Délmagyarország, 1979. április (69. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-30 / 100. szám

Hétfő, 1979. április 3. C*!vw»%Vd MAGAZIN DM^ A

hajdan volt kőművescsalád legifjabbika meséli: — Amikor esténként összeverődött a család, a lakásban mindig malterszag volt Hamar megcsapott a szakma szele, s talán éppen ezért eszem ágában sem volt hogy kőműves legyeik. Ügy gondoltam, épp elég, ha apámnak és három bátyámnak ez a mestersége Lakatosnak mentem volna, de nem én hiányoztam annak a szakmának; nem vettek fel. Máshová nem volt kedvem jelentkezni, így még két évig maradtam odahaza a felsővárosi kétszobás lakásunkban. Na, nem ölbe tett kézzel üldögéltem, volt a ház körül munka bőven. Aztán tizenhét évesen csak szakma után néztem. Mi maradt? A kőművesmesterség. Oda kellett a munkáskéz. így kerültem 1949-ben a DÉLÉP elődjéhez, a MÉMOSZhoz, inasnak. Ma, a három bátyám közül egy nyugdíjas, a másik kereskedésre adta a fejét, a harmadiknak az üvegezés lett szimpatikus. A négy testvér egyik gyermeke sem választotta a köművesszakmát. így maradt az egykori kőművesdinasztia utolsó mohikánjának Horváth Ottó, aki harminc éve dolgozik a DÉLÉP-néi. Faggatom, mi tart egy embert ugyanazon munkahelyen, több mint negyedszázadon át Halkan, lassan viaszol, háromszor is megforgatja szájában a szót, mire kimondja: — Olyan ez, mint a fal, amit rakok. Minél több sor van egymáson, annál erősebben áll, annál nehezebben lehet változtatni a formáján. Velem is így esett Jöttek rám az esztendők, egyik a másik után, szinte észre sem vettem, hogy harminc DÉLÉP-es év iát a vállamra No, meg sosem voltam az a vándorló típus. Nem szeretem magam körül a zajt. Aztán a fizetésemmel is mindig elégedett voltam. Minek mentem volna el? Mondják a vállalatnál, fehér holló náluk az ilyen ember, aki hozzáértő kézzel, teljes csöndben dolgozik. Elnéztem tekintélyes alakját szélfújta arcát keretező ősz hajót s belegondolok: mi lenne, ha ez az ember egyszer, úgy istenigazóHűség bői elkiabálná magát? A munkatársai ezt' kizártnak tartják. — Ottó a legügyetlenebbnek is mindent megmutat kilencszer, s csak a tizediknél vált „kettes hangerőre" — mondja Csűri Imre. Említem Horváth Ottónak a barátja véleményét mire felsóhajt: — Bár lenne sok ügyetlen, kezdő. Szívesen mutogatnám, hogy mát, hogyan, de egyre kevesebben jönnek kőművesnek. Régen nagyobb becsülete volt ennek a szakmának, hiszen az ipái-ősembernek nem voltak, megélhetési gondjai. S ez nagy szó volt akkoriban! Védték is ennek a mesterségnek a becsületét kontár a múltban nem rúgott labdába. Mostanáig fölhigult a kőművestársadalom. Miért? A mi szakmánk maradt amilyen volt sárban, fagyban, hidegben és hőségben, többnyire a szabadban dolgozunk. Érthető, ha a fiatalokat jobban vonzza a sok korszerű, tiszta munkát ígérő üzem. így aztán lasszóval kell keresni az utánpótlást Talán ezért van, hogy manapság már körvinklit sem hozatnak a boltból senkivel. Régen a zöldfülűt elküldték körvinkliért, s ha nem volt elég talpraesett, gyalogolhatott jó darabig, míg fölvilágosították: ugratásról van szó. Szóval akkoriban mindenki a saját bőrén tanult. Most? Ha valakit elküldenének például betongyaluért, s rájönne, hogy ugratták, másnap tán ott is hagyna csapot, papot. Hiába, három