Délmagyarország, 1979. február (69. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-11 / 35. szám

8 Vasárnap, 1979. február 11. Világgá A

z öreg mintha a szakadék szélén araszolt volna a botjával, úgy lépegetett az ülések közötti keskeny folyosón. Bárhova odaülhetett volna, üres volt még a vasúti étkezőkocsi, mégis a fiúhoz telepedett le. Csak néhány másodpercig hallgatott Ez kegyetlenség — gondolta a fiú, az öreg nyála az arcába fröccsent, a száj, mint fekete lyuk mozgott. S a gödörben, ahol a motyogós hangok képződtek, alig volt ép fog. Már ötödször kért bocsánatot A üű olvasni akart az úton, pillanatok alatt megutált minden emberi szót. Mintha szeretkezés közben híreket olvasott volna fel valaki, vagy templomban ordítozott volna. Az öreg arca, csapzott madár, nekiröppent az arcának, pofozta, aztán visszahullt Sonkás tojást ettek, de avas szalonna íze terjengett és csámcsogás. Aztán a pincér leszedte az asztalt, az öreg konyakot rendelt A fiúnak is. Nem volt menekvés. — Van pénzem, igyál, amennyit akarsz — tegezte le koccintás után. Jött a kalauz, az öregnek nem volt helyjegye, megbüntette. — Maga csak a kötelességét teljesiti, nekem nem volt időm sorba áll ni, igyon egy konyakot A kalauz meglepődött, viszsza akarta adni a pénzt, de az öreg nem fogadta el. A pincérrel is itatott egy felest, a fiúval már a harmadikat hajtották le egyhúzásra. A negyediknél félig rekedten, homályosuló szemmel ejtette a fehér abroszra csupaér öklét. — Világgá megyek, fiam..; Megcsörrentek a konyakos poharak, a fáradt kéz mellett az asztalon megelevenedett a fehérség. * Az öreg hajnali háromkor kelt. A szomszédra gondolt. Kell az ellenség, ez az egyik felem, mormogta, enélkül nem mozdulna bennem a jóság. Olyan ez, mint a szilva magja. Az ehetetlenből lesz az új: fa, gyümölcs. Erjedésből a pálinka, cukorból a bódulat. A bádogpohár alján lötyögtette a kisüstit, mikor felébredt a felesége. — Megetetted már a disznókat? — Még nem, de felkelhetnél már. A szomszédasszonyon jár az eszem. Tegnap valaki megmérgezte a kutyáját — Csak ne a szomszédban keringjen a fejed, van itt munka elég. De nem te voltál a kutyamérgező? — Hova gondolsz? Megérdemelte .volna, megszégyenültem a múltkor. Emlékszel? Amikor itt volt a gyerek, vettem tőle három liter bort Mit bort! Lórét. Ezzel itattam én a vendégeket. Mondtam neki, hogy feljelentem a fináncoknál. — Nem vagy te arra képes. Az öreg nem válaszolt magára kapta a ruháit elkészítette a kamrában a moslékot Fölkapta a két alumínium vödröt, megkezdte az első fordulót Naponta kora reggel ötször tette meg az utat az ól és a kamra közt — Fiam, ebből é^. — emelte fel az öreg az abroszról a kezét — A gyümölcsösbő, a disznókból meg aztán van otthon egy kis háztájim. De megmutatom, hogy nem hazudok — húzta elő kapott tárcáját —, itt vannak a számlák. Ezt a gyümölcsért a másikat a tavaly leadott disznókért kaptam. Ebből van most pénzem Szerettem én a szomszédasszonyt szeretőm volt, de már tíz éve nem találkoztunk. Elmúltam hatvan. Nem tudom a keresztnevén szólítani, összeszoktam az aszszonny.nl, soha nem volt be•• junk egymással, most meg már jobban elvagyunk, mint régen. De az a boszorkány elbánt velem. Az öreg szeméből elindult egy könnycsepp az abroszig A terítő felgyűrődött, úgy nézte, mintha a falu utcáit látná, a házzal, állatokkal. Nem jó jel, ha a faluban kutyákat mérgeznek. Mire való ez? Talán a szomszédaszszony bolondult meg végképp? Annyit már tudok, hogy a fináncok elkobozták a három hordó