Délmagyarország, 1979. április (69. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-08 / 82. szám

Költészet napján Ad (magára az emberiség. Megrendezi a nők. és a gyermekek évét, színházi világnapot tart. A költészet napját ünnepli. Így akarja felhívni a figyelmet védtelen, kiszolgáltatott értékeire? Vagy az erí5s cinizmusával vet egy-egy ünnepet a 'gyengéknek? Uralkodó énje kegyesen koszorút dob az alárendeltnek? Amikor nincs enné] előbbrevaló, 7 fontosabb teendője. Amikor jut \ mindarra idő, amit szükség esettén elsőnek söpör el. Nem az ünneprontó pesszimizmus sorol ja elő ezeket a gondoiatokat 1979 költészet napjain. A kőröskörül fellángoló világ. Az esendő és elesett világ, amelyről lassan mór a legkiegyensúlyozottabb nyugalomban élők sem tudnak elfeledkezni. Azon .gondolkodom, jó-e ez vagy rossz? Vagy mindegy? Változtat-e a dolgok megszokott rendjén valamit is, ha ünnepeinkben sem ,tudjuk elfeledni a baljós gondcüat. a fenyegető esetlegességeket4? Annyi-e csak a hatása, Jiogy netn tudunk önfeledten ünnepelni. hittel újjongani. kétkedés nélkiül bízni? A fenyegetettség tttdata felelősebbé teszi-e az emberiséget — erőseket és gyengéket egyaránt — vagy csak nyugtalanabbá? i Megválaszolatlan kérdések. \ Mondjam-e. hogy szerencsére? ^Hogy még? vDe szavaim • nem a vílágvéghartóulatot, atomhalál víziókat idésAk. nem a „végkifejlet" kérdése' fogta llkoafcat. Enélkül is ,efég a kín, az > értelmetlen szenvedés, oktalan pusztítás. Azon töprengek, mit ünnepeljünk, mindezek tudatában, a költészet napján? A költészet sajátos, magyar ünnepén, április 11-én, tragikus sorsú, fiatalon vonat alá bukott költőnk József Attila születése napján? Azt, hogy a legkeserűbb, legkisiklottabb élet is teremthet szépségeket? Hogy a pusztulást néhány papírra vetett - költői szó ki tudja forgatni önmagából? Hogy gyönyörűséget terem a szenvedés? De kinek? Nem a költőnek. Tudjuk, neki mindez „nagyon •fáj". A széplelkű, érző szívű olvasó hátborzongását megéri-e ez? Vagy nemcsak ő olvassa, hanem a sorstársak is? Akiknek vigaszt, erőt adnak a megbocsáthatatlanul fájó sorok? Talán ez az egyetlen megnyugtató gondolat. Hogy mint hajdan a népköltészetre, vagy a Bibliára, olyformán szükség lehet a költészetre is. Nemcsak a fájdalom dalaira. Mert ebben az egyben biztos vagyok, teljes kibontakozást a költőnek is a nyugodt. öntörvényű élet ad. Amit nem dúl fel minduntalan — így vagy úgy — a külső világ. Homérosz, Shakespeare, Goethe, Tolsztoj életműve néhány — ha csak pár évtized erejéig és csak viszonylag — békés történelmi kornak köszönhető. Petőfi hazájában nem istenkísértés ilyet mondani? Igen, talán eljön — vagy mér el is jött — az az idő. amikor megszületik a teljes élet költői enciklopédiája magyarul is. Mert valljuk be, amire olyan büszkék vagyunk, amit a század egyik. Zalán Tibor legfájdalmasabb életútjának indulópontjával ünnepelünk: a magyar költészet az elmúlt századokban nagyon egyarcú volt. A fájdalom, a lelkiismeret, a felelősségtudat. a kétségbeesés, a bukás próféciáinak tiszteletre méltó. emelkedett lírája hordja magában történelem- és nemzettudatunkat. Nem a költők hibájából. És mégis, ma, a nyugtalanság, fenyegetettség, szenvedés nyomasztó tudatának korszakában remélem, költészetünk derűsebb arcának kibontakozását? Nem nevetséges, nyilvánvaló ellentmondás ez? Nem ellentmondás, hanem az a két pólus, amely felől egymáshoz közelítenek a magyar költészet és a világlíra útjai. Ma az egész emberiség átéli azt a fenyegetettséget, amit a magyarság történetének annyi századán át érzett és énekelt. És utóbbi néhány békés évtizedében talán Géczl JdnOS megteremtette a magyar poézis is oldottabbá, gondolatibbá, esendőbbé. emberközelibbé gazdagodásának lehetőségeit. Hiszen, ehhez nem kellett más, mint belső tartalékainak mélyebb megismerése, vállalása és kiteljesítése, az egész magyar költői hagyomány megbecsülése. (Nem egy jel mutat erre, könyvkiadásunk nem egy szenzációja ilyen vállalkozás.).. Nagyon mélyen kezdtem, s mintha most nagyon magasra érnék. De ünnepeljük mindenképp a költészetben megnyilatkozó alkotóerőt, ami talán vallásokból és mitológiákból kikopó világunkban az önmagát megismerni vágyó ember támasza lesz. MEZEY KATALIN Piros szélben zengő havak Lobogó nyárban havazó asszony, piros a szél is, hogy elsápasszon. Hullámzik melled elnyugodóban, szemedben fürdők, fekete tóban. Oltárt a télnek, zengő havaknak állíts — az éjnek, meleg szavaknak! Épüljön