évtized alatt alaposan megváltozott a világ. Igaz, hazudnék, ha art mondanám, rosszfelé. Ha csak abba gondolok bele, hogy harminc éve milyen összetákolt öltözőnk volt, szemben a mai hideg-meleg vizes fürdővel ellátott szekrényes öltözővel; meg akkoriban négy-öt évig építettünk egy házat Panelekből ez most egy év. Így van rendjén, azért dolgozunk, hogy egyre több és jobb lakás legyen. Gyerekkoromban hatan laktunk két szobában, most négyen élünk háromban ... A végét mosolyogva mondja; derű költözik arcára, ettől kimért mozdulatai is mintha fürgébbek lennének. Akár a korából is elcsalhatna pár évet. Pedig nem volt könnyű az élete. Ismeri azt a korszakot, mikor a cégnek mindössze két szállítójárműve volt, amikkel vitték őket laktanyákat, határőrsöket építeni. S bármilyen furcsa, akkortájt sokszor munkájuk sem akadt. Olyankor romokat takarítottak. Részese volt a fellendülő építőiparnak, a paneles, később a házgyári technológia indulásának. Felnőtt egy vállalattal, annak sorsfordulóihoz és mindennapjaihoz kötődik az ő élete is. „Illenék" hozzá egy kis viharvertség, ami emlékeztetné az érdeklődőt a keményebb esztendőkre. Fölemlítem a gondolatomat, a szája szögletében megint mosoly bujkál: — Nem szoktam idegeskedni — mondja. — Mindig igyekeztem becsületesen elvégezni a munkámat, s így sosem kellett nyugtalankodnom. Nem hajszoltam a pénzt sem, mégis összejött, ami kellett. Igaz, rongyrázásra nem futotta soha, de nem is voltam ahhoz szokva. Így nőttem föl, így szoktam meg, én is hasonlóvá lettem. Viszont azt is meg kell mondani, hogy már akkoriban sem volt mindenki ilyen. Ügy tudom, közülünk, akik itt kezdtük azéletet negyvenkilencben, kőművesinasként, már csak hárman vagyunk a vállalatnál. A Csűri Imre, névrokonom Horváth Jóska és jómagam. A többiek? Elmentek máshová szerencsét próbálni. Mint ahogy teszik ezt a kőművesszakmát kezdő fiatalok közül is sokan. Persze, hozzátartozik az igazsághoz, hogy manapság többet kell dolgozni, mint azelőtt. Lassan már segédmunkásunk sem lesz. A maltert meg a téglát is sokszor mi készítjük össze magunknak. így aztán sokan, idő előtt hátat fordítanak ennek a mesterségnek. Pedig amig házakat építünk, addig kőművesre is szükség lesz. — Van ennek a szakmának szépsége. Soha nem felejtem el, hogy 1950 körül láttam a boldog arcú embereket, beköltözni a Faragó utcai bérházakba. Azokat az épületeket mi pofoztuk helyre. Öröm, mikor végigmegyek az utcán, és meg tudom mutatni, hogy ezt meg ezt én építettem. HORVÁTH ISTVÁN E

gészsége hogy bírja? —Tavaly 240-es vérnyomással vittek az orvoshoz. Fölszaladt a cukrom, autóval szaladtak el velem a rendelőbe. — Mi volt a baj? — Mayflower-érésbentörtént, rosszul szedték a barackot; jobban mondva az, akivel összecsaptam, öt barackot levert, rá is taposott, mondom neki, fogja meg, ne pocsékolja. Azt mondta, majd elkapja a jóisten. Erre kijöttem a sodromból. — Gyakran előfordul? — Hosszú időn keresztül tűrők, de ha „fölakad a gáz", akkor addig megyek, míg nincs igazam. Csak akkor nyugszom meg. Hiszen apróbb csetepaték mindig akadnak. — Mióta bánik emberekkel? — Van vagy húsz éve. Hatvanegyben alakultunk, azóta. — Mindig brigádvezető volt? — Elejében elnök, aztán egyesült a két szakszövetkezet. A Virágzó Gyümölcsös