borát. Valaki feljelenthette. Nem is bor volt az. Csinált vacak. De mit töprengek én ezen? Két hét múlva leadjuk a disznókat, küldünk pénzt a gyerekeknek is. A felesége a reggelit készítette, az öreg etetni ment. Negyed óra múlva csapzottan, lihegve lökte be a konyhaajtót. — Hát téged mi lelt? Az öreg kapkodta a levegőt, nem tudott megszólalni. Lehajtotta a fejét, aztán csak ennyit mondott: — Megdöglött — Mi döglött meg? — Két disznó. Még melegek. Az egyik az utolsót rúgta, mire odaértem. Csönd lett. Nem néztek egymás szemébe. Az öreg mereven figyelte a kisablakot, most kelt fel a nap. Az asszony a melléhez szorított kenyeret lassan leengedte. — Menj el az állatorvoshoz. Az öreg fölemelte tekintetét a fehér asztalterítőről, miután gondosan kisimította. — Ez szombaton reggel történt, fiam. Hiába mentem az állatorvoshoz, az nem volt ott. Szabad szombatos — mondták. Másnapra megdöglött mindegyik. Nyolcat eltemettem a saját kezemmel, de már a többit nem bírtam. A szemem előtt fordultak fel, szépen sorjában. Nem járvány volt az, attól nem halnak meg így, fényes szőrrel, csillogó szemmel. És nem egyszerre. Az a vén boszorkány, a szomszédasszony. Beléköltözött az ördög. Azt hitte, én jelentettem feL Nem igaz. Azt gondoltam, akinek rossz, csinált bora van, és ezt úgy adja, mint igazit, bűnhődjön. De mivel érdemeltem ki én ezt a sorstól? Azt hittem, megőrülök. El kellett indulnom valamerre. Sírtam, mint egy gyerek. Az a rengeteg munka elveszett. Nem biztosítottam én, még soha nem történt velem ilyen dolog. Harmincezer forintom a méregbe fulladt. Szóltam az asszonynak, hogy csomagoljon, megyek világgá. Ne kérdezze, hogy hova, miért, majd két hét múlva megjövök. Addig derítse ki a titkot, keressék a mérget a disznók hasában. Vagy ideggyógyintézetbe, vagy világgá. Nincs más választás. Magamhoz vettem tízezer forintot, beutaztam a városba, a pincérekkel pezsgőt bontattam, ittam velük. Feldöcögtem Pestre, most meg megyek Miskolcra a fiamhoz. Olyan Idős, mint te vagy. Ha más nem lesz, elmegyek én is guberálni, mint a cigányok. Nem akarom otthagyni a házam, az asszonyt, a földet, de gyönge vagyok. A fiú alig szólalt meg az úton, csak nézte az öreget, és a fehér abroszt a fekete disznókkal. Ahogy az öreg lassan felemeli ásóját és a földbe nyomja. A disznók rázsút égnek meredő lába félrebillenve döfködi az eget. Az öreg támolyogva szállt le az állomáson, megcsókolta a fiút Botját a vonaton felejtette. — Azt hiszem, holnap elindulok visszafelé, fia.pi, világgá, hazafelé. VADERNA JÓZSEF Simái Mihály Gyermekhangra SZARNYAS LOVON HÁROM HUSZÁR ÖLOMMADAR ALADÁR Szárnyas lovon három huszár minden reggel világra száll. Felhőt kaszál erdőt kuszál, vihart habar három huszár. Szárnyas lovuk csudaráró. Csákójuk is csudacsákó. Mentéjük a naplemente, hegynyereg a lovuk nyerge. Holdvilág a kapitányuk, ezüst karddal elöszáguld. Szárnyas lovon mögötte száll esténként a három huszár. Ölommadár Aladár iskolába jár. Szeptemberben odaindul, — mire odaér, elmúlik a tél. Május végén hazaindul, — amíg odajár, elmúlik a nyár. De fura madár, ez az Aladár! Édesapja, édesanyja megígérte már: meglesz a vízipuska meg az alabárd. Kár. kár, kár! Mégis lassan jár, Ólommadár Aladár, ránézni is fáj! A szabadcsapat 1. bevezetés — Családunk férfitagjai abnormálisan viselkednek harmincadik életévük előtt — mondta Tollasi nagynénje, és a konyha felé indult, hogy valamiféle gyógyító ennivalót készítsen a másnapos Tollasinak. 