az ellenforradalom élősdi figuráinak, haszonélvezőinek láttán csalódott író mondja magáról. Ügy értendő: ha ez a mai politizálás a politika, akkor nekem ehhez nincs se tehetségem, se gusztusom. De elfe. lejthetjük-e, hogy a Szegedi Napló — politikai napilap volt, a függetlenségi párt, tehát az ellenzék szócsövei — munkatársa, sőt főszerkesztője még ma is csak töredékesen ismert publicisztikai írásaiban milyen merész tollal írt a Tisza-korszak urai ellen? Majd a Horthy-rendszerben is a Szeged, a Délmagyarország, a Világ és a Magyar Hírlap vezércikkírójaként? Ha egyszer végre teljesen kiadhatjuk publicisztikáját, ugyanúgy tanítani kell majd újságíróiskolákban, mint Adyét vagy Juhász Gyuláét. De már a most hozzáférhető, kiadott gyűjtemények is elégségesek ahhoz, hogy cáfoljuk Mocsárnak az apolitikus Móráról kialakított és tekintélyének hitelével terjesztett képét. És nemcsak az „elkedélyesített", „humorba, szatírába" oldott társadalomkritikájára kell gondolnunk, bár az sem volt kis dolog (a Hannibál föltámasztásának sorsa mutatja), hanem a kifejezetten a rendszert, a dualizmus vagy Horthy korát napról napra bíráló vezércikkeire is. Abban igaza van persze Mocsár Gábornak, hogy nehéz kiigazodnia — nemcsak a messziről jött, hanem a bennszülött szegedi — embernek is a forradalmak bonyolult viszonyaiban, Mórának Dettréhez, Szalag Józsefhez s nem utolsósorban Somogyi Szilveszterhez fűződő kapcsolataiban. E tekintetben jócskán van még tennivalója a helyi kutatásnak: árnyalt képet adni ezekről egyenként és egymással való kölcsönhatásaikban. Lehetséges, hogy ami kívülről érdemnek látszik, valójában csak óvatosság volt, és megfordítva: amiért ma Mórát vagy az imént fölsoroltakat elmarasztalják, az alaposabb, elfogulatlanabb vizsgálódás után emberi erénynek bizonyul majd. Lukács György 1918-ban kis könyvecskét írt nagyra becsült barátjának, Balázs Bélának igaztalan kritikusai ellen: Balázs Béla és akiknek nem kell. Ezt a címet tiedeltem el tőle, hogy helyére próbáljam billenteni a Móra megítélésében mutatkozó méltatlan aránytalanságot. Nem hallgatom el, hogy akikkel vitába szállok, valamennyien személyes jó barátaim. Sem megbántani nem akarom őket, sem jogukat csorbítani, hogy Mórát ne szeressék. Tévedések elkerülésére: én sem vagyok elvakult rajongója. írásaim bizonyítják, hogy társadalomszemléletének fogyatékosságait, hangütésének olykori negédességét, különben páratlan nyelvművészetének alkalmi modorosságait korábban is szóvá tettem már. Csak az arányokra kell jobban ügyelnünk: a legjobb teljesítményekből kell ítélnünk, ahogy a magasugrót is az átvitt legmagasabb léc minősíti, nem az, amelyet levert * ötven éve, amikor szülővárosa díszpolgárrá választotta, és az akkor szülőházának vélt Daru utcai lakóházukat emléktáblával jelölte meg, Móra így beszélt: „Most márványtáblát kapok, pedig magyar író csak halála után szokott márványtáblát kapni, hogy azzal elmorzsolhassa a göröngyöket. amelyekkel életében meghajigálták." Meghajigálták, mert szavával, betűjével, közéleti tevékenységével a magyar földművesszegénység ügye mellé állott. Irodalmi rangját persze, jól tudom, ma már nem eszerint ítéljük meg. De életművének önmagában való értéke is klasszikusaink közé emeli. A többit bízzuk az utókorra. PÉTER LÁSZLÓ T udják, miért vásárol