Délmagyarország, 1979. május (69. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-23 / 118. szám

4 Szerda, 1979. május 23. Asszony a nyeregben útbaigazítanak bennünket: menjenek vissza a kőre, túl a Sípos-malmon, csak tovább, egészen addig, amíg jobbról el nem hagyják a fenyvest. Még egy kicsit tovább, balra a második bejáró, azon menjenek. Ott aztán megkérdezhetik, melyik a Tóth-föld. ott vetik a kukoricát. Megnéztük a kilométerórát, tízszer váltott. mire odaértünk. Olyan messze van a maszek földje a tanyájától. Szorult mindig kijjebb, mindig messzebb, amíg elé nem állt másik három falu határa. Onnan is lökdösték kifelé a maszekot, itt találkoztak a Potyondisároknál. Ki tudja. érdemes-e tíz kilométert meglenni azért, hogy megkérdezzük két embertói, hogyan kerültek össze? Ügy dolgoznak egymás mellett, erdők közötti kis tisztáson, hogy a bibliai első emberpár jut eszünkbe. Csak az asszonykát kérdezzük. Annyit tudunk róla, hogy traktort vezet, motort és autót, képeket fest azokat kiállítják, szült két szép gyereket, és tizenőt éves múlt. amikor bekötötték a fejét — Amióta az eszét tudja az én uram, mindig tanult belevágott amibe csak lehetett Vizsgát tett motorkerékpárra, traktorra és teherautóra. vizsgázott valahogy lövészetből, gyümölcstermelő és faiskola-kezelő szakmunkás lett. egyik papiros szerint a termelőszövetkezet egésaégügyi felelőse, a járási zeneoktatói munkaközösség harmóniumra adott kl „jogosítványt-. Küldözgette az Íveket neki a Magyar Tudományos Akadémia is. segítsen föltérképezní a néphit néhány hajtását. Oklevelet szerzett a mezőgazdasági technikumban, kiegészítette erdészetivel, letette a vadászvizsgát, tanulta a grafológiát, aztán elment képesítés nélküli tanítónak. Abba az iskolába jártam én, ahol ő tanított. Kinézte magának, ki lenne Jó feleségnek. Rajzolni szerettem, fölfigyelt rám. — Mikor vette észre, hogy figyelik? — Katalinkor. Valaki telehintette a bejárónkat őszirózsával. Igen furcsa volt lépkedni rajta. Karambol után kórházba került amikor hazajött, elkezdte dugdosni a leveleket a kabátómba. — Nem kérdezem meg, miket írt a tanító úr a nyolcadikos tanítványának. — Ha kérdezné, akkor se mondanám. Annyi biztos, nem nagyon tudtam én még akkor, mire megy ki a játék. Húsvétkor elment nyugatnémetbe, megvette a gyűrűket, de csak novemberben mondta meg. Megvolt az eljegyzés, de megállapodtunk, nem hordjuk még a gyűrűket, ne tudjon róla senki. Furcsa volt, hogy gyerek vagyok, és férjhez kell menni, de ő hívott, apám-anyám pedig azt mondta, ennél jobbat úgyse kapok, mire várnék, így aztán hozzámentem. készülünk az esküvőre, nem találjuk a gyűrűt. Futunk be Szegedre, másikat venni. így kettő köt össze minket. Ez a házasság csak jó lehet. Sokat segít nekem. — Miben? — A festésben. Mindig biztat. Ha időm van. festhetek. — Mikor van ideje? — Ez a baj, hogy nem nagyon van A tavaszt szeretném mindig festeni, amikor robban a természet, de csak télen érek rá. Vagy akkor, ha esik az eső, de akkor meg minden szomorú, meg a kedvet is elnyomja a rossz idő. Tegnap aaért sikerült. — Mit festett? — Telet. — Most van a legszebb tavasz. Május. — A télről volt vázlatom, azt fejeztem be. — Lépjünk vissza a családhoz! — Megszűnt a tanyai Iskola, visszajött ez uram oda, ahonnan indult, gazdálkodni. Megrögzött maszek. Én tagja vagyok a szakszó-' vetkezetnek, de