2. [Két évvel később] Megérkezett a harmincéves kor, s Tollasi valóban letett abnormális viselkedéséről, no, nem jobb belátásra térve, hanem ... Elfáradt. Néha kimerült gátfutóhoz hasonlította magamagát, aki roggyantan botorkál egyik gáttól a következőig, valahogy még veszi az akadályt, aztán tovább tántorog, de unja már a gátakadályokat, jobb lenne a pálya szélén pihenni, és közönyös tekintettel figyelni az újabb versenyzőket. 3. Elvira Az egyik, átlagosnál magasabb akadályban Tollasi megbotlott, elvesztette az egyensúlyát és elterült a gát tövében. Az akadályt Elvirának hívták, fekete haja volt és tintakék szeme; foglalkozására nézve kék harisnya, jövedelmét levélfordítói és magántanítói tevékenysége adta; szabad óráiban rajongó leveleket írt fiatalkorú költőknek. Kapcsolatuk valahányadik napján moziba mentek. Romantikus filmet láttak, amelyben a főhős (Victor) szabadcsapatot szervez a hódító lovagrend ellen, és szerelme, (Jadviga) hűséggel várja őt a fából ácsolt udvarházban. Nagyon szép történet volt, és a meglepetés: a főhős erősen hasonlított Tollasira. A főhősnő pedig Elvirára emlékeztetett, hoszszú, fekete haj, hosszú, fehér ujjak, hatalmas, tükrös szemek, még lottyadtsága is hasonlított Elviráéhoz. A film végén a szabadcsapat és Victor győzelmet arat a betolakodók felett, és a szerelmesek egymáséi lesznek, szól az orgona, csillog az oltár, odakint hó, szán, fenyves; aztán a „Koniec". — Szép volt — susogta Elvira. — Ez a fiú olyan volt, mint te. — Istenemre, úgy van — válaszolta XVI. századi hangon Tollasi, a tárcaíró. 4. Victor és Jadviga És Tollasi hamarosan elmondta Elvirának, hogy ő tulajdonképpen csatát vív a mindennapokkal, ő harcol, mint Victor, hiszen a karlenyomósdi is a harc egy fajtája, mindegy, hogy ez a küzdelem az A. utcai kocsmában történik, és nem a különböző frontokon. — Jadviga. az élet harc — köpködte Tollasi a fürdőkádban ülve, miközben Elvira a haját mosta. — Neked még változnod kell, hogy olyan legyél, mint Victor — mondta Elvira, és sampont öntött Tollasi fejére. — De én már most olyan vagyok, mint Jadviga. — Így igaz, becsületemre — mondta Tollasi-Victor, és elmerült a kád vizében. 5. Sarolta A gátfutás folytatódott. Tollasi tovább botorkált a pályán, már szinte mászva vette az irodalmi és egyéb akadályokat, és néhanéha megtért Jadvigához. — Folyik a háború — süvöltötte, amikor bezúdult az ajtón. — „Már régen falun kellene élnem, és hátralevő életemben borozni a tanítóval" — gondolta a kádban, és utálta a sampont, Elvirát, Jadvigát, sőt még Victort is, a szabadcsapat vezérét. Egy napon Tollasival furcsa dolog történt: szerelmes lett. — „Semmit nem ér az ember, ha nincs cigánylány szeretője" — idézte magában nagyapja szavait, amikor először találkozott Saroltával, a barna, energikus, négyhengeres lánnyal (lánnyal?, három férjét kergette a válásba és idegbetegségbe). — Te vagy életem, és imádlak — mondta Tollasinak első vízszintes együttlétük után. — Mindenesetre nem te vagy a legjobb férfi, husikám. Egy reggelen Sára bejelentette: férjül veszi Tollasit. A tárcaíró riadtan nyugtázta a hírt, és csak annyit mondott, hogy ő már nős: valahol van egy elvesztett és elfelejtett felesége. — Nem baj — mondta Sára, és a konyha felé indult. Összeköltöztek, Sára szegletes otthonába, s Tollasi öt órától műsorzárásig a tévét nézte, igaz, néha már görcsösen markolta a fotel karfáját, „hát mi a túrót csinálok én itt tulajdonképpen?..." — De aztán mégis maradt, mert a fürdőszobából kiszólt Sára, hogy „Mosd meg a hátam!" Reggelente Sárát kísérte