Délmagyarország, 1979. március (69. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-04 / 53. szám

8 N Vasárnai!, 1979. március 4. KŐ Üdvözöltek a krokodilok H

ónapokig nem tudtam rájönni, hogy hol találkoztam én össze Ami Dadával, nem személyesen vele, hanem a nevével. Most aztán a táskám fenekén bicska után kotorásztam, és a kezembe akadtak apró kis papírok, följegyzések, és közöttük ráakadtam egy névjegykártyára. Rá volt írva: Ami Dada és a krokodilok. Betettem az ablakba, hogy szem elótt legyen, és a hét végén majd tüzetesebb vizsgálat alá veszem azt a néhány szót. Hétközben nem ér rá az ember, mert sok a tanulnivaló, meg a lóti-futl dolog délutánonként, este issza az ember az igazi orosz teát, mert Moszkvában ez a nemzeti ital. Űjra előszedtem az obscsezsityije (kollégium) nyolcadik emeletén levő szobám ablakából a kártyát. A hátlapján a szálloda címe: „Hotel Albert 162 rue la fayette; 75 010 Paris (entre les gares du Nord et de l'Est). Csakhogy ez a kártya tavalyi, ósz eleji; s Ami Dada még azzal dicsekedett, hogy „barátom Nixon, az amerikai elnök", és hol van már Nixon? Megfordultam akkor a ..Gare de l'Est-en", mert közel van oda a nord (északi pályaudvar). Két sivár állomás, akár a mi nagyallomásalnk, vagy a pesti Nyugati. A pályaudvarok mind egyformák. Csak Ady Endre miatt ténferegtem arra, és ismert versének fejemben maradt négy sorát mormoltam: „Az alkonyatban zengenének itt / Tovább a szent dalok. / Kivágtatna a vasszörnyeteg / És rajta egy halott. A költöt nem a vasszörnyeteg zihálása fűtötte — tudom én — a búcsú Lédától, aki ottmaradt Párizsban, és Ady indult haza. Micsoda egy vonat az, micsoda bitang vonat, különösen csípős időben, amikor nem fűtik! Akkor éppen nem fűtötték Salzburgtól Párizsig, s a kedélyes francia vasutas azt mondta: „Ugyan kérem, bagatell ügy — még nincs itt a tél." Igaza volt, még csak az ősz elején járt a naptár. Elgondoltam magamban, micsoda erőteljes szemrehányást kapna a ml vasutasunk, ha a Budapest—Szeged expresszen egyszer elromlana a fűtőberendezés. Elszomorodtam a Gare de l'Est-en. a nagy emberáradatban. Mindenki futott valamelyik vonatról vagy valamelyik vonatra, gomolygó, tülekedő tömeg, egy és több kupac és mindenki maga van. Alltam és dermedten figyeltem a pályaudvar kora esti zsongását. Egyedül álltam és még ahhoz sem volt kedvem, hogy igyak egy liter bort — mint Passuth tette —. hogy hátha fölsejlik bennem is „néhány reményrongy". Régen azért jártam a pályaudvarok környékét mert — gyerekfejjel — azt hittem, a vágtató vonat viszihozza a boldogságot. Mindig valami izgalmat idézett elő bennem az induló vonat, ahány ember ül rajta, annyi jó hír. öröm érkezik, olyasvalakik, akiket valahol mindig várnak. Csak hát ez a naiv, ábrándos kor elmúlt s ha nehezen is, de megtanított az élet: minden gyanakvás és érdek. A vonatokból kiszorult az utak öröme; közönséges, unalmas a vonat. Ott is magadban üldögélsz, a sok magányos között Kicsit jobb kedvre hangolt a párizsi magyar est. Nem tudom, hogy milyen alkalomból rendezték a Magyar Házban. Vacsorával egybekötött műsoros rendezvényre került sor, pesti művészek léptek föl, nem mondhatnám, hogy túl nagy sikerrel. Érdekes egy intézmény az, a kint élő magyarok kulturális, egészségügyi, önsegélyző egyesülete működik benne. Még a monarchia alapította és Trianon után. a magyaroknak ítélte valamilyen nemzetközi fórum. Már amikor a kapun beléptem, egy magas termetű nő figyelt rám és mosolygott. Meglepődtem. hogy talán rossz helyre tévedtem, de a magyar nyelvű fölíratok megnyugtattak: mégiscsak ez