ő nem akar belépni sehová. Azt mondja, neki ne dirigáljon senki. — Nem szeret dolgozni? — Rengeteget dolgozik. Amíg látni lehet, mindig. Megbízták népművelőnek ugyanannál a tanyai skolánál, sokszor kell mennie előadást szervezni. kiállítást kunyerálni, tánccsoportot hívni, írót-költőt csalogatni, a téeszben ennvi időt nem adnának neki, így aztán nem lép be. Van négy hold barackosunk, teljes egy hónapig azt metszettünk. Mindig számítgattuk, legalább százezer forint kijön belőle. Mire végeztünk a metszéssel, mind elfagyott — Tavaly? — Kocsit akartunk venni az árából, de tavaly is elfagyott. — Amikor gyerek volt, hogyan tervezte a jövőt? — Sehogy. Van két bátyám, egy nővérem, és volt harminc hold földünk. Egyik se jött paraszti munkára, mondta is az apám, amikor kérő jött a házhoz: ha a lányt viszed, vidd a földet is! Vittünk is tíz holdat, de leadtuk a téesznek. Vettünk helyette négyet, itt a sarokban. — Láttam a múltkor, vezette a traktort.. — Amikor összekerültünk, mindjárt megtanultam. — öreg jószág. — Nem sokkal fiatalabb, mint én vagyok. — Ha jól belegondolunk, maga még a világon se volt, már vita folyt arról, hogy nő ne üljön a traktor nyergébe. — Áz nem lehet. — Nem neki való. — Én szeretem. Képzelje el, egy hónapig mindig a metszőollót nyomkodni, vagy egész nap kapálni. A traktor meg megy szépen, csak arra kell vigyázni, hogy a barázdában maradjon az eke. — Az a serpenyőülés se magának való. A téeszben egy asszony se vállalná. — Soha nem fordult meg a fejemben. Hogy ráz. észre se vettem. Csak azt tudom, könnyebb vele a krumplit szedni, mint kapával. — Számoljunk: mennyi a kettejük évi jövedelme? — Adó nélkül először 95 ezer volt. Akkor vettük a traktort. — És amikor elfagy a barack? — Akkor csak a munka van vele, meg a remény, hogy talán jövőre. — Űj ház, új bútor? — Legalább egy fürdőszoba nagyon jó lenne. Még bútort se tudtunk venni, anyósoméban lakunk. — Mi lesz a jövő? — Dolgozunk. Nyugdíj előtt szeretne majd "tíz évet dolgozni az uram valahol, hogy öregségünkre biztos pénzünk legyen, de az még soká lesz. — Nem lehet rámondani, hogy rózsás kilátások. — Van más is. Tanakodik most nagyon a maszeksarok, valami készül. Itt a csatorna, kértük a társulatot, hadd rekesszük el, hogy legyen vizünk. Megkérdezték, maguk hová tartoznak. Mi kérem, nem tartozunk sehova, legföljebb a szomszédhoz, ö meg mihozzánk. Pöcsét nélkül pedig nem megy a duzzasztás. Kitalálták, szakcsoportot szerveznek, valami téeszfélét, csak éppen az ÁFÉSZ-hez tartozna. Zöldséget és gyümölcsfaoltványokat termelnénk, ha lenne belőle valami. Szakértelem van hozzá, piaca is van, pártfogó is talán pöcsét is lesz. — Elkerülték a téeszt, csinálnak másikat? — Neve is van: Napnyugta Szakcsoport. — Ilyen még úgysincs. — A faluból nézve itt nyugszik le a Nap. — Jó lesz? — Minálunk azt mondják, megtanítja az embert a maga „nyomorája". — Egészség? — Három éve már. hogy vizsgáltatni kellene a szívemet. Amikor a második gyerekem megszületett, akkor vették észre az orvosok, hogy baj van. Idő kellene rá: sok idő. Horváth Dezső Könyvszemle Egő billoggal Filadelfi Mihály: Örvények fölött Elszánt tekintetű, fekete férfi parasztarca néz ránk az örvények fölött című, vaskos verseskötet „fül"-érőL Ez a szúrós feketeszemű, kajlabajszú parasztarc alighanem a Dózsa seregéből való. Vagy, akár az Áchim András seregi ő