Délmagyarország, 1979. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-12 / 188. szám

Vasárnap, 1979. f e / % W X e-*" X*. i 1 , SLerí augusztus 12. w E

gyik osztálytársnőm a gimnáziumban pontosan úgy festett, ahogyan Karinthy óta a Jó Tanulót elképzelni lehet. Amint felel. Amint szemüvegének okos villantásával mindig a felülmúlhatatlan fennsőbbségtudat elegánsan magabiztos tudásözönét zúdítja az ámuló, irigykedő és megvetésre méltóan alacsonyabb rendű, makogó szerencsétlenekre. Egyszóval igazi, hamisítatlan, csodálatosan kifejlett stréberöstípus-példány volt, amit csíkos bokafixzoknijának és ehhez tartozó, nem túl nőiesnek mondható barna félcipőjének látványa csak fokozott. Iskolakezdetkor az egyik srác mesélte: nyáron látta, apjával sétált a főokos-leányzó a városban. Ahogy elhaladt melletI / tük, hallotta, hogy éppen ezt mondja buzgón figyelő szülőatyjának: igen, igen, elméletileg. Sokáig nem tudtam, miért is tetszett nekem annyira ez a voltaképpen semmitmondó kis emlékkép, miért is éreztem olyan csodálatosan karakterisztikusnak, • mindent-megmagyarázónak. Mondom, sokáig nem tudtam. Egészen addig nem, míg a múltkoriban abba a bizonyos társaságba nem csöppentem. Tízen-tizenöten gyűltek öszsze, 95 százalékban értelmiségiek. .(A fennmaradó öt százalékot a csapódó, gyanítom, szociológiailag roppant nehezen klasszifikálható oldalborda-sereglet jelentette.) Folyt csak folyt a szó, akár a konyak, a whisky, rusztikusabbaknak, netán népiesebb hajlamúnknak a cseresznye- vagy Elméletileg barackpálinka, vagy éppen a vodka. Percről percre „általánosabb síkon", egyre szárnyalábban és elvontabban tört fölfelé a társalgás íve. Az absztrakciók már úgy röpködtek és hulltak alá, mint a cigarettahamu (Winstoné, Kenté, Dunhillé, St. Moritzé stb.) a szőnyegre. A bóbiskoló, bólogató vagy hadonászó résztvevők egyike-másika néha bele-belevillant a hangulatlámpa fénykörébe, miközben a durva, drasztikus és teljesen betokosodott, korlátolt, szűk látókörű és provinciális sárba ragadt ál-entellektüeleket feddték meg keményen. Akik — óh, a naiv balgák! — elkispolgáriasodott munkásságról írnak — bah! — szociográfiákat, a magukat megszedő parasztokról holmi riportokat, akik nem látják, hogy a magyar ugart föltörni nem lehet. Bezzeg a finom, kozmogónikus délkelet-középamerikai avantgarde, a polinéziai új líra és a madagaszkári újrealizmus!... „lenyűgözően édes". A vitatkozók időről időre egy-egy Nagyvilágot lobogtattak meg a kezükben, mint a középkori lovagok a zászlót, amit pajzsukra tűztek. „Fogalmuk sincs ezeknek a legújabb hátsó-indiai zen(ge) buddhizmus bölcseleti újszerűségéről, idejétmúlt és anakronisztikus Veres Péterekre meg Németh Lászlókra hivatkoznak, Déry is hol van már?" Amikor Lukács György neve került szóba, a társaság tagjai teljes összhangban, mindnyájan eltakarták arcukat a Nagyvilág legújabb számával. Amint jobban körülnéztem, megdöbbentően egyformának tűntek e legújabb keletű európaiság csodás reprezentánsai. Harminc-negyven körüliek voltak, többnyire szemüvegesek, kövérkések, göndörödé hajúak és beszéd közben az e-hangot szinte jelképesen elhúzták, fura hanglejtéssel, valahogy így: peer-szeh! Különösen feltűnt egyikük, egy kissé túlfejlesztett orrú, puffadt kézfejű, rendkívül ápolt körmű, szappan- és izzadságszag-keverék illatú, enyhén kopaszodó úr. Elég gyorsan átvette a szerteszaladt eszmefuttatást-szálakat, az élre állt és egyre éleselméjűbben, egyre választékosabban magyarázott. Szintetizált. Már sommásan „pusztaszagúnak" ítélte a ' kifogásolt honi attitűdöket. (Milyen lehet a pusztaszag? Szappan? Izzadtság?) Mind szellemesebb lett. — Már a skolasztikus filozófia eredendő genezis-elmélete is kifejtette, oly elegánsan, mint Joseph Heller, hogy Valami (valami!) történt, ami legbelsőbb lényegből fakadó, árnyalt és kompenzált és elméletileg a... Hirtelen megrázkódott, levegő után kapott és végigzuhant a perzsaszőnyegen, kövér keze a parkettre vágódott. Az oldalbordák fölsikoltottak, a szemüvegek az orrokról fölcsúsztak, mindenki odarohant hozzá. Fölébe hajoltak, aggódva. Teljesen részeg volt. DOMONKOS LASZLÖ Népművelők nyáron V

