Délmagyarország, 1979. március (69. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-04 / 53. szám

97 Vasárnai!, 1979. március 4. Házasodunk -1 VARGA MATYAS: HÍDVER£S A TISZÁN Életmód, művelődés, változás A változó kor tanúi vallottak. Arról, ho© házasodnak a fiatalok, s arról, ho© hogyan. Ezúttal nem e© városra általában jellemző tapasztalatok sokasága ©űlt össze a je©zetfüzetemben, de mivel nem is egyedi esetekről van szó, érdemes róluk szót váltani. Már csak azért is, mert az életszínvonal növekedésével együtt járó életmódváltozás mozzanatai u©ancsak magukon viselik a régi örökség jegyeit. Jó volna ezektől minél előbb megszabadulni. Azt tapasztaltam: ha más talajból táplálkozva is, de a múltbeli fölfogás terjedése (és nem csökkenése!) jellemzi a társadalom e©es rétegeit Házasodunk. A kérdés az: a szerelem, a kölcsönös megértés, az azonos, vagy hasonló érdeklődés, az emberi kapcsolatok tartalma határozza-e meg a párválasztást, vagy a készen kapott tárgyi alap, a vagyon? A múltban és most is jól gazdálkodó, gazdag község. Lakodalomra készültek, hatszáz vendég volt hivatalos. S amikor már minden meghívót kézbesített a posta, az „örömanyának" eszébe jutott: a famíliában van e© távoli rokon fiú. Azt is meg kellene nősíteni. Pótlólag meghívták. És kinézték számára a leendő menyasszonyt. Négy hónap múlva újabb lakodalomra készültek a faluban. A fiú — értelmes, mai fiatal; technikusi végzettséggel, korszerű gondolkodással! — élettársul kapta a mások által választott leányzót. Éppen ho© elmúltak a mézeshetek, amikor e© közelálló megkérdezte a fiútól: szép-e az új asszony, nagy-e a szerelem? „Hááát... nem rossz. Megvagyunk. De nem ez a fontos. Ne felejtsd el, hogy hétszobás sarokházunk van..." — mondta. H. Sas Judit szociológiai tanulmányában olvastam egy 16 éves gimnazista lány — kérdésnek és vallomásnak is beillő — sorait. 1© hangzott: „Azt mondják, most már évtizedek óta szerelemből házasodnak az emberek. Azelőtt meg, ahogy tanultuk: anyagi kényszerből, vagy a szülők akaratából. Miért maradtak akkor együtt, és miért válnak ma el lépten-nyomon a szülök?" A kérdés jogos. Egyetlen megje©zést bizonyításul. 1948 óta Magyarországon másfélszeresére nőtt azoknak a házasságoknak az aránya, amelyeket egy évnél rövidebb idő alatt felbontottak. S ho© ezt más példával is bizonyítsam, ismét konkrét esetet mondok el. Az ifjú pár elje©zésén „csak" kétszáz vendég vett részt, a lakodalomban már háromszázan volta h. E© év múlva azonban — a lány második esküvőjén — hatvan vendéggel is megelégedtek a „jövőt tervező" szülők. Szülőkről beszélek, akik „hajtanak, mint a güzü"; éjt nappallá téve dolgoznak, gyűjtenek gyermekeiknek, ho© státuszt, va©ont, jólétet, készen kapott „életmódot" biztosítsanak a számukra. Eközben a legfontosabbhoz, az élet tartalmi jegyeihez, a szellemi gazdagsághoz, az értelmes élethez képtelenek indítékot, ösztönzést adni. Természetes, ho© ilyen felfogással nem tudnak normális és kie©ensúlyozott életet biztosítani önmaguk számára. Furcsa ellentmondások tanúi va©unk. A falusi családoknál régen a föld — a vagyon — szerzése, megtartása, növelése és oszthatatlansága késztette a családokat arra, ho© megtartsák és dolgoztassák gyermekeiket. Ma nincs föld, mint magántulajdon, s a falusi családok többsége megkíméli gyermekét a családért végzett munkától. Helyette a szülők dolgoznak a gyerek várható karrierjéért anyagi biztonságáért, gondmentes „indulásáért". Viszszatérül-e ez a megfontolatlan — bár jóindulatú — erőfeszítés? Jó-e, ha mindent készen kap a gyerek? Ismét e© példa. A lány az idén érettségizik. E©etlen ©erek, tanárképzőbe szeretne menni, de a szülők nem ragaszkodnak hozzá, pedig jó tanuló. Otthonukban igénytelenül élnek, televíziójuk is csak azért van. mert a lányuk „kikövetelte". A ballagásra 1500-as Lada lesz az ajándék. E©milliós betétkönyvet is „összetornáztak" a szülők, miközben nem tudják, hogy mit jelent értelmesen élni. Beszéltem a „lányát hőn szerető anyukával." j>iem baj, ha nem tanul, biztosítottuk a jövőjét." Egy másik — most harmadikos — gimnazistáról mondta az édesapja: „Megvan a ház, a stafírung, a balatoni nyaraló, kocsi is hozzá. Miért tanulna tovább? Egy orvos