Délmagyarország, 1979. június (69. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-24 / 146. szám

Vasárnap, 1979. június 24. SfÉKIL^ MAGAZIN „ A macska meg a farka MWedves Zenebarátok! Kedvetlenül olvastam a kórus hatvanöt IC tagjának aláírását nekem szóló, bár nem hozzám címzett dörgedelmükön. „Nem kis felháborodással ragadtak tollat — mint írják — Szeged zenét szerető nagyközönsége nevében" a görög Trikolidis koncertjéről elkövetett soraimért, skandalum szegény fejemnek. Bűntudattal eltelve kérem hát bocsánatukat, hogy „megalázó módon" a dirigens „asszisztenseinek" neveztem önöket (tán enyhítő körülmény, hogy magam is így, idézőjelben), dehát odaírtam, miért nem vállalkozhattam ezúttal értékelő minősítésre — tettem ilyesmit viszont korábban többször is, bár azokban sem volt túl sok köszönet. Minthogy levelükből a fölháborodásnak más kázusa ki nem derül, az ominózus cikk pedig szándékosan Trikolidisről szólt és nem a Zenebarátok Kórusáról — mely kétségtelenül részese volt a koncert sikerének —, hamut hintek fejemre, ám ellenérv híján nincs miről polemizálnunk. (Ha csak nem „a szőlő savanyú"...) Cserébe viszont, ha már itt tartunk, engedjék meg, hogy ezegyszer saját •portám táján söprögessek, tehát elfogult legyek, s pár szóban ecseteljem, mitől nehéz kenyér a kritikaírás — vidéken. In medias res: mert a kritikának nincs alanya és tárgya. Azaz nincs kritikus, és nincs ami állja a kritikát — pontosabban szólva, csak relatíve van. S mivel a kettő egymást föltételezi, ok-okozati összefüggéseiben föltárni a helyzetet nagyjából ahhoz a dilemmához hasonlít, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Zoológiai példáknál megrekedve, úgy fest a dolog, hogy adott egy macska, mely étvágytalanságban szenved, s a neki kitett zsírosbögre szaglókörzetében sétál. Namármost, a felületes szemlélőben eme látvány más ingerenciákat Is kiválthat, például hajlamos lesz aszerint föltenni a kérdést: a macska jár a farka után, avagy a macska farka a macska után. Miért mondom — szándékos elfogultsággal —, hogy vidéken csak relatíve léteznek teljesítmények és kritikák? Mert a viszonylagosság, mint a teljesítmények megítélésének jellemző kritériuma, úgy ivódott be a vidékiség fogalomkörébe, mint a vidéken termő teljesítményekébe az a körülmény, hogy vidéken születtek. A vidék ugyanis az alkotások objektív meg szubjektív feltételeinek — a kihordásnak, terjesztésnek és propagandának, anyagi és erkölcsi megbecsülésnek stb. — dolgában rendszerint hátrányos helyzetű, s ez a hendikepje szükségszerűen méltánylandó szempontja a kritikának is, melynek pediglen születési rendellenessége, ha magyarázza a bizonyítványt, ahelyett hogy értékelné. Méltányos vagy szebben fogalmazva „mozgósító erejű" kritika tehát az elvárás, melynek már a mű születését ab ovo magasztos erénynek kell tekintenie, hiszen ellenkező esetben „saját fészkébe rondító madár" a kritikus, aki nyilván személyes sérelmeit törleszti, vagy kedvező esetben is saját műveltségét (műveletlenségét) fitogtatja. Fura egy totem, funkcióit aszerint váltogatja, ki, honnan, s milyen minőségéből szemrevételezi. S éppen ebbeli jellemzőjéből adódik (legalábbis) két hiedelem. 