Délmagyarország, 1979. június (69. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-03 / 128. szám

Vasárnap, 1979. június 3. életében, a legfiatalabbak fél lábbal már ráléptek a küszöbre, a jövő küszöbére... Sajnos, nincs elkészülve a magyar könyv erre az új területre. Üj írókat kell teremteni, új hangot, új morált, új tanítást és új szórakoztatási módot. Semmitől se vagyok úgy megrémülve, mintha azt látom, hogy a fiatal parasztfiúk detektívregényeket olvasnak a traktorok mellett. De hát mit olvassanak? Tisztelt Könyv Uram! Szeretett vendég lehet nálunk, falun. Szívesen látott barát, testvér. Ügy viselje magát!" • „A könyvtárba csak az az ember való, aki szerelmes a mesterségébe." — vallotta a két háború közötti Szeged szellemi életének kimagasló alakja, Móra Ferenc. Ez a sokszínű egyéniség, akit egyforma intenzitással érdekelt az újságírás és -szerkesztés, a régészeti kutatás és a botanika, a könyvtár és a múzeum, de akinek minden tevékenysége az irodalomban csapódott le, s aki büszkén írta le: „szívemben csak gyerekíró maradok és mindig, még mikor vezércikket írok is." A Somogyikönyvtár helyzetéről szóló 1931es igazgatói beszámolójában többek között így írt a könyv, a könyvtár, az olvasás helyzetéről: Tudatos könyvtárpolitika az én idekerülésemmel kezdődött. (Tömörkény István. 1904ben lett igazgató, én ugyanakkor könyvtáros.) A közönséget mindenféle furfanggal becsalogattam a könyvtárba, amiben naay segítségemre volt mellékfoglalkozásom is, az újságírás. Minden vasárnap közzétettem a helyi sajtóban az újonnan beszerzett könyvek jegyzékét és az új könyveket kiraktam az olvasó egyik asztalára, hogy nézegetni lehessen. Akj odáig jutott, hogy könyvet nézeget, az már olvas is. Minden hivatalos nyűgön tágítottam, amennyire a könyvtári szabályzat és a könyvtárbizottság engedte. A mai helyzet mindenesetre az, hogy a könyvtár Szeged kultúréletének elsőrangú tényezője, amit hivatalos körök és a nagyközönség egyformán elismernek. Túlzás nélkül el lehet mondani, hogy megszerették a könyvtárt, amelyért a város nagy áldozatokat hozott" Móra alakja és a modern szemléletű gyermekirodalom összefonódott. Móra élete programjává tette, hogy íróként elsősorban a gyerekekhez férkőzik közel, írásaival, szerkesztői munkájával a legifjabbakban ébreszti fel az olvasás szenvedélyét, az ő világukat formálja, építi. Az Én Újságomnak írója, a Gyermekek Világának szerkesztője volt. Elképzeléseinek, gondolatainak folytatója ma a Szegeden megielenő Kincskereső című folyóirat. Vallotta és hirdette, hogy csak értékes alkotást szabad a gyerekek kezébe adni. s nagy felelősséggel, fejlett ízléssel, körültekintő gondossággal lehet a jó könyvet megszerettetni. Álljon itt most egy részlet A századik könyv című írásból, emlékeztetőül és tanulságul: „ ... Nem tudtam én semmit se szólni az örömtől, csak kapkodtam, hol az egyik könyvhöz, hol a másikhoz. S addig nem volt nyugtom, míg az édesanyám a régi fazekas polcot nekem nem adta könyvtárnak. Akkor aztán nem cseréltem volna a szolgabíróval se. Beraktam a könyveimet szép sorjába, ragasztottam rájuk számot is. s azt pingáltam a polc fölé piros plajbásszal: az én könyvtáram. Attól fogva az egész iskola csudájára járt a könyvtáramnak, kölcsön is kéregettek belőle, s nemsokára mindenki több hasznát vette, mint a