Délmagyarország, 1979. április (69. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-14 / 87. szám

(CíBflSrfoIc, 1979. április 19. 5 Végső bűcsű Mesterházi Lajostól Bensőséges gyászszertartáson vettek végső búcsút Mesterházi Lajos Kossuthdíjas és József Attila-díjas írótól, a Szocialista Hazáért Érdemrend kitüntetettjétől, a szocialista magyar irodalom kiemelkedő alakjától pénteken, a Mező Imre úti temetőben. Családtagjai, pályatársai, politikai, kulturális életünk jeles személyiségeinek jelenlétében a Mező Imre úti temető díszravatalozójában Jovánovics Miklós, az Élet és Irodalom főszerkesztője, a budapesti pártbizottság tagja, a pártbizottság. az" írószövetség és a család nevében emlékezett Mesterházi Lajosra, a társadalmi fejlődést mindenkor cselekvően szolgáló közéleti emberre, a magyar irodalom kimagasló alakjára. A Kulturális Minisztérium képviseletében a sírnál Tóth Dezső miniszterhelyettes mondott búcsúbeszédet Mesterházi Lajos hamvait a Mező Imre úti temető művészparcellájában temették el. A sírt beborították a kegyelet az emlékezés virágai. Emléktábla Lukács Györgynek Lukács György kommunista filozófus, esztéta, a magyar és a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom kiemelkedő személyisége születésének 94. évfordulója alkalmából emléktáblát avattak pénteken a Belgrád rakpart 2. 6zám alatt, egykori lakóházának falán. Az ünnepségen Szentágothai János akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke méltatta az egyetemes filozófiatörténet jeles alakjának munkásságát. Kinn, a tanyán A Szózatot annak ideién minden gyerek kívülről fújta, ha értette, ha nem. öregebb fejjel bizonyára többször tisztázta magában, mit is tanult az iskolában, ha nem. akkor rájött magától, hogy ott kell élnie, ahová született. A kisteleki tanyavilág embere. Rabi Vince nem tanulhatta meg a verset, de ugyanezt mondja a maga szavával most. amit a költő: itt dolgozunk, ha már ide lőttünk, öt inkább verte a sors keze. mint áldotta volna. Kiskorától rövidebb az egyik lába a kelleténél. Még a húszas évek végén az iskolában ellökték a nagyobbak, tomporával ráesett a kőre, és azóta nem gyógyult meg. Vitték mindenhova, de a kisebb lába sehogy sem tudta utolérni a nagyobbat * — Elvittem én még Szegedre is a főorvoshoz — mondja sírva édesanyja, a kuckónyi szobában. — Azt mondta, három évig gipszbe teszi a Vince lábát, de kiadja az én kezem alá. A deres hajú öregasszony öl az ágyon, pizsamájába fojtja könnyeit: — Mondom én még egyszer a főorvos úrnak, legalább vizsgálja meg. és fogja bent a gyereket a kórházban. De azt kérdezte, mennyi földünk Van. Erre azt találtam mondani. nem a föld a beteg, hanem a gyerek. Meg is haragudott mert háromezer forintért vizsgálta volna Vincét de • felelősséget nem vállalta. Nem adtam a kezibe, ha nem gyógyítja meg. 4 Julis néni még most sem nyugodott meg: — Itt meg a nagybátyja azt mondta, ne maradjon buta ő se, járjon el tanulni. Az apja el is vitte egy párszor kocsival, de még nyomorultabb lett tőle. Nem járt végig egy osztályt se rendesen. — Most mit mond az orvos? — Nem lehet rajta segíteni, dörzsölődik a csont, és az ízület is rossz. * Igy él már jó pár évtizede Rabi Vince. Háborúba nem vitték el ugyan, de a téeszbe eljárt dolgozni. Nem akart megválni a lovaktól. Aztán, amikor közös istállóra kerültek az állatok, nagyon nehezére esett a járás, — Azt a vastag talpú biciklit vettem meg neki, hogy ne essen el olyan hamar. Megtanulta, pedig már nem volt