Délmagyarország, 1979. május (69. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-25 / 120. szám

4 Péntek, 1979. május 25. postaláda Válaszol az illetékes társszerzőnk ctz olvasó E heti Postaládánkban kissé nagyobb helyet kaptak az itltékesek válaszai. Örömmel vesszük ezt, hiszen azt jelzi, hogy levelezési rovatunk rendszeres olvasóivá váltak a vál­lalatok. intézmények is, s komolyan veszik a hol jogos, hol túlzó észrevételeket, javaslatokat, ha nem is érthetnek egyet, válaszukban felvilágosítással szolgálnak, informál­nak. vitatkoznak, magyaráznak ... S végülis ez a célja a levelezési rovatunknak. Tiltó táblák helyett nem oldják a szükséges tá­roló és -szállító edények be­szerzését, az az egyetlen ész­szerű megoldás, hogy kijelö­lik a szemétlerakó helyeket, ahová mindenki bűntudat nélkül ürítheti a háztartásá­ban akaratától függetlenül képződő szemetet. Mert hogy szemét képződik, arról senki nem tehet. De az első lépést az illetékes hatóságoknak kell megtenniük. Nem fenye­getéssel és bírságolással, ha­nem szervezéssel. A jelen helyzetben, ahol ez még meg­oldatlan, a szemétlerakást tiltó tábláknak nincs és nem is lehet semmilyen alapja, sem foganatja Ilyen helye­ken csak az illetékes ható­ságok tenni nem akarását jelzik, amit maga az élet torol meg. Szemétkupacok­kal! — írja Berkes Akos, Tinódi utca 9. szám alatt la­kó olvasónk. Szemét — szinte alig van Postaláda-rovat, amelyben ez a téma ne szerepelne. Rég­óta olvasom a sok elmarasz­taló cikket az összegyűlt kü­lönféle szeméthalmokról, de azon túl, hogy elitélik a sze­méthalmok gyarapítóit és tiltakoznak az „illegális" sze­métlerakó helyek miatt, más javaslat nem hangzik eL Tény, hogy ahol a szemét gyűjtését és elszállítását meg­szervezték, és az maradékta­lanul meg is történik, min­den kritika jogos és szüksé­ges. De ahol ennek a témá­nak nincs gazdája, ott merő­ben más a helyzet. Sokan hivatkoznak a szemétlerakást tiltó táblákra, mintha ezzel mindent meg lehetne oldapi. Nem a tiltó táblák szapo­rítása a megoldás. Mikor je­lennek már meg az ilyen fel­iratú táblák: SZEMÉTLE­RAKÓ HELY; Mert amíg az illetékes hatóságok meg Nem olyan egyszerű A héten több olyan levél is érkezett, melynek fő témá­ja Szeged közlekedése. Nem szerencsés egy autóbuszjárat új útvonala, miért kerül a jegy annyiba, amennyibe, az algyői járatok miért nem te­kintendők szegedinek. kö­rülményes volt a múlt va­sárnap kijutni Dorozsmára — ehhez hasonló észrevéte­lek nem először kerülnek a Postaládába. A válaszadók azt is megírták többször, hogy miért nem lehet egyik pillanatról a másikra eLfo­gadni, bevezetni még a jó javaslatokat sem, miért nem lehet egy rendszer — Sze­ged tömegközlekedési háló­zata — egyetlen aprócska összetevőjén sietve változ­tatni. Ezzel ugyanis maga a rendszer borulhat fel, a „minden mindentói függ"­ajapon ... Berkes Akos levelében azt javasolja, járjon a 80-as busz a Honvéd tér helyett a nagyállomásig, így több átszállásra lenne lehetőség. Nem akarunk a Volán vá­lasza elé vágni, de az útvo­nalak meghosszabbítása — adott járműszám mellett — a menetidőt és a kocsik kö­j vetési idejét is hosszabbí­taná. Ez ellen pedig az Északi városrész lakói til­takoznának, érthetően. Le­vélírónk azt is kérdi, miért drágább az M-jelzésű jára­tok viteldíja, meg az al­győi utazás a többi buszjegy áránál. Nos, ezt annak ide­jén a rádió városi közle­kedési sajtókonferenciáján is megkérdeztük: a Volán Tröszt számára az árhatá­sig döntése kötelező érvé­nyű — ez volt a válasz. Ugyanezt válaszolták az SZKV vezetőinek is, ami­kor