meg a Gyümölcsöskert, akkor a háztáji ügyeket meg a gyaiogimunkásokat bízták rám. — Befogadták a tagok? — Miért ne, azelőtt is paraszt voltam, most is annak tartom magam. — A közösség véleménye kiszámíthatatlan, az a szokás, aki magasabb polcról jön, biztos „lebukott". — Ezt eddig nem tapasztaltam, de gondolom, nem is látszott rajtam. A munkában láttam a jövőmet, a kapanyéltől ma sem félek, akkor is a szövetkezet javára dolgoztam, pedig becsaphattam volna magam mögött az ajtót. — Valami bántotta? — Nem. Inkább erkölcsileg érezhettem volna' becsapottnak Két henger között magam, mert kétezer forintban állapították meg a fizetésem, de ezt sem tettem, mert mindig a munkámat néztem. Nem sújtott le annyira, hogy másokkal is éreztessem. Én úgy érzem, ebben a társadalomban nem a rang teszi az embert. — De jó lenne, ha mindenhol így lenne. Pesti Jánossal, a zsombói Gyümölcsöskert Szakszövetkezet kitüntetett brigádvezetőjével az életéről, munkájáról beszélgettünk a brigádos irodában. Nem látszik rajta, hogy az idén fordul az ötvenedik évébe, többen keresték, tanácsot, utasítást kértek tőle. Miután készségesen megadta mindenkinek, cigarettára gyújtott és folytattuk, ahol abbahagytuk: — Parancsol az embereknek? — Én azt félreteszem. Nem így próbálok érvényt szerezni, inkább a kéréssel. Elmondhatom már ismernek az emberek. Együtt éreznek velem, látják rajtam hogy mit akarok. — Mekkora területen gazda? — Hat parcellából tevődik öszsze, durván számolva 800 hektár a közös. — Az almát vagy a barackot szereti jobban? — Mindkettőt csinálni kell, de a hobbi régen is az alma volt Azt valahogy jobban kedvelem — Mivel járja a határt? — Motorral. — Mennyit megy naponta? — Azt nem tudom az első kis Komáromba 31 ezer 500 kilométert „tettem bele" két év alatt Ebből ha háromezer volt a saját részemre, akkor sokat mondok. — Házhoz megy az emberekért, ha közös munkáról van szó? — Van stabil szerződött brigádunk, azok bejárnak időre. Nem jó az, ha valakiért a lakására kell menni. Néha előfordul, hogy egyik-másik fölönt a garatra, és tovább alszik a kelleténél. Ettől még nem áll meg a világ. — Közbekérdezném, maga szereti-e a bort? — Tizenöt éve egy ujjnyi szeszt se ittam — Még akkor sem, amikor megtudta, hogy megkapta a Munka Érdemrend bronz fokozatát? — Akkor sem de a többieket meghívtam — Milyen a brigádja? — Csak jót mondhatok! — Kinek a pártján áll, ha vita van a tagság és a vezetőség között? — Legutóbb az órabéres brigád panaszkodott, hogy kevés a pénz, igazit adtam nekik. Egyik szememmel néznem kell a szövetkezeti érdeket, másikkal a tagságét! — Nem lesz ettől idővel kancsal? — Az biztos, hogy állandóan két henger között él az ember. Sokat kell nyelni a békességért. Eddig még, hogy lekopogjam — nem volt baj, de az idegeim már kivannak. A múltkor azt javasolta a Kiss doktor úr, inkább kiabáljam ki magam az többet ér, mintha magamba fojtom. Nemén, mondom mert bolondnak néznének. Én már ilyen vagyok, tudja, adok arra, hogyan köszönnek az emberek. MAJOROS liBOR Szocializmus és tudomány 1919 áprilisában, Eötvös Loránd temetésén mondotta a Tanácskormány közoktatási népbiztosa. Lukács György a proletárság küzdelme... a tudomány nevében indult meg, amely tudomány a proletárállamban soha nem remélt