kiskertet magának az ember? Hogy újrateremtse az elvesztett Édent, ahol fáról ehette a gyümölcsöt, nem kellett ládában fonnyasztott almát drága pénzért vásárolnia. A csúf kígyó azonban ma sem nyugszik: ürmöt csöpögtet a visszanyert Paradicsom földöntúli örömei közé is. Nevezzük a történet hősét az egyszerűség kedvéért Kolbász Mihálynak. Bérből és fizetésből él. megtakarított pénzéből telket vásárolt öt-hat éve a zöldövezetben. Asszonya lugast ültetett a határkarók közé, Kolbász Mihály pedig kerítést emelt birodalma határain. A kiskert közepén ég felé törő, karcsú szerszámoskamra emelkedik. Alapterülete szabályosan 12 négyzetméter. Pincéjében gyorsan hűl a sör, földszintje takaros szoba, emeletéről a szomszéd kerttulajdonos barackfáira látni, a padláson galambok turbékolnak. A szorgos munka meghozta gyümölcsét: meghozta pár év múlva a lugas is. Öröm volt kimenni a kertbe, gyomot irtani, szőlőt kóstolgatni. Kolbász Mihály teli demizsont rendszeresített a pincébe, házi készítésű paprikás szalámit aggatott az emeleti helyiségbe. Vasárnaponként a kiváltságosok kis csapata múlatta idejét az alpesi szerszámoskamrában. Kolbász Mihály szedte az almát, itta a bort, ette a paprikás szalámit és úgy érezte, jogállamban él, ahol a zöld kerítésen kívül erkölcsök és törvények védik birodalmát. Egy szép napon feltörve találta a szerszámoskamra ajtaját. Hívatlan vendég tette be a lábát az idilli fészekbe. Megivott kétujjnyi bort a demizsonból, lekanyarított egy reggelire valót a szalámiból. Heverészett Kolbász Mihály heverőjén, használta a törülközőjét. Rendszerető ember lehetett a behatoló, még a plédet is összehajtotta maga után. Kolbász Mihály felpattant az első villamosra és a rendőrségre száguldott. — Mit vitt magával a tettes? — kérdezték. Nem tudott mit válaszolni. Nem elég az, hogy evett szalámijából, beleivott a borába? A kerttulajdonos ekkor még megnyugodott. Vásárolt egy biztonsági zárat, fölszerelte az ajtóra. Ügy tűnt, visszatér korábbi felhőtlen boldogsága. Az ördög azonban nem alszik. Illetve aludt, de újból a szerszámoskamra heverőjén. A biztonsági zárral nem is kísérletezett Felmászott az erkélyre, benyomta az ajtót Ügyes kezű, gyakorlott embernek tűnt, alig tett kárt a zárban. Ezúttal is evett a szalámiból, jól meghúzta a demizsont. A tettesnek nyoma veszett. Kolbász Mihály fűnek-fának elmesélte az esetet. Gondolatmenetét — megtisztítva az indulatoktól és nyomdafestéket nem tűrő nyelvi kifejezésükről — iktassuk ide: Ez a kert törvény és jog szerint az ő személyi tulajdona. Megdolgozott érte. Ha úgy tetszik, nap nap után a szocializmust építi, most is a munkahelyén. Nem érdemel meg annyit ettől az országtól, hogy megvédjék, ami az övé? Hogy csak az al hasson a szerszámoskamrájában, akinek ő megengedi? Hogy az ő akaratát — ami semmiféle közösségi érdekekkel nem ellentétes — tartsák tiszteletben. Aki pedig nem tartja tiszteletben, annak kapják el a száját! Márp^ dig ő nem azért töltögette a pap. rikás szalámit, hogy jöttment kiskertfosztogatók lakmározzanak belőle! Az itt a kérdés, van-e törvény, amely megvédi az ő igazságát, és ha van, érvényt szereznek-e neki? — Érvényt 6zerezni, de hogyan? — kérdi erre az elfogulatlanul gondolkozó ember, akit 6em a kiskerthez, sem a tulajdon szentségéhez nem fűznek túl erős