gyerek. — Nehezen ment? — Ahogy a bal lábáról levettük a pedált, a másikra meg csináltunk lábfogót, aztán már nem. S aztán a sánta ember egy lábbal hetenként többször is bekerekezett a faluba, s két megpakolt garabolyt hozott haza onnét — Meddig jártak a közösbe? — Egy évig menni kellett Aztán összeszedték a betegeket Vincét is felírattam és mondtam, írjanak föl engem is. Azt mondták, két beteg egy házból nem lehet. Mondtam, 15 holdat vittem be, maga tanult ember, jól van ez? Nem akarta érteni, miről van szó. De aztán csak beküldtek Szegedre. Onnét Pestre. Aztán mindkettőnket 100 százalékos betegségre vettek. — Azóta jobb? — Hol vagyunk mi a Jóhoz, az öreg, meg a nyomorék! Ad a tanács 250 forintot egy év óta. — Kis pénz az nagyon. — De nagyon jól jön. Editig vonták tőlünk az adót. Kétezer forintot levontak a nyugdíjból. — Miért? — Nem tudom, a Gécziné volt kint a téesztől. aki az öregekre fölügyel, az intézte el, hogy rendben legyen. Nekem már 76-ban megszűnt az adóm. — A pénzt visszaadták? — Azt ugyan várhatom. Aztán ráhagyjuk a szomorkodást, közben besötétedett. Vincére ráparancsolt az anyja, menjen etetni. Annyira azért nem volt sürgős, hogy el ne magyarázza a kaskötés fortélyait. Mert a test megpróbálta egyensúlyozni az életet Ha a lába lustább is, mint a többié, de a keze nagyon ügyes. Olyan garabolyukat kasokat köt. hogy bárkiével versenyre kelne. Mások ebből jól megélnek. Majoros Tibor Pályaválasztás iskolaválasztás Több mint ötezer nyolcadikos jövöje alakul ezekben a napokban Csongrád megyében: a különböző ' középfokú oktatási Intézmények több szempont figyelembevételével most döntik el, kik is nevezhetik magukat szeptembertől már középiskolai tanulónak. Elsőként a tanulmányi eredmény, másodsorban pedig az egyes iskolatípusokba beiskolázható fiatalok számának tervezett „kerete" dönt — utóbbi teljes mértékben a népgazdaság megyei munkaerőigényeinek megfelelően. A nagy körültekintéssel kialakított tervszám hivatott biztosítani a jövőben a szükséges képzettséggel rendelkező, megfelelő számú munkaerőt Csongrád megyében. A Csongrád megyei és Szeged városi Pályaválasztási Intézet kiadványaiban és munkaközösségi foglalkozásokon tájékoztatja az iskolák vezetőit, osztályfőnökeit, pályaválasztási felelőseit a beiskolázási tervszámokról és a túljelentkezés mértékéről. Az intézet összevont szülői értekezleteken képviselteti magát, s számos rendezvényt szervez a pályaválasztó tanulók számára (pályaválasztási vetélkedők, üzemlátogatások, szakkörök, filmvetítések, pályaválasztási hetek). Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy éppen elégséges tanulmányi eredménnyel kár gimnáziumba vagy szakközépiskolába jelentkezni. A szülőkkel közvetlen kapcsolatban álló pedagógusoknak sokszor nehéz vagy kényelmetlen feladat lebeszélni a gyermekük jövőjéért aggódókat esetleges irreális elképzeléseikről. Ugyanakkor néha talán a kényelmesség, a nem vállalt felelősség következménye, hogy az iskola továbbtanulásra javasol olyan tanulókat is, akiknél előre látható, hogy a felvétel valószínűsége csekély, vagy szinte semmi. A jelenleg kialakult jelentkezési arányok a gimnáziumokban és a szakközépiskolákban jónak mondhatók. Átlagosan 13 jelentkezőből tízet vesznek fel, ez a tény lehetőséget nyújt a középiskoláknak a szükséges mértékű, de nem túlzott válogatásra. Idén a megyében szakmunkásképzőkbe 2 ezer 285-en, szakközépiskolákba 2 ezer 441-en, gimnáziumokba 1 ezer 88-an jelentkeztek. 