1. A kritika azonos a sajtókritikával. Holott messze több annál. Erkölcskategória, önbecsülésünk léptéke, igazságérzetünk tükre, normaérzékünk, ítélőképességünk, tisztességünk mérlege. Létezik hétköznapi életünk valamennyi megnyilvánulásában, hivatalokban, munkapadnál, magánéletben, baráti szóban, munkahelyi minősítésben, elragadtatott tetszésnyilvánításokban, odavetett megjegyzésekben, lektori véleményben, tapsban, füttykoncertben, a belépőjegyek árában, kitüntetésekben, fölmondásokban, prémiumokban, fizetésekben stb. És természetesen a sajtóban is. A sajtókritika — mostmár mint művészetkritika — tehát egyfajtája a véleménynek, rendszerint elvállalt vélemény, vagyis aláírt, szerzőhöz kötött, s nem anonym közösségi manifesztum, mely — függetlenül a stiláris fegyverek vitatható hatásmechanizmusától — nem kérkedhet a csalhatatlanság nimbuszával. Egy baja van csupán, s ettől fetisizálják: nagy példányszámú. Kiviszi az utcára, amit az alkotók legszívesebben hétpecsétes titokként őriznének műhelyeik elefántcsonttornyában. Hallottam már színházigazgatót lesújtóan nyilatkozni egy bemutató sajtókritikájáról, minek utána — egyetértésének nehezen minősíthető bizonyságaképpen — elbocsátotta a rendezőt, merthogy tehetségtelen, megírta az újság. Minthogy a művészetkritika is egy vélemény csupán, nem lehet adminisztratív folytatása, hivatalos konzekvenciája. 2. A sajtókritika az érintett művészeknek, alkotóknak szól (elsősorban), amiképpen a művészek, alkotók is a kritikusoknak játszanak, muzsikálnak, festenek, írnak (elsősorban). Ez a másik hiedelem. Holott a „céltábla" mindkét esetben a nagyérdemű. Eminnen a néző, amonnan az olvasó. akár mint beavatott, aki már látta, olvasta stb., akár mint beavatatlan, passzív érdeklődő. Ez utóbbit persze más hatásfokkal befolyásolja a kritika. Könynyen lebeszélheti olyasmiről, amire egyébként ráfanyalodna, de megeshet a fordítottja is, így természetes. Laissez fairé, laissez passer? Bár engednénk, e merkantil bölcselettel mi is, szabad folyását a dolgoknak. Csakhogy: aki huzamosabb ideig foglalkozik kritikával, előbb-utóbb arra eszmél, hogy rendszerint olyankor van baj vele, olyankor áztatják, fumigálják, ha az alkotói teljesítmény körül nem stimmel valami. Kaposvári kollegától hallottam, egy időben majd ölre mentek a színház meg az újság, majd hogy a körülmények szerencsés alakulása (alakítása) révén látványosan kiemelkedett színházuk a „vidéki szürkeségből", egycsapásra elültek a kritikával szembeni indulatok is, azóta puszipajtások színészek és újságírók. Mert tudniillik amenynyiben tartós állapot, hogy nincs minőségi produkció (alkotás, előadás), akkor két változat lehetséges. Vagy csinálunk — ami a nehezebb, mikéntjeit jószerivel a kritikától független koordinátarendszerben kell keresnünk —, vagy a meglevő harmadrangúra fogjuk rá, hogy elsőrangú — ami viszont lényegesen egyszerűbb, s a mikéntjeit előszeretettel véljük föllelni a kritika lehetőségeiben. (Ugyanez elmélet bővebben Joseph Hellernél: a 22-es csapdája!) Hol szakad meg "z a kör? Ahol bezárulna, a közönségnél. A nagyérdeműt ugyanis nehéz falhoz állítani. Ha érdektelen fércmunkát sz'matol, passzív rezisztenciába süpped, begombolkozik. Vajon kinek (minek) használ, ha sivatagi teve módjára fejünket a homokba dugjuk: pusztán udvarias gesztusokkal, hogy senkit meg ne sértsünk, lassacskán önmagunkat csapjuk be. Aki produkál, könyvet tesz az asztalra vagy eljátszik egy szerepet, büszke a teljesítményére, uram bocsá', hiú is, ez csak természetes. Hanem e nagyon emberi tulajdonságból nevetségesen kisstílű megnyilatkozásokat fakaszthat föl a barátok, tisztelők szándékában őszinte —, az irigyek, ellenlábasok nagyon is Janus-arcú, kiszámított dicsérete. Premiereket követő banketteken csak úgy röpködnek a