a szegedi troli viteldí­jának megállapítását kér­ték az Országos Anyag- és Arhivataltól. Két forint. A nyilvánvalóan meglevő okok részletezése megtöltené a Postaláda mai terjedelmét. Olvasóinktól hát azt kér­jük: lássák be, a döntések, változtatások nem olyan egy­szerűek. A Dugonics és a Gyevi te­metővel kapcsolatban a Pos­taládában megjelent olva­sói levélre válasz érkezett a felsővárosi temetőgond­nokságtól: „A temetői fő­utakra már januárban meg­rendeltük a díszítő gyöngy­kavicsot, melynek szállítását vagonhiány késleltetheti. A kegyeleti érzés — sajnos — ma még nem általános, és ezért néhányszor előfor­dul, hogy a temetőkben is­meretlen tettesek megron­gálják a kegyeleti tárgya­kat. Sűrűn előfordul, hogy háztartási szemetet, vagy lomot és törmeléket hor­danak a temetőbe, vagy a kerítések mellé, sokszor még gépkocsival is. A kö­vetkező években a sírok gondozottságát elősegíti a Gyevi temetőben a hamvasz­tottak urnáinak sírba te­metése és az önkéntes tár­sadalmi munka is. Fagy­mentes időben továbbra is térítésmentesen biztosítunk locsolóvizet minden hozzá­tartozó használatára a Fel­sővárosi Temetőgondnokság költségén. A Dugonics temető sír­gondozási áraival kapcso­latban megjegyezzük, hogy a gondozást minden hoz­zátartozó személyesen, költ­ségmentesen végezheti. Amennyiben e feladatra a temetőgondnokságot kérik fel, akkor az különböző mértékben még ártámoga­tást is ad. Így alakult ki Szegeden az egyszemélyes sír havi 50—80 forintos gon­dozási díja." Dékány László, a Csong­rád megyei Vendéglátó Vál­lalat igazgatója a múlt heti levelezési rovatban közölt olvasói levél szerzőjének, dr. Vámossy Józsefnek vá­laszol: „Magam is rendsze­res olvasója vagyok a Dél­magyarország pénteki Pos­taláda rovatának és ven­déglátós szemmel ls na­gyon hasznosnak ítélem meg. hiszen tevékenységünk egyfajta társadalmi kont­rolljának tartom. A levél­írók „tüskéi" többnyire jo­gosan szúrnak, s ezekre va­lóban a legjobb orvosság a hiányosságok gyors meg­szüntetése. Az észrevételek között azonban találni olya­nokat is, amelyek túlságo­san szubjektívek, vagy ta­lán a nem kellő informált­ság hiányában fogalmazód­nak. így ítélem meg dr. Vámossy József tisztelt társszerzőjük május 18-i Kritika és takarékosság cím alatti észrevételeit is. Köztudott, hogy a keres­kedelem és ezen belül a vendéglátás nem bővelke­dik olyan hálózati alapte­rülettel, amely a rohamo­san növekvő (belső és külső) idegenforgalom nyomását zökkenőmentesen képes len­ne elviselni. A vendégek mind nagyobb számának kulturált fogadását bizto­sító alapterület növelése rendkívül költséges, ehhez a mi vállalatunknak is csak mérsékelt lehetőségei van­nak. Pontosan a takarékos­sági szempontok kínálják a valóban legolcsóbb alapte­rület-növelési lehetőségeket: a teraszok létesítését, ame­lyek emellett hangulato­sak, a városképet színesí­tőek és ami a legfonto­sabb, a vendégek számá­ra vonzóak. Mi is számoltunk a Virág cukrászda méltán népszerű kerthelyiségével, mégis úgy ítéltük meg, hogy Szeged Belvárosa nem egy, hanem több terasz üzemeltetését is elbírja. Néhány napos jó idő kellett ahhoz, hogy számí­tásaink helyessége igazo­lódjon: a Kárász utcai te­rasz a Virág mellett is telt házas, népszerűvé vált, ven­dégeink elfogadták. Amit cé­lul tűztünk ki, elértük, a városban sétálóknak lehe­tőséget nyújtottunk néhány perces pihenőre a szabad le­vegőn, egy üdítő, egy ká­vé, valami harapnivaló, ne­tán egy üveg sör elfogyasz­tása mellett. Ami az észre­vétel másik felét illeti: hogy hogyan sikerült? A Korzón és a Jégkunyhó