így is kinéz neki..." Mintha nem a ©ereknek kellene jövőt teremtenie önmaga számára ... „Föld nincs, közösségi tulajdonban van. A takarékosság az életelemük. Miért takarékoskodjak, ha nincs magántulajdon, ha nem lehet szaporítani? Marad a személyi... A saját gyermekemet fosszam meg ettől" — mondta egy, u©ancsak „etykét" nevelő atya. Nincs más vá©a, mint hogy megteremtse lánya számára a kétségtelenül életet könnyítő, presztízst is jelentő tár©akat; az új házat, a nyaralót, a gépkocsit, a háztartási gépeket. Ügy érzi, hogy ezáltal teremt másfajta életmódot ©ermeke számára, mint amilyen az övé volt. Ahelyett, hogy önmagának teremtene jobb életet, s példát adna ahhoz, ho© gyermeke ho©an rendezze be az életét. Magyarán: az elérendő célhoz az anyagi feltételeket igyekeznek biztosítani, de a szellemit, a tartalmit nem. Az ókorban a szülők kötötték a házasságokat fiaik és lányaik helyett. Engels szerint a modern „érosz" ókoritól megkülönböztető jegye a kölcsönös beleegyezés és a viszonzott szerelem. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy az érdekeltek maguk döntsenek a házasságról, és nem a szüleik. (Ebből a forrásból fakad a nők e©enjogúsítására való törekvés is!) A modern „érosz" másik ismertetője — ugyancsak Engels szerint —, ho© a kapcsolat intenzívebb és tartósabb. Ebből vezethető le elméletileg, ho© a szerelem a modern világban szellemibb, tartalmibb kapcsolat, mint az ókorban volt. Általában í© igaz. De izgat, hogy a régmúlt öröksége még mindig túléli a szocialista változásokat.... E© fiatalember telek után érdeklődött a tanácsnál. Kapott is ajánlatot a faluban, s az OTP is hozzájárult vásárlási szándékához. Akkor egyszeriben „lemondta" a lehetőséget. — Hogyan oldja meg a gondját — kérdezte a tanács illetékese? A válasz: „Majd úgy nősülök, hogy legyen ház is, meg lány is..." A másik faluban ezt a választ kaptam: „Lehet ám olyat is szeretni, akinek háza, kocsija van." Tudok olyan fiúról, aki nem valami szemrevaló lányt „csípett föl" a va©on reményében. Azóta sokszor „megruházza" az asszonyt, el is zavarta már egyszer, de mit tesz isten! A szülők gyorsan „beléptek" egy Zsigulival, nehogy a férj hazaküldje az asszonyát. És a szülők gürcölnek, hajtják magukat. A fiú nem tanulhat tovább, pedig tehetsége, képessége van, mert minden fillér a Rozinak kell, hogy legalább egy orvos, vagy. mérnök figyeljen föl — nem rá! — a vagyonára. A falusi pedagógusra döbbenten néz a szomszéd, önzőnek tartja, mert még nincs, nem is lesz stafírungja 15 éves lányának. Mert ú© tartja: küzdjön meg érte, vívja meg a maga harcát S ez jóval közelebb áll szocialista életfelfogásunkhoz. Nem sorolom a példák özönét: a „világra szóló" lakodalmas önmutogatást, a vagyon©arapítás néhol ma is meghatározó módszerét, a szülői párválasztás és megfontolatlan egzisztenciateremtés gyakori megnyilvánulásait. Remélem, így is kiderült: ma nem a követendő életmód morzsáit gyűjtöttem halomba. LELE BÉLA A

művelődés és az életmód kapcsolata, kölcsönös feltételezettsége régi keletű. Végső fokon az emberi léttel egy idős. Emlékszem egy beszélgetésre, midőn egyik parasztember azt mondta a másiknak: „Én a jó könyveket azért elolvasom." Vártam a megfejtést, vajon melyek számára a jó könyvek. Meglepett a felelet. „A gyümölcstermesztésről sok jó könyv jelent meg, ezeket mindig megveszem." Íme, életmód és művelődés egysége. Emberünk a földet művelve, immár önmagát is művelte — hozzáértésben. Mert a változó termesztési tevékenységben magát is változtatni (©arapítani) kívánta, ho© ©ümölcsösében majd bekövetkezzen az áldásos változás. Vagyis a nemes fajták jó termése. Életmód, művelődés, változás szerves egysége itt egyszerű képletben érvényesül. Ám a változás magának a művelődő embernek a személyében sokkal bonyolultabb. E folyamatnak a segítése már a közművelődésnek a változását is feltételezi. Tulajdonképpen erről kívánunk szólni. A kérdés így hangzik: megelégedhetünk-e a kultúraterjesztéssel, avagy a közművelődésnek nevelő tennivalója van? A közönségként fejünkre hulló kultúra „áldás esője" megtermékenyíti-e emberi énünket, ha a magunk belső szomjúságával nem szívjuk be, illetve nem hasznosítjuk? Mindkét esetben évek óta adott a