könyvtáros úr. Én már akkor nem győztem olvasni, csak úgy feléből-harmadából lapoztam át a könyveimet Minden eszem-kedvem azon volt, hogy minél több legyen a könyvem. Mire nagyobbacska deák lettem, tetejétől aljáig megtelt a fazekaspolc, de 'biz én minden tizedik * könyvemről se tudtam volna megmondani, mi van benne. Volt olyan is, amit ki se nyitottam még. de a címét sorban el tudtam fújni valamenynyinek. Egyszer, ahogy a könyveimet porolgatom, odajön hozzám az édesapám, és azt kérdezi, hány könyvem van már? — Egy híján száz — feleltem büszkén. — No, ehol a századik — húzott elő a hóna alól édesapám egy — takaros kis könyvet. — Éppen most hozta haza könyvkötő. Fekete bőrkötésű, arany metszésű könyvecske volt, szemüveges bagoly volt rányomva a táblájára, a bagoly papírtekercset tartott a csőre közt, s arra volt írva a könyv címe: „Okos könyv." — Ez lesz a legszebb köny- ' vem — tettem volna be a helyére a könyvet, de apám megfogta a kezemet. — Szeretném, ha el is olvasnád. Én írtam, ami benne van, te majd folytatod. — Apám írta? — nyitottam föl megzavarodva a könyvet. Üres volt az égész, mint valami notesz. Csak az első lapjára volt ráírva az édesapám szép, öreges betűivel ez az egy sor: — Sose kívánj több földet, mint amennyit meg bírsz szántani! Azóta sohase tettem be a könyvtáramba könyvet olvasatiam Az Okos könyvbe azonban jegyeztem már egyet-mást magam is azóta, de az édesapáménál okosabb tanácsot egyet se." Könyvünnepen K

öszönet az írónak és a költőnek, hogy megfogalmazza helyettünk a mindenséget, szavak szárnycsapásaival kottázza a világot... Tisztelet á tipográfusnak, aki rendet teremt a papírlap hófehér sivatagán... Becsület a nyomdásznak, aki csattogó gépeket idomítva sokszorozza a művészi üzenetet... Elismerés a terjesztőknek, akik mint lámpást gyújtják meg, s viszik a négy égtáj felé a szellem fényeit... Főhajtás a könyv munkásainak, akik zászlajukra tűzték az „Olvasó nép!" ideáját, akik könyvet akarnak adni mindenki kezébe... Hódolat a könyvnek, mely végtelen birodalmába fogja a mindenséget, s mely „a nép kezében a leghatalmasabb fegyver, a lelki és fizikai szabadságért folytatott harcban"... Köszönet a könyvnapok szülőatyjának. minden részesének, akik azért dolgoznak, hogy • könyv ünnepe 305 nap legyen... * A Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesülete 1927 tavaszán Miskolcon rendezte meg évi rendes közgyűlését. A Literatúra szerkesztője, Supka Géza is szólásra Jelentkezett. Javaslatának lényege: a magyar könyv népszerűsítése érdekében minden évben rendezzenek könyvnapokat. A könyvnap gondolatának csíráit elvetette Indítványában la, melyben többek között így fogalmaz: „...az évnek egyik napján... az ország minden városában és falujában könyvnap rendeztessék, amely... az írót és a közönséget közvetlen kontaktusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az utcára, éspedig ingujjban, közvetlen, bohém formában." Majd másutt így ír: a könyvnap a magyar kultúrának egyetemes nemzeti ünnepe legyen; intője legyen a magyar lelkiismeretnek azokra a kötelességeire nézve, amelyekkél a magyar irodalomnak, a magyar íróknak és a magyar könyvnek tartozik: és széles körű propagandával teremtse meg országszerte — a legkisebb faluban éppúgy, mint a városokban — a magyar könyv szeretetét." Magát az ünnepet a