szuperlativuszok, oda-vissza zabolátlanul. Mert hogy jólesik mindenkinek, ha agyondicsérik, a szubrett elragadtatott csókot lehel a primadonna homlokára, s miután azon melegében visszakapja, két lépéssel odébb már úgy bókol a bonvivánnak, hogy ilyen primadonna mellett kész csoda, ha egyáltalán kibírta. Nálunk mindenki jó! — sóhajt találóan a legfrissebb bestseller-szerző, Zsolt Róbert. Művészeti életünkre úgy érvényes a binominális nomenklatúra, hogy a műveknek, teljesítményeknek kétféle értékük van. A valóságos meg a használati értékük. Amivel bevonulnak a halhatatlanságba (majd), illetve aminek kikiáltják vagy agyonhallgatják (most). Ismertem írót, aki előbb adta el könyvét, minthogy hozzálátott volna a megírásához, zeneszerzőt, akinek már bemutatott kompozícióját egy tekintélyesebb társulatnál azzal utasították el, hogy nincs rá megfelelő kapacitásuk, szobrászt, aki napokig lófrált a saját tárlatán, míg kileste, hogy valaki méltatlan bejegyzést tesz a vendégkönyvbe, utánaszaladt, az utcán felpofozta. Gyermekbetegsége J vidéken lombosodó művészeti életünknek az úgynevezett kritikák iránti éhsége. Az úgynevezettek iránti tehát, az eufórikus türelmetlenség holmi írásban lefektetett, manifesztált elismerésekért. Ami megintcsak természetes tünet. Hanem míg egyfelől £ kritikát csak tömjénfüsttel hajlamosak elfogadni az érdekeltek, másfelől benyújtja érte a számlát boldogboldogtalan, ha valahol is „elvakkantotta magát". Díszsortűzre áhítoz a zsenge szülemény, s minthogy a veréb is madár, a nagy égzengéstől nem hallik a pacsirták éneke. Márpedig a kritikának csak egyféle rendeltetése lehet. Kiszűrni, megmutatni a mennyiségből a minőséget, a szürkeségből a színt, az értéktelenség mellől az értékeset — ebben kell hogy föltetsszék karaktere, orientáló szerepe is. K ' edves Zenebarátok! E sorok írója őszinte és nemegyszer kifejezett rokonszenvvel, csodálattal leste tiszta és nemes szándékú erőfeszítéseiket. Amivel időt és fáradtságot nem kímélve, az alkotás kollektív örömeiből tengernyi energiát merítve, hosszú évek szívós munkájával jutott el addig, hogy ötevékeny csoportjuk kórusművészetünk élvonalába emelkedett. Speciális területen, az oratóriuméneklés nehéz és örvényes vizein eveznek, Szeged zenei életében pótolhatatlanul — akkor is, ha ennek tényét nem rögzítik sajtókritikák hetente. Azt is tudom, a visszhangtalanság Önöket érzékenyebben érinti, hiszen nincs módjuk sűrűn bizonyítani, a vélt vagy valós sérelmek hatványozottan jelentkeznek, mivel főhivatásúkkal nem, csak zeneszeretetükkel lehetnek ott, ahol a művészet deszkáin „dörögnek a fegyverek". Tekintsék e pár sort akár mentegetőzésnek, s jusson eszükbe alkalomadtán, a kritikus is embei— már amelyike ... NIKOLÉNYI ISTVÁN Pass Lajos Generációk M

ár évek óta nem látták egymást. Most is véletlenül találkoztak össze egy kényszerű sorállásnál: csapolásra vártak a bisztróban. Mint hamarosan kiderítették, „azóta" rengeteg minden történt velük. Testsúlyuk és élettapasztalatuk gyarapodott, hasonlóképpen arcukon a ráncok. Hajuk megritkult, kezd őszülni, a fogorvossal is mind többet bajlódnak. De hát ez már így van rendjén, állapították meg, miközben összecserdítették a Söröskorsókat. Igen, így van rendjén: az idő múlik, egyre csak múlik. „Elszáll felettük az idő vasfoga" — idézték nevetve. „És időnként ránk is esik" — tették hozzá, s megint elmosolyodtak. Minek tagadták volna: jól esett újra együtt lenni két ilyen régi havernek. Hamarosan mindketten hoztak még