népéből. Most nyugalom s némi hetyke6ég honol ezen az arcon, a Filadelfi Mihályén. Mintha csak azt mondaná: „Ugye, mégiscsak költővé lettem?!" Mert tíz esztendeje voltak, akik nem hitték neki, hogy tehetséges, hogy eredeti mondandót hordozó, s hogy magasra tört a „nádtetős tanyák szemöldökfái" alól. Akkoriban az elkeseredés szélére vetette az értetlenség. Ma is előttem parázslik akkori arca. Mert parázslott; nemcsak az arc, hanem az egész ember, ahogyan szinte az arcunkba lökte a szikrázó, sistergő szavakat: „... Nem alhatsz, akár a Balga Szüzekl Mint a galambok tollán a Nap ragyog, úgy ékesítsenek gerjedő tüzek, s a homlokodon égő billogok!" Am ugyanakkor Bata Imre — egyik legkiemelkedőbb mai kritikusunk — azt írta az elutasított versekről: „egyik legjellegzetesebb hangú poéta"; s Fábián Zoltán, az Írószövetség titkára is p>ártját fogta szeretettel, őt neveztetvén ki az „Űj Aurora" című folyóirat főszerkesztőjéül. Azóta az országnak ez a legszebb küllemű folyóirata (a Kner nyomdában szedik-kötik remekbe!) tartalmilag páratlan missziót tölt be: úgy visszhangozza a Viharsarok, a négy nemzetiség lakta táj szavát, hogy — a sekélyes provincializmust messze kerülve — határokon túihangzó szóval, s igaz értékek csűrbegyűjtéséve] munkálja a nemzet és a nemzetköziség elválaszthatatlanul szent ügyét. Filadelfi nem tagadja meg szlovák számazását: „A Tranoszciusz alvadt vér-dallamát ma is tudom ..." A szlovák származás magyarsagtudattal párosul benne. Miközben következetesen, dicséretes konoksággal fáradozik a két nép testvéri öszsze tartozása nak ügyén — magyarul énekel, e robusztus keleti nyelvezet teljes fegyverzetében tesz hitet az együvé-békélésről: „Mert nem igaz, hogy egyedül kell járni az úton! A hátunk mögött neszez egy egész történelem..." Ez a kemény, dacos alkatú költő ugyanakkor az „emlékek meggyfaágába kapaszkodón" is tud énekelni; személyes bánatáról és öröméről is, megrendítő hitelességgel; „Bizony, mégis az értelmem voltál, hogy ellent mondj legszebbik önmagadnak, hogy fonák fényű tükre legyek szemérmes ívű egeidnek..." A szerelem a meglelt Kedves iránt, s a forró szeretet, melyet holt anyja iránt érez: gyengéd szavakra is szívesen fakadóvá formálja érdes alkatát. — Minduntalan a nagy közösség iránti vonzalommal ölelkezik mindez benne: „Ahogy a szénaillat nekem mindig anyám tejízét idézi számba, fűillat-keserű fájdalmat-emelkedést, egy darab, bódító bizonyosságot, hogy életemet vak erők el nem orozhatják, olyan a számon most minden ének ... Ezért tud újra és újra erőre kapni e megvert fuvaros ló, a lélek" — írja mindőnk biztatására — nem csupán a magáéra —. ódai szépségű prózaversében. Béládi Miklós és Fodor András lektorálta ezt a bizonyára meglepetést szolgáltató. magvas kötetet; az illusztrációkat Kass János készítette ihletetten. A könyvhétre megjelent kötet tervét Petőcz Károly készítette. Dér Endre Molnár Zoltán A vereség 25.' Aztán a bába Intett, s ő engedelmesen; gyorsan arriSbb lépett. Végül, hogy egyáltalán ne akadályozza a bábát a munkában, egészen hátrahúzódott az ágy fejéhez. Aranka mögé. Bár onnan előre kellett hajolnia hogy a kezét Aranka nyugodtan markolhassa. Érezte, hogy Aranka testén görcsös rángás fut végig, s bal keze tétován, keresgélve, a levegőbe emelkedik. Erre önkéntelenül és készségesen odaadta a másik kezét is. Aranka úgy ragadta