fölvirágzáshoz jut". E szavak utaltak arra, hogy a szocialista társadalom létrejöttének törvényszerű szükségességét Marx és Engels tudományos elemzés alapján mutatták ki. A tudomány és a szocializmus szoros eszmei és gyakorlati kapcsolatát mindennél jobban bizonyítja az a viharos fejlődés, amely a forradalom győzelme után a szocialista társadalmi rendet építő crszágokbn lezajlott. Ezt mutatják a szovjet tudomány kiemelkedő eredményei a fizika, a fiziológia, az atomtudomány, az űrkutatás terén. A világ első atomerőművének megalkotása, az első szputnyik, az első ember a kozmoszban, mindez beszédes bizonyítéka a szocialista ország alkotóképességének. A magyar tudomány is „soha nem remélt fölvirágzáshoz" jutott az elmúlt évtizedekben. 126 kutatóintézetben, 175 vállalati kutatóhelyen. több mint ezer egyetemi és főiskolai tanszéken, múzeumokban, könyvtárakban folyik az alkotó tudományos munka. A magyar kutatók tollából évente több mint 1000 tudományos kötet, 2000 könyv, dolgozat jelenik meg, ezek tekintélyes része eljut távoli országok könyvtáraiba, laboratóriumaiba is. A világhírű magyar matematika mellett egyre több eredményünkre figyelnek fel a fizika, a kémia, a biológia terén is. Nem kerülheti el azonban figyelmünket, hogy az eredmények nem mindig vannak arányban az elérésükhöz szükséges szellemi és anyagi ráfordítással, a dolgozatok egy része bizonyos visszhang nélkül hever a könyvtárak polcain, születnek olyan munkák, amelyek nem fejtenek ki hatást a tudományos fejlődésre. A magyar tudomány alkotó erejét olyan alkotások bizonyítják világszerte, mint a Heller—Forgó-féle légkondenzációs rendszer, a növényi fehérje előállítását szolgáló VEPEX-eljárás. E sikeres alkotások láttán is felmerül a kérdés: eleget tettünk és teszünk-e útjuk egyengetéséért, annak érdekében, hogy az Ilyen és ezekhez hasonló szellemi termékek hasznát a magyar népgazdaság lássa minél gyorsabban és minél nagyobb mértékben. Az elmúlt évtizedekben alakult ki hazánkban a marxista társadalomtudományi kutatás. Most jutottak el a magyar kutatók a szintetizáló, nagy munkák készítéséhez: már évekkel ezelőtt elkészült a hatkötetes magyar irodalomtörténet és készül hazánk történetének marxista feldolgozása, a tízkötetes Magyarország Története. Múltunk tanulmányozása, a múlt tapasztalatai, a jelen gondjainak jobb megértéséhez segítenek hozzá, a tegnap tanulságai, nak levonása, a mai cselekvés helyességét mozdítja elő. Ügy látjuk, úgy érezzük, a magyar tudomány az elmúlt évtizedekben jól szolgálta az országot, erejéhez mérten kivette részét az emberi haladás előmozdításából is. Látnunk kell azonban a gondokat, a hiányosságokat is. Tudnunk kell, hogy amit eddig tettünk, az ma már nem elégséges, amire eddig képesek voltunk, az holnap már kevésnek bizonyul azok között az új körülmények között, amelyek új, nehezebb feladatok megoldását követelik a kutatóktól. a tudomány, a technika művelőitől világszerte és hazánkban is. • A 70-es évek során végbement világgazdasági változások ráirányították a figyelmet arra a tényre, hogy a Föld erőforrásai korlátozottak. A növekedés azonban nem állhat meg, mert ez ellentétes a Föld lakosságának létérdekeivel. A megoldás: az erőfonások, a természeti kincsek ésszerű és körültekintő