Délmagyarország, 1979. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-12 / 188. szám

8 MAGAZIN Vasárnap, 1979. augusrtus 12. 8 Gyurkovics Tibor Éljen a haza! A

sárga Skoda nagy ívben kanyarodott le a hídróL Hátul gyerekek integettek i Duna nyugalmas vfzfelületéaek, hadonászó karjaik árnyéka robogott a víztükrön. Nyár volt, indokolatlanul meleg nyár, és délután. A vezető — testes, negyvenéves férfi — kockás ingben izzadt a biztonsági övbe szorítva, a vászoncsík belevágott domborodó hasába, mely alatt erőlködve lüktetett a külföldi gyomor, a tüdő egy része, az alkohollal duzzasztott máj. Dühös volt ez az ember, türelmetlen, talán a nyártól, talán a tájékozhatatlan idegen fővárostól vagy magától Magyarországtól. A felesége kilógatta nedves kezét a kocsiablakon. A park mellett álltak meg. A férfi nyögött. Az asszony a gyerekeket csitította, maradjanak békén. Aztán a kesztyűtartóba nyúlt, zsírpapirból szalámit vett elő, meg két ványadt zsemlét. Megtörte a zsemléket, a gyerekeknek nyújtotta. Azok a szalámit várták. Nem szólt, senki. Sokára a férfi előkotorta nadrágzsebéből az agancsnyelű zsebkést, és az asszony orra előtt felkattintotta. Mintha csak vele akart volna végezni — az egész nyárért, fullasztó melegért, áttekinthetetlen utakért. Az aszizonyt ez nem zavarta, lenyiszált néhány ügyetlen és vastag szeletet a szalámirúdbóL — Pillanat, pillanat... — a férfi áthajolt a feleségén, az esett a jágda felől, egy kék inges férfi után kiabált. — Ne haragudjon... Nem tudom az utat... A kék inges férfi visszapenderült az autóhoz, bekandikált — Magyarok? — kérdezte, és végignézett a társaságon. — Nem. nem vagyunk magyarok — mondta az asszony szégyellősen, kezében a szalámirúddal. — Szlovákok vagyunk. Csehországból jövünk. — Nem tudjuk az utat — arőlködött a vezető. — Akkor honnan tudnak magyarul? — ó, hát tudja, hogy van íz... — csicsergett az asszony, zsíros ujjaival megigazította vörösre festett haját. — Tudunk mi magyarul, mi testvérek vagyunk a magyarokkal, ott élünk ;gyütt... — ránevetett a férfira. — Aradra akarunk eljutni — nyögte ki az ablakon a férfi. — Anya, adj még szalámit! — kiáltotta az egyik gyerek hátulról. — Várj egy picit, beszélgetünk. Nem illik beleszólni a felnőttek társalgásába. — Szóval, Aradra mennénk. A kék inges az autóra támaszkodva magyarázott. — Visszamennek a hídon, rá a Soroksári útra. aztán irány Kecskemét. Onnan Orosháza ... — Írod, apa, vagy csak bambulsz? — szólt rá a felesége a kövér vezetőre. Az ceruzát kapkodott elö, jegyezgetett. — Igen ... Kecskemét, Orosháza ... — No, igen... — tűnődött a kék inges. — Aztán Battonya és Szionda. Ott át a határon. — Szionda... Szionda ... Ott menjek át? A közeli parkban fölkelt a padról egy magas férfi, vastag nadrágjáról a port porolta le. Odajött a kocsihoz. — Jó napot kívánok. Romániába mennek? — Igen. Aradra — válaszolta az izzadó sofőr. — Mondja a kedves, kolléga, hogy Sziondán át mehetünk ... — Sziondán? Mi a nyavalyának? Ml az, hogy Szionda? Szegednek vegyék az irányt, aztán Mákó. Onnan eljutnak Nagylakra. Aztán már Romániában is vannak. — Én nem tudom... csak a kollégája mondja... — A testes vezető ijedten meredt a kinti kék alakra. — Hogy Szionda. A vastag nadrágos magas férfi végigmérte a mellette álló kék inges fiatalabb embert. — Nevetséges. Szionda, ilyen nincs. Ez magyarlakta terület, nekem elhihetik. Szeged mellől származom, Nagylakra menjenek. Egyébként Velős Károlynak hívnak — benyújtotta a kezét az ablakon. Az asszony ijedtében elejtette a szalámit, hogy