a munkahelyére (s emiatt többnyire elkésett a sajátjáról); délután négykor megvárta Sárát, és hazautaztak a 7/C autóbuszon. — Tulajdonképpen unlak néha — mondta Sára, amikor Tollasi a kezében lógó szatyrok miatt elterült a fékező autóbuszon. ... A szabadcsapat árván bolyongott az erdőben. kezelésre javasolta a tárcaírót, „saját érdekében". Idősebb Tollasi elhűlt, aztán kirúgta Jadvigát. Tollasi tudomást szerzett Elvira és a szülei találkozójáról, felhívta Elvirát és victori hangon elküldte a francba. Sára jókedvűen vigyorgott a beszélgetés hallatán, és fülét Tollasié mellé helyezve hallgatta az ijedt csendet, amely Tollasi káromkodásai, után következett. — Kár, hogy nem félek tőled — mondta aztán, és „lekoszosdisznózta" Tollasit, mert a földre hamuzott Aztán Elvira váratlanul megjelent Tollasi munkahelyén, azzal az indokolással, hogy „tavasz van ..." Tollasi fuldoklott a dühtől, Jadviga nem értette. Hiszen az udvarház még mindig Victorra vár, a ház népe lovakat járat a havas udvaron, odabent égő kandalló, előtte ül a szépséges úrnő, Jadviga.'.. Odakintről lódobogás hallatszik, füttyös csápat élén érkezik Victor, leugrik a lóról, díszes mentét, gyémántos nyusztföveget visel, hiszen vége, végre vége a háborúnak ... Fut a háznép, meleg a fürdő, hatalmas vacsora készül, zenész hangol a sarokban, ünnep van,.világító ablakokkal táncol az udvarház ... — Ha még egyszer elkésel, megcsallak mondta komoran Sára, amikor Tollasi négy óra öt perckor érkezett a vállalati kapu elé. 7. Elvira állapota Elvira egy napon értesítette Tollasit, hogy anya lesz (lenne, lehet, lehetne). Tollasi... Közölte Elvirával, hogy semmiféle erkölcsi felelősséget nem vállal, csak... — Csak a számlát! — mondta a telefonba. — Legalább a vizsgálatokra elkísérhetnél — suttogta Elvira... 8. A folyosó 6. Elvira Jadviga-Elvira egyedül maradt; szenvedett, és naponta többször felcsengette Tollasit a munkahelyén. (Tollasi vonakodva vette fel a kagylót, hiszen munka közben valóban hasonlított Victorra, a szabadcsapat vezérére. Ám ha a telefonban megszólalt Sári hangia. Tollasi koszos szénégetővé változott, aki útoná'lással is foglalkozik az erdő szélén > De Elvira hiába telefonált. Tollasi k;;ntörfala70tt, rágta a kagylót, ..dolgozom, nem érek rá"... Még Victorra is hivatkozott, heroikus hangon. „Sok még a betolakodó lovag " 61a. Elvira tevékenysége Elvira-Jadviga udvarházából kimozdulván, felkereste Tollasi szüleit: ideg-elme osztályi gyógyÜltek a fehér folyosón. Az ABajtó mögött főorvosok és főhozzászólók. A szemközti falon a szabadcsapat kóválygott, egészségügyi plakát formájában. — ...Szerettél egyáltalán valamikor? — Elvira kezében megremeg a papiros. Az' erdei úton csörömpölve közeledik az ellenség. A fák között a szabadcsapat lapul, jeladásra vár. .. De Victor nem mozdul, sápadtan bújik a lova mögé. Fehér nővér jelenik meg az AB-ajtóban. Elvirát szólítja. Jadviga feláll, áh, dehogy Jadviga, Elvira, bemegy. Tollasi Elvira után néz. „ikszlába van", gondolja, „Victor, hol búikáLz?". süvölti a* csanat, de a vezér futni kezd. lovát e'kergeti, kardját e'haiítla. . szabad itt egy helv?". soó"r,<i meg egv irhahöndás n". ToUa i odéhb húzódik. a szabadosa-lat csörrenve tűnik a föld alá. Victor mocsárhoz ér. belegázol... Görbén ült a padon. Az erdei úton rendben, zavartalanul nyomult előre a lovagi ellenség. — Még egy kicsit, ha lehet, '4?! — szólt rá a bundás nő. Tollasi odébb csúszott, begombolta a nagykabátját, a sálat is összébb húzta a nyakán. BÖLYA PÉTER