1979-ben 195-tel többen kívánnak továbbtanulni, mint tavaly. A jelentkezők közül 4 ezer 744 Csongrád megyei, ez a megyében végzett nyolcadikosok 96 százalékát jelenti. (A más megyéből jelentkezettek száma 1 ezer 215.) A szakközépiskolai jelentkezés aránya 132 százalékos, megelőzve a gimnáziumi arányt. Általában megfigyelhető, hogy a fiatalok magasabb műveltség megszerzésére irányuló törekvése az alkotó munka vágyával párosul, amit jobban vélnek megtalálhatónak a szakközépiskolában. Az összes jelentkezők 41 százaléka valamilyen szakközépiskolát jelölt meg első helyen, 38 százalék szakmunkásképzőt, 18 százalék gimnáziumot. (A gimnáziumi jelentkezés aránya évek óta nagyjából azonos.) A szakmunkásképzőkben a férőhelyek 9,4 százaléka betöltetlen, ez 235 helyet jelent. A szakközépiskoláknál viszont 32, a gimnáziumoknál 29,5 százalékos túljelentkezés tapasztalható, s ez összesen 841 tanulót érint. Ugyanakkor a szakmunkásképző Intézetekben az úgynevezett hiányszakmák tervezett száma szinte korlátlanul emelhető, ez a biztosíték arra, hogy a szakközépiskolákba, illetve gimnáziumokba fel nem vettek szakmunkásképző iskolákban tanulhassanak tovább. A középfokú oktatási intézmények a fel nem vett tanulók jelentkezési lapjait május 5-ig a második helyen megjelölt iskolákba küldik, ezzel egyidejűleg értesítik a tanulókat Is. Akit ide sem vesznek fel, erről május végéig kap értesítést Ajánlatos az érintetteknek a Csongrád megyei Pályaválasztási Tájékoztató 18—19. oldalán található tudnivalókat elolvasni. Ez a pályaválasztási intézet éltei készített és minden hetedik-nyolcadik osztályosnak kiadott, úgynevezett „zöld könyv" részletes tájékozta tárt ad arról, hogy a pályaválasztás egyes vitás eseteiben mi a teendő. Természetesen a Csongrád megyei Pályaválasztási Intézet (Szeged, Április 4. útja 26.) Is a szülők és a tanulók rendelkezésére áll, naponta 8—15 óra között. Felvilágosítást ad arról, melyik iskolában vagy melyik szakmában van még lehetőség a továbbtanulásra. Az első helyre történt jelentkezések alapján tanulókat tud még fogadni Szegeden a textilipari szakközépiskola, Makón a Juhász Gyula Szakközépiskola, Csongrádon pedig a faipari szakközépiskola. Lényegesen elmaradt a várttól a jelentkezettek száma az esztergályos, géplakatos, hegesztő, kovács, vasszerkezet-lakatos, szerszámkészítő, bádogos, cipőfelsőrész-készítő, ács-állványozó, kőműves, üvegező, húsfeldolgozó, konzervgyártó, sütő, tejtermékgyártó, zöldségtermesztő kertész, erdőművelő-fakitermelő, távközléstechnikái hálózatszerelő szakmákban — tehát bőven van még hová jelentkezni. Ugyanakkor már az első helyen megjelölt szakmák közül „telt ház" van a fiúknál az autószerelő, karosszérialakatos, szobafestő, háztartásigép-szerelő és vadász-vadtenyésztő szakmákban, a lányoknál pedig a női-férfi fodrász, női szabó, porcelánfestő, ruházati, kozmetikaicikk- és kultúrcikkeladó szakmákban. A továbbtanulás lehetősége minden nyolcadik osztályt végzett fiatalnak biztosított Ám a továbbtanulásnál ma mindenképpen az a legfontosabb, nagymértékben figyelembe veendő szempont hogy a mai 14 évesek választása minél nagyobb mértékben a népgazdaság Igényeihez igazodjék. Dr. Kapás Pál, a Csongrád megyei Pályaválasztási Intézet igazgatója Zelei Miklós; A kezdet Egy életút dokumentumai Q Az első év végén is jól vizsgáztam, pedig akkor sokat emeltek a tanulmányi szinten. Vizsgák után rémülten tudtam meg, hogy kapunk egy hónap szabadságot. Egy kerek hónapig ott kell hagyni az