Délmagyarország, 1979. április (69. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-01 / 77. szám

MAGAZIN 58 Vasárnap, 1979. április. 1. Miért nem emberek? c jsak így, egyszerűen. A szó tiszta, minden megkülönböztetéstől mentes értelmében. Miért nem emberek? Miért aggatjuk rájuk még ma is az évszázadok óta múltjukhoz, életformájukhoz, szokásaikhoz kötődő jelzőket? Hiszen az emberek ezernyi mással jellemezhetők! Kiváltképp nálunk, ahol munkájuk és magatartásuk, jellembeli tulajdonságaik és embertársaikhoz való viszonyuk — de semmiképp sem eredetük — alapján mondunk ítéletet. Csak ők lennének kivételek? Belátom, csaknem kilátástalan próbálkozás a mai, mégis megkísérlem. Szeretnék száműzni egy fogalmat (ha nem is a tudatunkból, hiszen sok évszázados hagyomány, történeti tény, képzettársítás. rengeteg kiegészítő szó tapad hozzá) véleményünk és cselekvéseink indítékai közül. Merész vállalkozás, de fölkészültem az ellenvélemények fogadására. Nem halogatom hát tovább, a feledésre szánt fogalom: a cigány. Múltjukat, vándorlásaik útját, történetüket, mondáikat és meséiket tanulmányozva ,.fölfedeztem", hogy ez a fogalom mondvacsinált, azaz nincs is. Egy II. századból való görög följegyzés említ ugyan egy „acingan" nevű népséget, amelyet később egyes kutatók — életmódjuk miatt — a cigányokkal azonosítottak. Olvastam „cigani", „cingani" és „zingari" nevekről is a későbbi századok emlékei között, de végül ls bebizonyosodott: a cigány népnév eredete ismeretlen. A népcsoportokról tudjuk, hogy indiai eredetű, alapvető szókészletük is Indiai. A „cigány" azonban semmilyen változatában sem indiai szó; sóját nyelvükben sem lelhető fel ez a kifejezés. De mi még mindig „cigányozzuk" őket, holott nem képviselnek egységes népet, népcsoportot, nem tekinthetők nemzetiségieknek sem. Egyszerűen „csak" emberek, akik együtt élnek velünk. Nálunk élnek, tehát magyarok, s akik Közép-Európa más országaiban, azok románok, spanyolok vagy franciák, ámbár ez utóbbiaknál elképzelhető a megkülönböztetés. Nem vitatom, más társadalmi közegben aligha merülne föl ez a kérdés; engem régóta foglalkoztat: (nálunk legalább) miért nem emberek? Akarva-akaratlanul is újratermeljük az előítéleteket. Miközben több mint két évtizede megkezdődött és számottevő sikerekkei fokozatosan halad beilleszkedésük a társadalomba. Azt akarjuk, hogy valamennyien a közösség egyenrangú és megbecsült tagjaivá váljanak. Talán nem tévedek: a „cigány" szó önmagában U az egyik legmakacsabb visszahúzó erő... Merő jó szándékból újabb, modernebb, maibb ragadványokat akasztunk hozzá, hogy újra csak megkülönböztessük őket a többiektől. Miért nem emberek? Nekrológnak, e fogalmak fölötti „gyászbeszédnek" szánom csupán, hogy fölemlítem: menynyi megalázó, kisebbségi érzést keltő, ok nélkül megbélyegző jelentéstartalom kapcsolódik e szóhoz, hogy „cigány". Történelmi okokkal nagyrészt már meghatározható vándorlásaik miatt, szokásaik, öltözködésük révén mindenekelőtt a rendetlen életmód fogalma kapcsolódik hozzájuk. Ezért sem lehetne rövid idő alatt kiirtani tudatunkból a „cigány" nevet. De a cselekvések. tettek és Ítéletek indítékai közül igazán ideje volna örökre száműzni c visszahúzó megkülönböztetést. Hiszen gondoljuk csak meg: századokon át éppen a társadalmi megvetés és kiközösítés idézte elő, hogy ilyen görcsösen és nagyon sokáig megőrizték életmódjukat, hagyományalkak Most szabadulni akarnak tőlük, s a társadalmi közeg nagyon jó lehetőséget ad ehhez. Miért nem emberekként, és miért cigányként kezeljük őket? Az emberi tulajdonságok jellemzésére most igazán nem vállalkozhatok. De tudom: a többségük tisztességes ember. Van sok tehetséges, szorgalmas és kötelességtudó; de más berkekben talán ismeretlen e tulajdonságok ellentéte? A ravaszság, a hazudozas, a hízelgés, a talpnyalás — ugyan már tessék megmondani nekem: miért nem szerepel az Értelmező Szótár „ember" címszava alatt, és miért csak a „cigány" jellemzőjeként? Az állam nem fukarkodik. De mert gyakran képviselői sem tudnak szakítani cigánnyal", az előítélettel, sokszor egy-egy akció vagy módszer ellenkező hatást vált ki: közeledés helyett mélyíti a szakadékot ember és ember között. Hogy mi mindenre gondolok e megállapítás kapcsán? Arra, hogy a putrik helyett néhol újabb telepek születnek — állami segítséggel. Arra, hogy „cigányként" akarunk velük jót tenni, s ezt újsütetű fogalmaink is igazolják. Megdöbbenek, az egyik helyen a „cigányóvodába" hívnak szíves szóval, másutt „cigánynapköziről" hallok, de nem újdonság már a „cigány szülői értekezlet" sem. Elkeseredek, ha „cigánykölcsönt" ad az OTP, és nem kölcsönt, mint másaknak. „Cigányprémiumot" kap a pedagógus, ha sok apróságot tanít meg írni-olvasni, pedig áldozatos munkáját egyszerűen prémiummal is lehetne jutalmazni. A cigányok tagjai nagy közösségünknek, te. hát semmi sem indokolja, hogy megkülönböztessük őket embertársa iktóL Igen, tudom, hogy egy részük elmaradottabb még; nem kevés azoknak a száma, akiket most kell megismertetni a rendszeres munka örömévei-hasznával; a tisztálkodással, és az együttélés Íratlan szabályaival, a törvénytisztelettel és sok mással. De nem külön kezelve, elválasztva őket napjaink emberétől. Vagy talán nincs közöttünk munkakerülő? Nincs rendetlen, fegyelmezetlen ember, aki ugyancsak segítségre szorul, hogy rátaláljon önmagára és embertársaira? A fogalmak is megbélyegezhetik az embereket Az ilyenfajta elkülönítés — minden jó szándékunk ellenére — megalázó és visszahúzó*... Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem ajánlottam „csodaszert". Csupán a megbecsülés, a közeledés — talán nem is utolsó — módszerét ahhoz, hogy szándékunk szerint tisztábban és valamivel gyorsabban tudjuk leküzdeni a régi életformához ragaszkodást az egyik oldalon, s az újratermelődő előítéletet a má&ikón. LELE BÉLA Mezei András MOHÁCSI REGŐS FERENC RAJZA Valóság Tudod már, hogy a legelső, az a harc volt a végső. Győztél. Angyalod elbukott Amit tudtál, csak azt tudod. Amit hittél csak azt hiszed. A tündér tetemét viszed; egy-küldetésű életed himnuszát. Ezüst csontjait 6 én/e/ József Kő vagy kenyér Aki asszony a mosolyával megérintette csigaházam öröme váltott zokogásra mint ki ujjával ér a lángba Aki arcát felém mutatta megfontolatlan mozdulatra gyalázatot vetettem arra senkije aki eltakarja Az egyetlen aki magához fogadott foga között átkoz taszított-hajított magától szigorlatoztam dadogásból Kenyér-arcom sziklává szikkadt nekidöntöm az álmaimnak Segítőkészség Lompos fiatalasszony lakott a húszas lakásban. Fajta kívül csak egy savószín szemű, méla kislány járt ki-be az ajtajukon, aki még rosszalkodni is rest volt, és értetlenül figyelte, amint a magakorabeli kölykök körömollóval és smirglipapírral vakarják a levelesládáról a lakók nevét. Időnként azonban valami férfiember is felbukkant a lakásban. Soha nem látták, megjelenésére abból következtettek, hogy szombat délutánonként fúrni kezdte a falat, és vasárnap estig alig hagyta abba. Röviddel a honfoglalás után, mikor a lakók még nem idegenedtek el egymástól, köszöntek a lépcsőházban, is a lakóbizalmi vezetésével nagyra törő terveket kovácsoltak arról, hogy a Kiss Dénes Anyámra gondolok Anyámra is kell gondolnom néha, ki égig növő ködökben topog. Hóharmatos a kinthagyott répa, mit ha fölszed, már ujjain ragyog gyűrűk briliánsa s fénylő ezüst, ó, csillogóbbat sose hordhatott, mert jég-tüzű az és illó, mint a füst, Anyámra is kell gondolnom néha; az éj befészkelt félszemébe már, hajá: kint roskadó, őszi széna, nem őrzi rajta színeit a nyár. Anyámra is kell gondolnom néha: napját föl is törheti a sötét madár, s hova lesz akkor életem szép bizonyítéka? Katona Judit Áprilisi óda Micsoda tűz lesz holnap itt, már sercegnek a lángok a fákon. Fölnyújtja puha karjait a magtestű