előtt levő terasz építésére eleve kü­lönbözőek voltak a lehető­ségek. A megítélés: Ízlés kérdése. A Kárász utcai te­rasz formája, színe kialakí­tásánál — többek között a Műemléki Felügyelőség vé­leménye is meghatározó volt. Á számtalan dicsérő vélemény mellett olvasójuk véleménye egy, a másik ol­dalról. Arra törekszünk, hogy az „első fecskék" utón jövőre — a tapasztalatok birtokában — újabb tera­szaink még szinvonalassab­bak legyenek." (Kór, hogy a Kárász utcai teraszon sö­rösládák, stb. éktelenked­nek. A szerk. megjegyzé­se.). Egyik korábbi Postalá­dánkban Utasok" javasolják címmel jelent meg Bimbó Lajos írása, mellyel kap­csolatban Sarusi Ferenc, a Volán főüzemvezetője írt most levelezési rovatunknak. „Az autóbuszok takarítá­sát naponta egy alkalom­mal az éjszakai órákban végezzük. Sajnos, a tapaszta­latok azt bizonyítják, hogy a reggelt csúcsforgalomban az autóbuszok már el­szennyeződnek és napközbe­ni takarításukra csak kor­látozott mértékben van le­hetőségünk. Az autóbuszok tisztán tartása valamennyi­ünk közös érdeke, amelynek megvalósításához a vállalati intézkedések megtétele mellett igényeljük és kér­jük utazóközönségünk tá­mogatását is. Az autóbuszo­kon elhelyezett utastájékoz­tató táblákra nincs orszá­gos szabvány. Vállalatunk jelenleg is folytat kísérle­teket e táblák korszerűsí­Ajándék Nagy volt a meglepeté­sem, amikor munkahelyem­ről hazatérve, szépen cso­magolt ajándékkönyvet ta­láltam a levélládában. Tű­nődve bontogattam — ugyan, ki küldhette, s miért? Harminc éve va­gyok tagja a Somogyi­könyvtárnak — ezért kö­szöntött Tóth Béla igazga­tó, akit személyesen nem ismerek, s a kölcsönző mun­katársai. Őszinte leszek, először zavarba jöttem. Miért emlékeznek meg ró­lam, aki három évtizede, évi 3 forintos tagdíj elle­nében a kellemes, pihente­tő órák ezreit töltöttem a könyvtárban? Köszönettel csak én tartozhatom. Rend­szerünk egyik legszebb vív­mányának, ajándéknak éreztem mindig is az or­szág sok száz könyvtárát, óriási szellemi kincseket tá­roló polcaival. A zavar után a meghatottság érzése vett rajtam erőt. Mennyi emlé­ket kavar fel bennem ez a küldemény! Szinte kénysze­rít, hogy tollat fogjak, s vallomást írjak a könyvtár, s a könyvek velem való kapcsolatáról. Apám szerint, mint kis­gyermek is „nagy könyv­faló" voltam. Legkedvesebb szórakozásaim közé tarto­zott kedvenc babámmal, s egy mesekönyvvel elbújni kis kertünk sarkába, egy zsámolyra kuporodva, a kardvirágok szomszédságá­ba, s képzeletben már szár­nyalltam a pillangókkal, melyek csodaszép, jó tün­dérekké váltak, ha a mese cselekménye azt úgy kíván­ta. A bánatom csak az volt, hogy kevés mese­könyvhöz jutottam hozzá. Nagyon gazdagnak éreztük magunkat barátnőmmel, ha karácsonyra egy-egy me­séskönyvet kaptunk aján­dékba. így lassan gyűltek a könyvek. Egymás közt cserélgettük, s nagyon Vi­gyáztunk, hogy a legkisebb kopás, firka ne érje. Egy­egy szép mesekönyvei szin­te szóról szóra megtanul­tunk. Ezek voltak legszebb gyermekkori élményeim. Életem úgy alakult, hogy tanítónői oklevelet szerez­hettem, s megkaptam kine­vezésemet első munkahe­lyemre, egy istenhátamö­götti tanyai iskolába. Leg­első nevelési sikeremet an­nak köszönhettem, hogy azt a nagyon szegényes, ni­vótlan, rongyos kiskönyv­tárat, ami az iskola tulaj­donában volt, rendbehoz­tam, s nagyon gyorsan köl­csönzővé szerveztem. Talán egyik legnagyobb ifjúkori pedagógiai sikeremnek pe­dig azt könyvelhetem el, hogy az iskola leghuncu­tabb, csínytevő kisdiákját — mindenki csodálkozásá­ra — kineveztem segéd­könyvtárosomnak, s az ad­dig megszelídíthetetlennek tartott gyermeket igazi se­gítőtársamnak nevelhettem. Aztán a háború után, Szolnokon... Akkor is vol­tak vidám, boldog órák, amikor néhány munkás­fiatallal a városi könyvtá­rat hoztuk rendbe. Én be­széltem nekik Shakespeare­ről, ha előkerült könyve, s ők adtak a kezembe olyan kommunista nyomtatványo­kat, könyveket, melyekről addig nem hallottam. Köl­csönösen tanultunk egy­mástól, de én kaptam a többet, az eligazítót, az út­mutatót az új világba. 