a Magyar Ház. Megbátorítottam magam, és tovább mentem, föl az emeletre. A folyosókon sokan ácsorogtak, beszélgettek, de senkit sem ismertem közülük. A falakon kinagyított művészi fotók: Balaton, Bakony, Mátra és Sopron. Végigmentem a folyosón, hátha Szegedről ;s látok valamit. A folyosó végén irodát rendeztek be, s velem szemben, ' a nyíló ajtón kilépett egyik stég társunk: Nagy Pál. Megszólítottam: — Alighanem egy csónakházon vagyunk. — Igen, bizony. Alig várom a nyarat. Tizenegy hónapig azért gürcölök, számolom a! napokat, hogy júliusban ott töltsem a szabadságom. — Én is így vagyok. Bármily furcsa, én is számolom a napokat, de csak a tél végétől... Végighúzza fél Európán utánfutóval a moto-csónakot, és ledekkol a „Békén", s azután úgy érzi — teljesen megváltozott a világ. Azt már nem mertem elmondani — csak gondoltam —, hogy én még külöa megáldom a sorsot, hogy újra megértem a nyarat, mert igen nagyon arat a halál mostanában. Időnyíláskor mindig azt figyelem; megvagyunk-e valamennyien? — Mit csinál itt? — Az önsegélyző egylet pénztárosa vagyok — feleli Nagy Pál. Közben asztalhoz ültünk, és én Patkó Imre mellé kerültem,. és hát természetesen az ottan működő Magyar Intézetről beszélgettünk. Jók-e az előadóink, kiadványaink, milyenek az ösztöndíjasaink stb. A vacsora előtt odajött az a magas lány. akivel a kapuban találkoztam, és hoszszan megnézett és mosolygott. Babos fejkendóben, kis fehér kötőben áll előttem és nevet — Én magát ismerem. — Honnan? Mondja a nevemet, és a munkahelyemet Zavarba jöttem. — Hol találkozott velem? — kérdeztem tőle. — Láttam már többször is. Fölszólalt kongresszusokon, s én is ott voltam. Előadást, tartott Péten, a nitrogén művelődési házban, s annak én voltam az igazgatója. Olvastam az írásait. — Jóisten, csak nem? — Na, nem kell szégyenkeznie! — De akkor, hogy kerül ide? — Hosszú história. Mégis, egy perc alatt elmesélte. Nyaralt az NDK-ban, s ott megismerkedett egy jóképű francia sofőrrel, aki szintén ott töltötte a szabadságát. Férjhez ment és most — konzuli útlevéllel — feleség Párizsban. — Disznótoros vacsoránk van. Mit szeret? — Mindent. Patkó valamilyen úgy kapcsán a „rideg proletárt" említette, hogy az valahol Párizs környékén mennyi galibát okozott, de nem nagyon figyeltem, mert előkerült a disznótoros. Ezen a szállodai kártyán felejtett szavak is valószínű, azon a vacsorai beszélgetéseken kerültek följegyzésre és feledésbe, mert itt van az is, hogy „magyar est". Aki csak szavakat ír föl, az úgy jár, mint én: nehezen tudja öszerakni az összefüggéseket. Ezen a hideg moszkvai estén azért sikerült a krokodilügyet és Ami Dadát tisztázni. Ez az Ami Dada valahol miniszterelnök volt, vagy ma is az, akit egyszer fölkeresett egy nyugatnémet televíziós riporter. Filmet készített vele, és azt a televíziójuk levetítette. Valaki a vacsorán Ülők közül látta ezt a filmet. így kerültek az említett szavak — jegyzetfüzet híján — a hotelkártyára. A televíziós ipar figyelmét már azzal is erősen fölkeltette Ami Dada, hogy Hitler csodálója, s ritka emberi nagyságot lát benne, harminc-negyven év távlatából. Az meg különösen meghökkentette a riportert, hogy Dadának az a szándéka, megsegíti az angolokat, akik meglehetősen nagy gazdasági bajokkal küzdenek. Érthető, hogy ezeket a fontos kijelentéseket egy az egyben képre és hangra rögzítette, tárgyszerűen, kommentár nélkül. — Én olyan nagy ember vagyok, hogyha kimegyek a folyópartra. a krokodilok kijönnek a viz szélére, és üdvözölnek engem. A riporter megdermedt. — Bebizonyítom — szólt nyugalommal Dada. Kimentek a