iskolát Kétségbe estem, mert nem tudtam, hová menjek. Megkerestem szakaszparancsnokomat, Lovas József hadnagy elvtársat, és kértem, ha lehetséges, intézze el nekem, hogy éjszakára mindig bent lehessek az iskolában. Meghökkenve nézett rám, nem tudta, ml történt velem, mi vitte el az eszemet. Mások alig várták már a szabadságot, nekem meg nincs szükségem rá. Kínosan éreztem magam, de mindent el kellett sorolnom, s amikor meggyőződtek arról, hogy nem hazudtam, kapott ő is egy nap szabadságot, és elvitt a szüleihez Harkányfürdőre. Saját szüleimtől századannyi szeretet se kaptam, mint ott, a hadnagy elvtárs szüleitől. Külön szobám volt, tiszta úgy, gondos apai, anyai szeretet, fogkefe, fogkrém külön. Ingyen járhattam fürdőbe, oda mentem, ahova akartam, és addig, ameddig nekem tetszett. A hadnagy elvtársnak volt egy Etelka nevű húga, nagyon rendes, szíves teremtés. Még moziba is elvitt. Tanított mindenre, ami kell az élethez, evésre, udvariasságra, jó modorra, viselkedésre. Ma sem tudok ehhez fogható esetről, hogy ennyire jók legyenek valakihez, aki idegen. Tiszti iskolásként még szülőfalumban is megfordultam, mert tagja voltam az iskola énekkarának. Sokfelé felléptünk. Még a Nemzetiben is. Még hátra volt öt nap az egyhónapos szabadságból, amit Lovaséknál töltöttem, amikor táviratot kaptam, hogy rögtön vonuljak be. Azt hittem, a le nem töltött szabadságot később majd kiadják, de nem Így történt. Hirtelen arra gondoltam, hogy kitört a háború, de nem tört ki. Útközben több hallgatóval találkoztam a vonaton, akik mind hasonló szövegű táviratot kaptak. Találgattuk, mi lehet. Bent közölték velünk, hogy mindenkit, aki táviratot^ kapott, előléptetnek és kihelyeznek csapathoz. Nagyon iz-* gultam, hogy milyen rendfokozatot kapok? Szakaszvezetőnek léptettek elő. Sírni tudtam volna a meghatottságtól. Nálam sokkal magasabb iskolai végzettségűek lettek tizedesek. Az ötösöket őrmesterié léptették elő, a négyeseket szakaszvezetővé, a hármasokat tizedessé. Hármasnál gyengébb eredménnyel nem foglalkoztak. Nem ismerhettük a kettest Egy-egy alkalommal esetleg, de másnap javítani kellett. De ha vizsgán kapott kettest valaki? Mehetett Még az a szerencse is ért, hogy szülőfalum közelében levő hadosztályhoz helyeztek, s én mutathattam az utat a többieknek, öntudatosan lépkedtem elöl, ismerem ezt a vidéket. Ami igaz is volt. Ismerem alaposan. Elvetett a sors szülőfalumba is. Meglátogattam a régi családot amikor az énekkarunkkal jártam ott, úgysem néztem meg őket Büszke voltam a rendfokozatomra, feszítettem öcséim előtt, jártam-keltem. Irigykedtek, és azt mondták, ők egyből őrmesterek lesznek, ha bevonulnak. 1953 novemberében a nagykőrösi helyőrségbe helyeztek át. Jó helyem volt ott is, kiváló lövegparancsnok voltam. Ott ért a baleset. Egy kályhát cipeltem fel az emeletre a helyőrség épületében. Alig indultam el, a kályha megakadt, hanyatt vágódtam, a kályha ráesett a bal bokámra, el is törte. Nehéz kályha volt, mázsán felüli, de én erős akartam lenni és egyedül vittem. Szerencsém volt, ha nem áll a közelben egy tiszt, a kályha pontosan a fejemre esett volna. A tiszt kapta el. Neki kezét törte. Már nem emlékszem, milyen rendfokozata volt. Szolnokra kerültem a katonakórházba, hogy ő hova, nem tudom. Novembertől február végéig voltain ott, találkoztam egy kiskatonával. Lisztes Istvánnal. Később a sógorom lett. Magánszorgalomból oktattam, tanítgattam, hogy mi is az a katonaság, hogy kell viselkedni, és sok másra, amire