kezet fogjon vele. A vezető a szalámit halászta fel az asszony lába mellől. — A fene egye meg. Eldobod a drága szalámit! — Szegedi szalámi — vigyorgott be az ablakon Velős —, mi csináljuk Szegeden. Látja, rá van írva. Itt a nemzeti szín pántlika aljában. — De, ledobja! — méltatlankodott még mindig a vezető. — Hogy nincs Szionda, azt mondja? — A kék inges megragadta Velős vállát — Azt hiszi, én hülye vagyok? Szionda az utolsó község! — Vegye le a vállamról a kezét, azt ajánlom! Ez nem RomáInges arcába vágott. — Nesze! Ez Magyarország, ha tudni akarod! A kék inges hátratántorodott az ütéstől. Fejjel előre ugrott, bele az öklöző ember hasába. Összegabalyodtak. Lehemperedtek a földre. A kék inges aztán fölugrott, kikapta az asszony kezéből a kést Velős akkor tápászkodott — Megöli! Az isten szerelméért, ne nézd ezt! — sivította az asszony a kocsiból. — Ember! Ember! Álljon már meg, az istenért! — Futott a kék inges után. — Legalább a kést vedd el tőle! Ne a mi késünkkel! Janek, legalább ne a mi késünkkel! — Anya, mit akar az a bácsi a késsel? — Ne szólj közbe — intette le a másik gyerek. — Odanézz, hogy fut az öreg! Jaj, de izgalmas, nem látod? Most fut a bokor mögött! Velős megbotlott egy kőben, elvágódott, végig a pázsiton. — Dobja el a kést! Azonnal Mohácsi Regős Ferenc Illusztrációja nia, maga agyalágyult! Magyarlakta. Nagylak átnyúlik a határon, a románok Nadlac-nak hívják! Még nem is élt, mikor én Szegedről arra jártam át! — Nekem mindegy. Én úgy ismerem az országot, mint a tenyeremet. Talán összetéveszti a régi határokat. Menjenek, amerre akarnak, de a legrövidebb út Sziondán vezet. Ezt elhihetik. — Hogy én összetévesztem a határokat? Nekem mondod ezt? — Megragadta a kék inget. — Én emlékszem, mikor elvették, emlékszem, mikor visszakaptuk, emlékszem, amikor megint elvették! Te beszélsz! — Hagyjon a fenébe! Ismerem a fajtáját! Állandóan elégedetlenkednek! Ezért nem jutunk mi semmire! — Anya, mit akar ez a két bácsi? — Mindegy, fiacskám, ne figyelj oda. Itt van egy darab szalámi, egyél! — Akkor nekem is adj, anya, nekem is — siránkozott hátul a kislány. — Te is egyél, éhen halsz, amíg leérünk — dugott egy szelet szalámit a férje szájába az asszony. — Ne etess, az istenért, ne etess! Már egy kő a gyomrom! Áll benne a szalámi, mint a kő! — és visszaköpte a szeletet a műszerfalra. A két férfi dulakodott kinn. — Hazaáruló! Látom a képeden, legszívesebben az egész országot eladnád! Biztos cigány, csak az mond ilyeneket! Másnak ez haza, akkor is haza, ha ilyen kicsi! — Marha! Csak azt akarom, ne tévedjenek el ezek az idegenek! Sziondán kell átmenni a határon! — Bekiáltott az autóba. — Így akar maga segíteni? Elküldi őket oda, ami nem is létezik? — Majd megmutatom én neked mi létezik! — Ököllel a kék dobja el a kést! — ordított az autós a kék ingesre. Az megdermedt egy pillanatig, aztán futott tovább. Gyere, segíts — ordított az asszonynak a kapálózó testes vezető. Az asszony is kimászott a Skodából, utánuk eredt. Ott keringtek négyen a parkban. A messzebb álló házak ablakaiból kíváncsi emberek nézelődtek. Az asszony utolérte a kék ingest, ráordított valamit szlovákul. Az hirtelen megfordult, és messze hajította a kést. Ott állt, vérbe borult szemmel, értetlenül. Velős akkor akart újra nekirugaszkodni, de a Skodás lefogta hátulról. — Ember, hát térjen észhez! Az asszony a kék ingest tartotta vissza karjánál fogva. Lihegtek. Az asszony, a kék inges, Velős és a sofőr. Aztán a sofőr elengedte Velőst, az asszony meg a kék ingest. — Gyere — azt mondta a férfi a feleségének. Az lehajolt a késért, fölvette, nézegette, aztán visszaült a Skodába. A férfi is visszaült. A két magyar férfi még mindig ott állt egyhelyben a parkban. Sötétedni kezdett. — Anya, adj még egy kis szalámit — nyöszörgött hátul az egyik gyerek. — Pofont akarsz? — fordult hátra az anyja. A gyerek szipogni kezdett. — Induljunk — mondta a férfi. Beindította a motort. Berregtek. — Eltört a kés — mondta az asszony,' nézegette a letört késnyelet. — De csak a nyele, nem? — Csak a nyele. — Menjünk. Majd odaát veszünk egy másik kést. — Persze. Csak ne izgasd magad. Elindultak. Visszakanyarodtak a hídra, a Duna sötéten megcsillogtatta a sárga autót. A gyerekek integettek a két férfi felé. Az álmok asszonya T. az egyik, csúnya borús napon fogta a kis motyóját és elköltözött M.-től, akivel idestova fél éve élt együtt a legteljesebb egyet nem értésben. Lehetett volna ezt az elköltözést rosszmájúan szökésnek is nevezni, mivel T. előre megfontolt szándékkal követte eL Felhajtott egy olcsó albérletet, kivárta, hogy M. hosszúnapos legyen, gyorsan összecsomagolt, fogott egy taxit, a házmesternek adott egy százast, hogy ne tudjon semmiről. A címét azért megadta neki. ha valami jönne a címére, akkor utána tudja küldeni. Ismerte M.-et, aki rendkívül fösvény, és Így biztosan nem fogja lefizetni a házmestert, hogy kiderítse, hová szökött. Este, amint a téglalábakon álló rozzant heverőn heverészett, számba vette eddigi életét. Rájött, hogy a nők okozták számára a legtöbb galibát. Az első felesége kiforgatta mindenéből, a második az érzelmeit gyalázta meg, s most ez a nő, kivel együtt élt hoszszú fél évig, maradék bizalmát habzsolta fel. Lehet, hogy nincs is olyan nő ezen a sárgolyón, akivel ő együtt tudna élni? Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elaludt volna. Arra riadt fel, hogy a villany ég és az öreg heverő szélén egy vadidegen, gyönyörű nő ül, s csak nézi őt igéző, meleg szemeivel. Lopva az órára sandított. Éjjel két óra volt Megdörzsölte a szemét, majd a combjába csípett, hogy ébren van-e, de semmi kétség, nem álmodik, mert éles fájdalom hasított belé és a nő is ott volt. Zavartan vigyorgott, miközben azon tépelődött, ugyan mit is mondjon váratlan látogatójának. A nő kedvesen viszonozta T. félszeg vigyorát, s bársonyosan lágy hangon így szólt. — Tudom, hogy meglepte a látogatásom, elnézést is kérek ha zavarba hoztam volna. Rólam álmodott, s mivel nyitva volt az ajtaja, eljöttem, hogy bebizonyítsam, van olyan nő a földön, aki boldoggá tudja tenni magát. T. nyikkanni sem tudott az ámulattól, csak kábán pislogott. Beszélt a nő helyette ls. Kiderült, hogy mindent tud róla. Lágy hangján biztosította T.-t, hogy nem fog csalódni benne, hű, odaadó társa lesz az életben és el fogja vele felejteni a nőtársai által okozott sérelmeket, melyek réseket ütöttek érzékeny lelkén. Beszélt az éjjeli látogató tovább, közben hűvös kezeivel T. fejét cirógatta. T. egyszer csak azt vette észre, hogy kellemesen elzsibbadt, majd kattant a villanykapcsoló és keservesen nyöszörgött a kivénhedt rekamié. Így ment ez két héten át Az álmok asszonya reggelre mindig eltűnt, hogy aztán estére újra megjelenjen, feledtetve T.-vel a nőkről kialakult nem éppen hízelgő véleményét. T.-nek tetszett a dolog, így ahogy volt, nem is vágyott többre. Egyik reggel aztán legnagyobb meglepetésére a felkelő nap ágyában találta a nőt. Meglepettségét látva a nő elmondta, hogy ezentúl mindig vele marad, s bebizonyítja, hogy nappal, az életben is méltó lesz a bizalmára. T.