jászol, Krisztusra-váró, csillag kigyúljon, szívedre szálló. Vacogó égben spiontekintet: sarlóhold vérzi havazó inged. Hegyalja Szoknyáitok alá, szőlőtőkék, szél nyúlkált, « kacagott nagyokat. Markolászta érett emlőiteket: hány duzzadt bogyó felszakadt. Vadlibák húznak — gyöngyház hajcsat felszúrva félhők kontyába, s a rétek pókháló-rajzú ruháját az ősz köddel, dérrel szövi át fehérnek. Utoljára asszony ez a táj: levél-kezek hullnak, raffia szakad, s venyige-csontokba — micsoda nyár volt! — láng-fogsor harap. Petri Csathó Ferenc Polner Zoltán í i LŐdl Ferenc Panoptikum Földön hever a téma, hajolj érte. mielőtt mások tűznék toll hegyére. Szűz téma még — ha gyanúm nem visz félre az áldozat, ki esküszik sebére, mit úgy kapott, hogy rossz neki a rendszer: nem nézte el, hogy állampénzt emelt eL Nem írtam még a hétrét görnyedőrőL Szálfa lenne, ha kezdhetné elölről. Nyelvéről — mellyel dicsőséget költött lekopktak már az ízlelő-szemölcsök. íme a rajz a bábosról, kijátszik? rángatja erre-arra figuráit. Mindenki mást a gólya költött volna? Neki Lenin és Marx a takarója. ö sem kutya, ki oldalt kullog, ballag. A munkást hagyján, hanem a hatalmat eltenné útból. Mit nem adnak érte, hogy kimutassa: van foga fehére. S itt van nl, lám, a régi biciklista: tapos, liheg, sós verejtékét issza, mert nagy a hajrá — lefelé taposni, föl meg lihegni — hátrányát behozni... Majdnem feledtem őt, ki olyan nyájas, hogy jóságával összevissza nyálaz. S megejtő, milyen jól figyel szavamra: hatam mögött, mint hóhér csap nyakamra. Láttam lobogni, áll most roskadásban, mert hivatalnok lett az alkotásban: reggel kilenctől délután ötig. morzsákat rág és magán őrködik. ö, kibicem, te most már csak melegszel gond nélkül: búbos kemencéd a rendszer s kopott ripacsként önmagadnak játszol. Bolhát tenyéssz, hogy legyen majd, ki gyászql. Ide magam Is besorolni késztet J az aprópénzre váltott világnézet. Fölöttem is csak torz bagoly huhog, mely szülte ezt a panoptikumot. Mac engedtessék meg a kaján vétek: magam fölött, mint szent, szemet hunyok. József Attila Fektették hat szál deszka közé. Utolsó arcát befalazták, de halála után is készültek még róla az akták. Tán mert hideg volt mert december, tán mert csípték a szegény embert; összefogott egy marék bolhát. Mivel hogy ellátott a mai korba, kitépték a kezéből a tollát, s kattant a csuklóján bilincs. Anyja neve: Pőcze Borcsa. Más mentsége nincs. Katona Judit Egy ló halálára Fogai alatt égi fű ropog, lehajtott fejjel lépdel [egyre messzebb. Szakadt Inakkal jön [a réten át, ledobta rég a zablát és a [nyerget. Zabéhen múlt ki. Öt nap [s éjszaka lógott gerendán Csillag. [Már suhan, végtelen útról nem talál haza, de néha rámnéz. Arnyék[arca van. Andrdssy Lajos Öt perc fiúk! Harmincötödik éve már hogy az a pázsit visszavár! Ott leng a fütty a fák között rabló-pandúrnak öltözött vad csapatok fölött — a téren lányok csokorban: szűz-fehérben pipacs-szoknyában, lenge-kék bodzafa-ízű este még az árokparton kecskenyál... Majd elhasalt körénk a táj a pandúrok futottak mint a nyúl ... s a harci zajból most egyszerre — túl a képzeleten — int és rám mutat a TÖRTÉNELEM: — „Nyiss Te új utat!.. vagy így valahogy. — Rögtőn! — mondom ér — öt perc fiúk! — s indultam könnyedén — A pandúrokat kerítsétek! Élve kell ide mind, a kőkereszt tövébe... — „öt perc fiúk!"? — a fütty még ott lebeg a fák között... Az isten verje meg: a számadásról lekéstem! pedig... És ver a láz az ágyban reggelig. Tavasz Világvégi karúmckból hajtanak már a gulyások, terelgető karikásuk csillagfúvó, nehéz fák: kezük alatt Nap-bikája. Zöld hegyeken forgolódik, tűz a lába, vad vizeken, lapályokon csorgós nyála. Áll a sugaras mezőkben és fényes tócsákat vizel. Tiglásy Imre Télemakhosz búcsúja Lábaim ennyi út után már maguktól mennének csak fölülök rájuk és máris utazom inakkal köthető kapcsokkal jégen törésre méltó lécekkel havon ennyi út után már maguktól is mennek gyeplőmet dühödten közéjük [vágom ha tudják ha bírják járják csak táncát tüzes szekeremnek házamból kifelé házamból el lőccsel Járomszeggel kerekembe törve de magamban talán új országot lelve érzem hogy eközben figyel a Nincsen lovam zabolázza nehogy kárba vesszen bennem a terve madara szárnyával csapkodja arcomat parázs köré hajít engem száraz ágat magához rémíti csitítja harcomat s aztán ha elalszom darabokra vágat ennyi út után már lábaimra állok talpam s a föld ránca együvé így simul izzadtság és por bolonddá is sároz halálomon innen — életemen túl