az újoncnak szüksége lehet Soroltam neki az életemről is, ő hálából azt ajánlotta, hogy udvaroljak a menyasszonya nővérének. Az első levelet 1953. december 28-án irtam. Tele új reményekkel, várakozással, belevágtam a szerelembe. Amíg vártam a válaszra, gondoltam, hogy egyúttal kivetetem a mandulámat is. Január ötödikén megvolt az operáció, és aznap jött Ásó Margit levele is. Észrevettem, hogy amikor a fogalmazáskészséget osztogatták, ő a sor végén állt, nemigen jutott neki, de így is örültem. Majd én megtanítom. Ezután lesz egy hely nekem is, örülhetek a szabadságnak. Elképzeltem, hogyan fogom becézni, figyelmes, őszinte, segítőkész férj leszek. Alig vártam, hogy láthassam. Fényképet küldtünk egymásnak, de az sose igazi. Az ötödik levél után megegyeztünk, hogy május 1-én találkozunk. Nehezen vártam. Ekkor már tudtam, hogy le kell majd szerelnem, a bokám sohasem gyógyul meg rendesen. Sántítok egy kicsit. Jő szolgálatomért kaptam öt nap jutalomszabadságot, és elindultam egy új és szebb élet felé. Még be sem értünk Nyíregyházára, Császárszálláson kihajoltam, és a szél lesodorta a sapkámat. Le kellett ugranom a vonatról, mert a városban sapka nélkül nem jelenhettem meg. Mondták az utasok, hogy vegyem el valamelyik bajtársamét, de azt nem tudtam megtenni. Leugrottam a vonatról, hasra vágódtam, de meglett a sapka, és én gyalog indultam jövőm felé. Az állomáson eligazítottak, hogy melyik az a vonat, amelyik Kisfástanyára visz. Izgatottan számoltam a megállókat, és minél közelebb értem, a szivem annál hevesebben kalapált. Tetszem-e majd neki? Mit szólnak a szülei? Hogy szólítsam? Meg lehet-e csókolni? Kövér-e, sovány-e? Magas vagy alacsony? Akar-e a feleségem lenni? Hogy ő ne tetszene nekem, az eszembe se jutott Óráknak tűnt, amíg megérkeztem, pedig negyven perc volt. Az üres állomáson tíz-tizenkét éves formájú fiú álldogált, ahogy meglátott, elfutott. A pénztárostól kérdeztem meg, hol laknak Ásó Margiték? Közel laktak. Barátságosan fogadtak, hellyel, ennivalóval kínáltak. Ott volt a fiú is, kiderült, testvére Manyikának. Akármilyen kedvesek voltak is, én egyre csak azt kérdezgettem, hol van Manyika? Mikor jön meg? A kisfiú, Jani, el akart szaladni érte, de mondtam, hogy megyek én is. Együtt mentünk Manyika munkahelyére, Lajostanyára, a baromfitelepre, mert ott dolgozott. Benyitottam a tartózkodó helyükre, két egyforma lányt láttam, nem tudtam, melyik az enyém. Mindkettőt meg akartam csókolni, de egyik sem hagyta. A barátnője mondta, hogy nem ő, hanem a másik, a kövérebbik tartozik hozzám. Alig találtam meg a beszéd fonalát. Nem tudom, mindenkivel Így szokott lenni? Utána ment minden, mint a karikacsapás. Az összes levelünket megbeszéltük, és végül feltettem a kérdést, hozzám jön-e feleségül? Kértem, gondolja meg jól, van idő, három nap is, legfeljebb potyán tettem meg az utat. Lisztes Istvánéknál töltöttem az éjszakákat. Gyorsan múlt a három nap, bemutattak minden rokonnak, ismerősnek, akinek dukált, és akik szerepet játszottak abban, hogy Ásó Margit hozzám jöjjön-e feleségül. Itt még élt az a hagyomány, hogy nemcsak a nő és szülei, hanem a rokonság is beleszólt a házasságba. Megállapodtunk, hogy továbbra is eljárhatok. Vagyis elhangzott a boldogító igen. Karácsonyra tűztük ki az eljegyzést, vettem két gyűrűt kéztől, be is csaptak. December közepén leszereltem, s 23-án megérkeztem leendő menyasszonyomékhoz, de nem náluk, hanem Liszteséknél éjszakáztam. (A befejező rész következik.)