1949-ben férjemmel Sze­gedre költöztünk, s néhány nap múlva a vártKt még alig ismerve, megtalál­tam az utat a Somogyi­könyvtárba. Akkor még nem sejtettem, hogy sok­ezer boldog, kedves vigasz­talást adó, megnyugvást szerző óra helye lesz szá­momra ez a könyvtár. Köszönöm szépen 1 Radnai Mihályné Dugonics utca 28. tésére, a kísérletek befe­jezéséig az utazóközönség szíves türelmét kérjük." Április 20-án Sopsits La­jos kért „Tiszta levegőt". Regőczi István, a ZÖLDÉRT igazgatója válaszolt. „A szatymazi kirendeltségen fo­lyó illóolaj-előállítással fog­lalkozott olvasójuk. 1971. óta foglalkozunk Szatyma­zon különböző fűszernövé­nyek feldolgozásával, illó­olaj előállításával, hagyma­félékből és más növények­ből is. A vörös- és fok-, hagyma illatát mi nem tart­juk büdösnek, hanem hagy­maszagúnak, természetes il­latanyagaiból eredően. A lepárlóberendezésektől nyu­gati irányban fekszik a köz­ség, és az uralkodó szél­irány északi. Hagymaillat elsősorban csak az üstök ürí­tésekor érezhető, ugyanis a vizgőzlepárló berendezés hermetikus zárású. Szaty­mazon nem szándékozunk az olaj-előállítási kapacitást növelni. A kéményre ko­romfogót szereltetünk fel, szikrafogóját pedig fel­újítjuk. Nemcsak szatyma­zi, de egész megyei tevé­kenységünkben mindenkor úgy igyekszünk eljárni, hogy a környezetvédelemről hozott, 1976. évi II. tör­vényt és a végrehajtására kiadott rendeleteket ne sért­sük meg." összeállította: Pálfy Katalin Molnár Zoltán A vereség 2Z * -rtSr-T** Minftia csak áramforrást kapcsol? volna be. Teste mag­vőnaglott, halantékerei kidagadtak; mellkasából nagy nyo­mást indított el, hogy lejjebb szorítsa a hasfalát. A bába megértette, ráhajolt, lábét igazgatta. Meztelen térdei remegtek a magasban. A* természetes lökések, úgy látszott, meg is szűntek Az iménti ijedtség talán egészen meg is szakította a megindult vajúdást. András még sohasem gondolkozott ezen, nem ls képzelte el, hogy milyen lehet egy szülés. Most mégis min­dent meg kellett értenie. S megértette, hogy egy asszony akarata, az 6 asszo­nyának az akarata küzd most itt az ágyon, szinte már a természet ereje ellen is. A megbénult izmokat, melyeket a félelem sokkja ernyesztett tehetetlenné, most az ezen a fé­lelmen felülkerekedő tudatos akarat, szenvedélyes, dühös el­szántság kergeti új munkára. András felfogta ezt. Ügy érezte, hogy valami olyasmi megy végbe ebben az előtte reszkető, hánykódó testben, mint... mintha egy de­moralizált, riadtan megfutó sereget parancsnokai új ro­hamra kergetnének. S mert jól tudta, hogy milyen kevés reménye van a sikerre az ilyen rohamoknak, megértette, mekkora küzdelmet vívhat itt ez a fiatal test és lélek. És András, maga is, mintha csak átadhatná a maga ereiét, feszülő izmokkal, vibráló idegekkel állt az ágy fe­lénél..., őt is elöntötte a verejték.... ő is lázban volt..., u is kitépte magát a világból, hogy egyetlen ügynek, egy születendő élet világra hozásának rendelje alá minden fi­gyelmét és akaratát. S tudta közben, tudta, persze, hogy ha őneki ilyen ne­héz, ha ő is így kínlódik, milyen lehet az