meg. mint a vízbe fúló a mentőkötelet, s úgy szorítota meg András kezét, olyan erővel, hogy fel is szisszent bele. De a keze, az ujjai talán zavarták; feljebb kapaszkodott, s a csuklójába mélyesztette a körmét Látta, hogyan erőlködik, hallotta a bugyborékoló nyögéseket, a bába háta ivét figyelte, ahogyan föléje hajol... A takarót most már le is vette róla, s lábán, mezítelen lábán igazított, hogy a legkényelmesebben legyen és a legalkalmasabb tartásban, s hogy ily módon a legjobban tudjon maga is segíteni. Hiszen egész teste már egyetlen erőlködés volt. És maga András is érezte ezt, mert szinte ő is erőlködött már; őneki is kiverte a homlokát a veríték. Le nem vette volna a szemét Aranka arcáról; neki magának is verítékcsöpp gyűlt az orra cimpája körül, s megbuggyant, majd meg is indult, hogy lecsurranjon a szája csücske felé. Szeretett volna odanyúlni, hogy letörölje, de karja önkéntelen, legkisebb mozdulatára Aranka még görcsösebben kapaszkodott belé. így hát tudta, hogy nem mozdulhat, hogy 6 maga most nem egyéb, mint Aranka erőfeszítéseinek egyik pólusa, támasza; s tudta, hogy az a legjobb, amit tehet, hogy aláveti magán ennek az erőlködésnek. Hogy úgy segíti ezzel asszonyát, ahogyan férfiak soha nem szokták párjukat segíteni. A bába felpillantott rá. Halkan, megnyugtatóan mondott is valamit; talán azt, hogy most már nem soká..., hogy most már hamarosan túl lesznek rajta, s hogy lám: valóban minden jól megy, úgy, ahogy kell, és hogy éppen így kell mindennek lennie. S András felfogta ezt; tudomásul vette, hogy ez moet itt így van rendjén. Hogy ez rendjén van, bár ő még az este nem is sejtette, hogy Aranka utána jön, megkeresi; hogy itt fog szülni, ebben a faluban; és hogy ő mellette áll majd, és odaadja a csuklóját, hogy legyen mibe megkapaszkodnia, mibe belemarkolnia, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Igen, elfogadta, hogy ez így van rendjén, bár nagyon jól tudta, hogy ez egyáltalán nem így szokás; s hogy tehát közönségesen nyilván nem is rendjén való az emberek között. Na de hát szokás-e úgy egymásra találni, ahogyan ők egymásra találtak októberben? Szokás-e az olyan hamari nász és habzsoló szerelem, ahogyan ők, egyik a háború nyomorúságából, a másik meg a hátország nyomorúságából egymásra találva, egymásba kapaszkodva, hirteler) felröppentek .. „ mintha a kék égben csattogtak volna a szárnyaik ... Ó, bizony, ugyan mi a szokás, mi a törvény, mi a rend? Bár ez itt azért már mindezeken is igen túl van. Ez bizony most már több, ez rendhagyóbb az egyetlen szikrától fellobbanó, béklyótlan szerelemnél, rendhagyóbb a hetedik hónapban kötött házasságnál, s rendhagyóbb talán még magánál a forradalomnál is. És ez a falusi bábaaszszony, ez merészelte ezt megengedni és szentesíteni. András, átérezve ennek a szülésnek a szokatlan ünnepélyességét, úgy tartotta oda a két kezét, mint egy kivételes, új és mégis ősi szertartás kiválasztott résztvevője, nélkülözhetetlen szereplője. Várta az újabb szorítást, újabb kínos erőlködések jelét, talán már az utolsó nagy erőlködését. Hiszen azzal biztatta a bába — aki, íme most megint az asszony teste fölé hajolt —, azzal biztatta, hogy most már mindjárt, most már nemsoká. Nagy lélegzetet vett hát ő is, olyanra sikerült, mint egy nagy sóhajtás; a bába egy villanásnyira rá is pillantott, s így ezért a következő lélegzetére