-ben ugyan még pislákolt a nagy tiltakozás lángja, de a nő egy huszáros rohammal végképp kioltotta azt — Elvégre miért ne sikerülhetne egyszer nekem is? — gondolta, miközben a boldogító igent rebegte az anyakönyvvezető előtt Ettől kezdve aztán az álmok asszonyából a valóság asszonya lett, és T. fél év múlva újra szervezkedett Ismét pénzt nyomott a házmester markába, gyorsabb sebességre nógatta a taxist és este kétszer is megnézte, .161 bezárta-e kis albérleti szobája ajtaját és gondolatai közül messzire hessentette azokat melyek valamilyen álmok aszszonya körül jártak! TÓTH MÁTYÁS A bojler Délelőtt rendet raktam az íróasztalomon, bele a szemétkosárba, de egy a sok nekem címzett levél közül melléesett! — Jé! — mondtam — Egy panaszlevél! A borítékba belelestem, hátha van benne egy olyan ötvenes, amellyel valaki gyalázatos módon esetleg meg akarna vesztegetni! Nincs! Nézem jobban: Százas sincs! Izgatottan kotorászok, a csudába is, ötszazas sincs, puff neki! Viszont észrevettem a borítékban két villamosjegyet. — Jé! — mondtam. — Egy jegy! Tehát valaki igencsak nagy bajban lehet! — És mégis elolvastam a levelet, ami, ha így utólag meggondolom, nem is került sok időmbe. hiszen csak egy sorból állt. „Jöjjön, mert a tetőfedők lopósak, de nem mindegyik!" Aláírás: Szegényke Aronné, Mellék utca l/P. — Jé! — mondtam. — Ez az én szomszédom! Szegényke Áronnét (szegénykének egészen ki volt pirosodva a két szeme, mint egy albínó nyúlnak) a padlásajtónál találtam, ahol izgatottan siratta nagyapja hintaszékét, amely reggel még a padláson székelt! — Lába kelt... — zokogta nekem. — Jé! — gondoltam. — Hintaszéknek lába! Gyanús! — És kire gyanakszik, drága Szegényke? — kérdeztem meg mindenekelőtt, mert ha én másra kezdek el gyanakodni, mint akire kell, ugye kész a káosz. — Csakis a tetőfedőkre, más nem járt itt, ezt határozottan láttam, de nehogy azt gondolja, hogy én is leselkedős vagyok, mint a Kancsalné! — Ez csak természetes. — Nyugtattam. — És honnét látta? — A kulcslyukon! A derekam már teljesen kivan emiatt! — S még mije tűnt tova a egy rupadlásról szegény Szegényke? — Hát — és Szegényke újra felsírt —, a férjem szerszámai, a gyerek kinőtt ruhái, s nem utolsósorban az illúzióm! Hajh! És trombitának nézték a teljesen új bojlert is, amit a hintaszékben őriztünk! — Pedig nem is hasonlítanak! — Gyorsan lejegyeztem: „A tetőfedők muzikálisak, de ismeretanyaguk hiányos! Bojleren akarnak trombitálni!" — Pedig nincs még egy hete — törölgette könnyeit folyamatosan Szegényke —, hogy a férjem hazahozta azt a vadonatúj bojlert! Tiszta véletlen lelte egy elhagyott padláson... — Jé! — gondoltam. — Vannak még elhagyott padláson vadonatúj bojlerek! Nahát, nahát. — Már csak tínkérdés volt hátra. — Maguk ugye, a férjével, dolgozó emberek? — Csak a férjem! — záporoztak a könnyei Szegényke Áronnénak. — Ö is a felújítóknál dolgozik, szerencsére nem ezekkel a lopósokkal, hanem egy másik brigádban. Merthogy ő is tetőfedő, és most éppen a szomszéd ház tetejét újítják fel. — Jé! — gondoltam. — Ahonnan eltűnt a vadonatúj bojlerünk! — És azok a tetőfedők milyenek? — kérdeztem pótlólag. — Csinosak és nagy nőcsábászok! — pirongott Áronné. — Jé! — gondoltam. — És az irodából egyből feltelefonáltam feleségemnek, Évinek, hogy a világért se menjen egymaga a padlásra, mert még őt is ellopják azok a mindenre képes tetőfedők, ugyanúgy, mint nemrég a bojlerunkat! — Igen? — felelte megnyugtatóan Éva. — No, majd én intézkedek! Azóta élek egyedül, Éva nélkül. REISZ ANTAL