ivaldi vonósai néhány másodperc szünetet tartanak, egy szék megreccsen, valaki a zsebkendőjébe köhög, a karmester lapoz a partitúrában, s a szabadtéri koncertpark villanyfény világította fekete-zöld lombjai alatt felhangzik a Nyár. A kép idillikus és valódi is. Bár a nyár szóra felmerülő kép igaz, az ujjongúsru késztető vakációnak is van másik oldala. A munkáé. A szántóföldé, a műhelyé, u terepé, a kórházé, a ÍÜszerboltc, az íróasztalé, az autóbusz volánjáé, a kohászstangáé. Sztereotip és hiányos felsorolása ez ama bizonyos másik oldalnak, a másik oldal képsorának, tehát tetszés szerint bővíthető, kiemelhető belőlte ez és az, kinek-kinek megítélése, s a dolog társadalmi fontossága szerint. Válogatunk tehét, és válogatás közben kicsit irigykedve gondolunk azokra, hagyjuk ki azokat a munkaképek sorából, akik együtt vakációznak a már eleve kihagyottakkui, a színházzal és az iskolával. E most kihagyottak pedig nem mások, mint a művelődési intézmények, és azok, akik ott dolgoznak. Azok, akik a közművelődési évad idején nem a ma és a holnap, hanem a holnapután lehetőségeit teremtik meg a tudás, az ismeretek felnőtt embereknek való továbbadásával, s áttételesen bár, de végeredményben anyagi értékeket teremtenek a jövő számára, akárcsak a tanítók és a tanárok. De helyes-e kihagyni a hivatásos népművelőket a nyári munka képsorából? Száz ember közül kilencvenkilenc azt mondaná, hogy igen. Ugyan mi dolga is lehet a népművelőnek, „uborkaszezonban"? Nos, hagyjuk a nyári programokat. ne beszéljünk most a szabadtéri koncertek, színlelőadások megszervezéséről, végigügyeléséről, ne beszéljünk a beatkoncertekről, ahol — a szabadtéri szinpad méreteihez képest — nyolcszáz, vagy ezernyolcszáz fegyelmezetlen és arénázó Ifjú embert kell féken tartaniok. Ne beszéljünk arról, hogy sok városban a gyerekek szórakoztatására még a strandokon ls ügyeletet tartanak, játszanak a kicsikkel, sportversenyeket rendeznek számukra, színes rajzfilmeket vetítenek — ne beszéljünk ezekről, hiszen az őszi—téli—tavaszi évad munkájához képest mindez csakugyan csekélység. Ám beszéljünk arról, hogy éppen ezekben a hetekben és hónapokban készül el gondolatban és papíron mindaz, amit az ifjú és az idősebb közönség ősztől nyár elejéig kapni fog színházban, hangversenyteremben, kiállítási termekben, klubokban, szakkörökben, öntevékeny művészeti csoportokban. A nyár a következő évad előkészítésének Ideje minden népművelő számára, nem pedig a gondtalan, kötetlen, végeláthatatlanul hosszú vakáclózásé. Illesszük csak a többi közé ezt a képet, a nyáron is dolgozó népművelő képét, és gondoljuk el, ml minden szükséges ahhoz, a tárgyi adottságokon túl persze, hogy egy város, egy község művelődési háza azt nyújtsa, s olyan mennyiségben és minőségben, ami egyrészt kielégíti a város vugy a község lakóinak igényét, másrészt igényt kelt a közönségben. azaz egy lépéssel mindig előbbre jár a közkívánatomnál és a közízlésnél. Sok év elmúlt már azóta, hogy a kultúrházakban megjelentek az első, még „nem szakmásitott" népművelők. Azóta a kívánalmak megsokasodtak, azóta megszületett az Irányelveket és keretet adó közművelődési törvény — napjainkban már nemcsak a hídépítés technológiája más, mint volt, hanem a tudatépítés technológiája is. S változott a felhasználandó nyersanyag összetétele is: elavult formákkal éppúgy nem lehet ma már az emberek elé állni, mint elavult ismeretanyaggal. S éppen ilyenkor, a tervezés Időszakában ébred rá a népművelő arra, hogy nehezebb dolgokra kell vállalkoznia, mint a megelőző nyáron. Gondoljuk csak 1. Rókus; a templom és a kenyérgyár tömbje között az árbocok, mintha egy hajót idéznének. — 2. ÜJszeged; a távolban a fák, a szövőgyár kéménye. — 3. Háttérben az Északi városrész; a pár év előtti pilótának rejtvény is lehetne, honnan kerültek elö a házak... — 4. Felsőváros; ceruzák között hasábok,, avagy tanulmány a térformákról Enyedi Zoltán képriportja meg: a tudományos forradalom hullámai csapkodják tudatunk partjait; tudományos és műszaki középkáderek tízezerszámra hagyják el az oktatási intézményeket. Mit ért és fogad be ebből az úgynevezett köznapi, a tudománnyal közvetlen kapcsolatban nem levő hivatású, vagy munkakörü ember? Semmit, vagy legalábbis nem sokat. Így gondolja az ember, pedig tudja azt, hogy az emberi ismeretek épületének egymástól legtávolabb eső szárnyai, falai, szobái is összefüggnek — egymással, hogy az emberi kultúra egy és oszthatatlan. Kell tehát, hogy az embereket érdekelje, kell, hogy ne menjenek el közömbösen e dolgok mellett, s bár ma már polihisztor nem lehet senki, ugyanilyen lehetetlen, hogy bárki is tokbabújt ember módjára vegetáljon, rábízva a világ dolgát — minden tekintetben — a többiekre. Pontosan ez a felnőttekkel, az tskolón-szakiskolán túliakkal foglalkozó népművelő elsődleges dolga, ennek a kíváncsiságnak, az általános, a minden iránti érdeklődésnek felkeltése, meghagyva, s ápolva persze a szakirányú érdeklődést is. Művelődéspolitikánk ideálja a sokoldalúan képzett szakember, aki egyúttal társadalmi érdeklődésű is. Ilyen igénnyel lép fel, illetve Ilyen igényt realizál ma mór a népművelők képzése. A nyári munkában, az előkészítésben is. KEMÉNY DEZSŐ Háztetők