egy-egy rundóval — aznap szerencséjükre éppen Kőbányait mértek —, és nagy elánnal nekiláttak, hogy bepótolják azt, amit az elmúlt évek során sajnálatos módon elfelejtettek, nem tudtak vagy tán nem is akartak közölni egymással. Mindketten korán nősültek. Egyikőjük azóta el is vált, de nem hozott később új asszonyt a házhoz. Magányosan él, a gyerekek közben felnőttek, egyik most érettségizett, a másik meg már férjhez is ment — „Bár még csak másodéves egyetemista, de hát az istennek se akarta kivárni a diplomaosztást, ráadásul mindjárt jött a gyerek is" — foglalta össze röviden az eseményeket. Nem, az asszonyt a válás óta még csak nem is látta. Teljesen visszavonultan él. Azt mondják, hozzáment valami idősebb férfihoz, kerülik a nyilvánosságot, ö maga különben jól megvan, a cégnél alapító tag, osztályvezetőhelyettességig vitte, többre, hogy őszinte legyen, nem is nagyon vágyik. „Csak egészség legyen" Hajnal Hajnal. A kert alatt cigánylovak kopognak. Páráll a gaz s legott szippantja zúzmarává. Amott a háztetők immár kakasvörösben Tócsa, téglahalom tartozik még a tájhoz. A szavak szokottak. Errefelé ilyenkor már fájlong a derék, viszér csomósodik. És szőlőzsír az ajkon; szél, csók, harag — csak emlé1 Sóhaj, asszonylehelet, felhő terül az égre. — tette hozzá, s erre mindketten rábólintottak. A másik sorsa kissé eltérően alakult. Nem, ő nem vált el, viszont a gyerekek náluk is a fejükre nőttek. Elég sokat bajlódik az egészségével, sajnos. Munkahelyén is akadnak időnként kisebb-nagyobb konfliktusai. Már arra is gondolt, hogy esetleg állást változtat, de aztán valami végül is mindig visszatartotta. „Hja, a megszokás nagy úr" — vetette közbe a másik. „Egy bizonyos kor után már nem szívesen mozdul az ember." , „Hát tényleg, nem szívesen." Már a negyedik rundónál tartottak, amikor a másik megkérdezte tőle: „Mondd, egyáltalán emlékszel még Putyik kettőre?" Putyik kettő neve varázserőnek bizonyult, egy csapásra visszarepítette őket a múltba, az ifjúkorukba. „Hát igen, amikor egzisztált még a Bóna—Putyik kettő—Zelenyák belsőhármas!" „Az igeo azok voltak ám az idők!" „D» azok ám!" S minden, ami körülöttük volt — a törzs- és a futóvendégek, a helyre pénztárosnő kedélyesen zrimmelő-csilingáló gépével egyetemben, a csaposnő, kezében épp egy korsó sörrel, másik keze ujjai közt a sörcsap fogantyújával, a bagófüst és a cigarettásdobozokból, italos üvegekből álló leltári átlag —, egyszóval az égvilágon minden hirtelen jelentéktelenségbe süllyedt, hogy átadja helyét a múltnak, annak az időszaknak, amikor egzisztált még a Bóna—Putyik kettő—Zelenyák belsőhármas. „Azóta se volt olyan!" Ezt szinte egymás szavába vágva mondták. Az ital hatására arcuk kezdett kiveresedni. Már gesztikuláltak is, majd néha összevitatkoztak, hogy ezerkilencszázötvenkettő május huszonhetedikén délután az egyenlítő gól a bal, avagy netán a jobb felső sarokba vágódott-e? „Ezek a maiak már semmit nem érnek!" „De nem ám!" „A mi gárdánk volt az igazi! Utána semmi!" „Egy nagy semmi!" „Nem is értem ezeket a maiakat. Végképp nem értem." „Nincs ezekben se kraft, se lendület, se vagányság, se sesemmi!" „Az volt az igazi, a miénk!" „Az ám, a miénk, az ám!" És kissé hunyorítva kezdtek kibámulni a fényvédős üvegű kirakatablakon. Mintha tekintetük áthatolna a Belváros házrengetegén, Móraváros felé kémleltek, hogy még egyszer láthassák, mint cikázik az ellenfél tizenhatosa felé ellenállhatatlanul a legendás Bóna—Putyi kettő—Zelenyák belsőhármas... PAPP ZOLTÁN