felhasználása, az anyagban rejlő adottságok maximális kihasználása, új, előnyösebb termelési eljárások bevezetése az iparban, a mezőgazdaságban. Hazánk is erre az útra lépett. Épül az első magyar atomerőmű Pakson, széles körben terjed az automatizálás, a számítástechnika módszereinek alkalmazása az Iparban és a gazdálkodásban, bár nem mondhatjuk el, hogy a már ma rendelkezésünkre álló gépi erőt eléggé felhasználjuk, hogy jól gazdálkodunk az emberi munkaerővel. Üj, hatékony agrotechnikai eljárásokat vezettek be. mezőgazdasági termelési rendszereket valósítottak meg, de még nem mindig a legcélszerűbben használjuk fel a termőföldet. A korszerű, modern fejlődés útjára léptünk, de még nagy utat kell megtennünk. A népgazdaság feladatainak megoldása, a termelési szerkezet módosítása igényli a tudomány részvételét a célok meghatározásában és megvalósításában. Az eddiginél sokkal jobban kell összpontosítani a kutatás erőit a legfontosabb feladatokra. Többek között ilyen az alapanyag- és energiatermelés, a gyógyszer- és növényvédőszer-gyártás, az elektronika, a komplex gépészeti rendszerek, a fehérjeellátás új lehetőségeinek kihasználása. A kutatómunka feladatainak meghatározásánál és a munka egész folyamatában gondosan mérlegelni kell a megvalósítás műszaki és gazdasági lehetőségeit, alkalmazkodni kell a valósághoz, a reális körülményekhez. Nem feledhetjük: nem csak az a fontos, hogy valamit „meg tudunk csinálni", hanem az is, hogy hogyan, milyen ráfordítással. Nem tekinthető műszaki szempontból korszerűnek a gazdaságtalan gyártási eljárás. Az oktatás, a tudomány és a gyakorlat között a gondolatok, az eredmények és a szakemberek intenzív cseréjét kell megvalósítani, hogy az újszerű követelményeknek eleget tegyünk. A magyar kutatók nehéz és felelősségteljes munkájukban támaszkodnak a szocialista országok közötti tudományos és műszaki együttműködésre. Az együttműködés nagymértékben hozzájárult a korszerű atomfizikai és izotóptechnikai kutatás kiépítéséhez. a műszer, és híradástechnikai ipar gyors fejlődéséhez, a számítástechnikai ipar létrehozásához. A szocialista országok összefogása ad módot arra, hogy a magyar tudomány az űrkutatásnak, ennek a rendkívül nagy anyagi igényekkel járó, modern tudományágnak is aktív résztvevője lehessen. A szocialista országok közötti tudományos együttműködés még sok olyan lehetőséget kínál, amelyek megragadása meggyorsíthatja előrehaladásunkat Természetes, hogy a számvetés, az elszámolás az eredményekkel a gondokat állítja előtérbe, hiszen minél előbbre haladunk, annál több az új probléma. Így van ez a kutatásban, hiszen minden egyes kutatási eredmény új kérdéseket vet fel, minden új tudományos módszer megjelenése új vizsgálatokat tesz lehetővé. Ugyanez érvényes az élet minden területére: jobb életkörülmények növekvő igényeket keltenek, magasabb iskolázottság növekvő kulturális igényeket táplál, és ez így van jól. A növekvő igények kielégítéséhez a tudománynak is hozzá kell járulni. Ez nem valamiféle csere a tudomány és a társadalom többi területe között — ez a tudomány és a társadalom közös ügye és közös felelőssége — talán ez az alapvető a szocializmus és a tudomány kapcsolatában. TÉTÉNYI PAL akadémikus, a Tudománypolitikai Bizottság titkára