felelet. A kérdést tulajdonképpen a művelődési gyakorlat viszonylagos konzervatizmusa élteti. Az, hogy lassan kap erőre a nevelési szándék érvényesítése a közművelődésben. Művelődésszociológusok vizsgálják a kérdést, érzékeltetik az új törekvéséket az e©es területeken, s jutnak el a végkövetkeztetéshez, miszerint makacsul tartja magát a kultúraterjesztés régi szokása — az aktív, tevékeny művelődéssel szemben. Évekkel ezelőtt örvendetesen megnőtt a különböző klubok száma (nem ifjúsági klubokra gondolunk). Ám gyakran ezek a klubok — a művelődés trójai falovaiként — az előadássorozatok ha©ományos népművelését lopták a közművelődés újonnan rakott falai közé. Tulajdonképpen az úgynevezett alkotói klubok (amatőrfilm, csillagász, képzőművészeti, meg más amatőr klubok) valósították meg legjobban azt az elképzelést, ho© a kultúra befogadója cselekvően vegyen részt a művelődésben. Fordított alapállás is van az öntevékeny művészeti csoportok életében. Az, amikor tulajdonképpen csak „cselekszik" (éneklik, táncolják, muzsikálják stb.) a maguk választotta művészetet, ám a műfaj elméleti, esztétikai kérdéseiben alig járatosak. Például az amatőr színjátszók és rendezők elvétve jelentek meg az Amatőr Színház nevet viselő korábbi fórumokon, bár az ország legki válóbbjaitól láthatták az előadást. a legjobb rendezőktől hallhatták volna munkájuk és eredményük műhelytitkait. Ha netán összejött előadás után a vitára kész gyülekezet, a vita rendszerint iskolássá sikeredett (kérdésfeleletből állt). 2. A szocialista brigádok művelődésében hasonló a gond. A szak. mai képzést kivéve, a művészeti, tudományos, általános emberi kérdésekben az esetek többségében a kultúraterjesztésnél ragadt meg a munkásművelődés. Nem kizárólagosan, ám zömmel. Elgondolkoztató Maróti Andor kandidátusnak az Akadémia felnőttnevelési bizottságán hangoztatott érvelése: Közművelődésünk .. . „ma is a népművelésből örökölt szerkezeti modellt erőlteti, az értelmiséget agitálja, hogy ismerje fel küldetését a kultúra terjesztésében, a munkásokat, parasztokat, alkalmazottakat pedig arra igyekszik rávenni, hogy le©enek ennek a jellegzetesen értelmiségi kultúrának a fo©asztói, látogassák a szellemi kultúrát adó rendezvényeket. Közben nem is gondol arra ez a gyakorlat, ho© a napi munkában termelő ember számára visszás a művelődésben csupán "oqyasztóként viselkedni. A puszta jelenlét az igényeiktől, érdeklődésüktől távoleső programokon elfecsérelt időtöltésnek, luxusnak látszik. Ezt még akkor sem szívesen teszi meg, ha szocialista brigádtagként, pontokkal jutalmazzák áldozatvállalását. > s azzal biztatják, hogy majd művelt ember lesz. Nem csoda tehát, ha ebben a szerkezeti felépítésben a nevelés sorra csődöt mond. A közművelődésben ez ugyanis csak akkor érvényesülhet, ha a nevelés, művelődés mozgalommá, vagyis társadalmi üg©é válik; ha tehát a művelődés nem kötődik kizárólag a rendezvényekhez, nem azok látogatása lesz a cél, hanem az emberek élete válik céllá, a program csak alárendelt eszközzé. Minthogy a programoknak ezt az adekvátságát csak azok teremthetik meg, akik ismerik az emberek problémáit, szükségleteit, tehát maguk a nevelendő emberek, ezért kézenfekvő, hogy a nevelőfolyamatok tervezésének, szervezésének sikere is azon múlik, mennyire tudjuk ezt a munkát kollektív üg©é tenni." (Kultúra és közösség, 78/3.) Hosszasan idéztünk, mert e megállapításban sűrűsödik közművelődésünk lényege. Lényeges hibája és lényeges tennivalója. j 3. | Nos, tudjuk a teendőt: Nevelő folyamattá tenni a közművelődést. Alárendelni az életmódban gyökerező emberi szükségleteknek, ho© általa a változó ember képes legyen a maga életét is változtatni szocialista létünk adottságai és követelményei szeint. Olyan művelődési folyamatokat próbáljunk éltetni, melyben a tevékeny önképzés találkozik a csoportos együttműködéssel. Ahol közös eszmecserékben, közös vitákban válik kinek-kinek a tudása „köztulajdonná". Ahol az egyén (a befogadó) ismerete, élménye, ízlése, értékrendje szembesítödik, ütközik mások új ismeretével, meg felfogásával, s ebben a külső-belső vitában beépül személyiségébe Vagyis változtat. \z egyes emberben, a közösségben egyaránt formál, alakít. BALOGH ÖDÖN