jobban is vigyázott, hogy fogja vissza illő szerénységgel, s úgy viselje a maga mégiscsak másodrendű szerepét. Bizonyos megkönnyebbüléssel érezte,1 hogy Aranka valóban megint szorítani kezdi a csuklóját, majd egy kicsikét enged, hogy aztán annál nagyobb erővel újra megragadja. És akkor megremegtek az ablakok. Nem kapta fel a fejét, nem is jutott el rögtön a tudatáig: éppen csak odapillantott az ablakokra. De addigra már még jobban remegtek, s egymást kővető dörrenések, döndülések is hallatszottak, és sokkal közelebbről, mintsem gondolhatta volna az ember. Akkor mér aztán, persze, tudta, hogy ezek ágyúlövések. Sőt, azt is tudta, hogy nem is véletlen, egy-két lövésről van szó. hanem sokkal komolyabbról, arról, hogy valami elkezdődött. Most már futó lábak dobogását is hallotta, lónyerítést is, szekérzörgést is. Szekér zörgött vadul végig valamelyik közeli utcán. S felfoghatatlan, szétválaszthatatlan mindenféle zajok összefüggő, nyugtalan nagy morgásba-nyüzsgésbe, zsibongásba, riadalomba álltak össze; valami nagy megmozdulásba, zűrzavarba. Mintha a világ, az előbb még szinte lábujjhegyen álló, csendes világ egyszerre nagy roppanással megindult volna. Hát elkezdődött. Kint az udvaron is szaladt valaki, éles csattanással kicsapódott a verőceajtó, s meghökkentensértődötten felugatott a kutya is. Mindenfelé elkezdtek ugatni a kutyák. Kis András ebben a pillanatban roppant világossággal tudta, hogy eljött a pillanat, midőn minden eldőlhet. Tudta, hogy ez nemcsak egy háború, amelyben győztes és vesztes csaták váltakozhatnak; mert itt most már nem tologathatják egymást ide-oda, előre s vissza végtelen térben nekigyürkőző ellenfelek; mert itt nincsenek lövészárkok, fedett dekungok, hónapokig tartó, tapogató lövöldözgetések. És tudta, hogy ez a front itt most már talán a legnagyobb, az egész emberiségnek talán legfontosabb frontja, és itt minden pillanatban végső döntés születhetik. Ez volt az idegeiben, ösztöneiben; semmiféle agitációval, felvilágosítással, felsőbb parancssal ennek az ellenkezőjéről őt már meg nem győzhették. Tekintetével a zubbonyát, derékszíját kereste. Az ám, a puskáról meg egészen meg is feledkezett. De ebben a pillanatban már fel is rémlett benne, s hirtelen világossággal emlékezett, hogyan támasztotta odakint, mikor megérkezett, a puskáját a mosdószék mellett a falnak. Ám első moccanására Aranka már belé is kapaszkodott. Nem az iménti öntudatlan vadsággal, hanem kiszámított, nyugodt erővel. S András csak ebből az újrakapaszkodásból döbbent rá, hogy Az előbb, a dörrenések hallatán. Aranka keze elernyedt, hogy tehát a kezdődő nagy erőlködés is megszakadt, s hogy ezzel a talán utolsó, a gyermeket világra hozó nyomógörcs oldódott fel — mert a vajúdó asszony néhány pillanat óta már nem önmagára, nem befelé, hanem kifelé, a külső világra figyel. A bába is felegyenesedett, egymásra néztek. A parasztasszony is bejött, nem is vette észre, csak amikor megkérdezte: — Mi lesz most, Julis néni? A bába megrázta a fejét, ősz haja kibukott a kendő alól, ösztönös mozdulattal, két ujjával visszasimította. — Folytatjuk, fiam, folytatni kell. Aprókat sóhajtott; leült fél fenékkél az ágy szélére. Tekintetével Aranka tekintetét kereste. De Aranka becsukta a szemét. — Itt most nincs orvos — mondta kérlelhetetlenül a bába. — Nincs császármetszés. Magunk vagyunk. (Folytatjuk.)