következőképpen képzelte el: gerincét a festői könyvvásár teszi ki, amely a városnak lehetőleg valamely csendesebb terén, amennyire lehetséges, históriai épületek vagy természeti szépségek keretében folyik le... egyszerűbb, de művészien dekorált polccal, állvánnyal, tolóskoesival, ponyvasátorral. bódéval vagy pavilonnal. A diákok külön bódékban iskoladrámákat játszanak; ismert írók konferanszokat tartanak, a helyi sajátosságokat. kultúrhistóriaí adottságokat, kuriozitásokat, híres, ott szülött írónak bevonásával öleli fel." Két év kellett ahhoz, hogy Supka Géza újságíró indítványa valósággá váljon. Az első magyar könyvhetet 1929. május 13. és 20. között rendezték meg. Ezzel kezdetét vette a könyvhetek fél évszázada ... * A könyv idei ünnepét jubileumok jegyében tartjuk. Emlékezünk az első könyvhét 50. évfordulójára, idézzük a magyar irodalom két, 6záz esztendővel s-ületett kiváló alkotójának, Móricz Zsigmondnak és Móra Ferencnek alakját, műveit és kapcsolódunk egy földgolyót átfogó nagy akcióhoz, a nemzetközi gyermekév eseményeihez. Ezekben az évfordulókban összekapcsolódik művelődéspolitikánk sok fontos feladata, a tápláló-éltető hagyomány méltó ápolásától az ifjú olvasók megnyerésén át a kortárs irodalom népszerűsítéséig. * Móricz Zsigmond A könyv és a magyar nép című cikkét az 1940-es könyvnapra írta. Néhány gondolat az ünnepi glosszából: „ötven évvel ezelőtt még minden házban megvolt a mestergerenda. Az az öregebb gerenda, ami a vékonyabbakat a vállán tartja. A vékonyakon feküsznek a padlásdeszkák, a mennyezet, ami felett aztán a kukorica szárad a padláson, az egerek legnagyobb megelégedésére. A mestergerenda közeiben a legjobb helye volt az eldugnivaló apró, de becses holmiknak. Ez volt a Wertheim-szekrény. Beretva és fenőkő, a régi kard darabja, meg a kovás pisztoly, ami már nem szól, csak azért az ember őrzi. Itt volt az öreg biblia is. meg a zsoltár. Ott állott a mestergerendának a felső végén. Az ablak felőli rekeszben. Alatta az utcai két ablak közt lógott a tükör, s annak a jobb oldalán a kalendárium ... Ezzel készen volt az írott bölcsesség... A magyar ember mindig respektálta a könyvet. Volt valami sejtelme, hogy abban lélek lakik. De ez a lélek nemigen akart megszólalni az ő számára ... Ma másképp van. Annyira másképp, hogy sokszor igen meglep s meghat, amit látok. Minap is Peterden, ebben a nagyon kicsi faluban, este érkeztem oda. átfutóban, s kiszállottun.k a falu egyik gazdájánál, kicsit beszélgetni. Hamar a könyvekre terelődött a szó. Hát a legnagyobb meglepetéssel láttam, hogy a házigazda, kemény kötésű, javakorabeli kisbirtokos, olyan, mint az én atyámfiai voltak aban a gyermeki időkben ... Le kellett volna írni szavait. Irodalmi pápáink nem fogalmazták volna meg jobban a véleményüket: ez a kisgazda ugyanis nem esztétikai mértékkel mér, hanem valahogy a lelkében levő zsinórmértéket alkalmazza olvasmányainál. Egy vándorláda volt a házban. Száz kötettel. ö kezelte, s osztotta szét a többi olvasni akarók közt. így valósággal szakemberré nőtte ki magát. A ládához volt csatolva egy füzet, s abba minden ol-, vasónak joga volt beírni a véleményét az elolvasott könyvekről. Ezek a vélemények is meghökkentően egészségesek voltak ... A mai kor átmeneti. Az öregek még fél lábbal ott élnek a múlt tunya, és homályos ) 4