érzelmi szálak. Hány ezer kiskert és rajtuk néhány ezer 6ufni és kacsalábon forgó szerszámoskamra van csak a megyében? Hetente 1-2 alkalommal látogatják a tulajdonosok. Állítsanak rendőrt mindegyik elé? Máskülönben az üresen hagyott építmények szinte csábítják a betörőket. Azok sem mind kerülnek rendőrkézre, akik értéktárgyakat, bizonyítékul felhasználható dolgokat visznek magukkal. Hogy lehetne hát Kolbász Mihály hívatlan vendégére rábizonyítani, hogy megette a szalámit? Kolbász Mihály egyre sápadtabb lett, egyre több időt töltött a kertben. A munkahelyén cukkolták vagy együtt háborogtak vele. Volt, aki azt ajánlotta, vigye haza a bort és a szalámit. — Nem értitek, hogy itt többről, elvekről van szó? — mérgelődött. — Mi értelme akkor az egész kiskertnek, ha ott sem azt csinálom, amit akarok? Ha akárki az ágyamba fekhet! Ha csak azért nem isznak bele a boromba, mert nem viszem eda! Egy éjszaka újból megjelent az ismeretlen. Ivott a borból, evett a szalámiból. Kenyeret is hozott magával, a szőnyegre szórta a morzsát. A hatóságnál ismerősként üdvözölték Kolbász Mihályt. De azt hiába kérte, hogy bújjon el egy rendőr a lugasban, és lesse ki a tolvajt, elutasították, Akkor majd 6 elfogja, heveskedett. — Ha elkapom, behozhatom a rendőrségre? — Ha jön magától, hozza; — Megkötözöm! — Eszébe ne jusson! Korlátoz* ná a személyi szabadságát, ah hol pedig magának nincs joga. Kolbász Mihálynak bíborvörös lett a halántéka. Hazafelé betért egy maszek köszörűshöz, vásárolt egy príma böllérkést, valódi svéd acélból. Kiköltözött éjszakára a szerszámoskamrába. A behatoló azóta nem jelentkezett. De azért játsszunk el a gondolattal, mi történhet, ha egy éjszaka korgó gyomorral felbukkan teszem azt Vagabund Vencel, egyik kezében karéj kenyér, a másikban feszi tővas. Mondjuk, hogy Vagabund békés csavargó, aki ugyan nem építi a szocializmust. mert utál dolgozni, kiskertet sem akar vásárolni, pedig még parcelláznak a terület külső részén. Csak éppen szereti a paprikás szalámit rizlingszilvánival. Azért lett ilyen, mert nem formálták elég hatékonyan a tudatát. Ezt akarja bepótolni öntevékenyen Kolbász Mihály. Lelkiismerete tiszta: nem bosszút áll, hanem igazságot szolgáltat. Érvényt szerez a társadalmi normáknak, amelyeknek szerinte a társadalom nem képes érvényt szerezni. Olyan eszközökkel, amelyek a rendelkezésre állnak. A sértett igazság persze akkor állna helyre, ha az ismeretlen Vagabund is keményen dolgoznék, és sorbaállna telekért a külső részen, ahol a későn eszmélőknefc parcelláznak. De kérges kezével, böllérkéssel és vasvillával is csak annyit tehet, hogy elriasztja nehezen szerzett különparadicsomából a betolakodót. Éberen alszik, minden neszre fölriad és hallgatózik. Várja a betörőt. Fél egy kicsit a találkozástól is, a következményektől is, mégis makacsul kitart a szerszámoskamrában. Az ember nem élhet igazság nélkül TANÁCS ISTVÁN Federico Garda Lorca Kérdések Tücsök-sereg ülésezik a síkon. Vén bölcseit a rétnek Aurelius, mondd, irigyled-e titkon? Szegény a bölcsességed! Áramlik a folyó vize szelíden. — G Szókratész! Mit láthatsz a keserű halálba tartó vízben'.' Hited szegény és száraz! Sárba hullik már a rózsa-levélke. Jüan de Diós, te kedves, e dicső szirmokon mit veszel észre? Kicsiny a szíved ehhez! (Eörsi István fordítása) \