vízpartra, és Ami Dada leült a folyóparton, közel a vízhez, egy farönkre. A riporter bekapcsolta a kép- és hangfölvevő masináját. Néhány pillanat múlva nagyon sok. hatalmas termetű krokodil úszott a víz széléhez — csak a hátuk látszott —, s amint a sekélybe értek, kiemelték hatalmas fejüket és tátogó szájakkal acsarogtak a miniszterelnök körül. — Na, látja? Idejöttek, hogy üdvözöljenek engem — szólt a riporterhez —, tudják, hogy itt vagyok. Csak azt akartam önnek bizonyítani, hogy a krokodilok is üdvözölnek. Schnift. A kamera vált. De én nem, mert teljesen megdöbbentem. Két esztendeje a nagy krokodilfarmon jártam, Kubában, ahol negyvenezer darabot nevelnek (bőrexportra). Közeledett az esti etetés ideje, a közeli országúton dübörögve közeledtek a nagy hűtőkocsik a hússaL Nem 4 kocsik zajára figyeltem, hanem a krokodilokra: az elkerített részben valamennyi kint volt a víz szélén, magasra emelt fejjel, s a kocsik irányába fordították a szájukat. Most meg én mondom: schnitt. Megy a riport Egy szobában vagyunk, kormányülésen. Ami Dada beszél, a riporter hallgat. Újra jön a vélemény: kedveli Hitlert mert megistenített erőt és bátorságot lát benne. Majd Anglia megsegítésében kell dönteni, és sürgősen egy levelet fogalmazni Amerikába, „mert Nixon barátom sokat ad a véleményemre". (Akkor még nem Carter volt az USA elnöke.) A kis betörések és nagy bajpk társadalmában ül a riporter, és csudamód tud hallgatni csak Ami Dada beszél. A kormányülésen áll a kamera. Hosszú asztalnál ülnek a meghívottak (miniszterek), és hallgatják az elnök okfejtéseit Nyugodtak, figyelmesek, de egy közülük, nyurga ember, állandóan izeg-mozog, sehogyan se találja a helyét. Olyan ideges, hogy nem is tudja leplezni A riporter közbeszól: — Tíz nap múlva megették a krokodilok. Vége. Hiába — gondolom magamban —, azt csak a krokodilok tudják, hogy mikor, kit kell üdvözölni és mikor, kit kell megenni. SIKLÖS JÁNOS Bókkon Gábor Tájkép Sziklák széltépte szemei figyelnek. — Hova tart? — kérdik a madárijesztő, szétfolyt festék-szemükkel gúnyosan hunyorogva. Szűkülő utak ága-kodnak. Hajtók indulnak fütyörésző főelemmel. Meglőtt rókák éneke kísér utam vörös szemmel vigyázzák. Lázár Tibor Megállók Megállók életstációk fintorba bújt csodálkozok megindulni nehezebb mindig a bentről eljutni kintig lázban megfázni csontig amíg a láng égbe botlik sorjázni bűnt bocsájthatót rabkenyéren szájba vert szót sürget kezemben a gyeplő csillagtyúk csibéje felnő fénypihék játéka kényes borotva-sötétje éles. Budapesti levél G

ondolom, sokan emlékeznek még Szegeden Kőmíves Erzsire. Évekig játszott a szegedi színpadon; a szegedi közönség nagyon megszerette és elismerte. Az akkori Tisza Lajos körúton lakott édesanyjával, akit rajongásig szeretett. Bs rajongásig szerette — a színpadot. Csaknem másfél évtizede, hogy interjút csináltam vele. Komócsin Zoltán volt a Népszabadság főszerkesztője. 6 küldött — ahogy mondta: Erzsikéhez. Együtt járták a Szeged környéki falvakat, tanyavilágot annak idején, a felszabadulás utáni hőskorban... Interjúm megjelent a Népszabadság 1965. augusztus lS-i számában. Kőmíves Erzsi akkor volt 70 éves... — Az volt az igazi életem, amikor mindig más lehettem; táncolhattam, nevethettem vagy sírhattam, énekelhettem, szavalhattam — ahogy mindenkori szerepem megkívánta... így kezdődött Kőmíves Erzsi vallomása. Nem tudom elhinni, hogy ez a robbanó, sistergő kedélyű, villogó szemű, meleg hangú és örökké mozgékony arcú művésznő — nincsen többé... A Népszabadság nemrég közölte halálhírét temetésének időpontját (január 26.). A Farkasréten