föld az éjszakában. Felhők kútjait szél meri, már este van, gondom leejtem. A zápor-eresz még teli s lopódzva jár a fény a kertben. Magokra takarót igazít az eső, széllárr.pást lenget. Beakarom az alvó picit s mielőtt elalszom, Hrora ezt a verset lomtárban lépcsőházi klubot rendeznek be, kiderült, miért ostromolja a. panelt éjt nappallá téve a titokzatos idegen. A fiatalasszony beinvitálta a lakótársakat a szobájába, és megmutatta a virágait. Tucatjával álltak ki a falból a műanyag rózsák, gyöngyvirágok, gerberák. — Ferdén kell befúrni, akkor olyan, mintha belegyökerezett volna a panelba — magyarázta szégyellös büszkeséggel. — Nem hervadnának el, de azért én sűrűn meglocsolom őket. Dezodorral, hogy jó illatuk legyen. Sana is megteszi, de ha kapok Exoticot, azt jobban szeretem, kevesebb is kell belőle. Ahogy telt az idő, úgy gubóz- . tak be a lakók az ajtajuk mögé. A közös szárítóból zárt ajtó mögül eltűnt valakinek a fehérneműje, néhány nappal később pedig a kifeszített szárítókötél is. Pár hót múlva már csak a lépcsőházba kiszűrődő zajokon, illatokon keresztül érintkeztek egymással, ha a lakótársak verték. a gyereküket, vagy hagymás rántottát sütöttek vacsorára. A lompos fiatalasszony egy este becsöngetett a szomszéd lakásba. — Drága jő szomszéd úr. segítsen! A Tihamér be van rúgva, és meg akar ölni. A szomszé '. úgy emlékezett, a lakás ajtaján nem is Tihamér, hanem valami Vilmos neve szerepel. de segítőkész ember volt, csak annyit kérdezett, van-e kés Tihamérnál. Tihamér kétméteres volt, guvajdt szemű, és gatyában terpeszkedett az ágyon, az illatos műviráglugas alatt. — Beszéljen vele, drága szomszéd úr, azzal fenyeget, hoav kezem-lábam a hátamba szúrja — árulkodott a fiatalasszony. — Meg is forgatom benned — böffentette Tihamér. — Tudod te azt jól, hoőv miért! —• Csendesebben is el lehetne intézni a dolgot — cincogta á segítőkész szomszéd. — Magának nem osztottam. Tűnjön el, vagy magára lépek, és hanyatt lököm — jelentette ki Tihamér. — Ezt a hangot kikérem magamnak! Tihamér fölemelkedett az ágyról, nyakon fogta a szomszédot és kilökte a lépcsőházba. Kisvártatva a fiatalasszony hangos zokogása hallatszott. A szomszéd lefutott a negyedikre, becsöngetett minden ajtón. — Segítsenek, kérem, a húszas lakásban egy részeg garázda fojtogat egy védtelen nőt! A három közül csak egy ajtó nyílt ki, a többi lakó a kémlelőn leselkedett. i — Ezért csöngetett? — morgott egy pizsamás férfi. — Nem kellett volna beengedni, akkor most nem fojtogatná! — Hívja a rendőrséget, azokat azért fizetik — tanácsolta egy hang az ajtó mögül. — Magukat terheli a felelősség, ha valami jóvátehetetlen dolog történik — mondta majdnem sírva a segítőkész szomszéd. A kapu előtt várta a rendőröket. A dörömbölésre a fiatalaszszony nyitott ajtót. Tihamér meghunyászkodva vakarózott. — Kit fojtogatnak itt? — kérdezte az egyik rendőr, — Miből gondolják, hogy fojfogatnak? — érdeklődött a fiatalasszony. Mindenki a szomszédra nézett. — De éppen maga... — hebegte elsápadva. A másik rendőr az igazolványokat lapozta. — Egyedül lakik? — kérdezte a fiatalasszonyt. — A férjemmel. — Hol a férje? — Szanatóriumban. — A fiatalember mit keres ittt — Virágot ültettünk — bökött a falra Tihaiáér. — Tudja, merre lakik? Na. ha tudja, akkor vegye a nadrágját, és induljon hazafelé! Nem szeretnénk még egyszer ide jönni ma este. A segítőkész szomszédnak gyorsan elmagyarázták, az URH helyett Aiivel szórakozzon, ha unatkozik, Tihamért leterelték a lépcsőn. A szomszéd bezárta a kaput, a rendőrök beültek a nyakkendős kocsiba, elrobogtak. Tihamér kibújt a sarok mögül, visszadülöngélt a kapu tlé. Kicsit tétovázott, ököllel törje-e ba az üveget, vagy belerúgjon inkább a bakancsával, de aztán meggondolta magát. Elővett egy gyufaszálat, kipöckölte vele a segítőkész szomszéd kapucsengőjét, és elégedetten elbotorkált a lakótelepi törmelékhalmok között. T. L