Aranka kínja, mennyire más, s mennyire, ó, végül is mennyire felfog­hatatlan ... önkéntelenül ráhajolt Aranka görcsös ujjaira..., lát­va erőlködéstől eltorzult arcát, csatakos haját, a párnáján terjedő verítékfoltokat..., rányomta ajkát ezekre az eről­ködéstől fehérre feszülő ujjakra, akárha a világ valameny­nyi, gyermeket szülő asszonyának a kezét csókolná meg.., Sírt is talán? Mintha könnyei hullottak volna a párnára. A puskaropogás, ágyúlövések, a közelebb-közelebb hal­latszó ideges gépfegyverkattogás-sorozatok csak egy látha­tatlan burkon át értek el hozza, tompán, már alig felfog­hatóan, szinte már értelmük nélkül, a tudatára való köz­vetlen hatás nélkül. Aztán valami volt, amit eddig nem tapasztalt. Próbált figyelni, de mintha megszakadt volna minden összeköttetés, érzékszerveinek észleletei sehogyan sem ju­tottak el a tudatáig. Próbálta kiszakítani magát ebből a félájult állapotá­ból. a szemét húzta össze, orrával szippantotta be a min­denen felülkerekedő, csípős verejtékszagot, s csak amikor tudata már sorra-rendre mindent visszautasított, akkor fog­ta végre fel, hogy az a valami: hang. S akkor rögtön úgy érezte, hogy ez a különös hang súrolva, feszegetve kínozza, sanyargatja a dobhártyáját. Nem is sírás volt, nem is nyö­gés, nyöszörgés, ami Aranka torkán így kierőlködött, ha­nem valami távoli farkasüvöltéshez hasonló, makacs, fá­radhatatlan, kínok kikínlódta hang. S András úgy érezte, hogy ez, amit már nem lehet elviseini. De el kellett. Hiszen őneki kellett kifeszítenie puszta léte, jelenléte vékony védőfüggönyét a fegyverropogást® világ és a kis parasztszoba emberi kínjai közé. Ó, a pillanatokat gyöt­relmek duzzasztották, az idő megsűrűsödött S egyszer meglátott valami feketét, kis, gömbölyű fe­ketét, ahogy lassan nyomul előre... Annyira nem volt felkészülve a látványra, hogy nem is fogta fel rögtön... Ez volna? Hát így nyomakodik a vi­lágra az anya testéből a gyermek? Ez egy gyermekfej, az ő gyermekének a feje? Nem is tudta, hogy mit várt. talán valami misztiku­sabbat. a csodát amiért minden történik. Mert hiszen vár­ta. mióta várta, s most mégis olyan váratlanul érte, hogy mire rémülten felfogta, megértette, már nem is látta, mert a bába ráhajolt, mind a két kezével dolgozott; hiszen a bába nem volt elkábulva, a bába nem érzett rettenetet, 6 nem feszítette izmait tárgytalanul a semmibe, nem sírt..., nem, a bába a munkáját végezte, dolgozott, megfontolt, határozott mozdulatokkal. Hüvelykujja ügyes fordulatával feltépte a burkot; már ott volt a parasztasszony is, valamit nyújtott neki, talán ollót, olló csattanhatott ilyen tompén, röviden, határozottan. Nem tudott, de nem is próbált összefüggéseket találni a látottak és meglevő fogalmai között. Burok, köldökzsinór... Nem is látta a köldökzsinórt, A méhlepényt sem látta. Azt vette csak észre, hogy Aranka szorítása enged, hogy eler­nyed. Most engedte-e ki ujjaiból az erőt, vagy már előbb? S nem tudta, hogy fogja-e hát most ő meg Aranka eler­nyedt kezét, vagy jaj, mit csináljon? A bába pofozta a gyereket. András megrémült. Csak nincs tán valami baj? Hiszen mi minden történhetett ezzel a szegény poronttyal ilyen rettenetes kínok, ilyen kínzó szorítások, erőlködések köze­pette? Olyan rémületet érzett, mint talán soha életében. Előbb csak megfoghatatlan, állati rémületet; de azután már az apa rémületét, hogy van-e hát gyereke? S végül a legna­gyobb rémületet, hogy mi lenne Arankával, hogyan visel­né el Aranka, ha a gyerek, akit a világra hozott, nem élne? (Folytatjuk^

Next

/
Oldalképek
Tartalom