nyugszik, rajongva szeretett édesanyja mellett. Szerencsés művész volt — mint elmondta nekem —, nem kellett harcolnia pályatársaival a sikerért Sohasem versengett, nem érezte szükségét Ha küzdött, akkor a közönségért harcolt hogy estéről estére megnyerje magának. — Nagyon boldog és szerencsés színésznő voltam — mesélte —, mert olyan partnerekkel játszhattam, mint Pethes Imre, Beregi Oszkár. (Jray Tivadar, Lehotay Árpád, Gál Gyula, Keresztúry Dezső Beszélgetések a küldetésről IK l A.: Élsz? B.: Élek. A.: Félsz? B.: Félek. A.: Csak aki fél lehet igazán bátor. B.: Én hős leszek félvén a vacogás tói. 12/ A.: Barátom így se. úgy se menekülsz! Isten úgyse: visz, veled vagy elleneu a végzeted! B.: Feneketlen tóba fúljak? Lelkem csak lángba hullhat? Inkább mésszé futok. Nem így a jobb? Annyi eszed sincs, látom, mint gyümölcsöknek a fákon. Azok mint okos vének megérnek. S asztalra, sárba kerülnek; magot vet ezer közül egy; sok magból pár kikel, de hány vesz el? Mégis van folytatódás. Hogy jó legyen, [prédikálj Jónás, így kívánja Istened, vagy vízbe vet. S a cet kiköp a parton, hogy kövessem parancsom: szavammal szól az Ür! S meg ki javul? hogy csak néhányat említsek. Amikor ilyen nagy színészek voltak a társaim, úgy éreztem, hogy nem is a földön, vagy a színpad deszkáin járok, hanem repülök, lebegek valahol a fellegek felett. Hát igen, ez az igaz művész tiszta vallomása. Beszélt még arról, hogy milyen jó volt Szabó Ernő partnereként összehangoltan mókázni. Nagyon szerette és nagyra tartotta Rátkay Mártont, akivel a Sárga rózsa című operettben pár mondatos jelenésük negyedórás hahotázássá nőtt... Kőmíves Erzsi visszaemlékezései nyomán megelevenedett a régmúlt színházi világ, a küzdelmek és áldozatos, csöndes pionírkodások, amelyek az első világháború utáni, a két világháború közötti, majd a felszabadulás utáni színészéletet jellemezték. A partnerek közül természetesen külön fejezetet szentelt Csortos Gyulának, ö volt az, aki nagy művészete mellett Kőmíves Erzsit sohasem tudta magához hangolni. — Persze, ez mit sem von le Csortos nagyságából — mesélte a művésznő, ez a tökéletes, akkor még eleven színházi lexikon. , Feljegyzései szerint 50 év alatt több mint félezer szerepet játszott el. A Vígszínház színésziskoláját végezte, amikor első nagy színpadi szereplésére került sor Barta „Sötét ház" című drámájában. — Azt olvastam, hogy már senki 6em él rajtam kívül azok közül, akik 1919-ben ebben a darabban játszottak... — mondta elmélázó kis mosollyal. Aztán rátért kedvenc szerepére: a Sasfiókot több mint százötvenszer játszotta Győrött, Miskolcon, Ungváron, Munkácson, Beregszászon, Rozsnyón, Losoncon, Kassán és ki tudja, még hány városban, községben. A Hamlet Oféliája, a Faust Margitja, a Tragédia Évája Beregi Oszkár partnernőjeként. Egyik nap Ofélia volt, a másik nap Médi a „Három a kislányban" Kétéltű művésznőnek titulálták, de ennél sokkal több élete volt a színpadon. Néhány színdarabban különböző időben más-más szerepet alakított. Például a Cigánybáróban először Szaffit, majd huszonötször énekelte a férfi főszerepet: Barinkayt, végül a cigányasszonyt, Cíprát. Az Aranyemberben először Noémit, majd Tímeát, utána Atáliát. s végül Brazovicsnét. A legnagyobb színházi élményeként a moszkvai vendégszereplést említette; a Havasi kürtben Paraszját alakította. Kőmíves Erzsi most — úgy érzem — a Tragédia hősnőjeként ott áll a „tátongó mélység" felett, amely mór nem rémíti öt... Művészi glóriájával könynyedén átalléni azt. . . Emléke él és fennmarad a hálás közönség szívében. CSANYI PIROSKA t * \ * •